2. Az embervadászat
A siklósi várban csakhamar kellemessé vált az élet.
Az ezredes gondosan megszervezte az utak, a hidak õrzését, a rendszeres lovas õrjáratokat, amelyek hol egyik, hol másik községben bukkantak fel a környékbeli jobbágyok keserû nyomorúságára. A császári zsold nem volt túl magas. Amelyik zsoldos katona félre akarta tenni keresetét, az ilyen potyákon próbálta kiegészíteni.
Feldúlt paraszti porták jelezték, hogy a kegyes Lipót császár katonái merre jártak.
Fönt a várban eközben vígan teltek a napok. Különösen azóta, hogy Amália a Bécsbõl Zágrábon át Eszékig közlekedõ katonai futárkocsival megérkezett. Az ezredes kellõ ünnepélyességgel fogadta hitvesét: Bruckenbacker kapitány vezetése alatt egy fényesre pucovált vasas századot küldött eléje Eszékig. Õ maga dragonyosai élén Siklós várában fogadta a kényes dámát. S az út ugyan nem volt hosszú Eszéktõl Siklós határáig, de arra mégis elegendõ volt, hogy a húsos képû kapitány és Amália között negédesen kellemes barátság alakuljon ki.
Ez a barátság a várban is tovább szövõdött.
Az ezredesné eleinte nagyon kényelmetlenül érezte magát a számára rideg falak között, és nem enyhítette magányosságát a környezõ táj szépsége sem. Egyedül Bruckenbacker kapitány készséges és kellemes lovagiassága vigasztalta, amíg férje hatalmas térképek fölé hajolva vagy parancsokat diktálva elmélyedt és gondos munkával szolgálta a császárt.
A császár szolgálata nem is volt olyan egyszerû, mint ahogy ezt idefele utazva báró Eberstein ezredes elképzelte. Ezek a Siklós környéki nyakas parasztok szokatlanul mások voltak, mint az Európa más hadszínterein megismert jobb módú népek.
Ott a Rajna mentén vagy Sziléziában, vagy akár a cseh helyõrségekben rendre, engedelmességre szokott polgárokkal, alázatra és hûségre termett jobbágyokkal találkozott. Azoknak szent volt az úr szava; ha ma valamit megparancsolt, másnapra úgy lett. De itt, ahol alig tizenöt esztendeje a török elleni nagy háború dúlt, és ahol a Dráva árterületein épített viskóikban vagy a hegyek gyomrában rejtõzõ barlangjaikban puszta életük fenntartásához is alig volt jószáguk az embereknek, értéktelenné váltak oly szent dolgok, mint a császár szava és az õ nevében rendelkezõ ezredesi helytartó parancsai.
Hiába doboltatta ki, hogy szállítsák Siklós várába a hadsereg fenntartására szolgáló porciót, hiába hirdette ki, hogy fizessék be a hadisarcot. A népek itt süketek voltak erre, vagy nagyon is jól meghallották, amikor egy-egy büntetõcsapat közeledett, mert olyankor nyoma veszett a népnek, a jószágnak, és gondosan elsimított gyeptéglák fedték a föld alá vermelt gabonát.
A siklósi várparancsnok meg egyre kapta a rendelkezéseket, hogy ennyi vágómarhát ide, annyi szekér lisztet oda, ennyi és ennyi pénzt meg amoda szállítson.
Eberstein ezredes tudta, hogy mi a parancs; de hogyan teljesítse akkor, ha a parasztok nem akarták tudni?
Nem volt hát könnyû dolga.
Nyílt lázadással az utóbbi hetekben mégsem találkozott. Úgy látszik - gondolta -, tényleg Béri Balogh Ádám zuhant le a Tenkes szikláin. De ezen a napon, amikor nagy kürtölve érkezett a hadi futár Zágrábból, ahol báró De Nehem altábornagy generális parancsnokolt, ez a hite is szertefoszlott.
Az altábornagy generális komoly szavakkal illette, és óva intette attól, hogy elbizakodott legyen, mert a legújabb kémjelentések alapján Béri Balogh Ádám, sebesülésébõl felépülve, a napokban Szekszárd környékén csapott meg egy császári zászlóaljat, mégpedig keményen.
A kémjelentés azt is közölte, hogy Béri Balogh Ádám brigádjának egyik kapitánya nem tért vissza a siklósi ütközetbõl, és állítólag ott rejtõzködik valahol a környéken vagy sebesülten, vagy egészségesen, de mindenesetre feltételezhetõ, hogy az a nagy fokú engedetlenség, amelyet a Siklós környéki nép tanúsít, az õ tevékenységének eredménye lehet. De Nehem báró utasításai most már szigorú akciókat parancsoltak az ezredesnek. A porció begyûjtése, a hadisarc behajtása nem késlekedhet tovább. Mindenekelõtt azonban kerítse kézre az ezredes a bujkáló kuruc kapitányt, mert ha kihúzta a nép ellenállásának méregfogát, minden bizonnyal egyszerûbbé válik a többi feladata is.
Amíg Eberstein ezredes ezt az utasítást tanulmányozta, a vár északi bástyáiról, amelyek a Tenkes hegy felé néztek, puskalövések durrogása hallatszott. Kényelmes karszékben, csipkés szélû napernyõ alatt üldögélt Amália, és lornyonja mögül hol Bruckenbacker kapitányt, hol meg a bástya peremére állított cserépköcsögöket figyelte.
A kapitány célba lõni tanította Amáliát. És Amália, miután az elsõ napokban kiderült, hogy a kapitánnyal sem Calderon drámáiról, sem Scudery kisasszony regényeirõl nem beszélgethet, nõies alkalmazkodókészséggel viselte el, hogy Bruckenbacker kapitány azzal szórakoztassa, amivel tudja.
A kapitány csak lovagolni, kockázni és lõni tudott.
Így hát Amália délelõtt lõni tanult, délután a lovakkal ismerkedett, esténként kockázott. Annál is inkább rákényszerült erre, mert Eckbert egész nap a császárt szolgálta, és estére mindig nagyon elálmosodott. A finom lelkû asszony csakhamar felfedezte a férfias szórakozások varázsát, és elõre élvezte, hogy visszatérve Bécsbe miként fogja mindezt elmondani legbelsõbb, titoktartó barátnõinek.
Bruckenbacker kapitány felvillanyozódva Amália mosolyától, büszkén lõtte ki puskáit, amelyeket a mögötte álló Pityik õrmester vezetésével Vogeller és Ritpek mesterlövészek állandóan újra és újra töltöttek.
- Bravó, Alfonz, bravó! - tapsolt Amália, amikor a bástya peremére állított cserépedényeket egymás után szétvetették a kapitány golyói.
- Maga igazán nagyon ügyes, barátom! - csilingelt az ezredesné hangja, s közben gyengéden simogatta az ölében szunyókáló kismacskákat.
Bruckenbacker kapitány elegánsan meghajolt az elismerésre. Pityik õrmester szolgálatkészen nyújtotta a töltött fegyvert, a kockafejû Vogeller a kese Ritpekre kacsintott, aztán beleszórta a puskaport a csõbe, rádömöckölte a fojtást, és belenyomta a golyót.
Csak egyvalaki nem örvendezett a szétfreccsenõ köcsögökön.
Az ezredesné új szolgálója: Veronika.
A szõke lány szoborként tartotta úrnõje fölé a napernyõt, és gondosan vigyázott a karjára akasztott kosárban csintalankodó kismacskákra.
Nemrég került a várba, amikor meghallotta, hogy az ezredes jó pénzt fizet szép kölyökcicákért.
Amáliának kedvenc állata volt a macska. Bécsi otthonában még a szalonba is bejáratosak voltak válogatott állatai. De a macska sajátos természete okozta, hogy Siklóson új macskákat kellett beszereznie. Ez a kis állat - ellentétben a kutyával - nem az emberhez, hanem a házhoz hû. Útra hozott macskái már az elsõ postaállomáson megszöktek, és így itt, Siklóson új kedvencekrõl kellett gondoskodni.
A macskákat hozó Veronika megtetszett a szolgáló nélkül maradt ezredesnének - bécsi szobalányai ugyanis, mikor meghallották, hogy úrnõjük a vad magyar vidékre készül, a macskákhoz hasonlóan megszöktek.
Veronika árva volt, és amikor az ezredesné megparancsolta, hogy maradjon mellette a várban, még hálát is adott a teremtõnek jó sorsáért. Késõbb megérezte, hogy a macskákat, amelyeket õ gondozott, többre becsülik, mint õt, az ember lányát. Amália viszont látta, hogy okos teremtéssel van dolga, és így szigorúan nevelgette a bécsi szobaleányok tudnivalóira.
A lány egy szóra megtanult mindent, nem is az eszével volt a baj meg a szorgalmával, hanem a szívével, amely nem tudott megbarátkozni új környezetével.
Nem vidult hát most sem, amikor asszonya örvendezett, s a kapitány lovagi mozdulattal nyújtotta az ezüstveretû pisztolyt Amáliának.
- Semmiség az egész - mondta -, méltóztassék kipróbálni!
Az ezredesné csiklandós kíváncsisággal turbékolta:
- Alfonz, én félek!
A kapitánynak fülig húzódott a szája, és bátorsággal, büszkeséggel biztatta az úrnõt:
- Szíveskedjék csak rám hagyatkozni!
Azzal az ezüstveretû pisztoly gombos markolatát Amália puha tenyerébe helyezte, kantárhoz szokott ujjaival a hölgy ujjait ráfonta a markolatra, és átölelve a pézsmaillatot árasztó asszony vállát, lassan a cél felé emelte a pisztolycsövet.
- Amália! Mit csinál ott?
Egyszerre fordultak arra mind a ketten, s természetesen a kezükben tartott pisztoly is.
Az asszony ijedten - maga sem tudta, mit csinál - meghúzta a ravaszt.
A lövés eldördült, Veronika felsikoltott, s az ezredes kalapja messze repült.
- Ah, Eckbert! - rebegte Amália. - Lõni tanulok!
Pityik õrmester rezzenéstelen arccal nézte végig a jelenetet. A kockafejû Vogellerbõl azonban kipukkant a nevetés.
Báró Eberstein ismerte azt a francia közmondást, hogy a fenségest a nevetségestõl egy hajszál választja el. Tudta, hogy erre a hajszálra e pillanatban nagyon kell ügyelnie. Zordonságot kényszerített magára, és mintha mi sem történt volna, Ritpekre szólt:
- A kalapomat.
A kesehajú készséggel ugrott a kilyukadt ezredesi fövegért.
Eckbert szabályos mozdulattal a fejére tette, majd katonás keménységgel Bruckenbacker kapitányra rivallt:
- Megparancsoltam önnek, hogy a hadisarcot három napon belül hajtsa be!
- Minden intézkedés megtörtént, ezredes úr! Parancsba adtam a falvaknak, hogy három napon belül szállítsák a várba.
Az ezredes most nem a kapitány szavait figyelte. Egy puskához nyúlt, amelyet lövésre készen Pityik õrmester kezében talált. Majd lassan, hátborzongató hidegvérrel emelni kezdte a puska csövét, amely alig arasznyira siklott el a megdermedt Bruckenbacker melle elõtt.
Amália halkan felsikoltott, de a puskacsõ tovább emelkedett, föl a magasba, ahol a délelõtti fényben egy galamb körözött leszállóhelyet keresve.
A lövés eldördült. A galamb bukfencet vetett a levegõben, és a bástyára zuhant. A két mesterlövésznek fennakadt a tekintete.
- Lõni tõlem is tanulhat! - pillantott zordonan feleségére az ezredes. Veronika, aki eddig szobornémasággal szemlélte az eseményeket, a köveken vergõdõ galambhoz térdelt.
- Szegénykém - rebegte.
- Ez meg micsoda?! - kiáltott fel az ezredes, aki szintén a vergõdõ galambot, vadászzsákmányát szemlélte.
A galamb lábára kis hártyatekercs volt erõsítve.
Amália is odafurakodott hozzá, és lornyonját orrára helyezve kíváncsiskodott.
- Eckbert! Tényleg, mi lehet?
- A gazemberek! - csikordult meg a báró foga.
- Mutassa, Eckbert, mutassa! - nyüzsgött körülötte a felesége. Báró Eberstein olvasni kezdte az apró betûs írást.
- “Örülök felgyógyulásodnak. Kezdjél munkába, akadályozd meg a sarcolást, porciószedést, a nép kifosztását. Jó egészséget kíván Béri Balogh Ádám brigadéros.”
- De mit jelent ez, Eckbert? - csimpaszkodott belé Amália.
- Õrmester! Sorakozó a várudvaron! - parancsolta keményen az ezredes. S amikor Pityik õrmester Vogellerrel és Ritpekkel eltávozott, magyarázni kezdte: - Béri Balogh Ádám él. Egy sebesült kuruc kapitány bujkál a környéken.
- Hiszen az egész hegyoldalt átkutattuk! - mentegetõzött Bruckenbacker.
Az ezredest elfutotta a méreg.
- Így bízhatok magára valamit?! Ahelyett, hogy itt legyeskedne, köcsögökre lövöldözne, inkább az ellenséget kerítené puskavégre!
Kifújva dühét parancsot adott:
- Lemegy az udvarba, és a felsorakozott csapatokkal körülfogja a falut. Átkutat minden házat pincétõl padlásig. A szemem elé ne kerüljön, amíg nincs meg ez a gazember! - rázta a cédulát nekivörösödve.
Bruckenbacker csattogva tisztelgett, és sürgõsen elment.
Amália kényeskedve mondta:
- Vigyázzon, Eckbert, ne idegesítse magát, mert meg találja ütni a guta!
Az ezredes komoran rótta a bástya kockaköveit, feleségére sem pillantott.
Csak Veronika szeme vibrált ijedten az úrnõ nélkül maradt napernyõ mögött.
Amíg a várban harsány parancsszavakra felsorakozott a katonaság, odalent a faluban, Siklósi bácsi házában, parasztruhába öltözve, ujjnyi szakállt eresztve nézett ki a kis ablakon Eke Máté kapitány. Válláról már ledobta a kötést, a seb behegedt, de még minden mozdulatra fájt. Az udvaron, a magas agyagpart aljában kis galambdúc ágaskodott. Élénk szemû postagalambok tollászkodtak rajta, de az öreg Siklósi hiába kereste köztük a Tubát.
Gondterhelten nyitott be a házba.
- Még mindig nem érkezett meg? - kérdezte Máté.
- Nem. Pedig a legjobb postagalambom volt.
- Nem várhatjuk tétlenül a labancokat - lobbant fel a kapitány. - Felmegyek a Tenkesre a fegyverekért.
- Gyenge vagy még ahhoz, fiam - mondta az öreg. - Meg aztán az ördög tudja, kiben mi lakik; megláthatnak, nem ismernek... Ki tudja, melyik jelent föl? Jobb, ha én hozom le.
Eke Máté tudta, hogy igaza van az öregnek. Engedte, hadd kerítse vállára a vesszõkast, akassza karjára a kosarat, és induljon neki a Tenkesnek.
Hogy jobban múljék az idõ, elhatározta, hogy megborotválkozik. A kisteknõbe vizet löttyintett, borotváját gondosan fenegette, majd jóféle háziszappannal dús habot kevert az állára. Az ablak fogantyújára akasztott apró tükörben figyelte, miként simul meg arca a kés nyomán. Csörömpölést hallott. A tükör mellett kilesve Pityik õrmestert pillantotta meg a kerítésen túl. Nyomában szakasznyi labanc tolongott.
Az õrmester belökte az utcai kiskaput, és a ház felé tartott. Pálcájával megdöngette az ajtót.
- Kinyitni! A császár nevében kinyitni!
Eke Máténak csak annyi ideje maradt, hogy vastag habbal kenje be arcát. Megkócolta haját, aztán mintha hülye lenne, elváltoztatott, siránkozó hangon rikácsolta:
- Nyitom már, vitéz urak, nyitom!
Úgy is tett, s amikor az õrmester betoppant, vigyorogva fújta a szappanbuborékot a bajszára kent habból.
- Mit keresnek, vitéz urak, mit keresnek? - készségeskedett. - Segíthetek, vitéz urak, segíthetek? - tolta oda szappanos képét az õrmesterhez.
Az csak zordonul félrelökte.
- Valami elveszett, vitéz urak? - vigyorgott szappant köpködve Máté.
Pityik õrmester ráförmedt:
- Ne üsd az orrod a nagyok dolgába!
A kuruc csak nem hagyta magát.
- Puskát keresnek? Puk-puk-puk... - mutatta, mintha lövöldözne. Közben úgy köpte a habot, hogy Pityik õrmester alig gyõzködött törülközni. Ott is hagyta volna a házban, ha kintrõl nem kiáltanak mécses után.
- Hozzál mécsest! - parancsolta.
A pinceajtóban már tolongtak a labancok. Máté a mécsessel világította az utat az agyagpart alá ásott pincébe.
Megállt a lépcsõ alján, és bárgyún hívogatta a labancokat:
- Erre, erre, vitéz urak! Van itt bor is, jó bor van itt, vitéz urak!
Amikor az utolsó labanc is leért, Máté földhöz csapta a mécsest, és úgy ugrott ki az ajtón, mint a nyúl. Rájuk csapta a vasalt tölgyfa szárnyat, zárba kattintotta a horgot, s amíg azok odalent a vaksötétben egymásnak estek, a kiskapu felé lódult.
Csakhogy a két mesterlövész megint a maga útját járta. Vogeller fekete kalapjába szép, nagy tojásokat szedegetett a fészer alól, Ritpek meg nyughatatlanul ûzött egy tyúkot. A pincebeliek zajára mindketten felfigyeltek. Elsõnek Vogeller rohant a kapitány felé, hirtelen fejére tette tojással teli kalapját. Máté fegyvertelen volt, s a gatyakorcba tûzött hosszú pipáján kívül még egy bicska sem volt nála. Csak az öklét használhatta. Akkorát ütött Vogeller fejére, hogy a kalap alatt levõ tojások egyszerre szétmálltak.
Kente, maszatolta az arcát elborító ragadós tojáslét a szédelgõ labanc, de így, félvakon is a távolodó férfi után eredt. Ritpek puskájához rohant, és gondosan megtámaszkodva a pinceajtónál, célba vette a kapitányt.
Ekkor lökték ki a bejáratot Pityik õrmester labancai.
Ritpek kezében elpukkant a puska. Hatalmas ordítás visszhangzott a lövésre.
A tojásos képû Vogeller ordítva markolta az ülepét.
Mindenhonnan várta volna a lövést, csak onnan nem. Dühödten sántikált az ezúttal valóban megszeppent Ritpek felé, és a ragacsos tojáslétõl meg önnön indulatától elvakulva, akkora pofont kent le a melléje toppanó Pityik õrmesternek, hogy az még egyszer megjárta a pincelépcsõt.
A lövés zaja felverte a falut. A megriadt emberek csak azt látták, hogy egy parasztruhás férfi fut az utcán, kerüli a keskeny szurdokot, és hallották az öreg Siklósi háza felõl a vad ricsajt. Aztán a nép már olyan, hogy ha velükbeli fut, és katonaság kergeti, mindjárt látja, kivel tartson.
Mire a megdagadt fülû õrmester elkiáltotta, hogy üldözés, már mindenki tudta a falubeliek közül, hogy mit csináljon.
Hárman szekeret toltak a szurdok felé. Amire ezen átugráltak a labancok, az üldözött kapitány már a kerítéseken túl, a gyüdi legelõ felé tartott. Aztán ki tudja féken tartani az olyan kutyát, amelynek az a szokása, hogy a futó ember lábát kapdossa?! A léckerítések között, a kisajtók mögül apró, fekete pulik, bozontos komondorok vágódtak a labancok felé.
Az élen robogó Pityik õrmester meg ki nem állhatta a makrancos kutyákat. A kutya az ilyesmit megérzi és viszonozza. Hiába hadakozott kardjával, pálcájával az õrmester, a kutyák úgy körülsereglették, mint ünnepi zászlót a nép. Csakhogy ezek most vicsorogva énekeltek.
A kutyakomédia is néhány perc egérutat jelentett. Végre nagy nehezen kikászálódtak a falu szélére, ám ott csak az árva csordakutat látták a Gyûd felé terülõ legelõn.
Csak arra mehetett, az erdõ borította hegy felé - vélekedett az õrmester, és kutyáktól szabdalt csapata élén nekivágott a Tenkesig nyúló legelõnek.
Tûzött a nap. A rohanás meg a kutyacsata megizzasztotta a labancokat, így hát egyenest a kút felé tartottak.
Látta ezt Eke Máté is, aki ott rejtõzködött a téglával bélelt kút gerendakávájában. A gerendák közti résen megfigyelhette a közeledõ labancok minden mozdulatát.
“Mi lesz, ha ideérnek?” - töprengett hirtelen, aztán - mivel nem tehetett mást - óvatosan belecsobbant a kútba. Lába szerencsésen földet ért, éppen nyakáig lepte be a víz.
Odaföntrõl már hallatszott a csörtetõk zsivajgása. Ha ideérnek, és belenéznek a kútba, vége van. Egy percnél tovább nem bírja víz alatt. Ekkor érezte meg, hogy nyomja oldalát a gatyakorcba rejtett pipaszár. Óvatosan szájba vette, kifújta belõle a vizet, és alábukott. A falhoz simulva, pipaszáron át vette a lélegzetet, és óvatosan eregette ki orrán a fáradt buborékot.
Odafönt Pityik õrmester libasorba állította a szakaszt, megmerítette a vödröt, és a labancok rangsorban inni kezdtek.
Szerencsére a meggyfaszár odalent jól szelelt.
Tán fele ha ivott a szomjasoknak, amikor Pityik õrmester sasszeme felfedezte a sebes vágtatással közeledõ Bruckenbacker kapitányt. Vigyázzt vezényelt.
- Kapitány úr, alázatosan jelentem, megvolt, de elveszett! - tisztelgett feszesen.
Bruckenbacker kapitány, akit az ezredes parancsa a mennyországi lövöldözésbõl kergetett a rejtelmes kuruc után, most minden dühét az õrmesterre köpte.
- Ökrök! Kutassák át a Tenkes hegy minden zegét-zugát! A szemem elé ne kerüljenek, ameddig el nem fogták!
- Indulás! - parancsolta az õrmester, és a szakasz fele szomjasan indult utána a Tenkes irányába.
Eke Máté hallotta a fenti párbeszédet, és amikor a távolodó lódobogásból arra következtetett, hogy a labanc kapitányt is elvitte innen a kurucok segítõ angyala, óvatosan kibújt a vízbõl.
Most látta csak, hogy a vödröt a hosszú kútostorral fent hagyták a labancok, és a mohás falon nem tud felmászni.
Szerencsére a falu népe is kíváncsi volt az üldözés végére, és így kiszalasztották a szemfüles Csergõ Janit, aki tízéves korára olyan fürge és kíváncsi volt, hogy még a Görög Lágyesz is szép jövõt jósolt neki, aki pántlikával, kendõvel megrakott szekerén havonta megjelent a faluban. Pedig a Görög Lágyesz híres okos ember volt. Az már tavaly tudta, hogy az idén alighanem megkopasztják a kétfejû sast.
No, Csergõ Jani is kíváncsi volt, és szaporán mezítlábalt a labancok nyomában. A kúthoz érve lepillantott. Ott próbálkozott az üldözött ember a sikamlós, mohos falon felkúszni. De sehogy sem volt fogása ehhez.
- Hát kend kicsoda? - kérdezte a kis Csergõ.
- Lökd le, fiam, a vödröt! - kiáltott föl a kapitány.
- Labanc kend vagy kuruc?! - kiáltott vissza a gyerek.
- Kerget-e labancot a labanc? - dobta föl a kérdést a kapitány.
- Szent igaz - mondta Csergõ Jani, és mert okos fiú volt, nyomban leeresztette a vödröt.
Odafönt is csak annyit beszélgettek:
- Merre? - kérdezte a kapitány.
- Arra - mutatta a fiú, és kacsintott egyet.
A labancok már beértek a hegy sûrûjébe, a kapitány meg tudta, hogy talán éppen most ballag lefelé az öreg Siklósi, kosarában a fegyverekkel.
Négy pisztoly volt meg egy hosszú puska az összes fegyverük, de akkoriban egy fél pisztolyért is karóba húzták a parasztembert. Gyorsan határozott. Futva indult a hegy felé.
Csergõ Jani szaporán talpalt mellette.
- Üzen-é valamit a faluba? - pihegte.
- Egy birkát se, egy szem búzát se a labancnak! - kiáltotta a kapitány.
Csergõ Jani okos gyerek volt, tudta: ennyi beszéd épp elég ahhoz, amihez kell.
A Tenkes hegy északnyugatra emelkedik a siklósi vártól. Ha Pécs felõl érkezik az utas, egy csárdánál találkozik ezzel a heggyel. A csárdát a hegyrõl Tenkes-csárdának hívják. Nem túl magas hegy a Tenkes. De vannak benne megmászhatatlan sziklás meredélyek, csúszós agyagszurdokok, bokrokkal benõtt szakadékok, amelyek az ismeretlen ember számára nehezen meghágható akadályokat jelentenek.
A hegy déli oldalán talán a világ legjobb bora terem. Római légiók hozták az elsõ szõlõvesszõket erre a tájra, aztán az itt élõ népek ezt a jóízû örökséget szorgalmas gonddal ápolták. Még a török alatt sem veszett ki itt a szõlõ, mert az a török bég, aki egyszer megkóstolta a tenkesi bort, csakhamar vallani kezdte, hogy messze van Sztambul, messze a szultán. Akadt olyan török is, aki verset írt a borról, nem kisebb ember, mint a hírhedt Giráj khán. Apáról fiúra szállt itt a szõlõmûvelés nemes tudománya, és oly híre volt a tenkesi bornak, hogy amikor a nagy török háború idején kipusztult a környék lakossága, akkor a Dráván túlról jöttek át szõlõterületeket szerezni az ottani lakosok.
Siklósi bácsi sokat megért szegény ember volt. Szolgálta õ a törököt, amikor az volt itt az úr. Szolgálta a németet, amikor a nagy háború után itt maradt. Szolgált magyar földesurakat is, de most, amikor megjött az üzenet, hogy Rákóczi Ferenc kitûzte a zászlót a Kárpátokon, s megindult Alsó-Magyarország felé, hogy oda is elvigye a szabadságot, az öreg Siklósi már csak õt akarta szolgálni haláláig.
Öreg lévén, bár sok fiatalt megszégyenített volna még most is az ereje, inkább csak ésszel csinálta, amit csinált. Ésszel meg bátorsággal, bár azt mondják, hogy az ész elveszi a bátorságot. Most is tudta, hogy miért vállalkozott erre az útra, de azt is tudta: nagyon óvatosan kell a fegyvert szállítani! Ha véletlenül egy arra tévedt labanc járõr kiborítja a kosarát, akkor meghalt. Nem is a haláltól félt, annyiszor kerülgette már, hogy régi ismerõsének számított, de a halott kuruc nem kuruc, abból már Rákóczinak nem sok haszna lesz.
Amikor fölért pincéjéhez, és egy tízakós hordó gyomrából elõvette a fegyvereket; gondosan megtöltötte valamennyit, aztán kiállt az Ördögbocskor sziklára. Onnan belátta a Siklósig terjedõ vidéket. Ha a puskalövést nem is hallotta, de a riadalom, amivel a szakasznyi labanc a hegy felé csörtetett, nem kerülte el figyelmét. Nem tudta mire vélni, behúzódott hát a pincébe, és várta, mi lesz belõle.
A labancok a hegy alján kezdték a pincék átkutatását. Meg kell hagyni, alapos munkát végeztek. Betörték az ajtókat, felforgatták az asztalokat, szalmadikókat, szétlõtték a hordókat. Embertelen pocsékolás folyt itt. Néhol bokáig tocsogtak a nemes italban, és azok, akiknek a csordakútnál már nem jutott idejük a szomjukat oltani, a hordók oldalába lõtt lyukakon csergedezõ borral öblögették száraz gigájukat.
Ennek a bornak az a tulajdonsága, hogy észrevétlenül, csudálatos jó ízekkel lopja az ember fejébe a mámort.
Pityik õrmester, aki egyébként fegyelmezett katona volt, csak módjával ivott; de lehet-e ellenállni egy újabb pincében az újabb bornak, amelynek illata ott terjeng a levegõben, és amely már az elsõ kortyok után is a bátorság; a legyõzhetetlenség erejét kölcsönzi annak, aki belekóstol?
Imbolygott hát õ is, de még jobban imbolyogtak legényei. A hegyoldalra vezetõ út a valóságban is mind kapaszkodósabb lett, de a lábakba szállt bortól még meredekebbnek érezték.
Így történhetett, hogy Eke Máté idejében érkezett. A pince elé toppanva, kemény öklével kiverte az ajtón a jeladást. Nyílott az ajtó, és Siklósi bácsi megkönnyebbülten ölelte meg a kapitányt.
- Menekülnünk kell - mondta elfulladva Máté, de amikor Siklósi bácsi az ajtószárfába fúrt lyukhoz vezette; amelyen keresztül az egész pincesort beláthatták, kénytelen volt feladni ezt a tervet.
- Itt kell elbújnod, fiam - mondta határozottan az öreg; és ahhoz a tízakós hordóhoz lépett, amelybõl nemrég még a fegyvereket szedte ki. Ez a hordó paraszti furfanggal volt megszerkesztve. Úgy nyílott az eleje - ha valaki értette a módját -, mint a kiskapu.
Ide bújtatta el Eke Mátét az öreg, beadta neki a töltött pisztolyokat, a teli kulacsot, és mivel ekkor már az õ ajtaját is döngették a labancok, sebtében, kapkodásában még a korsó vizet is benyújtotta.
Aztán gondosan bezárta a hordó elejét, és a pinceajtóhoz lépett. A szárfába fúrt lyukon keresztül látta, mi történik odakint.
- Cél a zár! Tûz! - vezényelt az õrmester, mintha csatatéren lenne.
A puskák, pisztolyok azonban üresen csattantak. Az elõzõ pincéknél kilõtték valamennyit.
- Ökrök! Nem látjátok, hogy nincs megtöltve?! Minden fegyvert megtölteni! - ordította Pityik õrmester.
Siklósi bácsi elszánta magát. Kinyitotta az ajtót, s mint aki most ébredt volna álmaiból, kilépett a labancok elé.
- Hát te mit csináltál itt?! - förmedt rá az õrmester.
- Aludtam egyet - nyújtózkodott az öreg, mintha nem is tudná, milyen veszedelemben van.
Vogeller, akinek fájdalmait némileg csillapította a bor, valahonnan emlékezett erre az emberre.
- Mikor jártunk nálad, öreg? - csuklott a vállára.
- Amikor a méltóságos ezredes úrnak vitték a bort.
- Az ám! - lépett oda Ritpek is, aztán az öreg két oldalán, mint régi ismerõsök, leténferegtek a pincébe.
Siklósi bácsi a kis mécsesrõl fáklyát lobbantott, és beledugta a tízakós hordó lyukjába.
De hiába volt minden ismeretség, a nekivadult labancok itt is ugyanazt tették, mint a többi pincében. Pityik õrmester a fáklyás hordónak támaszkodva generálisnak érezte magát, és úgy hordatta magához a kóstolót minden egyes hordóból.
- Ebben a pincében vannak a legjobb borok! - lelkesedett a sasszemû hadfi, és élvezettel nézte, hogy mint csurog a földre a teméntelen ital.
Siklósi bácsi pedig gondosan visszaveregette a dugókat, és mit sem törõdve a kurjongatókkal, betömködte a lõtt lyukakat. Amíg ezzel foglalatoskodott, fél szeme mindig azon a hordón volt, amelyben Eke Máté lapult.
- Hol a pokolban lehet ez a kutya kuruc kapitány?! - töprengett éppen erre a hordóra könyökölve Pityik õrmester. Aztán, mint aki nem tehet mást, vakarni kezdte a kobakját.
Ritpek mesterlövész állt meg mellette. Tenyerével nagyot csapott a hordóra.
- Ebbõl még nem ittunk!
Az õrmester elõhúzta pisztolyát, és belelõtt a hordóba.
Nagyot dobbant Siklósi bácsi szíve. Nagy erejébe került, hogy bölcsen elrejtse indulatát.
A golyóverte lyukon nem folyt a bor.
- Ez üres? - csodálkozott Ritpek. Közben Vogeller is odakászálódott, és nagy hadonászással hozta a sárga lopótököt.
- Szívjuk meg ezzel. Hátha a fenekén még akad valami!
Felhasalt a hordó tetejére, a fáklyát Ritpek kezébe nyomta, és a lyukon bebocsátotta a lopótök csövét.
Siklósi bácsi az ajtó mögé lépett, ahol élesre fent fejszéje volt a zugba támasztva. Vogeller kifújta a levegõt, aztán szívni kezdte a lopót. Siklósi bácsi egy pillanatra sem vette le róla tekintetét.
A kockafejû mesterlövész szeme kidülledt, és az öreg csak azt látta, hogy az üres hordóból földöntúli élvezettel szívja a bort.
- Ezt kóstolja meg, õrmester úr! Ez mindeniknél jobb! - rázta a lopót Vogeller.
Fölsegítette Pityik õrmestert a hordóra, aki nagy szertartásossággal készülõdött a nemes mûvelethez.
Az öreg Siklósi nem tudta mire vélni, amikor az õrmester szeme eltorzult, dagadtra szívott pofájából vastag sugarat köpött Vogellerre, majd lefordulva a hordóról, öklözni kezdte a mesterlövészt.
- Engem akarsz becsapni?! Hiszen ez közönséges víz! - köpködött.
Hiába esküdözött a másik mindenre, ami szent, hogy õ bort szívott a hordóból, az õrmester addig dögönyözte, amíg a fáradtságtól egy sajtárra nem szédült. Úgy ült benne, mintha illemhelyen trónolna.
Pedig Vogellernek igaza volt, õ jó bort szívott az üres hordóból. Ugyanis a golyó - Eke Máténak harmadszor volt szerencséje ezen a napon - a rejtõzködõ kapitány füle mellett verte át a dongát. Ott ült a hordóban, felhúzott kakasú pisztolyokkal lövésre készen. Amikor a dugó helyére tûzött fáklyát kivették, és a lopó csöve benyúlott a hordóba, gyorsan aládugta kulacsát, amelynek tartalmát a mohó labanc teljesen kiszívta. Aztán, hogy még egyszer próbálkoztak, nem volt mit tennie: a vizeskorsóval pótolta a hordó ürességét. Ebbõl lett odakint a veszekedés.
Pityik õrmester a sajtárban trónolva mélyen gondolkozott. A hegymászástól, kutatástól, bortól megfáradt csapat egy része már odakint hevert az árnyas fák alatt. Ezeket ilyen állapotban nem vezetheti haza. De nem is akart az ezredes szeme elé kerülni az elfogott kuruc nélkül. Gondolta, egy kissé kialusszák magukat az emberek, aztán újra kezdik a nyomozást.
Ritpek lépett hozzá.
- Õrmester úr! Én azt hiszem, hogy akit keresünk, az már régen meghalt.
- De hol a holtteste? - aggályoskodott az õrmester.
- Azon ne múljék - hajolt bizalmaskodva parancsnokához a mesterlövész -, odafönt a várban senki sem ismeri. Lelövünk valakit, aztán ráfogjuk, hogy õ az. A halottak nem beszélnek, mi pedig megkapjuk a kitûzött jutalmat.
Az õrmester kissé töprengett, aztán elismerõen mosolygott.
- Mégis okos fickó vagy te, Ritpek! Hol van az öreg? - mondta olyan hangon, hogy most meg a kapitány szíve dobbant meg a hordóban.
Siklósi bácsi eközben odakint tevékenykedett. A bortól, részegségtõl szunyókáló, horkoló labancokat egy derék bunkóval még mélyebb álomba segítette. Nem ütött nagyot, csak akkorát, hogy a fejük be ne szakadjon.
A pincében levõkre kerülvén a sor, az ajtónál várakozott arra, hogy fejükre koppanthasson. Õ is hallotta ezeket a szavakat. Fölgyúlt benne a méreg, és a kilépõ Ritpek akkorát kapott a fejére, hogy nyikkanni se volt ideje.
Az õrmester háta mögött most halkan kinyílt a hordó oldala. Két kéz nyúlt ki belõle, és mire Pityik õrmester észbe kapott volna, már kemény ujjak szorították a torkát.
Csak ült, ült a sajtárban, kiguvadt szemekkel. Amíg eszméleténél volt; megjárta a halálfélelem legmagasabb létráját, amelyrõl késõbb a sajtár is tanúskodhatott. Siklósi bácsi többé bizony nem használhatta se bor-, se vízhordásra. A pince fenekén a farba durrantott Vogeller horkolt. Nem hangzott már semmi nesz, se kint, se bent.
Ami ezután történt, arra sokan emlékeznek a siklósiak közül. De Eberstein ezredes sem írta bele báró De Nehem altábornagy generálisnak küldött jelentésébe.
A hordóból kibújt kapitány meg az öreg Siklósi bácsi már csak a rend kedvéért is glédába fektette a fegyelemhez szokott labancokat. De mielõtt ezt a mûveletet elvégezték, ingre-gatyára vetkõztették valamennyit. Fegyvereiket, felszerelésüket elszedték, egyenruhájukat bugyorba kötötték, és még azon éjjel egy titkos barlangba szállították. A felszerelés között volt egy furcsa tárgy is. Hosszú vaslánc tíz pár bilinccsel. Mintha csak kiszámították volna, minden labanc lábára jutott karika.
Ott feküdtek azok a bezárt pince elõtt egyenes sorban, ingre-gatyára vetkõztetve, bilincsben. Utolsó embernek Pityik õrmester maradt, az õ hátára írta egy faszéndarabbal Eke Máté, az ezredesnek szánt üzenetét: “Ezredes! Megkíméltem embereit, de hadisarcot nem fizetünk. Vonja vissza a parancsot!”
- Hogy írjam alá? - kérdezte az öreg Siklósit.
A Tenkes oldaláról fújt a szél. Az idõs ember töprengett kissé, aztán kimondta:
- Írd azt, fiam, hogy “a Tenkes kapitánya”, mert mától kezdve csak ez a hegy a miénk. De ameddig élünk, itt leszünk!
Így került hát az ezredesnek szóló üzenet végére az aláírás: “a Tenkes kapitánya”.
Másnap hajnalban Bruckenbacker kapitány már nagyon nyugtalankodott. Aludni se mert a belsõ várban. Ahogy megpirkadt, néhány lovassal sietõsen az emberei nyomába indult.
Addigra a két kuruc is visszatért a barlangból egy kosár töltött pisztollyal.
A fák mögül figyelhették a bilincsre fûzött labancokat és a hegyre vezetõ utat.
Már messzirõl látták Bruckenbacker kapitány lovascsapatát, és elõre élvezték a meglepetést.
Ez nem is maradt el.
A húsos képû kapitány úgy ordított, mintha kifordították volna a száját.
- Vigyázz! Föl! Mi ez itt? Õrmester! - üvöltött, hogy zengett tõle a Tenkes oldala. Lovaglókorbácsával verte az alvókat, akik hiába próbáltak felugrálni. Tartotta õket a feszes bilincs, kóválygott fejük a tegnapi bortól meg az öreg Siklósi furkósbotjától.
A legszomorúbb látványt mégis Pityik õrmester nyújtotta. Elképzelhetõ, hogy Bruckenbacker gyorsan a csapat élére ugratott az õrmester körül terjengõ szagok miatt.
- No, sózzuk meg õket! - kacsintott a kapitány, azzal elõvették a kosárból a pisztolyokat, és Bruckenbackerék felé sütögették. Nem is akarták eltalálni õket, de a lövések durranása jobban hatott, mint a golyók. A labancok futni kezdtek. Ha az egyik hosszabbat lépett, a másik fenékre esett; ha a másik rövidebbet, a hosszú léptû hasra vágódott. Néha az egész csapat együtt gurult lefelé a lejtõn. A hegy alján bevárta õket Bruckenbacker kapitány. Már szava sem volt hozzájuk. Csak undorodva nézte, mivé aljasult az õ fegyelmezett csapata. Aztán felkészülve az ezredes haragjára, lógó orral a vár felé ügetett.
Az õrmester végül is talpra állította õket, aztán, mint az újoncoknak szokás, lassan vezényelte egész úton: egy-kettõ, egy-kettõ, egy-kettõ...
Ha egyszerre léptek, nem estek el.
Bezzeg a siklósiak! Régen volt ilyen látványban részük. Ott röhögött az egész falu a kerítések mögött meg az ablakoknál. De a nevetésük elkomorult, amikor néhány írástudó ember elolvasta a csapat végén baktató õrmester hátán küldött üzenetet. Tudták, hogy az ezredesnek szánt szavakat az õ nevükben írták, és az elõbb még nevetõ arcok komoran fordultak egymás felé.
- Ki az a Tenkes kapitánya? - kérdezték, de senki sem tudta. Csak azt érezték, hogy van valaki, aki meg merte és meg tudta ezt tenni a nagy Lipót császár félelmetes katonáival. S ha van valaki, aki a szívük szerinti üzenetet küldte, akkor ez az ember továbbra is figyelemmel kíséri a sorsukat.
Ezen a reggelen a hetek óta tartó reménytelenség felszakadt az emberek lelkén. Mint a késõ õszi ködök mögül kibújó tenkesi csúcs, úgy világosodott meg, hogy nem veszett el minden, hogy van még erõ, amely - ha máshogy nem, így - vissza tud ütni a császári zsarnokságra.
A várban az õrök jelezték a kapitány érkezését. Az ezredes már a boltozatos kapualjban várta.
- Nos, kapitány úr, elfogták?
- Nem - hangzott a szégyenkezõ válasz.
- Mi történt?
- Parancsoljon! - mutatott a kapualj felé Bruckenbacker kapitány.
- Egy-kettõ, egy-kettõ, egy-kettõ... - visszhangzott Pityik õrmester vezényszava a boltívek alatt. Az ezredes rámeredt a gatyás csapatra. Szava is elakadt. Csak némán, hangtalanul közeledett feléjük, azok meg reszketve hátráltak a falig.
- Börtönbe az egész bandával! - bõdült el báró Eberstein ezredes. - Börtönbe, börtönbe! - hörögte elfulladva.
A vastag tölgyfa ajtó kinyílt, és az õrmester vezényszavára lépést tartva indultak tömlöcbe a labancok.
- Megállj! Mi van a hátára írva?! - kiáltott az ezredes. A lóról szállt Bruckenbackerrel együtt olvasták az üzenetet.
Báró Eberstein Eckbert kemény katona volt, de effajta háborúval eddig még nem találkozott.
Elgondolkodva kérdezte:
- Ki az a Tenkes kapitánya?
Senki sem tudta.
Az Eberstein bárók másodszülött fia rossz sejtelmekkel a szívében tért vissza abba a szobába, ahol Zsigmond német-római császár lakott valaha. Most mérlegelte elõször, hogy a titokzatos birodalmi gróf vajon jó barátai vagy ellenségei tanácsára küldte õt ide. Akárhogy is van - döntött -, számára nincs más lehetõség, mint végrehajtani a parancsot, vagy elpusztulni itt a Tenkes alján.