10. A haditerv
A barlangban is kibontották az ötödik hordót. Az bizony saját töltésû volt. Törte a fejét a diák, hogy mikor cserélhette el. Semmi kétség: abban a riadalomban, amikor a hadnagy és társa a padlásra akart benézni.
A várbeli robbanás döreje végiggördült a Tenkes oldalán. Õk is meghallották.
- No, ez lehetett az ötödik! - vigasztalódott a diák.
A következõ napokban Máté, Jakab és az öreg Siklósi bácsi a figyelésnek ugyanolyan láncolatát szervezte meg Eszék és Mohács felé, mint amilyent Szigetvár és Siklós között a puskapor megszerzésekor már kipróbáltak.
A kapitány sokat töprengett. Nagy felelõsség terhelte azóta, hogy Bottyán generális rábízta a Siklós környéki nép harcba állítását. Tudta jól, hogy a szegény emberek közül csak kevés ért a szabályos harchoz. Egy-két kiszolgált katona akadt minden faluban, de mire a szegény ember levethette a császár egyenruháját, addigra vagy megöregedett, vagy megnyomorodott. Aztán az ilyen öregeket inkább csak a pinceajtóban, kocsmaasztalnál hallgatták. Nagyokat nevettek katonakalandjaikon, mert a messze országokat bejárt veteránok gyakran megtoldották az igazságot hõsi lódításokkal.
A Tenkes kapitánya csak a tüzes legényekre és a kemény férfiakra számíthatott. Ezeknek viszont kevés tapasztalatuk volt a harchoz. Egy-egy kószáló császári katonát meg-megnyuvasztottak. Két-három emberbõl álló járõröket örökre kiírattak az élelmezési listákból, de ahhoz, hogy zárt rendben támadó seregekbe akaszkodjanak bele, nem volt elég gyakorlatuk.
Mégis rettegtek a szegény néptõl a jól képzett császári seregek. A nyomorúságból fakadó elkeseredés nagy hatalom. Erre számíthatott Máté is. Erre az elkeseredésre, mely ha fellobban: kaszával, vasvillával is gyõzelmet hozhat. Hozhat - ha hoz, ha nem törik meg, ha nem roppan össze a dobok, kürtök, ágyúdörgés és sortüzek hallatára, a dübörögve rohamozó vasas lovasok láttán.
A kapitány kijárta már a Batthyány huszárezred iskoláját. Harcolt a Rajna mentén. Tudta, hogy tûzkeresztség nélkül a legbátrabb emberben is ellobbanhat a lelkesedés. Akikre õ számíthatott, azok bátrak és elkeseredettek voltak. Ha átesnek egyszer a tûzkeresztségen, ha átélik az elsõ harc megpróbáltatásait, és ott gyõznek, akkor a világ legveszekedettebb katonáivá lesznek.
Viszont ha idõ elõtt harcba viszi õket, és a balszerencse vagy a tapasztalatlanság vereséget hoz, akkor már nem tudja még egyszer feltüzelni az önmaga erejében hitét vesztett népet.
Ezen és számtalan hasonló gondon emésztõdött Máté.
Nem kisebb gond volt, hogy kiket avat tervébe. Kevés ember között kevesebb lehet az áruló. Ha sokan készülõdnek a harchoz, nagyobb a valószínûsége annak, hogy több áruló akad. Mert a császári zsarnokságnak a jól szervezett és kiképzett dragonyos ezredekkel, vértes zászlóaljakkal egyforma erõsségû segítõje az árulás.
De az idõ sürgetett. Úgy döntött, hogy azokkal, akiket a harcban vezetõnek szánt: megindítja a kisebb küzdelmeket. Az ilyen emberek mellette tanulják meg, az õ bátorságának példáján okulva szerzik meg azt a harcos, szívós akaratot, amelyet tovább adhatnak mindazoknak, akik majd a kezük alá kerülnek.
Ezekkel az emberekkel figyeltette a várba futó útvonalakat. Ezek számoltak be arról, hogy naponta hány labanc járõr rajzik ki a környékre, hány futár érkezik a várba, és hány indul onnan.
A legbátrabbakat, különösen azokat, akik jól beszéltek horvátul, átküldték a Dráván, hogy az Eszék körül állomásozó és nap nap után gyarapodó császári seregekrõl hozzanak híreket.
Amíg õ, Jakab és Siklósi bácsi minden éjszaka másik községben, másik pusztán válogatta és vette számba az embereket, addig a diák a barlangban összesítette, jegyezgette a naponta gyarapodó híreket. Amikor egy-egy vékony pergamenhártya megtelt parányi betûivel, összesodorta, beledugta a rézhüvelybe. Gondosan leforrasztotta, és Jakabra bízta.
A szegénylegény két lóval indult az ilyen utakra. Fél nap alatt váltott lovakon Béri Balogh Ádámnál volt. A brigadéros pedig Bottyán generálishoz továbbította a híreket.
Egyik napon az eszéki útvonal mentén szervezett figyelõk furcsa vonulást jelentettek. Díszes, fedett batár himbálódzott a döcögõs úton. Elõtte, két oldalán és mögötte vasas németek ügettek.
A hintó ablakát selyemfüggöny fedte a kíváncsiak elõl. A kocsis mellett fegyveres labanc ült. Hátul két fullajtár kapaszkodott.
Az egyik pihenõnél, Beremend táján végre megpillantották az utasokat is. Tollas kalapos, idõs császári tábornok és egy karcsú dáma lépett ki az elfüggönyözött ajtó mögül, hogy az egyhangú üldögélés után kinyújtóztassák meggémberedett végtagjaikat.
A kocsi mögött álló fullajtárok díszes úti asztalkát helyeztek egy fa árnyékába. Apró zsámolyokat tettek két oldalára, és elegáns ezüstpoharacskákba töltötték az italt. Az öreg tábornok és a karcsú dáma láthatólag jókedvûek voltak. Hogy mirõl beszéltek, nem tudta meg senki, mert a vasas németek nagy körben minden teremtett lelket elkergettek.
Pityik õrmester, aki nagy nehezen kiheverte összeroppanását, a siklósi várkapu fölött strázsálva pillantotta meg a Harsány felõl közelgõ porfelhõt és a porfelhõbõl kibontakozó tábornoki batárt.
- Fegyverbe! - vezényelte az õrmester, akit súlyos betegsége még szikárabbá és keserûbb ábrázatúvá apasztott.
Az õrség fegyverbe állt. A kürtös a tábornoki díszjelet fújta. Bent a várudvaron egy díszszázad sorakozott. Az ezredes a tisztek élén feszített.
A vaskapu feltárult, a díszes batár átdübörgött a felvonóhídon, a lovak csattogva kapaszkodtak fel a barbakánba. Közben szólt a kürt, harsogott a tábornoki díszjel.
Az ezredestõl kissé távolabb, pompás ruhában várakozott Amália. Kíváncsian leste a hintót.
Amikor megállt, a fullajtárok leugrottak, ajtót nyitottak, lebocsátották a felhágót. Elõször a tábornok szállt ki, majd lovagias mozdulattal kisegítette a karcsú hölgyet a kényelmes batárból.
- Tábornok úr! - lépett a vendég elé az ezredes. - Báró Eberstein Eckbert császári ezredes, a siklósi vár parancsnoka, alázatosan jelentkezem.
A tábornok feszesen a jelentkezõ szemébe nézett, s kezet nyújtott.
- Köszönöm!
Csak ezután mozdult meg Amália, és a karcsú hölgy elé sietett.
- Helén!
- Amália! - borult össze a két nõvér.
Az üdvözlés után az ezredesné mosolyogva a tábornokhoz lépett.
- Hogy utaztak, tábornok úr?
- Jó volt a koszt, jó volt a bor, mindennel nagyon meg vagyok elégedve! Csak kissé elfáradtam.
- Fáradjon beljebb, tábornok úr! - kedveskedett az ezredesné. - Egy kis frissítõ bizonyára jót tesz.
Az öreg tábornok karját nyújtotta Amáliának, az ezredes pedig Helént vezette a lovagterem felé.
Bisteritz hadnagy és a nemrég érkezett Weiner fõhadnagy elvonultatták a díszszázadot, parancsot adtak Pityik õrmesternek, hogy a tábornok kíséretét szállásolja el, és siettek a lovagterembe, hogy el ne késsenek a dúsan terített asztal mellõl.
A várudvar másik oldaláról a szakácsnõ figyelte mindezt. Kíváncsi volt, vajon kinek a tiszteletére kellett oly szorgalmasan sütni-fõzni két nap óta. Ki lehet az a nagy úr, akiért az ezredesné saját kezûleg vette kézbe az ecetesüveget, hogy bécsi gusztus szerint ízesítse a salátát.
A lovagteremben kellõen méltányolták ezt a szakácsmûvészetet, bár a tábornok meglehetõsen szûkszavú volt. Megszokásból ismételgette:
- Jó volt a koszt, jó volt a bor, mindennel nagyon meg vagyok elégedve... - S amikor a várbeliek mosolyogtak, keményen hozzáfûzte: - Eddig! Most pedig lepihenek. Délután öt órakor megkezdem a vizsgálatot, ezredes úr! Este megtárgyaljuk a haditervet. Ha ugyan a vizsgálat után is ön marad itt a parancsnok! - mondta határozottan az ezredes szemébe nézve, majd lovagiasan meghajolt a nõk felé, és kiment a terembõl.
Eberstein báró elképedve nézett utána. Amália is tudta, hogy minek a következménye mindez, és mit jelentenek a tábornok szavai. Csak Helén kacarászott.
- Mondja, Eckbert, maga is ilyen hülye lesz, ha megöregszik, és kinevezik tábornoknak?
- Na de Helén! - sápadozott a báró.
Csak Amália volt a helyzet magaslatán.
- Eckbert! Azonnal hívassa Dudva urat! A szakácsnõt is kéretem!
- Igenis, Amália, intézkedem! - csattogott készségesen az ezredes.
A Tenkesben nem kiáltották hangosan azt, amit az õrmester kiáltott a tábornok érkezésénél, de e nélkül is fegyverbe álltak.
- Mindenáron meg kell tudnunk, hogy mit akar ez a tábornok! - tépelõdött izgatottan Máté.
- Úgy õrzik a várat, kapitány, hogy egy galamb sem repülhet be észrevétlenül! - vakargatta fejét Jakab.
- Biztos, hogy a haditervek megbeszélése végett jött - mondta a diák.
A rájuk szakadt csendet Máté törte meg:
- Ezek odafent esznek-isznak. Nézzük meg, honnan viszik a húst meg a bort és a többi miegymást.
Jakab kételkedve lelkesedett.
- Mi értelme van ennek, kapitány? Nem bújhatsz bele egy hordóba!
De Máté akkor már készülõdött.
- Szerelkedj, Jakab, gyere, diák, megyünk!
Ameddig tudtak, lovon mentek. Az erdõszegélyrõl figyelték a várat. Onnan két szekér kanyarodott le Dudva úr kocsmája felé. Ezúttal nem labanc parancsnokság alatt, hanem a szakácsnõ vezényletével.
A termetes Juliska mellett Dudva úr zötyögött az ülésen.
- Most az én pénzemen akarják jóltartani a tábornok urat, most az én pincémbõl akarják itatni, most egyszerre megint jó emberük lettem - dohogott elkeseredetten.
A szakácsnõt nem hatotta meg a kocsmáros siránkozása.
- Ne sírjon már, Dudva úr, mert még megszakad a szívem magáért! Inkább ahogy odaértünk, szaporán szedesse össze, ami kell!
Amire a kocsmához értek, a három kuruc is ott lapult az ivó leghomályosabb sarkában.
Dudva nagy dérrel-dúrral csapta ki az ajtót, majd egyenesen a konyhába ment, hogy a szakácsnõ listája szerint összeszedesse a várba szállítandó friss élelmiszereket.
Juliska addig kényelmesen leült egy székre. Észre sem vette, hogy a homályos szögletbõl macskaléptekkel mögéje oson Buga Jakab. Csak akkor sikkantotta el magát, amikor a szegénylegény hátulról befogta a szakácsnõ szemét. Az arcára tapadó kéz után kapott, majd elsõ riadalma után csodálkozva kiáltott fel:
- Jakab! Buga Jakab!
- Aztán honnan tudod te azt? - dörmögte a szegénylegény.
- Nincs a világon senkinek ilyen jó bagószagú keze - suttogta majdnem áhítatosan a szakácsné.
De félbeszakította õket a diák pisszentése.
- Jön a gazda!
- Nem ismerjük egymást, érted? - suttogta Jakab, és félrehúzódott.
Dudva nagy mérgesen csapta fel az ajtót.
- Jöhet, asszonyság! Már készítik odakint, amit... - fulladt belé a szó.
A kapitány és Buga eléje léptek. A diák az ajtót õrizte. Hebegve fordult vissza a kocsmáros, de megállította Máté.
- Dudva úrral akarok beszélni!
- Tessék...
- Üljön le! - parancsolta a kapitány.
A kocsmáros remegve ereszkedett egy székre, oly óvatosan, mintha nem fából, hanem tüzes vasból lenne.
- Kegyelem... én... én... - nyöszörgött, és gyorsan keresztet vetett, mint aki az utolsó óráját érzi.
- Nézze, Dudva úr! - állt szembe vele a kapitány. - Maga most bemegy a szobájába, és három napig beteg lesz! Rázni fogja a hideg, beszélni is alig tud! A csárdát addig majd egyik emberem vezeti. Megértette?!
A kocsmáros vacogva állt fel. Bizony nemcsak játszotta azt, hogy rázza a hideg. Máté közelsége akkora frászt hajtott rá, hogy menten csuklani kezdett, és akkor is harapott a foga, amikor nem akarta.
- Igenis... igenis, kapitány úr... - verte ki a jeges verejték.
Jakab tenyerével az asztalra csapott. A tétovázó kocsmáros úgy megijedt a csattanástól, mintha páros pisztolyt sütöttek volna rá. Úgy rohant lefeküdni, hogy az ajtófélfát csak azért nem sodorta ki, mert az egykori kõmûves gondosan beágyazta a falba.
Amikor kinevették magukat, Jakab, Máté és a szakácsnõ összesúgtak. Hogy mit beszéltek, akkor senki sem tudta. Csak azt látták, hogy Juliska Máté tenyerébe csapott, ahogy akkor szokták, ha áll az alku.
Jakab és a kapitány segítettek összeállítani a szekerek rakományát. Amikor már mindent sorjába raktak az ivóban, beszólították a fuvarosokat.
Jakabon csárdás kötény volt, és szemére húzta Dudva úr széles karimájú, ünneplõs kupeckalapját.
Amikor a megrakott szekerek felértek a várba, a szakácsnõ Pityik õrmesternél is keményebben osztogatta a parancsokat:
- A lisztet, tojást, húst és miegyebet a konyhába! A két boroshordót a pincébe! Gyerünk, gyerünk!
A konyhába hordott élelmiszerek átvételét rábízta a kézilányokra, de a pincébe parancsolt két boroshordó elhelyezését személyesen ellenõrizte. Akós kis hordók voltak ezek. Az egyiket, úgy látszik, színültig töltötték, mert nem lötyögött benne a bor, de súlyosnak éppen olyan súlyos volt, mint a másik.
A szakácsnõ a hordók melletti szellõzõn még kipillantott, mintha valamit vizsgálna az ablakon és a rácson.
- Mozgás, szaporán! - pergett közben a nyelve, majd sürgõsen kifelé terelte a segédkezõ labancokat. - Mozgás! Kifelé! Nem lesz kész a vacsora!
A pincét személyesen zárta be. A kulcsot kötõje mellé fûzte, aztán robogott a konyhába, hogy az ezredesné utasításai szerint olyan vacsorát fõzzön, amitõl megenyhül a zordon tábornok hivatalos szíve.
Erre bizony szükség volt.
A tábornok kialudta magát, és elkezdte a vizsgálatot. Báró Eberstein Eckbert császári ezredesre ráizzadt a selyeming és a szattyánnadrág. Egy-egy kényes kérdés után patakzott a verejték a gerince mellett. Mert kényes kérdés bõven volt a tábornok feljegyzéseiben. A hadisarc beküldésének elhanyagolásától kezdve Bruckenbacker kapitány elfogatásának pontos körülményein keresztül, a szétlõtt vásárosok panaszain át a puskapor elvesztegetéséig, kérdést kérdés után szögezett az ezredesnek.
Eberstein báró megpróbálta elmagyarázni, hogy ami itt folyik Siklós körül, az nem olyan szabályos háború, mint amit a hadiiskola tankönyveiben leírnak, és nem olyan elvek szerint folyik, mint a Rajna mentén vagy bárhol, ahol eddig hadakozott. A francia fronton érvényes hadiszabályzatok itt teljességgel használhatatlanoknak bizonyultak. És mindezeken túl: “Itt van a Tenkes kapitánya, és újra és újra a Tenkes kapitánya!” - hajtogatta a báró.
A tábornok fegyelmezetten hallgatta a katonai szaknyelven elõadott okfejtést, csak akkor pattant fel, amikor az ezredes kiejtette a Tenkes kapitánya nevét.
- Nem fogadom el a védekezést, ezredes! - dörögte. - Egyetlen számottevõ kuruc csapat sincs a környéken, és mégis elfogják a katonáinkat, visszaszerzik a hadisarcot, elhajtják a jószágokat, homokra cserélik ki a puskaport! - lovalta bele magát. - Hát ki csinálja ezeket?! Ki az a Tenkes kapitánya?!
- Ha a hegyen keressük, a síkságon bukkan fel. Ha a síkságon kergetjük, a hegyrõl csap ránk. Minden paraszt a szövetségese.
A tábornok ezt már nem bírta ki üvöltés nélkül.
- Ezredes úr! Császári tiszt ön vagy vénasszony? Már megbocsásson a szóért, báró úr! Rémeket lát? - igyekezett lecsillapítani dühét, és úgy folytatta: - Egy hetet adok önnek, a sógorára való tekintettel, aki ennek a kedves Helénnek a férje. Ez alatt az egy hét alatt fel kell számolnia az egész bandát! Tíz nap múlva általános hadmûveletek kezdõdnek. Ki fogjuk söpörni a kurucokat az egész Dunántúlról.
Lehet, hogy a közeli gyõzelem reménye enyhítette meg a tábornokot, de az is elképzelhetõ, hogy az Amália által gondosan odakészített bor illata csapta meg az orrát, atyáskodva magyarázta:
- Szeretném én azt látni, hogy ahol én vagyok a parancsnok, ott packázni merjen egy ilyen paraszt! A Tenkes kapitánya! - mondta tûnõdve, és az asztalhoz lépett.
Bort töltött, és szakértõ csemcsegéssel kezdte ízlelgetni.
- Jó ez a bor! Tüze van, zamata. Mennyei... Hol termett?
- A Tenkes oldalán - szólta el magát az ezredes.
A tábornoknak kissé összeszûkült a szeme, kortyintott egyet, majd elgondolkozva letette a poharat.
Eberstein báró ekkor a lelke mélyén erõsen hálás volt Amáliának. A felesége gondolt elõször arra, hogy Helénen keresztül megkörnyékezi Ludvigot, nõvére férjét, aki a titokzatos birodalmi gróf bensõ barátai közé tartozott. Azért hívta meg Helént Siklósra, hogy itt bizalmasan tárgyalják meg, miként lehetne megmenteni báró Eberstein ezredes foszladozó becsületét. Az elsõ órák benyomásai nagyon kellemesek lehettek Helénre. Nem gyõzött betelni a gyönyörû vidékkel, amelyet természetesen csak a bástyákról távcsövezgetett. Amáliával való négyszemközti összebújásaik gyakran olvadtak Helén kacagásába. Az ezredes szerette volna tudni, hogy mivel tudja Amália így elbûvölni nõvérét, de sajnos, a tábornoki kérdésekre kellett fordítania minden figyelmét.
Amália a tábornok fogadásánál is tündökölt, és Eckbert érezte, hogy ez a nagyszerû asszony mennyi tapintatos elõkelõséggel környékezi meg és próbálja kedvezõ hangulatba ringatni a zordon tábornokot.
Pedig a két nõvér beszélgetésének témája ugyanaz volt, mint a tábornok vizsgálatáé: a Tenkes kapitánya.
Amália részletesen beszámolt a fürdõmesterrõl, akirõl kisült, hogy a Tenkes kapitánya, a tõzsérrõl, akirõl késõbb kiderült, hogy szintén a Tenkes kapitánya. Részletesen elmondta a vásár utáni csárdai ivóversenyt, ahol a kapitány a mázsás székhez kötözve pusztán erõs fogaival tartva poharát, versenyt ivott Eckberttel. Ezt az ivási módot Amália meg is mutatta Helénnek, hiszen azóta számtalanszor elpróbálta, és neki sikerült.
Helén szertelen kapkodással igyekezett megtanulni, és a sok próbálkozás eredményeként vacsoraidõre a két asszonynak szerfölött jó kedve kerekedett, és úgy csillogott a szemük, mint a macskáké.
Nyugodtan vidámkodhattak, mert a férfiak eközben magukhoz rendelték a tiszteket, és a tábornok lakatos útipoggyászából elõvette a henger alakú bõrtokot, amelyben a hétpecsétes titkos haditerveket hozta.
Már csaknem kész volt a vacsora, és a siklósi várat a rövid szürkület után körülölelte a közelgõ éjszaka sötétsége, amikor Juliska szükségesnek látta elõkészíteni a borokat.
Személyesen indult a pincébe két-két hatalmas kannát cipelve.
Ezúttal magára zárta az ajtót, majd gyors mozdulattal a pinceablakhoz lépett, amelyet a vár karcsú spanyolbástyájának oldalába vágtak. Az ablakot függõleges vaspálcák zárták el. Egy gyerek feje sem fért volna át köztük.
Juliska a rácsos ablak mögött, a földre helyezett mécses világánál, karvastagságú vizes kötelet hurkolt a vaspálcákra, majd a kötélbe egy sodrófát dugott, és izmos karjával csavarni kezdte. A kötél feszülve, pattogva sodródott össze, oly erõvel, hogy a vasak görbülni kezdtek, majd két rövid pattanással egyik-egyik végül kiugrott a falból. A szakácsnõ ezután lehajította a két vaspálcát. Most már akkora hely volt, amelyen egy izmos férfi betornászhatta magát.
Fölemelte a földre helyezett mécsest, és kétszer függõlegesen, kétszer vízszintesen elhúzta az ablak elõtt. Aztán fülelt.
A spanyolbástya lábától nem messze áthághatatlan szittyós, ingoványos vidék kezdõdött. A nádak közül - furcsa mód - hármas füttyû rigó szólalt meg háromszor.
Juliska arcán mosoly suhant át. A Dudvától hozott akós hordók egyikének szakszerû mozdulatokkal kiütötte a fenekét. De mégsem loccsant ki belõle a bor. Ellenben erõs kötél kígyózott csakhamar kifelé a szabaddá tett ablakon.
A szakácsnõ fürge mozdulatokkal eresztette le a hordóból elõbúvó kötelet. Aztán érezte, hogy háromszor hullámzik végig a rántás a kibocsátott kötélen.
Ezt a jelet várta. Egy vaskampóhoz hurkolta a kötelet, amely nyomban megfeszült, és enyhe remegéssel jelezte, hogy valaki felfelé kúszik rajta.
A spanyolbástya sötétedõ oldalán egy még sötétebb folt huzakodott fölfelé. Csak közvetlen közelrõl láthatták volna, akik innen nézik, hogy egy csuklyában végzõdõ fekete lebernyeg alatt izmos férfi küszködik az irdatlan magassággal.
Aztán a pinceablakban megjelent Eke Máté feje. Megkapaszkodott a kõpárkányban, és a szakácsnõ segítségével benyomakodott a résen.
- Köszönöm, Juliska! - lihegte kissé kimerülten.
A szakácsnõ suttogva magyarázta:
- A haditanács a lovagteremben van.
- Hogy jutok én oda?
- A padláson át. Mindent elmagyarázok, de elõbb húzzuk fel a kötelet, mert szükséged lesz rá.
Amíg Juliska elmagyarázta Máténak, hogy miként jut fel a padlásra a konyha melletti feljárón, és melyik kandalló-kürtõ alatt húzódik a lovagterem, a tábornok már javában magyarázta Eberstein ezredesnek és tisztjeinek a tíz nap múlva kezdõdõ általános támadás haditerveit.
A bõrtokból elõkerült térképeket az asztalra simították, és a tábornok hosszadalmasan fejtegette azokat az intézkedéseket, amelyek eredményeként a tíz nap múlva kezdõdõ általános támadástól döntõ sikert várt.
Ezeknek a terveknek az volt a lényege, hogy nagy császári erõk érkeznek majd Szigetvár irányából és Eszék felõl, majd északi irányba elõretörve olyan hatalmas sereggé egyesülnek, amellyel elsöpörhetik a Duna és a Balaton térsége között mûködõ kuruc seregeket. Ha Budáig megszállják a Duna vonalát, akkor a Dunántúl nyugati részében, Ausztria határán küzdõ Rákóczi-hû csapatokat elvágják a fõseregektõl, és megadásra kényszeríthetik.
Ez a terv nagyon veszélyes volt, hiszen Bottyán generális azért építteti Kömlõdnél a várát, hogy a dunai átjáró védelmére megfelelõ erõssége legyen. Ha a Duna vonalát elzárják a labancok, attól a lehetõségtõl is megfosztják a kuruc száguldókat, hogy egy-egy labanc gazemberség ellencsapásaként betörjenek Ausztriába és Stíriába, hogy ott néhány tucat császárhû faluval mûveljék azt, amit a Habsburg csapatok csinálnak a kurucpárti magyar falvakkal.
Ezen a terven lelkesedtek a várbeli labanc tisztek, amikor Máté a lovagterem kandallójától számított harmadik gerendánál óvatosan kiszedte a tetõ cserepeit, és három lécet kifeszítve lebocsátotta a kötelet a fal mentén. Ezután óvatosan lefelé csúszott. A kötél éppen a lovagterem egyik fénylõ ablaka mellett himbálódzott. A kapitány szerencsésen földet ért, s az ólomkeretes ablakon át látta a tábornok körül figyelmesen álló labanc tiszteket.
Odabent éppen azt magyarázta a tábornok, hogy a várbeli helyõrség jelentõs részének csatlakoznia kell a támadó sereghez, mert a hadmûveletnél az a legfontosabb, hogy olyan félelmetes erõ egyesüljön, amely a gyõzelem biztos reményében sújt le a kurucokra. A várban csekély erõ is elegendõ arra, hogy az esetleges kuruc portyákat elhárítsa. Rendszeres ostromra nem kell számítani, hisz ha az egyesült császári csapatok elindulnak, Bottyánnak és brigadérosainak csak a menekülésen járhat az eszük.
Ebbõl persze egy szót sem hallott a kapitány. Az ablaküveg nem engedte át a hangot, és a sokágú gyertyatartókban lobogó lángoknál csak távolról láthatta az elérhetetlen haditervet.
Most hátrahúzódott a kapitány. A teremben a tábornok határozott mozdulatokkal összesodorta az asztalra simított haditervet, és a henger alakú bõrtokba tette. A tisztek feszesen álltak.
- Nem kell külön figyelmeztetnem az urakat, hogy mindez a legszigorúbb hadititok! Valamennyien a fejünkkel felelünk azért, hogy a kurucok még csak ne is sejtsék, mi a szándékunk, mikor és hol csapunk le rájuk - búcsúzott a tábornok.
Ekkor lépett be a csillogó szemû Amália és a kipirult arcú Helén.
- Tábornok úr, megtisztelne bennünket, ha az estét együtt tölthetnénk! - mosolygott szertartásosan az ezredesné.
- Igazán kellemesen elszórakozhatnánk - nézett a tábornok szemébe kedveskedõ cinkossággal Helén.
Az öregurat nem érte váratlanul a hölgyek megjelenése.
- Köszönöm a meghívásukat. Ezeket a fontos iratokat felviszem a szobámba, és boldogan állok a hölgyek rendelkezésére.
Megemelt egy gyertyatartót, és katonásan biccentve távozott.
Máté az épület falával párhuzamosan futó mellvédhez simult. Onnan figyelte az ablakokat. Arra gondolt: ha a tábornok gyertyával a kezében indult el, akkor minden bizonnyal valamelyik, e pillanatban még sötét helyiségbe fog belépni.
Figyelte az épület ablakait. Két perc sem telt el: a lovagterem fölött az egyik üvegablak mögött fény derengett.
Tehát ez a tábornok szobája! - villant meg Mátéban.
A kötél ott függött a kivilágosodó ablak mellett.
A kapitány, mint a macska, kúszott felfelé az emeleti ablakig. Most - mivel az épületnek ezt az oldalát sütötte a hold - kifordítva viselte az elõbb még fekete köpenyt, amelynek belsõ oldalát fehér vászonnal bélelte Veronika. Éppen idejében kapaszkodott meg az ablak mellett. A tábornok egy dús faragású szekrényke ajtajára fordította rá a kulcsot, majd zsebre tette.
A gyertyát kissé megemelve körülpillantott, és indult kifelé. Nem vette észre, hogy lába mellett a vendégszobába surrant Amália fekete kismacskája. A tábornok az ajtóban megtorpant. Visszalépett a szobába, és az ablak felé indult.
Máté gyorsan lebukott a párkány alá.
De a tábornok csak az ablak reteszét ellenõrizte.
Amikor végleg becsukódott mögötte az ajtó, Máté ismét felkapaszkodott. A holdfény csak a szoba bútorainak körvonalait sejtette. Mindenekelõtt az ablakot vette szemügyre. Az ólomkeretek egyike éppen a retesz mellett volt. Kihúzta tõrét, és az üveget befogó lágy ólmot a penge kemény hegyével körbevágta.
Egy apró feszítésre a kerek, színes üveglap kipattant ólomágyából. A tõr hegye most óvatosan a retesznek feszült, és Máté is csodálkozott rajta, hogy milyen könnyen sikerült elbillentenie.
Óvatosan nyitotta az ablaktáblát. Engedett. A fél szárnyat kitárta, és feljebb kapaszkodva a kötélen, kis lendülettel belépett a szobába. Óvatosan maga után húzta a kötél földet érõ végét. Nem lett volna tanácsos, ha egy kósza járõr belebotlik.
A tõr most a dús faragású szekrényke ajtaja mellé feszült. Kissé recsegett a fa. Máté nem akart zajt ütni, óvatosan dolgozott.
Pityik õrmester, aki ezen a napon az õrparancsnok tisztét viselte, szokásos körútját végezte a bástyafalak és a palota épülete között. Az éber hadfi tudta, hogy milyen fontos vendége van a várnak, és ennek megfelelõ komolysággal figyelt mindent, ami gyanús lehetett.
A kapitány úgy elmerült a munkában, hogy észre sem vette Amália fekete kismacskáját, amint a felhúzott kötél végét pofozgatni kezdte, majd puha ugrással a párkányon termett. Ott húzta-vonta a számára furcsa játékszert.
A kis szekrény zárja felpattant, enyhe nyikorgással tárult ki az ajtócska, és Máté dobogó szívvel nyúlt a szép mívû bõrtok után. Nyomban kivette belõle a féltve õrzött haditervet. Tudta jól, milyen értéket tart a kezében. Seregek sorsa fordulhat meg azon, ha Bottyán apánk pontosan tudja ellenfelei szándékát. Eközben észre sem vette, hogy a kismacska addig cibálta a kötelet, amíg a felhúzott kötélvég visszasiklott eredeti helyzetébe.
Csak a surranásra kapta fel a fejét a kapitány.
Kezében ott voltak a haditervek. Az összehengergetett pergameneket úgy próbálta hajtogatni, hogy inge alá dugva, testéhez simulva kényelmesen mozoghasson velük.
Ám hiába kapott volna a kötél után, mert az akkor már Pityik õrmester sasszemei elõtt lengedezett.
Az õrmester felpillantott, és megdöbbenten látta, hogy az égbõl hulló kötél vége a tetõ sötétjébe vész. A falon végigfutó tekintete remegve tapadt a tábornok szobájának ablakára.
Gondolkodás nélkül kapaszkodni kezdett fölfelé.
A tábornok ablakához érve belesett a szobába. Elõvette pisztolyát, és óvatosan kitárva a nyitott ablakot, fél kézzel felkönyökölt a párkányra.
Máté az ablak alatt lapult. A következõ pillanatban észreveszi az õrmester. Hirtelen felugrott, de az óvatos Pityik hátralendítette magát. A kapitány nem érte el.
Egy pillanatig farkasszemet néztek egymással, aztán Pityik Mátéra fordította pisztolyát. A kapitány tõre pedig lecsapott a kötélre. Egy mozdulattal elmetszette.
Az õrmester kezében zuhanás közben sült el a pisztoly. Akkorát nyekkent, hogy a szava is elakadt.
A lovagteremben, amelynek ablaka alá zuhant, és amely elõtt eldörrent a pisztoly, éppen ekkor mondta pohárköszöntõjét a tábornok.
- Ürítem poharam a gyõzelemre, a kurucok pusztulására, a Tenkes kapitányának lefejezésére!
De az utolsó szó a torkán akadt. Az ablak elõtt eldörrenõ pisztolylövésre felkapta a fejét a vendégkoszorú.
- Mi volt ez? - állt meg a pohár a tábornok kezében.
- Azonnal megnézzük! - csattogott az ezredes, és a tisztek élén kirohant a lovagterembõl.
Amália riadozó borzongással hajolt Helénhez.
- Ez csak õ lehet!
- Kicsoda? - suttogta izgatottan Helén.
- A Tenkes kapitánya!
Az ablak alatt végre szóhoz jutott a földre zuhant õrmester.
- Õrség, fegyverbe! - bömbölte elkeseredetten.
Az odasietõknek izgatottan parancsolta:
- Két mesterlövész itt marad a tábornok úr ablakával szemben! Lövésre kész puskával figyelik az ablakot! Aki megmozdul, lelövitek!
Az ezredes és a tisztek rohanva érkeztek az ablak alá.
- Mi történt, õrmester? - kérdezte az ezredes.
- A tábornok úr szobájában van a Tenkes kapitánya!
- Micsoda?! - vált halálra az ezredes.
Száguldott vissza a tábornokhoz.
- Bisteritz hadnagy a sarokbástyára! Weiner fõhadnagy a kapuhoz! - szórta a parancsait rohanás közben.
A tábornokot nem csiklandozta olyan gyönyörûséggel a hír, amit az ezredes jelentett, mint Helént.
- Most személyesen tapasztalhatja, tábornok úr! - próbált mentegetõzni a báró.
- Egy császári vár kellõs közepén?! - bõdült el a tábornok. - Hogy õrzik ezt a várat, ezredes? Személyesen vezetem az elfogatást! A falakra háromszoros õrséget! Ezredes úr, velem jön!
Eberstein báró kardot rántva rohant a tábornok után.
Máté minden szót hallott az ablak alatt kevergõ riadalomból. Azt is látta, hogy a szemben levõ falon Ritpek és Vogeller mesterlövészek állandóan vállhoz emelt fegyverrel figyelik az ablakot.
A falon egy középkori hóhérpallos lógott. A szekrény mellett a tábornok úti ruhája. Eke Máté a pallos keresztvasára akasztotta a köpenyt, tetejébe csapta a föveget, s az ablak alól óvatosan feldugta. Kintrõl egy emberi alak árnyának látszott.
Két lövés dörrent egyszerre.
A köpeny és a föveg “nagy ordítással” eltûnt az ablakból.
- Lelõttem! - kiáltotta Ritpek.
- Lelõttem! - kiáltotta Vogeller.
Szokásuk szerint máris összevesztek, és miközben rohantak jelenteni hõstettüket, szokásuk szerint hajba kaptak.
Az újabb lövések megtorpantották a tábornokot. Megállt a folyosón, és bevárta, amíg Pityik õrmester vezetésével, fáklyákkal, gyertyával megérkezett az õrség.
- Add meg magad! - zörgette meg az ajtót.
Semmi válasz odabentrõl.
A folyosó végérõl rohanva érkezett a két mesterlövész.
- Az ablakon át lelõttük! - jelentették egyszerre.
- Jobb lett volna élve elfogni - nyugodott meg a tábornok, és elõvette a kulcsot, kinyitotta az ajtót.
Az ablak elõtt fekvõ, összegubancolt köpennyel takart “hullához” sietett.
Izgatottan hajoltak a hulla fölé. Ott tolongott az ablak körül az egész õrség.
De a kuruc helyett csak ingeket, gatyákat és elpiszkolódott tábornoki harisnyákat találtak.
Máté az ajtó mögött lapult. Most a falról már elõbb leakasztott díszkarddal hirtelen leborotválta a fáklyák lángját. Fröccsent a faggyú, perzselt, ahová ért. Ordítottak.
A kapitány ebben a zavarban kiugrott az ajtón.
Ott éppen Ritpek és Vogeller gyalázta egymást.
Két kemény ütés, és a két mesterlövész néhány pillanatra elfelejtette, hogy éppen miért vitatkozott.
Ez elegendõ volt Máténak arra, hogy bezárja a kívülrõl bent felejtett kulccsal az ajtót és meneküljön.
- Kinyitni! Kinyitni! - dörömbölt odabentrõl a tábornok.
De a magukhoz térõ mesterlövészek nem teljesíthették a parancsot, mert a kapitány zsebében lapult a kulcs.
A két megzavarodott labanc nekifeszült az ajtónak, hogy betörje.
Odabent Pityik õrmester az egyik õr kezébõl kiragadta a puskát, és szétlõtte a zárat.
Éppen ott, ahol az a szerencsétlen Vogeller nekifeszítette az ülepét.
Legutóbb járt így, és sajnálatosan ugyanezen a részén, amikor a sebesülésébõl lábadozó Mátét hajszolták.
Fogta a vastagját Vogeller, ordított, de túlharsogta a tábornok.
- Minden ember a falakra! Fáklyával a falakra! Kivilágítani minden zugot!
A labancok egymásnak adták a fáklyák tüzét.
A tábornok és az ezredes a kápolna elõtti térségen osztogatta a parancsokat.
Percek múlva minden katonájuk a falakon volt. Ünnepi kivilágításban sem lehetett szebb a siklósi vár, mint most a kapitány “tiszteletére”.
Az ablakban Amália siránkozott:
- Mit mondtam neked! Ez õ...
Helén, sokágú gyertyatartóval a kezében, ablaktól ablakig szaladgált.
- Micsoda vakmerõség! Óriási!
A pincében Juliska már visszatette a helyére a rácsot.
- Csak a kapu felé juthatsz ki! - suttogta Máténak. - Oda ment a legkevesebb ember, talán el sem merik hinni, hogy valaki ott próbálkozzék.
- Köszönöm, Juliska! - mondta a kapitány, és kilépett a boltozatos nagy kapualjba.
Amikor Jakabbal a menekülés útját megbeszélték, ugyanígy tervezték.
A kapuval szemben levõ háztetõkre, fák közé beosontak a harcot vállaló embereik. Ott lapultak Jakab, a diák és az öreg Siklósi bácsi vezetésével.
A pincébõl kibukkanó Máté már elõkészítette a hosszú karikást - amit derekára csavarva hozott magával -, hogy azon ereszkedjék le.
De most két rohanó alakba ütközött.
- Maga kicsoda? - ragadta meg az egyik.
A tábornok volt.
Mátéban felkacagott a kisördög, õ ragadta meg a tábornokot, és a fülébe súgta:
- A Tenkes kapitánya!
- Aooooh! - hördült a tábornok a megrettent ezredes felé.
De Máté kezében kibomlott a karikás. Fütyült a levegõben a drótsudár, és úgy csépelte a két labanc tiszt bokáját, hogy foszlott rajta a csizma.
A bécsi spanyol lovasiskola pedigrés paripái sem kapkodják különben a lábaikat, mint a két úr tette a boltozatos öreg kapu alatt.
Torkukon akadt a szó a fájdalomtól, lihegni is alig tudtak, nemhogy segítségért ordítani.
Egy jó pillanatban Máté kisurrant a kapubástyába.
- Jakab! Világosságot eloltani! - harsogta.
A kapubástyán körben álltak a fáklyás labancok. A bástya öble felé fordultak a hangra.
De a háztetõkrõl, a fák tetejérõl sortûz roppant, és a kaput védõ barbakánon a fáklyák lángja sorban kilobbant.
Máté eközben felsurrant a gyilokjáróra. Az újabb sortûztõl félõ labancok a mellvédek mögött lapultak.
Kettõ feldugta a fejét a közéjük toppanó idegen emberre, de akkorát kapott a tábornok szobájában kölcsönvett karddal, hogy ordítani sem volt érkezésük.
Eke Máté a korlátvasra hurkolta a karikást, és átvetette magát az egyik lõrés fölött. Lesiklott a mélybe, elrugaszkodott a faltól, és a felvonóhíd árkának másik oldalára huppant.
A háztetõkrõl, a fák koronáiból a tûzkeresztségüket átélõ parasztok fegyvere ropogott.
Néhány perc múlva boldogan ölelték egymást.
- Megvan a haditerv! Jakab, azonnal indulunk Bottyán táborába! - kiáltotta a kapitány. - Köszönöm a segítséget, emberek!
A lovak a malom szögleténél várták õket.
Odabent a várban a lovagterem gótikus ívei visszhangozták a tábornok ordítását:
- Ezredes! Ezért ön felel! Ha nem szerzi vissza a haditervet, hadbíróság elé kerül!
Báró Eberstein Eckbert nem válaszolt. Ami itt történt ezen az estén, az a tábornoknak is a fejébe kerülhet.