9. A puskapor
Amikor a labancokat elnyelte a várkapu, Máté és a diák, Siklósi bácsit támogatva, elindultak a barlang felé. Az öreg néhány lépés után eltolta magától a segítõ kezeket.
- Jót tett a friss levegõ - szippantott mélyeket a Tenkes felõl érkezõ üdítõ légáramlatból.
- Nagyon meggyötörtek? - kérdezte sajnálkozva a kapitány.
Az öreg csak legyintett.
- Mit tudnak ezek az eszéki pasa régi hóhérjához képest! Harminc évvel ezelõtt voltam a kezében, de az sem tudott kicsikarni belõlem semmit.
A barlangban, fáklyák fényénél bontották ki a gondosan beforrasztott rézhüvelyt, amelyben összecsavart hártyán, parányi betûkkel részletes utasítást küldött maga Vak Bottyán generális. Máté lassan betûzte a parancsot, amely részletesen felsorolta, hogy milyen feladataik lesznek a közeli hetekben.
Az öreg generális, a kuruc seregeknek ez a gyõzelmes bálványa pontosan megszabta, hogy a Siklós környéki néptõl milyen segítséget vár. Kémein keresztül tudomására jutott, hogy a császári seregek a közeli hetekben nagyszabású támadásra készülnek azzal a céllal, hogy a Dunántúlról végképp elûzzék a kurucokat, és örökre megfosszák reménységétõl a császári igát sínylõ népet.
Ha ez a támadás sikerül, akkor a következõ hónapokban tovább tudják terjeszteni hatalmukat a labancok. Ám ha megakadályozzák gyõzelmüket, akkor Rákóczi fejedelem idõt nyer arra, hogy jól megszervezze és felszerelje hadseregét, amellyel döntõ ütközetet vívhat. A támadásra készülõ császáriakat szét kell zúzni, hogy hosszú idõre elmenjen a kedvük újabb betörésektõl.
Bottyán generális értesülései alapján a déli támadást Siklós várára támaszkodva szándékozták végrehajtani a császáriak. Ezért a közeli napokban a vár felszerelésének és a hadianyag tartalékának kiegészítésére lõporszállítmányt visznek Siklósra a szigetvári raktárakból.
Elsõ feladata, a kapitánynak: ezt a szállítmányt szerezze meg. Részben azért, hogy saját felkelõ csapatainak elegendõ puskapora legyen a harchoz, de méginkább azért; hogy a várban ne legyen annyi puskapor, amivel az ostromnál huzamosabban védekezhetnének.
A többi feladat végrehajtása majd ezután következik.
Idõközben Jakab is visszaérkezett Eszékrõl. A szegénylegény nem tartotta csukva sem a szemét, sem a fülét. Beszámolt arról, hogy a Dráva déli partjaira egymás után érkeznek újabb és újabb császári csapatok, amelyeket naphosszat gyakorlatoztatnak. Ez az értesülés egybevágott Bottyán generális híreivel.
Úgy határoztak, hogy a puskapor megszerzésére hárman indulnak - ha itt lesz az ideje.
Máté, Jakab és a diák gondosan tanulmányozta a várból Szigetvár felé vezetõ utakat, amelyen elõbb-utóbb érkezni fog a szállítmány vagy amelyen a várbeliek mennek a puskaporért.
Siklósi bácsi néhány napot pihent. Õt a terv másik részének végrehajtásával bízták meg: járja a falvakat, a pusztákat, a tanyákat, a lápokat, az ingoványokat; mindazokat a területeket, ahonnan új kuruc harcosokat várnak.
Az utak tanulmányozása során azt is pontosan számba vették, hogy a környezõ helységekben kiknek a segítségére számíthatnak, ha sor kerül a puskapor megszerzésére.
Amíg ezek az elõkészületek folytak a kapitányék részérõl, az ezredes is megkapta az elõkészületi parancsokat.
Kammerer fõhadnagyot a vándordiák érkezése után elhelyezték Siklósról. Hogy hova helyezték, azt akkor senki sem tudta. Csak késõbb hallotta meg Máté, hogy egy kuruc ruhába öltözött labanc fõhadnagyot fogott el Pazonyi Jancsi, Béri Balogh Ádám strázsamestere, amint merényletet akart elkövetni a híres brigadéros ellen.
A felbõszült kurucok miszlikre vágták az orgyilkosságra készülõ labancot.
A puskaporszállítmány fontosságát természetesen Eberstein báró is tudta. Ennek megfelelõen adta ki az indulási parancsot a belsõ vár udvarán felsorakozott csapatnak, amelynek parancsnokává Bisteritz hadnagyot tette.
- Hadnagy úr! Ön és az emberei fejükkel felelnek azért, hogy a puskaport a siklósi várba hozzák. Nem tartom valószínûnek, hogy jelentõs ellenséggel találkoznak, de megparancsolom, ha olyan helyzetbe kerülnek, amelyben az a veszély következhet be, hogy a puskapor kuruc kézre kerül: robbantsák fel! - mondta keményen, majd enyhültebben hozzáfûzte: - A feladat sikeres végrehajtása után a jutalom nem marad el!
Éppen a diákon volt a figyelés sora, amikor a labanc karaván kikocogott a hídon. Egyetlen nagy társzekér és ennyi kísérõ? Lehet, hogy értékes szállítmány lapul a császári sassal ékesített ponyva alatt? Lehet, hogy ez az a pillanat, amelyre Bottyán generális parancsa értelmében vártak?
Riasztotta Mátét és Jakabot. Pihent lovakkal, mint az árnyék, követni kezdték a menetet.
A labancok mozgásának irányából megállapíthatták, hogy nem a pécsi fõútvonal felé, hanem Máriagyüd, Kisszenttamás, Vaskapu irányába haladnak.
A hegyek és dombok közt kanyargó utat kimosta az esõ. Erõsen döcögött a társzekér. Ez adta a gondolatot, hogy valami módon megállítsák. Ezt azért tartotta szükségesnek a kapitány, mert félt, hogy az ezredes netán olyan szándékkal bocsátotta útjára ezt a karavánt, hogy az igazi szállítmányról elterelje a figyelmet.
A három kuruc meg akart bizonyosodni arról, hogy valóban az igazi puskaporszállítmány nyomába szegõdtek, vagy sem.
Kisszenttamás és Vaskapu között megelõzték a csapatot, és a vízmosással szaggatott útra, a keréknyomba köveket hengergettek. Abban reménykedtek, hogy elõbb-utóbb valami baja lesz a szekérnek, és akkor jobban körülszaglászhatják.
A lovasok az út mentén poroszkáltak. Az élen lovagló hadnagy nem vette észre, hogy mekkorákat huppan mögötte a szekér. Csak a labanc kocsis rázódott az ülésdeszkán, miközben recsegve-ropogva, nagyokat döccenve vergõdött elõre a jól vasalt jármû.
Mátéék a dombok peremérõl figyelték az útvonalat, és fejcsóválva látták, hogy a kocsi kibír minden megrázkódtatást. Pedig a kocsis lelke egy-egy zökkenésnél majdnem kiszakadt.
- Nem törik el ennek a kereke egyhamar! - sóhajtott Jakab.
Mintha ezt a sóhajt várta volna a küllõ. Nagy reccsenéssel billent féloldalra a szekér, és megállt.
- Az ördögbe is! - lovagolt oda Bisteritz hadnagy. - Ennek is éppen most kellett eltörnie! Vágjatok egy fát csúsztatónak, amíg egy bognármûhelyhez nem érünk!
Az egyik katona, aki már megjárta ezt az utat, tájékozottan mondta: - Vaskapu elõtt; Viktor mesternél megcsináltathatjuk.
Amíg a labancok csúsztatónak alkalmas fát kerestek, kivágták, és a tengelyhez láncolták, addig a három kuruc visszakúszott lovaihoz, és sebes vágtában iramodott Vaskapu felé.
Erõs falú, emeletes, régi épület udvarába kanyarodtak.
A ház szegletén láncon lógott a cégér: kerék és hordó. Viktor mester ugyanis többféle ipart mûvelt. Tudott kocsit, kereket csinálni, de értett a hordó készítéséhez is, amivel szép pénzt keresett ezen a bortermõ vidéken.
- Áldás, békesség, Viktor mester! - köszöntötte a lódobogásra elõsietõ régi ismerõsét Jakab.
- Buga Jakab! - csodálkozott a mester. - De régen láttalak! Mi jóban jársz? Na, kerüljetek beljebb!
Buga leugrott a nyeregbõl.
- Sietõs az utunk, Viktor bácsi. - Aztán halkabbra fogta a szót: - Egy labanc szekérnek eltörött a kereke. Csakhamar ideérnek. Meg kell tudnod, hogy hova mennek, mit szállítanak, vagy éppen mit akarnak hozni.
Viktor kutató pillantással mérte végig Mátét és a diákot.
- Jakab! Jakab! Miben töröd a fejed megint? Aztán kik ezek a barátaid?
- Holnap estére megmondom.
- Nézd, Jakab! - magyarázta kényszeredetten a mester. - Én sohasem ütöttem bele az orromat más dolgába... ne kívánj tõlem ilyent.
- Jó szolgálatot tennél sok szegény embernek... - próbálkozott még egyszer Buga.
De Viktor félbeszakította:
- Én a szerszámommal teszek szolgálatot annak, aki hozzám fordul. Elvégzem a munkát, szekeret csinálok, hordót készítek, ez az én dolgom. Aztán ha megfizette, mehet isten hírével!
A kapitány csendesen megszólalt:
- Hát csak csináld a munkádat, Viktor mester... gyerünk, Jakab!
Köszöntek, és amilyen gyorsan érkeztek, úgy el is tûntek.
De csak a közeli erdõcskéig vágtáztak. Máté ott megállást intett.
- Maradjatok itt, én visszamegyek, és valahogy kitudom dolgukat.
- Kapitány! - ugrott le a lóról a diák. - Bízzad ezt énrám! Én az egérlyukban is meglapulok, ha úgy adódik! - és a vízmosta horhosban máris indult visszafelé.
A labancok érkezését már a padlásról fülelte.
Bisteritz hadnagy hangja hallatszott:
- Bognármester! Bognármester!
Viktor az ajtó mögül nézte õket, aztán elébük lépett.
- Adjon isten, vitéz urak! Mi baj van?
- Kidõlt a kocsink egyik kereke. Csináld meg azonnal, mert sürgõs az utunk! - parancsolta a hadnagy.
A mester körbejárta a kocsit, gondosan vizsgálgatta a kidõlt kereket.
- Ez bizony idõbe telik! - mondta szakértõen.
- No, hogy gyorsabban dolgozz, amíg el nem készülsz - ugrott le a lóról a hadnagy -, a vendégeid leszünk!
Bisteritz példáját követve, az egész csapat nevetve lóról szállt.
Viktor tisztelettudóan állt a hadnagy elé.
- Uram! Én mesterember vagyok, és nem fogadós!
Bisteritz hadnagy rókavigyorgással nézett a mesterre.
- Mondom, hogy a vendégeid leszünk. Csak nem hagynád éhen-szomjan a császár katonáit, amíg te szöszmötölsz? - és választ sem várva, a tornácon levõ asztalhoz telepedett.
- Uram! Én a császárnak tisztességes adót fizetek, a császár abból fizeti a katonáit, én céhbeli polgár vagyok, és nem jobbágy! - állt elébe büszkén a mester.
Bisteritz felugrott.
- Sokat beszéltél már! Adj enni-innivalót, mert rosszul jársz!
- Erre nem kényszeríthet!
- Így is jó! - villant gúnyosan a labanc szeme. - Akkor végezd a munkádat! Emberek! Feltételezem, hogy ebben az útszéli házban kurucokat rejtegetnek. A császár nevében házkutatást rendelek el! De alaposat! - kiáltotta röhögve.
A labancok vidáman tódultak be az ajtón.
A diák ott lapult a padláson, ahol a tetõ a koszorúgerendára ereszkedett.
Várta, hogy mikor lép be valamelyik labanc a padlásajtón.
Egy öreg, sarokba vetett subát húzott magára. A félhomályban szõrkupacnak látszott az egész.
De az alapos házkutatás nem terjedt ki a padlásra. A kamrában és a pincében megtalálták bõven, amit kerestek. Oda tálalták a hadnagy elé a javát, a többibõl pedig a közkatonák falatoztak a tornác és az udvar lombos fái alatt hûsölve.
Most, teli szájjal halkabban folyt a szó, foszlányosabban szûrõdött a hang a padlásra. Pedig a diák kíváncsi volt arra, hogy mit beszélnek. Öreg bognárszerszámok hevertek szerteszét a padláson. Egy jókora fúróval óvatosan kezelésbe vette a tornác fölötti mennyezet deszkáját. Nemsokára átért a szerszám hegye, és egy kis forgácsot lökött az asztalra. Éppen akkor emelte poharát a zabálástól eltelt hadnagy.
- Kuruc nincs a házadban - kiáltotta a kocsi mellett verejtékezõ mesternek -, de azért belenézünk a pohár fenekére, hátha ott rejtõzik.
A pohárban ott volt a fentrõl hullott forgács.
A hadnagy finnyásan kilöttyintette a bort, egy szolgalelkû fickó készségesen újra töltött a rabolt italból.
A diák csak a fejük búbját látta, de ha fülét a lyukra tapasztotta, minden szavukat hallotta.
- Sokért nem adnám, ha már ismét a siklósi várban lennénk! - sóhajtott odalent az egyik. - Mert ha megszagolja a Tenkes kapitánya, hogy miféle lisztet szállítunk Szigetvárról Siklósra, hát alaposan ráfizethetünk.
A hadnagy hangját hallotta:
- Akkor az ezredes úr parancsa szerint felrobbantjuk! Egy mákszemnyit sem kaparinthatnak meg a kurucok.
A diák most óvatosan feltérdelt, és egy kopott kaszapengével rést feszített a zsúpok között. A résen át látta a szekeret. Hogy könnyebben dolgozhassék a mester, lerakták róla a hordókat. Öt darab kétfejû sasos császári címerrel ékesített szabályos hadikincstári puskaporos hordót.
Öt darab? - töprengett a diák. Ez nem valami nagy szállítmány. Úgy vélekedett, ha ilyen kevés puskaport szállítanak a siklósi várba, akkor a labancnak sincs sok, ha pedig kevés a puskaporuk, akkor még fontosabb, hogy ez a kevés se jusson el hozzájuk.
Töprengésébõl a bognármester hangja rebbentette fel.
- Elkészült a kerék, felrakhatják a hordókat.
- No, emberek! - tápászkodott fel szuszogva a hadnagy. - Ketten a hordókat rakjátok fel, ketten ugorjatok föl a padlásra, hátha akad ott kuruc vagy egy kis útravaló.
Ez már nem tréfa! - húzódott vissza a tornác fölül a diák. Körülpillantott a padláson. Egy kosár nagy kassal volt leborítva. Odalépett. Mérges kotlós vartyogott vele szembe. Ugyanilyen kosár akadt még néhány. Gyorsan beleült az egyikbe, és egy poros kast magára húzott.
A padlásajtó kicsapódott. Két labanc bújt be az alacsony szemöldökfa alatt.
- Kurucot nem látok, de sonkát, szalonnát bõven! - lelkesedett az egyik. - Komám, hozz ide egy kosarat!
A diák kezében már lövésre készen állt a pisztoly.
A labanc felemelte a közelebbi kast. A kotlós tojásait védve csapott feléje.
- Kotlós van ezekben! - mondta; majd felragadott egy öreg holmikkal teli vesszõvékát, kiborította, és gyorsan rakni kezdte belé a sonkát és a szalonnát.
Lentrõl a hadnagy hangját hallották.
- Indulás!
Még az ajtót is nyitva felejtették, olyan sietve vitték a teli vékát.
A lovasok már valamennyien nyeregben ültek, amikor Viktor a hadnagy elé lépett.
- Uram! A munkámat fizesse meg, a káromat térítse meg!
Bisteritz szembefordult vele, és elõször jobbról, majd balról irgalmatlanul pofon vágta.
- Ezt a munkádért kapod, ezt meg a károdért! - Nyeregbe vetette magát. - Indulás!
A csörömpölve induló lovasok közül az egyik gúnyosan kiáltott vissza:
- Ha nem tetszik, fellebbezd meg a Tenkes kapitányánál!
A mester hangját elnyomta a patacsattogás.
- Meg is fellebbezném, meg én! Csak tudnám, hol van. - tapogatta duzzadt, vöröslõ arcát.
- Mire egyet szusszantunk, itt lesz! - hallott maga mellett egy hangot.
Ijedten perdült arra.
A diák mosolyogva állt mellette.
A távolból még idehangzott a mester borától vidám labancok dalolása, amikor Jakab és Máté is megjelent a ház mellett.
- Te vagy a Tenkes kapitánya? - csodálkozott Viktor.
- Ha jobb nincs, én is megfelelek? - nevetett a szemébe Máté.
A labancok által elhagyott asztalhoz telepedtek. Viktor sietve tüntette el a tékozló lakoma roncsait, s amíg borért sietett a pincébe, hogy a kedvessé vált látogatókat illõen megkínálja, addig a diák szóról szóra elmondta, mit hallott és mit látott.
Koccintottak a szép faragású fapoharakból, amelyek olyan egyformák voltak, akár a tojások.
- Segítenél nekünk, Viktor bácsi? - kérdezte ivás után Jakab.
A mester elszántan válaszolta:
- Bármit, csak mondjátok meg, hogy mit csináljak!
- Valamit ki kell eszelnünk - töprengett a kapitány. - Nekünk a puskapor többet ér ennél a csapat labancnál.
Töprengtek, aztán a kapitány még egy poharat vett a kezébe.
- Te készítetted ezeket, Viktor mester?
- Én faragtam.
- Ide figyelj, Viktor mester! Tudnál-e holnapra pontosan ugyanolyan hordókat készíteni, mint a labancok szekerén volt?
- Miért kellene? - csodálkozott a mester.
- Majd meglátod - tette vissza a poharakat az asztalra a kapitány. - Ugye, öt hordót vittek a labancok? - fordult a diákhoz.
- Igen - bólintott a diák.
- Nos, akkor holnapra készítsél öt ugyanolyan hordót, amilyen a labancoké! - nyújtotta parolára kezét a kapitány.
Viktor belecsapott.
Megállapodtak abban, hogy a diákot ott hagyják segítségül, mivel nem kis munka volt az öt hordó elkészítése, és a diák amúgy sem ismerte úgy a szigetvári út minden zegét-zugát, mint Jakab és Máté.
A kapitány és társa lóra szálltak. Csakhamar a labancok elõtt száguldottak, hiszen sokkal könnyebben mozogtak, nem gátolta õket a döcögõ szekér.
Mire Bisteritz hadnagy csapata Nemesapátiba, Görcsönybe, Velénybe, Koncsházára, Tinódra és a többi községbe ért, már mindenütt elõttük jártak. Nem akadt olyan falu, ahol ne lett volna híve a kapitánynak vagy barátja Jakabnak.
Attól kezdve éber szemek kísérték a labancok minden lépését. Hol egy öreg harangozó leste õket a harangláb tövébõl, ahol orrára billent kalappal látszólag szunyókált, hol egy jámbor juhászember botjára támaszkodva. Máshol mezei munkát végzõ jobbágyok lestek el a kasza fölött, és fürge lábú legényekkel küldték az üzenetet. Ilyen néma díszkíséretben sohasem volt része Bisteritz hadnagynak. De mindez úgy történt, hogy nem is sejtette.
Azt sem vette észre másnap reggel - amikor csapatával és szekerén a megtöltött puskaporos hordókkal visszafelé indult a szigeti várból -, hogy az Almás patak füzesei közül egy szamárháton ülõ juhász figyeli a hatalmas erõdítmény sötét kapuját.
Csak késõbb, talán egy óra múlva kavarta meg a menetet az út menti erdõbõl kikocogó pásztorember. A fürge csacsi az útra kapaszkodott, és a pásztor füstölgõ pipájával a szájában elõzte a labancok menetoszlopát. Mielõtt a kocsihoz ért, akkora füstfelhõket eresztett a rézkupakos meggyfa szárú alkalmatosságból, hogy az egyik labanc, aki a kocsi mellett lovagolt, pálcájával rácsapott.
- Takarodj innen azzal a tûzhányó pipáddal! Még felrobbanunk! - csúszott ki a száján meggondolatlanul.
No persze, az éles szemû juhász addigra szemrevételezte a kocsi derekában vastag szalmán billegõ császári hordókat.
S amilyen gondosan kísérték idefelé a karavánt, ugyanolyan figyelemmel követték útját visszafelé Tinódon, Koncsházán és a többi községben.
A vaskapui bognármûhelyben ezalatt elkészültek a hordók. Már száradt rajtuk a festék, öltögette dupla nyelvét a kétfejû császári sas. Mind az öt darab ott volt a padláson, ahová kosárban hozták föl Viktor és a diák a fûrészporral kevert homokot.
- Öt darab egyforma császári sastojás - markolt nevetve a homokba a diák. - Csak éppen megzápultak! Jóféle baranyai homok a töltetük!
Gondosan beillesztették a hordók fenekét, miután megtöltötték valamennyit.
Amíg a hordók a padlászugba hengergetve várták felhasználásukat, addig a kiskamra tetejét átalakította a mester és a diák. Csapóajtót szereltek föl, amelynek vasalását gondosan megkenték faggyúval, hogy nyitáskor ne csikorogjon. A diák leereszkedett a kamrába, hogy megmérje, milyen kényelmesen mozoghat a szûk résen keresztül.
Görcsöny után már biztosak voltak abban, hogy a labancok ismét Viktor mester háza mellett vonulnak el.
Vágtatva érkezett a kapitány és Jakab.
- Minden rendben? - kérdezte Viktoréktól.
- Készen lennénk - bólintott a mester.
- Akkor nemsokára kezdõdik a játék! Mindenki a helyére, ahogy megbeszéltük! - parancsolta Máté.
El is kezdõdött nemsokára a játék.
A puskaporos karaván élén lovagló Bisteritz hadnagy füle mellett golyó fütyült el. A dörrenést csak két pillanat múlva hallotta. De akkor már nem egyesével süvítettek a golyók, és dörrentek a fegyverek.
- Gyorsabban, gyorsabban! - ordított a hadnagy.
Saját maga verte korbáccsal a puskaporos szekeret vontató lovakat.
Amint felpillantott, újabb veszedelmet vett észre: a távolban, amerre útjuk vezetett, vastag füst gomolygott az erdõ felett.
- Ég az erdõ! - bömbölte az egyik labanc.
- Nem mehetünk át a tûzön puskaporral! - riadozott a másik.
Közben kis szünet után - nyilvánvalóan, amíg a környéken megbújt ellenség újratöltötte a fegyvereit - ismét megkezdõdött a dörgedelmes zenebona, és fejük fölött suttyogtak az ólomdarazsak.
Bisteritz hadnagynak döntenie kellett.
- Irány a bognármester háza! Vágta! Vágta!
Nem kellett különösebben biztatni a labancokat. A kocsis úgy csépelte a két hámos lovat, hogy vér serkent a bõrükbõl. A rázkódó, döcögõ kocsiban úgy táncoltak a puskaporos hordók a vastag szalmán, mint repdesõ kétfejû sas fiókák.
Az erdõ fölött sûrûsödött a füst, száz meg száz méter szélességben sodródott, ahogy a szél elterebélyesítette.
- Hordókat kézbe venni! Futás a falak közé! - üvöltötte a hadnagy.
- Mit akartok? - toppant eléjük a mester.
A hadnagy ráordított:
- Hol a legvastagabb a ház fala?
- Az emeleten; a kamránál - mutatta Viktor.
Ismét megszólaltak a láthatatlan fegyverek.
- Hozd a kulcsot! - ordított a hadnagy. - Rohanj!
Viktor kényelmesen beballagott a házba, és hozta a kiskamra nagy kulcsát.
- Ide! Ide utánam! - harsogta a hadnagy. - Egy, kettõ, három, négy, öt! Megvan valamennyi! - lihegte meg könnyebbülve, amikor az utolsó hordó is a kiskamrában volt.
Gondosan bezárta a vastag ajtót, és a nagy kulcsot derékszíjára fûzte.
- Ez nálam marad! - fordult a mesterhez, majd harsányan rendelkezett: - A kocsit a bejárat elé állítani! Két ember a kocsi mögött õrködik. Két ember a ház háta mögött vigyáz! Két ember elõremegy az útra - osztotta be az õrséget -, bárki közelít, lelõni!
A lihegõ, riadt labancok a tornác mellvédje mögül, az út árkából, a ház sarkának fedezetébõl lövöldözni kezdtek az ismeretlen helyrõl érkezõ tüzelés viszonzására.
Közben lassan besötétedett. Az erdõ fölött megülepedett a füst.
Ez természetes is volt, hiszen nem az erdõ égett, csak Máté egyik embere rakott tüzet vagy száz méter hosszan száraz gallyakból, amelyek fölé bõven hordta a nedves avart, ami olyan füstöt eresztett, mintha a fél hegyoldal parazsa rejtõzne alatta. Most hagyta, hogy a hunyó tüzet kioltsa az estharmatos avar.
Amikor a hold felkelt, és a hadnagy már úgy vélte, hogy elkotródott az ellenség, újabb lövések dörrentek közvetlen közelrõl.
Ennek fele sem tréfa! - gondolta Bisteritz. De nem tehetett mást, tüzet parancsolt legényeinek. Az volt az elképzelése, hogy állandó lövöldözéssel akkora ricsajt csap, ami eléggé tekintélyes csapatánál is nagyobb erõt sejtet, és ezzel visszariasztja a támadókat.
Honnan gondolta volna, hogy ez a szüntelen, fülsiketítõ puskaropogás éppen a kapitány tervébe illik?
A diák, odafönt a padláson, a csapóajtó mellé készítette a hordókat. Aztán óvatosan felnyitotta az ajtót, és leereszkedett a résen. Elõször egymásra helyezte a labancok hordóit, hogy jól felérje a saját készítményû puskaport. Majd egyenként leemelte a tegnapról mára készített “cserehordókat”, és gondosan különrakta õket a szûk kamrában.
Ezt elvégezvén, egymás után emelte a padlásra az igazi puskaporral töltött, Szigetvárról hozott hordócskákat. Izgalmas munka volt ez. Egy eltévedt lövedék, a padlás laza zsúpfedelén keresztül könnyen felrobbanthatja a kamra vastag falai közül kiemelt puskaport. De a diák nem volt túlságosan ijedõs fickó.
Az utolsó elõtti hordót - amikor a padlásra feltette - kissé megtaszította, hogy helyet teremtsen az utolsónak.
Ez a lökés azonban nagyobbra sikerült, mint számította.
A hordó dübörögve gördült végig a padláson, és felborította a kotlós kosárfészkét.
A puskalövések közötti rövid csendben hangos, riadt kotkodácsolást hallott odafentrõl Bisteritz hadnagy.
- Mi van a padláson? - fordult ijedten Viktorhoz.
- A kotlósom - mondta közönyösséget mutatva a mester, pedig a torkában dobogott a szíve.
Különösen a hadnagy következõ kérdésénél:
- Hol a padlásfeljáró?
- Az épület háta mögött - vonta vállát.
- Hans! Te velem jössz! - parancsolta az egyik labancnak a hadnagy.
- Hadnagy úr, én vettem le a kast a kotlósról tegnap! - próbált kibújni a veszélyes vállalkozásból a labanc.
- Kuss! Velem jössz! - kúszott ki a tornác mellvédje mögül Bisteritz, és a falhoz lapulva igyekezett megkerülni a házat a padlás bejárata felé.
- Hadnagy úr! Ne menjenek a padlásra! Meglövik magukat! - kiáltotta Viktor, hogy jelt adjon a diáknak.
- Kuss! - bõdült vissza Bisteritz.
Meghallották a mester kiáltását, de az is, akinek szánta.
A diák nem tehetett mást, maga fölé húzta a csapóajtót, és ott maradt a kiskamrában. Tudta, hogy ha bemászik a labanc a padlásra, akkor sem mer világosságot gyújtani addig, amíg az ajtót be nem csukja maga mögött. Csukott ajtónál lehetséges, hogy fényt lobbant, és észreveszi a puskaporos hordókat. Biztosan odacsõdíti az egész csapatot.
“Akkor pedig csak egyet tehetek - döntött a diák -, a csapóajtó résébõl belelövök a puskaporba. Biztosan meghalok, de egy tucat labanccal is kevesebb lesz!”
Földhöz lapulva ért a padlásajtóig a hadnagy és kísérõje.
Már nyitották volna, amikor két lövés dörrent, és a fülük mellett hullott a vakolat. Úgy lapultak a földre, mint az üregi nyulak.
- Vissza! Vissza! - suttogta rekedt izgalommal a had nagy.
Hogy elhatározásában megerõsödjék, Máté és Jakab két újabb lövéssel segített hozzá.
A diák eközben az utolsó hordót is felbillentette a padlásra. Sietve rendezte el a kamrácskát, hogy olyan formában legyenek benne a hordók, ahogy a labancok elhelyezték.
Aztán felkúszott a padlásra.
A hadnagy és kísérõje lépcsõfokról lépcsõfokra mászott a kamra bejárata felé. A földrõl, a fal pereme mögé bújva nyúlt fel, hogy az ajtót kinyissa.
A diák már a padlásról hallotta a zár csattanását.
Két újabb lövés hangzott. A zár fölött forgácsolta az ajtót a golyó.
- Nyisd ki a kamrát! - parancsolta kísérõjének a hadnagy.
A labanc meghökkent, de a parancs - parancs! Óvatosan felnyúlt a kilincshez, lebillentette.
Odabent sötét volt. Önkéntelenül nyúlt kovájához, hogy acéllal szikrányi világosságot csiholjon.
- Barom! Felrobbanunk! - riadozott a hadnagy.
Vaksötétben kúsztak be a kamrába, és úgy tapogatták végig a hordókat.
- Egy, kettõ, három, négy, öt! Mind megvan! - sóhajtott megkönnyebbülten a hadnagy.
A padlásra nyíló csapóajtó résén át visszafojtott lélegzettel hallgatta a sóhajt a diák.
Ismét csattant odalent a zár. A hadnagy visszakúszott.
Ebben a nagy izgalomban ki hallotta volna meg a háromszori kotlósvartyogást, amely szabályos idõközökben ismétlõdött.
A bokrok közt lapuló Máté füle azonban felfogta a jel adást.
- Sikerült! - lökte meg könyökével a mellette fekvõ Jakabot.
- Eddig! - morogta Jakab, aztán óvatosan távolabb kúsztak a háztól.
Az éjszaka hátralevõ fele csendben telt el.
- Úgy látszik, elmentek! - biztatta önmagát és katonáit Bisteritz hadnagy.
- Szétlövik a házamat! - méltatlankodott elõttük Viktor.
- Hozz bort! - parancsolta a hadnagy.
Viktor, bár bosszankodott látszólag, most mégis engedékenyebben adta a bort, mint elõzõ nap. Bisteritz hadnagy megelégedetten látta ezt, és úgy vélte, hogy a mester magatartása az õ tegnapi két hatalmas pofonjának következménye.
Tulajdonképpen nem is tévedett.
Amikor a környezõ erdõkbõl felhangzott a madarak hajnalt köszöntõ karéneke, a labancok készülõdni kezdtek.
- Nehéz éjszaka volt! - sóhajtott a hadnagy, és parancsot adott a hordók felrakására.
Megvolt mind az öt. Egyformák, mint a tojások.
Kézben tartott fegyverekkel indultak tovább, de hiába várták az újabb támadást. Ugyancsak hiába nézegették az erdõt, hogy hol égett olyan erõsen az elmúlt délután és estefelé. Láttak ugyan valami elszenesedett csíkot, de teljesen jelentéktelennek vélte a hadnagy.
Megkönnyebbülten pillantották meg a siklósi várat.
Viktor mester a labancok távozását követõ órában az eddig szétszedett szekerét a három kuruc segítségével összerakta. Régi lovai hámos szerszáma is elõkerült. Most ezzel szerszámozták föl és fogták a kocsi elé Jakab és a diák lovát. Elõtte persze gondosan elhelyezték a szekérderékba az öt puskaporos hordót és mindazt, aminek a barlangban hasznát vehetik.
Viktor majdnem könnyezett, amikor gondosan becsukta öreg házát. A három kuruc nem zavarta a búcsúzkodásban. Tudták, hogy minden bútor, minden szög a szívéhez nõtt; megdolgozott érte. Eddig úgy-ahogy biztonságos élete volt. Adóval, pénzzel, munkával váltotta meg. Most elindult velük a hegyek közé. Vállalja az õ életüket, amelyet bármelyik pillanatban kiolthat egy labanc golyó.
De Viktor is tudta, hogy ha az ezredes felfedezi a cserét: belõle próbálja majd kicsikarni, hogyan történhetett. Amíg ott álldogált a bereteszelt ablaktáblák, a bezárt ajtó elõtt, õ is számot vetett. Becsületében sértették meg, jó polgári hûségébe tapostak bele. Ha egyszer megtörtént, megtörténik máskor is. Ha vele megtörtént, megtörténik mással is. Úgy érezte, becsületes ügy mellé áll.
Szó nélkül kapaszkodott fel a bakra, és intett a gyeplõt tartó Jakabnak!
- Hajtsál! Induljunk! Ti tudjátok az utat.
A siklósi vár kapuján feszes büszkeséggel lovagoltak be Bisteritz hadnagyék. Az ezredes szokott díszhelyén, a kápolna elõtti kis térségen fogadta a hadnagy jelentését.
A hadnagy az elmúlt két nap és két éjszaka minden órájáról beszámolt. A tegnap délután kezdõdött és csaknem az éjszaka feléig tartó kemény küzdelmet különös részletességgel magyarázta el.
Eberstein báró igen sokat kérdezett, mert a küzdelem formájából, a támadók magatartásából próbálta megállapítani, hogy a Tenkes kapitányának volt-e része ezekben az eseményekben. Attól tartott, ha a kapitány tudna a puskaporszállítmányról, akkor másról is tud. Végül éppen a támadás sikertelensége gyõzte meg arról, hogy ezúttal nem az õ régi ellenfele harcolt Bisteritz hadnaggyal.
- Valamennyiüket dicséretben részesítem, önfeláldozó és hõsies viselkedésükért! - lépett a várudvaron felsorakozott csapat elé, amely ott feszített a sorba rakott puskaporos hordók mögött.
A várakozó számvevõ felé intett.
- Számvevõ! Vegye át a puskaport, és ossza ki a jutalmakat!
A pontosságáról híres számvevõ odalépett az elsõ puskaporos hordóhoz. Szakszerû mozdulattal kiütötte a fenekét, és gyakorlott kézzel markolt bele. Tapintásról ismerte a lõporok minden fajtáját. Bekötött szemmel megmondta, hogy az ujjai között durvább ágyúport vagy finomabb puskaport perget-e.
Most megdermedt a keze. Belemeredt a hordóba. Nem akart hinni sem a tapintásának, sem a látásának. Még egyszer belemarkolt, és csak akkor kiáltott fel rémülten:
- Hiszen ez közönséges homok!
- Micsoda? - lépett oda az ezredes.
A számvevõ egymás után csapta fel a hordók fenekét.
- Ez is homok! Ebben is homok van! Ez is! - nyitotta ki a negyediket.
- Micsoda?! - bõdült el báró Eberstein ezredes.
De a számvevõ által mutatott anyag valóban homok volt.
- Ezredes úr! - makogta Bisteritz hadnagy bamba arccal.
Többet nem tudott kinyögni, mert a falak már a báró hangját visszhangozták.
- Mit hoztak maguk?! - fordult feléjük az ezredes. - Agyonlövetem valamennyit! Agyonlövetem! Agyonlövetem!
Pisztolyt rántott, és bõszülten hátrált, pisztolyát a hadnagyra és csapatára szegezte, mintha nem tudná kiválasztani, hogy elkeseredett dühében melyik emberén kezdje az agyonlövést.
- Ez maguknak puskapor?! - üvöltötte, és belelõtt az ötödik hordóba.
Eget verõ dörrenés lökött hatalmas füstfelleget a vár fölé.
A vastag füstben csak üvegcsörömpölés hallatszott. Aztán sokáig semmi.
Amikor báró Eberstein Eckbert lassan felemelte a fejét, pillanatokig nem tudta eldönteni, hogy az a kormos szekérroncs, a feketére füstölõdött falak, a mindenünnen hallatszó nyöszörgés, vajon nem a pokol-e.
Csak amikor a külsõ bástyákról berohanó katonái felnyalábolták, kitört ablakú szobájába vitték, akkor eszmélt. Még nem a pokol! De annál rosszabb, mert az õ számára most már az ördög is elviselhetõbb lenne, mint a Tenkes kapitánya.
A hadnagy szavait hallgatva még elhitette magával, hogy nem ez a félelmetes kuruc lövöldözött Vaskapunál. Most már tudta, hogy csak õ lehetett. Ha pedig errõl tudott... rágondolni is szörnyû!
A robbanás után összeszámolták a halottakat. Tizenkét labanc halt meg, és a számvevõ tûnt el. Õ állt legközelebb a hordóhoz.
Bisteritz hadnagyot embereinek sorfala védte meg a szörnyû légnyomástól.
A báró saját sorsán töprengett. Nem tudta eldönteni, hogy angyali vagy ördögi segítséggel menekült-e meg. Ha angyali segítséggel - és ebben reménykedett -, akkor nagy és dicsõ dolgokra tartogatta õt az ég, és mindazt, amit a Tenkes kapitánya révén rámért, csak olyan megpróbáltatásoknak tekintheti, amelyek megedzik õt a jövõ számára.
Ezt néhány nap múlva, amikor süketsége úgy-ahogy elmúlott, Amáliának is elmagyarázta.