8. A vándordiák
Báró Eberstein Eckbert a távoli lövöldözéseket hallgatta, egyre inkább beleringatta magát abba az örömteli hangulatba, hogy nemsokára ismét viszontlátja a Tenkes kapitányát. No persze nem olyannak kívánta ezt a találkozást; mint az eddigiek voltak. Szinte eljátszotta magának, hogyan fogadja Kammerer fõhadnagy jelentését, miként pillant majd a fogoly kapitányra, és hogyan csikarja ki tõle a kard és a parancsnoki pálca rejtekhelyét.
Az õrök már messzirõl jelezték az esti szürkületbe visszaérkezõ csapat közeledését.
Az ezredes megigazította egyenruháját, készült a nagy ellenfél fogadására. Megnézte magát a tükörben, és amikor csikorogva nyílott a várkapu, lesietett az udvarra. A kápolna elõtti kis térségen várakozott, amíg a csapat némán felsorakozott a belsõ várban. De hiába kereste szemével ellenfelét.
- Ezredes úr, alázatosan jelentem - tisztelgett Kammerer fõhadnagy -, a feladat végrehajtásáról visszaérkeztünk. Veszteség: két halott, három sebesült.
- És a kuruc?! - meredt rá dermedten a báró.
A fõhadnagy nem tudta, mit válaszoljon. Csak néhány pillanat múlva nyögte ki:
- Nyoma veszett.
- Micsoda?! - üvöltött az ezredes.
Kammerer fõhadnagy könyörgésre fogva a szót, hirtelen közelebb lépett hozzá.
- Alázatosan kérem, ezredes úr, engedje meg, hogy négyszemközt jelenthessek minden részletet. Ennyi ember elõtt - intett szemével a visszaérkezettek köré csoportosult katonákra - nem mondhatok el mindent.
Az ezredes végignézett a megtépázott csapaton, majd tompán a fõhadnagyra parancsolt:
- Kövessen!
Odafent, az ezredes szobájában Kammerer fõhadnagy részletesen beszámolt a nap minden mozzanatáról. Igyekezett kiszínezni erõfeszítésüket, de amikor látta, hogy a bárót nem tudja megnyugtatni, jelentõségteljesen hozzáfûzte mondókájához:
- Ezt nem tudná mindenki megérteni, de aki találkozott valaha ezzel a kuruccal, az kénytelen sok mindent elismerni! - nézett hideg kék szemével az ezredesre.
A célzás hatott. A bárónak kénytelen-kelletlen és kimondatlanul is tudomásul kellett vennie, hogy a fõhadnagynak igaza van. Hiszen õ már szintén találkozott a Tenkes kapitányával, mégpedig sokkal megalázóbb körülmények között, mint Kammerer.
- Most nem lehet az a célunk, hogy bánkódjunk ezen a sikertelen kísérleten - rebbentette fel gondolataiból a fõhadnagy. - Újabb és újabb lehetõségeket kell keresni arra; hogy hóhérkézre juttassuk ezt a veszedelmes embert! - Majd reménykedve hozzáfûzte: - Persze a mai napnak még nincs vége. Bízom benne, hogy Pityik õrmester sikerrel járt.
Az ezredes reménykedve bólintott, de mintha ezt a mozdulatát várta volna a balsors: kopogtattak az ajtón.
- Lépjen be! - kiáltotta a báró.
Az ajtókeretben megtépázott, csapzott, rémült Pityik õrmester reszketõ alakja jelent meg.
Minden szó nélkül tudták, hogy mit végezhetett.
- Ezredes úr, alázatosan jelentem: három halott... - csuklott össze a sasszemû hadfi.
A két tiszt odaugrott hozzá, Pityik õrmester a földön nyöszörgött.
- Maga az ördög! A pokol... - motyogta félig eszméletlenül.
- Ez megbolondult! - hökkent meg a báró. - Vitesse el, fõhadnagy úr, zárassa külön szobába, ha szükségesnek tartja kötöztesse meg, hogy kárt ne tegyen magában, és orvost hozzá! Sürgõsen orvost!
Amíg a fõhadnagy végrehajtotta ezt a parancsot, az ezredes remegve kapaszkodott a kényelmes szék karfájába. Úgy érezte, nem sok kell hozzá, hogy õ is Pityik õrmester állapotára jusson.
Öt halott egyetlen portyán! A kurucnak pedig ismét nyoma veszett. Nem tehetett mást, a boroskancsó után nyúlt, hogy legalább a jóízû borból szívjon magába némi enyhülést és bátorságot. Az utóbbi idõben egyre gyakrabban orvosolta ezzel a módszerrel a szorongásait.
A gyorsan elõkerített orvos mindenekelõtt megkötöztette Pityik õrmestert, majd azonnali hidegvíz-kúrát rendelt. A nyöszörgõ hadfit egy fapriccsre fektették, és egy teljes órán keresztül megállás nélkül hideg vízzel öntözték. Amikor Pityik õrmester már nem nyöszörgött, és olyan lila volt, mint a turonyi szilva, akkor az orvos gondosan eret vágott rajta, majd pokrócokba csavartatta, és beleparancsolt három icce bort. Azután õrzésére rendelt egy izmos katonát.
Pityik õrmester csak negyednapra tért magához. Lesoványodott, reszketett, mintha kolerából lábadozna.
Amíg az õ sorsa az orvos kezében volt, addig hajnaltól késõ estig tanácskozott az ezredes és a fõhadnagy.
Mindenekelõtt az éjszaka leple alatt behozatták a Veronika által lelõtt két labancot és azt a szerencsétlent, akit a kapitány karikás ostorának drótból font sudara küldött a másvilágra. Titkon temettették el mind az ötöt. Azután gondos tervet készítettek az utak állandó ellenõrzésére. Megerõsített járõrökkel fésültették át a vidéket.
Az ezredes úgy látta, hogy most már véget kell vetnie az átmeneti békességnek - lesz, ami lesz! Az öt halott saját sorsát jósolta meg. Most már a kapitányt is vérontásra kényszerítették, és ha egyszer elkezd folyni a vér, akkor ki tudja, kié lesz az utolsó csepp!
Dudva úrral bizalmasan közölte, hogy verje ki fejébõl a szerelmet. Veronika két katonát megölt, és ezért, ha elfogják, õ is a hóhér kezére kerül. A szerelmes kocsmáros is csaknem Pityik õrmester sorsára jutott, amikor az ezredes szavait meghallotta.
Nemcsak a várban határoztak el komoly intézkedéseket. Odafönt a Tenkesben a kapitány is új utasításokat adott titkos emberein keresztül a környékbeli falvak népének. Nem titkolta elõttük, hogy a császári csapatok részérõl elõbb-utóbb komoly hadmûveletek várhatók, de azt is elmondta, hogy Bottyán generális sem tétlenkedik ezalatt. A falvak népének pedig tudnia kell, hogy a várható harcban hol lesz a helye!
A kovácsmûhelyekben lándzsákat vertek az üllõkön. Készítették a kaszákat, hogy bármelyik pillanatban, ha megkapják az üzenetet, fegyverré változtathassák.
Az utakon, a nagyobb községekben a császáriak voltak az urak. De a hegyekben, a lápok között meghúzódó pusztákban készülõdött a szegény nép.
Nem véletlenül küldött ilyen parancsot a kapitány. Bármelyik nap megérkezhetett a generális titkos futára, aki a nagy összecsapásra szóló részletes utasításokat hozta. Ezért rejtõzködött naphosszat a szekszárdi út mentén az öreg Siklósi bácsi. Õ várta a futárt a jelszóval, amit csak ketten tudtak a kapitánnyal.
Ekkoriban történt, hogy a szekszárdi utat strázsáló szoros labanc õrség számára élelmet szállító szekéren jókedvû labancok közeledtek. Valahol Villányban bort szereztek. A szekéren ülõk egyike a kese hajú Ritpek volt, aki nem szaladt meg néhány korty ital elõl. Viszont a bor gyorsan szaladt fel a fejébe, amitõl csodálatos hõsiesség kezdte bizsergetni, és ilyenkor vad nótázásban lelte kedvét.
Közeledett a szekér, és Ritpek vezényletével harsányan fújták a hoppszasszát a pityókás labancok.
Elõttük egy furcsa fickó ballagott az úton. Fekete felleghajtó takarta karcsú termetét. Fején a pataki diákok hetyke sapkája, lábán hosszú út porától belepett csizma. Kezében bot, amelyrõl csak a hozzáértõ ember vette észre, hogy fokosnyél a javából. A fokos feje, úgy látszik, nála is a tarisznyában lapult.
Már percek óta fülelte a mögötte harsogókat. Most benyúlt köpönyege alá, és csillogó, hosszú réztrombitát vett elõ. Két rövidet fújt, hogy kipróbálja hangszerét, majd ráreccsentett õ is a hoppszasszára.
Ritpek természetéhez tartozott, hogy különösen szerette a réztrombita hangját. A legtöbb labanc így volt, de Ritpekben a trombitahang mindennél nagyobb gyönyörûséget keltett.
- Gyerünk a nyomába! - ütött a kocsis vállára.
Az a lovak füle közé csapott, és a kocsi a harsogva trombitáló diák után lódult.
Amikor beérték, a diák nem állt meg, mintha észre sem vette volna õket. Tréfás jókedvvel csak fújta, fújta.
- Ülj fel, muzsikus! Hallod-e!? - kiáltott rá Ritpek.
A diák rájuk mosolyodott, és a fújástól pufók bambasággal csak nyomta az umtattát. Ritpek és egy másik vigadozó lenyúltak a diák hóna alá, és felrántották a kasba. Még a lába is égnek állt a trombitálónak. Egy kissé elhallgatott a rézfúvó, mert kulacsot nyomtak a legény szája elé. Ha eddig fújta a rezet, most szívja meg a fatokot, hogy újra fújhasson.
Az nem volt rest. Éppolyan jól megszívta, mint ahogy eddig fújta.
- Most ezt fújd! - ölelte át a zenész vállát Ritpek, és dúdolni kezdte: - Tarári-tári-pumpadrári-umtatta-umtatta!
A diák szája elé kapta a trombitát, és máris fújta:
- Tarári-tári-pumpadrári-umtatta-umtatta!
Vele énekeltek valahányan a kocsin voltak.
A kesehajú labanc a diák hátán verte a taktust, a többiek versenyt énekeltek a réztrombitával.
Az utat õrzõ labancok már messzirõl hallották a harsogó zenebonát. Nekik kötelességük volt mindenkit megállítani és minden számukra ismeretlen embert felkísérni a várba.
- Állj! Ki vagy?! - feszítették szuronyukat a kocsi felé.
A kocsi és az éneklés megállt.
- Mi vagyunk, pajtás! Nem ismersz meg? - háborgott vidáman Ritpek.
A diák meg kidugta a trombitát a kasból, és a közelebb álló õr fülébe recsegtette, hogy: Tarári-tári-pumpadráriumtatta-umtatta! Még a végét ráadásként meg is cifrázta.
- Ezt a bolondot meg hol fogtátok? - ugrott el a labanc a fülsiketítõ trombita elõl.
- De jól fújja! - kacsintott bambán Ritpek.
A diák most a másik õr fülét vette célba.
- Menjetek már a pokolba! - kiáltotta az õr.
A kocsi nagyot döccenve indult, a diák fújta, csak a szemében bujkált ravaszkás fény, hiszen igazoltatás nélkül átjutott a szoros õrségen.
Dudva úr kocsmájánál álltak meg, búcsúzóul még egyszer együttesen elfújták a mámoros Ritpek kedvenc dallamát, megveregették a diák vállát, aztán a fiú leugrott a szekérrõl.
Amikor elindultak, vidáman integettek visszafelé, és a zenész is fújta, fújta, ameddig csak látta õket.
Aztán levette szájáról a trombitát, nagyot köpött, és indult a kocsma bejárata felé.
Nem vette észre, hogy az egyik félig behajtott ablaktábla mögül Dudva tekintete kíséri minden mozdulatát. Lehet, hogy csak a fúvóka rézízét köpte ki szájából, ám mégiscsak a labancok után köpött, és ez a kocsmárosban egyszerre gyanút keltett.
Odabent az ivóban alakoskodva fogadta a diákot:
- Isten hozta, fiatalúr!
A diák körülnézett. A kocsmároson és rajta kívül csak három parasztember üldögélt egy távolabbi asztalnál.
- Megéheztem, gazduram, megszomjaztam, gazduram! - telepedett le közvetlenül az ablak mellé, ahonnan szemmel tarthatta az utat. Fokosnyélnek való botját letámasztotta, réztrombitáját az asztalra tette.
- Van jó ételem, van jó italom jó pénzért! - követte minden mozdulatát a kocsmáros.
A diák egy ezüsttallért pattintott az asztalra.
- Ezért öt ember is jóllakik! - csodálkozott Dudva.
- Hat farkasnál is éhesebb vagyok! - mosolygott a szemébe a diák.
- Farkast emlegetni nem ajánlatos, mert könnyen a kertek alatt terem - mosolygott vissza a kocsmáros. - Milyen ételt parancsol?
- Valami meleget. Négy napja nem fogtam kanalat a kezembe. Meg tüzes siklósi bort!
- Meglesz minden, fiatalúr! Meglesz! - távozott a konyha felé Dudva úr.
A diák most alaposan körülnézett. A három parasztember elõtt üres volt a kancsó, üres a pohár. Látszott rajta, félretolták, mert elvégezte a dolgát. Nem beszélgettek azok, csak könyököltek az asztal durván bárdolt lapján. Köztük volt Csöme Lajos Bodonyból, aki még mindig egy szál lovával fuvarozta a fát.
A diák most tárogatót vett elõ a köpönyege alól. Csak úgy próbálgatta, meg-megfuttatott rajta egy-egy hangot. Aki nem figyelt oda, úgy vélhette, hogy mást se csinál, csak kifújja belõle azt, ami netán eldugaszolta. Ám aki gondosabban fülelt, ha magyar volt, menten felcsillant a szeme. A tárogatóból foszlányonként rakódott össze a dallam: “Haj, régi szép magyar nép, az ellenség téged miként szaggat és tép.”
A három szegény ember lopva egymásra pillantott. Csöme Lajos bozontos szemöldöke alól megmérte a legényt, aztán vastag bajsza alól visszadörmögte:
- Haj, régi szép magyar nép... - De nyikordult az ajtó, és kancsót, poharat lóbálva besietett a kocsmáros.
A diák még belesóhajtott a tárogatóba, aztán a réztrombita mellé koppantotta az asztalra.
Dudva mézeskedõ mosollyal tette le a korsót és a poharat. Szeme megakadt a két hangszeren. Önkéntelenül a diákra meredt.
- Elfújom a kegyelmed nótáját is - nézett fel hetykén a fiú -, ha megmondja, mit fújjak!
Dudva kissé zavartan állt az asztalnál. A diák tetõtõl talpig végigmérte. Aztán a fényes csizmáról egyszerre a szemébe nézett.
- Melyikbõl parancsolja, abból fújom!
- Ne fáradjon, fiatalúr, csak fújja azt a nótát, amelyik kegyelmednek jobban tetszik! - próbált ismét mosolyogni a kocsmáros. - Megyek, készítem az ételt! - fordult ki a konyhába.
A diák utána nézett, töltött a borból, de csak az ízéért kóstolta meg, aztán a három szegény ember felé fordult, és ismét próbálgatni kezdte a tárogatót.
A barlang felé vezetõ úton eközben ismét felhangzott a hármas rigófütty. Siklósi bácsi jelezte jövetelét Máténak.
- Ilyen fura alakot még nem láttam - újságolta pihegve a kapaszkodó tetejére érve. - Magyar diák volt, de úgy fújta a hoppszasszát meg az umtattát, hogy megesküdtem volna arra, hogy valami labanc tamburmajor keze alatt szolgált egy évtizede.
- Meg kellett volna állítanod - töprengett a kapitány. - Körülszimatolni, kiféle, miféle. Talán éppen õ hozza az üzenetet.
- Akkora ricsajjal? - hitetlenkedett az öreg.
A kapitány elgondolkodva mérlegelte, vajon ki lehet ez a furcsa fickó.
- Néha a csöndesség a gyanúsabb. A ricsajból nem hallatszik ki az igazi szándék. Meg kéne tudni, hová tanyázik éjszakára.
- A Dudva csárdájánál ugrott le a kocsiról, oda tért be - mondta az öreg. - Alkonyat után csendesen benézek hozzá.
- Csak nagyon vigyázz! - intette a kapitány.
Akkor már jól ismerte emberét, az álnok Dudva Györgyöt.
És hogy nem tévedett, azt bebizonyította volna az az izgatott párbeszéd, amely talán éppen ekkor folyt a kocsmáros és az ezredes között.
- Nagyon gyanús alak! Nagyon gyanús! - bizonykodott Dudva. - Mondom, egyszer trombitál, aztán a kocsi után köp, aztán tárogatója van neki, meg ezüsttallérral fizet...
- Fõhadnagy úr! - szakította félbe az ezredes az érvelést. - Vegye körül a csárdát, és fogja el! A fejével felel, ha elszalasztja.
- Tisztelettel kérem, ezredes úr! - riadozott a besúgó. - Csak óvatosan, csak feltûnés nélkül! Nehogy gyanút fogjanak rám a vendégek.
- Maga csak etesse-itassa, legyen kedves hozzá - magyarázta a báró. - A többi a fõhadnagy úr dolga.
A nagy cseréptálban személyesen vitte a gõzölgõ ételt furcsa vendégének a kocsmáros.
- Megfõtt a finom gulyás, de idõbe tellett! - próbált kedveskedni az ezredes tanácsa szerint.
De a diák tekintete, amely nyomban a csizmájára tapadt, torkára forrasztotta a további alakoskodást.
- Meg aztán messzirõl is hozhatta, gazduram! - nézett rá farkasmosollyal a diák. - Csoda, hogy ki nem hûlt útközben! - mutatott a poros csizmákra, amelyeket a sietve érkezõ kocsmáros elfelejtett kifényesíteni.
Önkéntelenül követte a diák által mutatott irányt. Látta, hogy a poros csizmák elárulták. De a diák is tudta, hogy veszélybe került.
- Futja még öt messzely bor a pénzembõl? - kérdezte hirtelen.
- Futni futja - csodálkozott Dudva.
- No, akkor sietve hozza, mert mulatni akarok.
Ahogy a kocsmáros mögött becsukódott az ajtó, a diák felkapta trombitáját, tárogatóját, falhoz támasztott botját, és a három búslakodóhoz lépett.
- Emberek! Nem ismerem kendteket - mondta hirtelen -, mégis hagynék egy üzenetet: ha rossz emberek keresnek, akkor Eszék felé mentem, ha szegény ember keres: a gyüdi út mentén megtalál.
- Értjük mi ezt! - mondta Csöme Lajos. - Ha labanc jön, Eszékre ment kegyelmed, ha kuruc, a gyüdi út mentén megtalálja.
- Helyes! - lódult máris a kijárat felé a diák. De ahogy felrántotta az ajtót, ott magasodott elõtte a gülüszemû Erwiner szakaszvezetõ alakja.
A diák eszét sem kócon köszörülték, úgy vágott, mint a borotva.
- Micsoda véletlen! Nem ismer meg, szakaszvezetõ úr? - rázogatta meg kedvesen a labancot. - Én vagyok annak a Hanesnak a keresztfia! - Nagyon bamba képet vágott a szakaszvezetõ, de a diák csak folytatta: - Annak a Hanesnak, aki magával szolgált a francia háborúban.
A labancok közt sok volt a Hanes, és ez az ezred a francia hadszíntérrõl érkezett Siklós alá. Erwiner szakaszvezetõ elsõ meglepetésében nem tudta, hogy az általa ismert sok tucat Hanes közül pontosan melyikrõl van szó.
- A Hanesnak? - kérdezte bárgyú képpel.
- Micsoda szerencse! Tartson velem! - lelkesedett a diák. - Olyan gulyást eszik, amit megemleget! - vezette az asztalhoz a szakaszvezetõt, és ellentmondást nem tûrõen a székre nyomta.
De a szakaszvezetõ nyomába egymás után léptek be a labancok.
- Egy, kettõ, három, négy, öt - számolta a diák, hogy a szeme sem rebbent belé. - Gazduram! Hozzon még kanalakat! Legalább öt darabot! - kiáltotta a konyha felé, aztán egymás után vezette az asztalhoz a fegyvereseket.
Ellentmondást nem tûrõ kedvességgel karolt beléjük, és ültette õket sorba a szakaszvezetõ mellé.
- Sokan vannak még odakint? - kérdezte mosolyogva.
- Sokan - bólintott a váratlan helyzettõl megzavart labanc.
Dudva kétségbeesett arcot vágva érkezett a konyha felõl.
- Mi történik itt?
A diák Erwiner szakaszvezetõ vállát veregette.
- Ez itt a keresztpapám katonapajtása! Tessék, tessék, vitéz urak! Egyék meg, amit a mi derék, jó kocsmárosunk fõzött!
Hirtelen a konyhaajtó felé lépett, de ott Dudva György mögött Kammerer fõhadnagy toppant be a csárdába.
- Állj! - emelte meg pisztolyát. - Ne mozduljon senki!
- Enni csak szabad, fõhadnagy uram? - lépett hozzá kissé pimasz csodálkozással a diák.
- Fejezze be az étkezést, “diák uram”! - nyomta meg a szót Kammerer. - Szíveskedjék velünk felfáradni a várba!
A diák úgy tett, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
- Kérem, fõhadnagy úr! Úgysem voltam még soha a híres siklósi várban.
Eberstein báró már az ablakból figyelte a várudvarba kísért fiatalembert. Látta könnyed mozgását, udvarias mosolygását, és nyomban rájött, hogy az ilyen fickóval, ha valamit ki akar szedni belõle, neki is ravaszul kell bánnia.
Amikor a fõhadnagy bevezette a diákot, mosolyogva elé sietett.
- No de fõhadnagy úr! Fegyveresen kísérni ide ezt a derék fiút! Amikor csak vendégségbe hívtam! - kacsintott titkon Kammerer felé. - Édes fiam, hallottam hírét, hogy milyen szépen muzsikálsz, oly ritkán vetõdik erre az elhagyott vidékre mûvészember - magyarázta minden eleganciáját latba vetve a báró. - Ugye, mûvész vagy?
- Nem, uram - mosolygott a szemébe a diák. - Én csak egyszerû vándordiák vagyok, de több hangszeren játszom, és itt is, ott is szívesen látnak érte az emberek.
- Megkérhetnénk arra, hogy ma este nekünk muzsikálj? - kérdezte a báró.
- Ó, ha az én szerény mûvészetem örömet szerez ezen a magas helyen - vette át a báró stílusát a diák -, boldogan, uram!
Az ezredes úgy tett, mintha az õ számára is a világ legszebb zenéje lenne a diáktól várható muzsika.
- Akkor helyezd magad kényelembe! Tedd le a köpenyed, add át a süveged a fõhadnagy úrnak, õ majd kint szépen felakasztja, te pedig ülj az asztalunkhoz!
A diák úgy nyújtotta köpenyét, süvegét, mintha örök életében császári fõhadnagyok szolgálták volna.
Az asztalhoz telepedett.
- Személyesen intézkedem, hogy kedvedre valót fõzzenek. Mit szeretsz, édes fiam?
- A knédlit - mosolygott a diák.
- Knédlit? - borzongott bele az ezredes, mert eszébe jutottak ifjú évei, amikor csehországi helyõrségekben tömték belé a knédlit, és utáltatták meg örök életre. - Azt én is nagyon szeretem! - hazudta az ügy érdekében.
Kisietett a fõhadnagy után. A diák pedig, amint egyedül maradt, gyorsan csizmája szárába nyúlt, és egy kisujjnyi réztokot húzott elõ. Tenyerébe rejtve ingébe csúsztatta, amelyre titkos zsebet varrt indulása elõtt.
Odakint az ezredes suttogva oktatta Kammerer fõhadnagyot:
- Minden bizonnyal jelentkezni fognak a cinkosai. Ebben a köpenyben és sipkában húzódjék meg a csárda egyik szögletében. Vigyázzon, az arcát ne lássák. Ha valaki keresné a fickót, fogják el! A ruhadarabokra vigyázzon, hátha ezekbe van belevarrva valamilyen titkos üzenet.
- Átkozottul ravasz fickó lehet! - csóválta fejét a fõhadnagy.
- Engem se a gólya hozott! - indult magabiztosan a konyha felé a báró.
Megrendelte az átkozott knédlit, amelynek az említésétõl is megszorította a görcs a torkát, majd sietett vissza a diákhoz.
Már a folyosón hallotta az önfeledt, vidám trombitálást.
Odabent külön díszjelet fújt neki a legény. Tábornokit!
Az ezredes mosolyogva ült az asztalhoz, és úgy hallgatta a mind harsányabbá váló trombitálást - amit a zömök boltívek százszorosan felerõsítettek -, mintha legmámorosabb álmai valóra válását élvezné. Mert a diák megtáltosodva fújta, hogy rezegtek belé az ólomkarikás üvegablakok.
Báró Eberstein Eckbert a császár szolgálatában sok csatában szokott hozzá az ágyúdörgéshez, de ez a rafinált diák úgy rezegtette a hangot, hogy fél óra múlva nyilallni kezdett a dobhártyája. De csak mosolygott hozzá. A diák visszamosolygott, s mintha a báró mûélvezõ ábrázatából új erõt merített volna: akkorákat fújt az istenverte réztrombitába, hogy az ezredes nemsokára csuklani kezdett a szörnyû idegfeszültségtõl és önfegyelemtõl.
Végre felnyílt az ajtó, és a szakácsné hozta a hatalmas tál knédlit.
- Ez gyönyörû volt! - mondta az ezredes a hirtelen támadt csendben, aztán rámeredt az asztalra. - A knédli!
Már a látásától is a hideg rázta.
- Csodálatos! - lelkesedett a diák.
- Parancsoljál, kedves fiam! - sóhajtotta elérzékenyülten az ezredes, bár ezzel a sóhajjal csak hányingerét leplezte.
- Csak ön után, ezredes úr! - udvariaskodott a diák.
Nem tehetett mást, a knédli után nyúlt.
Enni kezdtek. A diák, mert jólesett neki, az ezredes az ügy érdekében.
Az alkonyatkor meggyújtott gyertyák már kétujjnyira leégtek, amikor Siklósi bácsi halkan nyitotta a kocsma ajtaját.
A második ablakmélyedésben köpenyébe burkolva, sapkáját arcára billentve szunyókált a “diák”.
Odalépett hozzá, halkan megérintette a vállát.
- Megvagy jómadár! - rúgta ki maga alól a széket Kammerer fõhadnagy, és pisztolyt nyomott az öreg szívének. - Téged vártunk!
A kocsma sötét zugaiból, a konyhaajtón keresztül fegyveres labancok özönlöttek a helyiségbe. Szuronyerdõ meredt az öregre.
Megkötözték, és diadalmasan vitték a várba.
Egyenesen a kapuboltozattól jobbra levõ kínzókamrába.
Amíg a hirtelen elõparancsolt hóhér gyötrõszerszámait készítette, a fõhadnagy kevélyen sétálgatott a falhoz kötözött öregember elõtt.
- Beszélj el mindent õszintén! A bûntársadat, a diákot már elfogtuk! Mindent kivallott. Tudjuk, hogy érte jöttél. Õt kerested. De õ már a bitófán lóg - állt meg Siklósi bácsi elõtt.
De ekkor megrezegtette a várudvart: tarári-tári-pumpadrári-umtatta-umtatta.
A bölcs öreg elmosolyodott.
- De úgy hallom, még elég jól szelel a gigája.
- Hát csak hallgasd, amíg mellé nem akasztunk! - üvöltött a felsült fõhadnagy, és intett a hóhérnak.
A kínzómester munkához látott - csakhogy Eberstein báró agyafúrt kínzómestere sem pihent.
A diák, miközben jóízûen falta a gõzölgõ knédlit, amely mellé vastag német mártást rottyantott a szakácsnõ, nyomban észrevette, hogy az ezredes milyen kínlódva nyeli az egyébként jóízû ételt. Ezután nem gyõzte magasztalni a báró konyháját és biztatni asztaltársát újabb és újabb gombócok nyelésére.
Az ezredes homlokát kiverte a verejték. Gerincén patakokban folyt az izzadság, de csak nyelte, nyelte.
A diák az ötödik knédli után, ami eltûnt a báró szoruló torkában, fújta meg a Ritpek labanctól tanult dallamot. Ezt hallotta meg odalent az öreg.
Ezután még háromszor rezdült meg a levegõ, mindannyiszor egy-egy gombóc eltûnését jelezte.
Mint ostromlott várba a felmentõ sereg, úgy érkezett az ezredes számára Kammerer fõhadnagy.
- Megbocsát, ezredes úr, egy pillanatra! - nyitott be az ajtón.
Odakint suttogva számolt be az ezredesnek:
- Ez a vén paraszt megdöglik, de akkor sem vall.
- Jobban meg kell szorítani! - köpködte az ezredes a knédlit. - A kalapban, köpenyben találtak valamit?
- Még nem bontottam szét.
- Mire vár?
Lehúzódtak az udvarra nyíló ablakok alá, és a bentrõl kiszûrõdõ fényben bontották-tépték a köpenyt és a föveget.
- Nincs! Itt sincs! - sziszegte az ezredes.
- Ha lefekszik, minden ruháját átkutatjuk - bíztatta a fõhadnagy.
- Mindent, még a hangszereit is! - parancsolta az ezredes.
Odafönt az ablak párkánya alatt lapult a diák. Hallotta minden szavukat. Macskaléptekkel osont vissza az asztalhoz. Töprengve nézett körül, majd hirtelen inge bögyébe nyúlt, és a kisujjnyi réztokot a legnagyobb knédlibe nyomta. A gombóc két oldalát gondosan betapasztotta. Visszalopakodott az ablakhoz.
- Az öreggel mi legyen? - hallotta a fõhadnagy hangját.
- Karóba húzatjuk! - csattant fel az ezredes.
Lépteket hallott, és mire a báró benyitott, már ismét trombitált.
- Sohasem felejtem el, hogy milyen finom knédlit ettem az ezredes úr asztalánál! Napokig tudnám enni - fogadta a visszatérõt, aki már az étel említésétõl is megrázkódott.
- Vidd el, fiam, ha annyira szereted! Vidd el valamennyit! - mondta boldogan a báró.
A diák nem kérette magát. Kendõcskébe csomagolta a knédlit, csomót kötött rá, és várta a fejleményeket.
Még kétszer megrezegtette hangszerét, majd engedelmet kért, hogy lepihenne. A báró örömmel teljesítette kérését, és egy selyem hálóinget küldetett neki. Kérte, hogy az úton elporosodott ruháját bízza a szolgálókra. Reggelre szépen kikefélik, kivasalják.
A diák boldog volt a határtalan kedves vendéglátástól. Minden holmiját nyugodtan kiadta, és az ezredes selyem hálóingében aludni tért. Igaz, egy pillanatra sem mert elszenderedni a fáradt nap után. Végiggondolta, hogy mit tett.
A titkos üzenet a knédliben van. Ha õt reggel hivatalosan is elfogják, megvallatják, biztos, hogy nem árulja el. Ha pedig meghal, a knédlit kidobják a szemétre, és akkor sem jut labanc kézre az üzenet.
Báró Eberstein ezredes és Kammerer fõhadnagy személyesen vizsgálta át a diák minden holmiját gatyakorcától tarisznyaráncáig.
Azután szabóval, vargával gondosan rendbe hozatták ruházatát. Visszarámolták tarisznyáját, amelybe a báró undorodva tette be a knédlis bugyrot.
Reggelig megtanácskozták, hogy ezt a furcsa fickót nyomon követik, mert ez a hét ördögnél ravaszabb diák biztosan rosszban jár. Talán ha sarkába tapadnak észrevétlen, elvezeti õket is oda, ami igazi célja.
Az ezredes Kammerer fõhadnagyot bízta meg azzal, hogy paraszti ruhába öltözve két emberrel óvatosan kövesse a diákot. Mivel Pityik õrmester még mindig az ágyat nyomta, a fõhadnagy Erwiner szakaszvezetõt és Horkmajer tizedest választotta maga mellé.
Ébresztõ után a diák szívélyesen elbúcsúzott az ezredestõl. Megköszönte a nagyszerû vendéglátást, a kellemes estét, és búcsúzóul megharsogtatott egy tábornoki díszjelet. Aztán kilépett a várkapun, és útnak indult. Kiért a faluból, elballagott a kocsma mellett, majd a vókányi útnak fordult. Arra gondolt, hogy valahol az erdõkben csak nyomát leli annak, akihez jött.
A Tenkes kapitánya távolról kísérte Siklósi bácsit szerencsétlen esti útján. Akkor nem avatkozhatott bele az öreg elfogásába, mert a kocsmát megszálló gyalogosokon kívül dragonyosoktól is nyüzsgött a környék. De pirkadattól kezdve távcsövével leste a várat. Felfedezte a trombitáló diákot, de felfedezett mást is. Három parasztot. Ezek távolról követték a fekete felleghajtós legényt. Az egyik rövid, határozott mozdulatokkal irányította a másik kettõt. Parancsoláshoz szokott ember lehetett. Paraszt pedig sosem szokott parancsoláshoz.
Amikor a diák felkanyarodott a hegyoldalba, egy bukkanó mögött várta. A diák fújta a trombitát, áthágott a gerincen, majd hírtelen földre hasalt. Egy bokor tövébõl leste a mögötte húzódó domboldalt. A kapitány mosolyogva figyelte minden mozdulatát. Látta, hogy ügyes a fickó. Sejtette, hogy az, akit vár. De errõl meg kell bizonyosodnia.
- Mi járatban erre? - állította meg szavával az ismét útnak induló diákot.
Az megrebbent és végigmérte.
- “A számadó üzenetit hozom egy pásztornak. Köszöni a három ajándék birkát” - mondta a kapitány szemébe nézve.
- “Hát a selyemkendõ tetszett-e neki?” - szólalt meg Máté.
- “Sok ilyen kendõt szeretne!” - csillant meg a diák szeme.
Összeölelkeztek. Ez volt a jelszó, ez volt a várva várt futár!
- Hozott isten! Nagyon vártunk! Küldtem érted a kocsmába egy öregembert, elfogták! Mi van vele? - kérdezte menetközben a kapitány.
- Karóba húzzák szegényt - mondta a diák.
Máté megfogta a legény karját, és intett.
- Gyere gyorsan! És fújjad, csak fújjad, amíg mondom!
Bokrok, sziklák fedezete alatt siettek tovább. A diák meg-megállt, és fújta a réztrombitát.
Kammerer fõhadnagy és két embere úgy ment a hang iránt, mintha szarvasbõgésen lenne.
Lihegve értek fel a bukkanóra, de az elébük táruló völgyben nem láttak senkit.
- Itt tûnt el!
A távolból szólt a trombita.
- Gyerünk a hang után!
Rohantak.
A völgy fenekén egy patak folydogált. A diák meghúzódott a patak másik partján levõ fák között, és onnan fújta a hívogatót, amelyre úgy jött a három labanc, mintha megbûvölték volna. A kapitány már a vízbe merült.
- Csak fújjad, fújjad! Itt elkapjuk õket! Lapulj meg a fák közt, de úgy trombitálj, mintha egyre távolodnál!
A diák értette.
Máté fokosával meglazította a patakon átvezetõ gerendabürü eresztékeit; aztán a hídlás alá bújva várakozott.
Csörtetve érkeztek a labancok. Megtorpantak a parton.
Távolról hangzóan rezgett a trombitaszó.
- Ha eltûnik az erdõben, sosem fogjuk meg! - rohant a gerendára a fõhadnagy. A másik két labanc a nyomába futott.
Máté megfeszítette fokosát. Szétnyílt az ereszték, és a három labanc a vízbe csobbant.
Erre számított a kapitány. A meglepetésre és arra, hogy a vízbe pottyanó labancok pisztolyai használhatatlanná válnak.
Nyomban kibújt a lebillent gerenda alól, és üstökön ragadta a keze ügyébe akadó Erwiner szakaszvezetõt meg a fulladozó Horkmajert. Erõs marokkal nyomta fejüket a víz alá. Vergõdtek, ficánkoltak, itták a patakvizet.
Kammerer elsõ ijedelmében a part felé ugrott. Ott lapult meg, annál a fatörzsnél, amelynek másik oldalán a diák rejtõzködött. Pisztolyát a kapitányra fogta, de süketen csettent a kova.
Most tõrt rántott, és a víz felé lódult.
Hanem a diák is résen volt. Fekete felleghajtója a fõhadnagy fejére borult, majd egyetlen rántással úgy megbütykölte, mintha zsákba dugták volna a labancot.
A vízbõl akkor kapaszkodott ki a kapitány.
A diák megtaszította Kammerert, aki Máté hátán keresztül hanyatlott a patakba. Kicsavarták kezébõl a kést, és addig itatták, amíg alig bugyborékolt.
Most már kifújhatták magukat mind a ketten. Az elalélt labancokat megkötözték, fejjel lefelé fordították a patakparton, hogy bukjék vissza a vízbe, amit megittak belõle.
Késõbb bekötött szemmel, egymáshoz fûzve vezették a három foglyot egy szakadék felé. Fához kötözték õket, hadd száradjanak.
Amíg a három labanc megszáradt, a kapitány és a diák levelet fogalmazott az ezredesnek.
Gonddal, szépen cirkalmazta a betûket a pataki legény.
Máté aláírta az üzenetet. Horkmajert eloldották a fától, és a fõhadnagy elé vezették.
- Olvassa fel ezt a levelet, és magyarázza el Horkmajernek, hogy személyesen adja át az ezredesnek - tartotta a száradó tintájú levelet Kammerer fõhadnagy elé a kapitány.
A fõhadnagy reszketõ szájjal olvasta:
- “Közlöm önnel, ezredes: ha déli harangszóra nem bocsátja szabadon Siklósi Mihályt, és tovább kínozza, akkor a fogságomban levõ Kammerer fõhadnagyot esti harangszókor karóba húzatom! A Tenkes kapitánya.”
- Figyelmeztetem, hogy eddig minden ígéretemet betartottam! - nézett a fõhadnagy szemébe Máté, és Kammerer fõhadnagy tudta, hogy ha az ezredes nem teljesíti ennek a villogó szemû kurucnak a parancsát, akkor az esti harang kondításakor szörnyû kínhalállal mondhat búcsút életének.
Horkmajer loholva vitte a levelet. Még sohasem beszélt vele az ezredes. Most reszketve kopogtatott be hozzá.
- Levelet hoztam... - nyögte.
- Levelet?! - ordította a báró, és kitépte a pergament a tizedes kezébõl.
Az igazi ordítás csak azután következett, amikor a levél végére ért.
- Micsoda?! Egy büdös parasztért egy császári tisztet?! Ezt még megkeserüli a gazember! - tajtékzott õrjöngve.
De bárhogy õrjöngött, mégis be kellett látnia, hogy kénytelen teljesíteni a kapitány feltételét. Egy császári tiszt karóba húzatását hagyni egy parasztért, az egész tisztikar örök gyûlöletét és megvetését zúdította volna az ezredes fejére.
Delet harangoztak, amikor a Tenkes kapitánya fehér zászlóval, a hadi követek indítását jelzõ kürtszó mellett kicserélte öreg bajtársát a három labancért.