6. A vásár
Gyötrelmes, keserves napok szakadtak a híres Eberstein család másodszülött fiára. Egész nap csak ült, ült a nagy karosszékben, és a legillatosabb hollandiai pipadohány is megkeseredett a szájában, ha arra gondolt, ami vele történt.
Ritkán jegyez fel a krónika ilyen vérbõszítõ eseményt. Egy parasztkapitány, vagyis egy közönséges parasztember tette ezt vele! Minél többet töprengett, annál nagyobb veszedelmet fedezett fel a keserves fürdés következményeiben. Különösen akkor döbbent meg, amikor nyílvesszõn egy rövid levelet lõttek be a várba egyenesen neki címezve.
Nyomban látta, hogy az a bizonyos fürdõmester nem véletlenül ragadta el ruháját, aranyos markolatú kardját és parancsnoki pálcáját.
Új egyenruhát még talált a ládáiban, de a császár kabátját egy lázadónál hagyni! Ha ennek a híre eljut Bécsbe, a titokzatos birodalmi grófhoz, már pusztán ezért is örökre búcsút mondhat a siklósi várhoz és az ötvenezer holdas uradalomhoz fûzött álmainak.
Még pokolibb lenne, ha az aranyos markolatú kardot juttatnák illetéktelen vagy ellenséges kézbe. Ezt a fegyvert az udvari haditanács vezetõjétõl, Savoyai Jenõ hercegtõl kapta ajándékba a Rajna mentén. Pengéjén ott ékesedett az arannyal futtatott vésés: “Életednél drágább, mert ez a becsületed.”
Az ezredparancsnoki pálca a hatalom jelképe volt. Olyan, mint a királyok kezében a jogar. Ha azzal az ellenség felé mutatott: a császár ujja mutatott arra!
A nyílvesszõn belõtt levél szó szerint így hangzott:
“Ezredes! Láthatja erõmet. Visszaszereztem a nép elrabolt jószágát, megfenyítettem kegyelmedet kapzsiságáért. Elvettem a császár kabátját, Jenõ herceg kardját és a parancsnoki pálcáját. Figyelmeztetem, ha a népnek bármi bántódása lesz, ruháját a titkos kamarillának, kardját az udvari haditanácsnak, parancsnoki pálcáját a császárnak küldetem el!
A Tenkes kapitánya.”
- feketedett az aláírás a félelmetes tartalmú sorok végén.
Belebetegedett ebbe a levélbe. Amáliának sem merte megmondani, miért rázza a hideg naphosszat, és miért forgolódik lázasan, álmatlanul az ágyában. Ha ez a paraszt beváltja ígéretét, és továbbküldi Bottyán generális fõhadiszállására ezeket a becses holmikat, az õ számára kimondta a teljes becsületvesztés ítéletét, amely százszorosabb a halálnál. Akkor nincs más megoldása: golyót ereszthet a saját fejébe.
Amikor felépült, mintha kicserélték volna. Nem sürgette tovább a rekvirálásokat, sõt személyesen intette le a Bruckenbacker kapitány helyére érkezett Kammerer fõhadnagyot és az örökké szívóskodó Pityik õrmestert.
Elviselhetõ nyugalom uralkodott ezekben a hetekben a Tenkes alján. A megfélemlített ezredes fogcsikorgatva tûrte, hogy a parasztok kedvük szerint éljék életüket.
De soha, egyetlen pillanatra sem feledkezett meg arról, hogy álruhás embereivel kutassa a Tenkes zugait, az erdõk mélyét, az árterületek zsombékosait: a Tenkes kapitányának nyomát.
Érezte, vagy inkább csak remélte, hogy ha ez a félelmetes ember a hálójába kerül, és visszaszerzi tõle kardját, parancsnoki pálcáját, akkor az õ számára is felvirrad a szerencse. Addig azonban szinte babonás félelem szállta meg, ha rágondolt.
De Eke Máté nyomát elnyelte a föld ezekben a békességes hetekben. Hírét sem hallotta.
Egyre súlyosabb pénzbeli gondjain úgy próbált segíteni, hogy gyorspostán levelet íratott Bécsbe Helénnek, Amália húgának. Gondosan fogalmazott célzásokkal utalt arra, hogy ha sürgõsen nem tud pénzt szerezni és azt kölcsönként elküldeni, akkor a legnagyobb tragédiák várhatók.
Amíg Helén válaszát leste, Dudva György urat szorongatta kölcsönért.
A kocsmáros nem mondhatott ellent. Hiába szabadkozott a meg-megújuló kívánságokkal szemben, az ezredes nyíltan megfenyegette, hogy ne felejtse el, ki az úr a siklósi várban és környékén.
Dudva úr belátta, hogy jobb a jóindulatot készpénzzel megvásárolni, mint oktalan huzakodással eljátszani. Három alkalommal is adott nagyobb összeget az ezredesnek, természetesen szigorú határidõre, bíróság elõtt érvényesíthetõ nyugtákra.
Hiába várta azonban a visszafizetést. Az ezredes a határidõk után is mélyen hallgatott.
Ekkor összeszedte bátorságát és az adósleveleket. Elszántan felballagott a várba. Ajándékként egy kölyökmacskát vitt Amáliának.
Kis kerülõvel tért a tárgyra.
- Amíg Bécsbõl nem érkezik meg az a bizonyos nagyobb összeg - feszengett kényelmetlenül az ezredes -, addig nem tudok fizetni!
- Én megértem az ezredes urat - siránkozott a kocsmáros -, de az ezredes úr is értsen meg engem! Én abból élek, hogy a pénzt forgatom, kereskedem... mély tisztelettel!
- Sajnálom, Dudva úr! Várnia kell... - rázta meg az asztalon levõ csengõt az ezredes.
A kocsmáros ajándék macskája ugyanis megilletõdött a fényes környezettõl, és tenyérnyi vizes folttal tisztelte meg a báró asztalát.
A csengetésre Veronika lépett be.
- Ezt vidd a feleségemnek! - mutatott az asztalra az ezredes. - Dudva úr ajándéka!
Veronika kecsesen az asztalhoz sietett, majd a kiscicával kisuhant a szobából.
Az ezredes Dudva úrra nézett, de a kocsmáros tekintete megbûvölten tapadt az ajtóra, amely mögött eltûnt a lány.
- Csodálatos! - rebbent fel.
- Igen, szép nagylány lett belõle szinte hetek alatt - ismerte el az ezredes.
- Gyönyörû!
- Sokat veszõdött vele a feleségem - magyarázta a báró -, amíg ilyen ügyes szolgálót nevelt belõle. Lassan eladósorba kerül... jól jár, aki megkapja.
A kocsmáros hirtelen az asztalhoz lépett.
- Kinek a jobbágya?
- Az enyém - mondta természetes hangon az ezredes.
Dudva hirtelen a zsebéhez nyúlt. Zörgött a három adóslevél, amint elõvette.
- Ezredes úr! - kezdte nagy elhatározással. - Mind a három adóslevelet visszaadom, ha a tartozás fejében megkapom ezt a lányt.
Amália ekkor lépett be a szobába, hogy illendõen megköszönje a kocsmáros ajándékát. Az utolsó szavakat még hallotta.
- Veronikát? Õt nem adom! - szólalt meg hevesen.
A báró az ajtóhoz sietett, és halkan magyarázni kezdte:
- De Amália! Mással nem tudunk fizetni!
- Akkor sem! - lobbant fel az asszony.
- Bíróság elé kerül az ügy! - rázta az adósleveleket az ezredes. - Ezt akarja?!
Az asszony belátta, hogy nem lenne hasznos az ilyen bírósági ügy. Szomorúan bár, de hamar lemondott Veronikáról.
- Hol találok én még egy ilyen értelmes, kedves, ilyen szorgalmas szolgálót?
A báró már nem hallotta felesége siránkozását.
- Mikor üthetnénk nyélbe a vásárt? - nyújtotta kezét Dudva úrnak.
A kocsmáros megragadta a bárói jobbot, és boldogságtól ragyogó szemmel mondta:
- Minél elõbb! Egy hét múlva: a vásár napján!
Veronika valóban kivirágzott az elmúlt hetekben. Mintha kicserélték volna. Az addig szomorú tekintetû lány most gyakran dalolt, és jókedvû fürgeséggel végezte munkáját. Esténként, amikor ágyában feküdt, és két tenyerét feje alá téve behunyta szemét, mindig arról a különös emberrõl álmodott, akirõl talán senki sem tudja, hogy hol él, de aki néhány héttel ezelõtt itt volt a várban, és egy pillanat alatt boldoggá csókolta õt. Tudta és érezte, hogy az a furcsa ember is sokat gondol rá.
Ezért virult ki, ezért szépült meg szinte napok alatt.
És most?! - rágondolni is szörnyû! Ehhez a kupechez, ehhez a talpnyalóhoz, ehhez a nyomorult Dudva Györgyhöz adják feleségül!
Üzent volna õ a kapitánynak, de nem tudta, hova küldje a hírt. Elhatározta, hogy inkább a halált választja, mint ezt a szuszogó Dudvát.
A napok pedig teltek, és elröppent a hét is. A vásár napjára virradtak.
Az elmúlt hetek békességes hangulatának híre, úgy látszik, elterjedt, mert a korábbi idõkben nagy hírû siklósi vásárokhoz méltóan gyülekeztek a kereskedõk, árusok, lacikonyhások, mutatványosok, tenyérjósok és mindenfajta vásározó népek a vár alatti térségen.
Messze, a Tenkes oldalában, az Ördögbocskor szikláról a kapitány figyelte hosszú távcsövével a növekedõ sokadalmat.
Buga Jakabnak nagyon rossz kedve volt ezen a napon.
- Kapitány! Kapitány, ne menj le a vásárba! - kérlelte.
De Máté most nem értett a féltõ szóból.
- Nézd, Jakab! - próbált magyarázkodni. - A várba nem mehetek be, a vásárban pedig biztosan ott lesz Veronika.
Jakab keserveset köpött a hétköznapi pipája mellõl.
- Sok embert akasztott már a hóhér a szép lányok miatt.
- Találkoznom kell vele! - döntött a kapitány.
- Elkísérlek!
- Nem! - mondta határozottan Máté. - Egyedül megyek. Kucsmáját fejébe nyomta, subáját vállára kerekítette, és elindult a távoli sokadalom felé.
A vásártér már kora délelõtt harsogott a kikiáltóktól. Volt itt eladó állat, eladó csizma, eladó ruha, ló, szerszám, kötél, minden, ami az emberfiának kell.
A sokadalom középpontjában a hatalmas kocsmasátor állt. Sercegve sülõ húsok illatát hordta szét a szellõ. Hívogatta a jó vásár után áldomásra készülõket.
A kapitány kissé porosan, bundás kucsmáját a szemébe húzva ballagott, meg-megállt a sátrak között. Szeme az embereket kutatta, minden lányban Veronikát vélte felfedezni, de mindannyiszor csalódott.
Mellette sodródtak az emberek, és csak akkor rebbent fel reménytelennek látszó hangulatából, amikor megragadták a kezét.
- Megmondom a jövendõdet, deli fiatalember! - mosolygott rá egy éjszemû cigánylány.
- Mondjad! - bólintott egykedvûen a kapitány.
A lány belenézett Máté tenyerébe, majd a füléhez hajolt.
- Nagy veszedelem fenyegeti a szerelmedet! - suttogta.
- Miféle veszedelem? - hökkent meg Máté.
Mintha az ördög keverte volna a kártyát. Megperdült a dob, és néhány pillanat múlva Schneider Sámuel úr, az öreg kancellista harsányan olvasni kezdte:
- Közhírré tétetik, hogy Dudva György tisztességes kocsmáros a mai napon eljegyezte Székely Veronika jobbágylányt, aki eddig a nemes ezredesné szolgálatában állott. Aki valami olyasmit tud, ami ezt a házasságot megakadályozhatná, azonnal jelentse nekem, mert még a mai napon megtartatik az esküvõ! Punktum!
Ismét megperdült a dob. Máté úgy érezte, mintha ágyúk sortüze dörrent volna. Ijedten fordult a cigánylányhoz.
- Nesze ez a pénz!
- Hiszen ez ezüst! - ámult el a lány, de Máté nem hagyta csodálkozni.
- Kapsz aranyat is, ha megtudod, hol van most ez a Székely Veronika!
- Megtudom én! Mindent megtudok! - indult a cigánylány választ sem várva.
Egyenesen a vár kapuja felé tartott, hisz Schneider Sámuel úr hirdetményébõl jól emlékezett arra, hogy Veronika az ezredesné szolgálója.
Talán egy félórát várakozott az utat szegélyezõ fák között, amikor megnyílt a hatalmas várkapu, és kigördült rajta az ezredesi hintó. A bakon a kocsis mellett puskás labanc ült. Hátul kényeskedett Amália. Vele szemben a szolgaülésen a riadt Veronika és a büszke Dudva György szorongott.
A kocsi legördült a hídon, és a vásár felé kanyarodott.
A cigánylány kilépett a fák közül. A hintóhoz sietett.
- Kegyelmes hercegné! Megmondom a szerencséjét!
- Takarodj! - kiáltott rá Dudva.
De a lány megszokta már ezt a szót.
- Drága kocsmáros úr, magát nagy szerencsétlenség fenyegeti!
- Engem? Micsoda? - lepõdött meg Dudva György.
- Azt is elmondom, ha a kegyelmes hercegné szerencséjét elmondtam.
Amália megszólalt:
- Kocsis! Álljunk meg!
A cigánylány száraz leveleket markolt fel. Tenyerében apróra dörzsölte, és az ezredesné felé nyújtotta.
- Illesse meg!
Az ezredesné megérintette a levélmorzsalékot.
- A kegyelmes hercegné... - mondta lassan a cigánylány - ma találkozni fog azzal, akivel oly sokat álmodik egy bizonyos idõ óta.
- Jót vagy rosszat szoktam álmodni róla?
- Jót is, rosszat is - nézte a leveleket a lány.
“Ez csak a Tenkes kapitánya lehet!” - gondolta hirtelen Amália, de óvakodott attól, hogy kimondja gondolatát.
- Magának, drága kocsmáros úr, van mitõl félnie! - nézett szúrósan Dudvára a cigánylány. - Nagy szerencsétlenség éri még a mai napon! - Hirtelen a távolba mutatott. - Oda nézzenek, mekkora forgószélben táncolnak a boszorkányok!
Amíg Amália és a kocsmáros a mutatott irányban keresték a forgószélben táncoló boszorkányokat, a cigánylány odasúgta Veronikának:
- Vár rád egy legény a vásárban - s miután Veronika szemével intett, rikácsolva folytatta: - Ott van a forgószél, ott van!
Amire az ezredesné és a kocsmáros visszafordultak, a cigánylány eltûnt a szemük elõl.
- Bolond ez a lány! - legyintett zavartan Dudva. Aztán a mosolygó Veronikára pillantott. - Te minek örülsz?
- Az esküvõm napján miért lennék bánatos? - nézett a szemébe a lány.
Máté egy tinglis mellett ácsorgott, amikor melléje toppant a cigánylány. Éppen elhajította a golyót, amely egy zsinóron függött, miközben a tinglis rekedten szónokolta:
- Elölrõl bevágja, hátulról találja, viszi a pénzével együtt!
A meglendített golyó elsuhant az apró fabábu mellett, majd a holtpontról visszahullva elütötte a bábut, amely egy ezüsttalléron állt.
- Fogja meg kend ezt a pénzt, a magáé! - vágott jó képet veszteségéhez a tinglis. De addigra már sehol sem találta a nyertest.
A kapitány csapot-papot, tinglist, nyereményt otthagyva indult a cigánylány által mutatott irányba.
A díszes hintó robogására szétrebbent a csõdület. A kocsmáros udvariasan lesegítette az ezredesnét. Veronika is fürgén lépett le a kocsiról. Lopva kutatta, merre lehet az, aki a hírt küldte.
Beleremegett, amikor az egyik sátor mögül kilépett Máté, és addig mélyen homlokára húzott kucsmáját kissé megemelte.
- Elõször a gyolcsokat nézzük meg! - ébredt fel az ezredesné hangjára.
Éppen ahhoz a sátorhoz indultak, amely mögött Máté eltûnt.
Ám ekkor furcsa játék kezdõdött. A ponyva alól kilépõ árus hangja szerfölött ismerõsnek tûnt.
- Tessék, tessék, itt a világ legszebb gyolcsa! - kevergett a hatalmas vég gyolcs a szemük elõtt olyan ördöngös ügyességgel, hogy az árus arcát csak Veronika láthatta. - Nem kell félni, amíg én itt vagyok! - harsogta Veronikának a gyolcsos tóttá vedlett kapitány. - Ilyen gyolcsot csak nálam vehetnek!
Értette a lány a szót. Félni nem félt, csak éppen sejtelme sem volt arról, hogy mi keveredik ki ebbõl a zûrzavaros helyzetbõl.
Amália három vég gyolcsot vásároltatott Dudva úrral Veronika kelengyéjéhez.
Miközben a kocsmáros fizetett - most már az igazi gyolcsosnak -, a kapitány a következõ sátorba surrant.
Az odaérkezõ ezredesnének már így kínálta a portékát:
- Lapolentó! Tintatartó! Szerenádó! Ez a legjobb selyem Velencében is! A legjobb, ha mondom! Úgy öleljem meg, akit szeretek még a mai este! - pillantott a kevergõ selyem mögül a lányra.
Dudva úr cipelte a gyolcsot, és közben azon töprengett, hogy honnan ismerõs ez a hang.
Szörnyû gyanú támadt a lelkében.
A selymessátornál megpróbált a lobogó kelme mögé pillantani, de nem sikerült.
- Ez aztán az igazi! - lelkesedett Amália. - Tíz rõffel kérek! - fordult Dudvához.
- Parancsoljon az erszényem! - nyújtotta tárcáját a kocsmáros, és utána sietve a sátor mögé lesett.
Máté akkor tette vissza az olasz árus fejére a csúcsos, bojtos föveget. A kocsmáros felismerte. Hirtelen visszahúzódott, és a vásárlókhoz lépett.
- Költsenek az erszényembõl, amíg tart! Én hazaugrom a csárdámba új erszényért.
- Mi addig kifújjuk magunkat abban a hogyishívjákban! - mutatott Amália a felséges illatokat árasztó nagy sátor felé.
- A kocsmasátorban! - nyomta meg a szót Veronika, hogy Máté is megértse a selymes sátorponyvája mögött.
Dudva György néhány perc múlva lihegve, csapzottan magyarázta az ezredesnek:
- Felismertem! Õ az! A Tenkes kapitánya!
Báró Eberstein Eckbert mámorosan dörzsölgette a tenyerét.
- Akkor most belefutott a hálóba! Hívassák Kammerer fõhadnagyot! Ezúttal élve nem szabadul!
Dudva Györgyöt visszaküldte a vásárba. A gyorsan érkezõ fõhadnaggyal sürgõs haditanácsot tartott. Megállapodtak abban, hogy minden rendelkezésre álló erõvel kézre kerítik a kuruc kapitányt.
Elõször a négy legmegbízhatóbb embert Pityik õrmester parancsnoksága alatt parasztruhába öltöztetik, és beküldik a kocsmasátorba. Másik négy embert, szintén parasztruhában, elvegyítenek a sokadalomban. Ezeknek az lesz a feladatuk, hogy részben Amália épségére vigyázzanak, részben titkon közelítsék meg a kapitányt, és az ezredes vezetésével odaérkezõ gyalogosoknak jelezzék, hogy akkor éppen hol tartózkodik.
A tüzérséggel megtöltették a bástyán levõ nagyágyút, és megirányoztatták a vásárt. A lovasságot Kammerer fõhadnagy parancsnoksága alatt nyeregbe szállították, és a várudvaron, a kapu mellett állították fel száguldásra készen.
Az ezredes személyesen indította útnak az elsõ csoportokat.
Dudva György lihegve érkezett a kocsmasátorba.
- Itt hozom a hideg méhsört - koppantotta az ismerõs hangú kocsmáros az asztalra a habos tetejû cserépkorsókat.
- A kocsmáros úr mit parancsol? - pillantott a belépõre.
- Amit a hölgyek isznak - hebegte Dudva.
- Igenis!
Dudva György óvatosan áthajolt az asztalon, s kissé remegõ szájjal suttogta:
- Ne rémüljenek meg a hölgyek attól, amit most mondok: ez az ember a Tenkes kapitánya!
Az ezredesné majdnem felsikoltott, Veronika torka összeszorult.
- Mi lesz most?
- Elcsípjük a gazembert!
A kapitány a sátor ponyváján keresztül minden szavukat hallotta.
Ismét lebbent a bejárat függönye, és négy paraszt sorakozott be a legközelebbi asztalhoz. Mereven megálltak, az egyikük pisszentett: leültek.
Valamennyien egyöntetûen a jobb könyökükre támaszkodtak.
- Zavarja ki ezeket a parasztokat, Dudva úr! - finnyáskodott Amália.
A kocsmáros kissé jobban megnézte õket, majd titokzatosan súgta:
- Ezek a mi embereink!
Nem kellett különleges sasszem ahhoz, hogy a reglamához szokott mozdulatokban felfedezzék a labanc katonákat. Pityik õrmester sebtében ragasztott bajsza úgy lógott, mint a bánatos ökör farka.
Kis idõ múlva Pityik õrmester ismét pisszentett a félelmetes bajusz mögül. Ekkor egyszerre mind a négyen, egyöntetûen a bal könyökükre támaszkodtak.
Amíg a parasztnak öltöztetett labancok ekként tevékenykedtek, az ezredes gondosan oktatta a tûzmestert:
- Csak rám figyeljen! Ha én felemelem a kardomat; durrantson bele a sokadalomba! Ha százan meghalnak, és köztük van a Tenkes kapitánya: megérte!
Ezután Eberstein báró a gyalogosok élére állt, és személyesen vezette õket a vásárba.
A sokadalomban csellengõ másik négy parasztruhás labanc jelezte, hogy a keresett ember a kocsmasátorban van.
Az ezredes egyenesen odavezette csapatát.
A kapitány egy kis résen keresztül figyelte az érkezõket. A kötény, a kocsmáros sapka már igazi tulajdonosán volt.
- Most vigyél be sört, de úgy vigyázz, hogy ezek a bánatos parasztok itt négyen ne lássák az arcodat! Azután bármi történik, én kisegítlek!
Kintrõl az ezredes suttogása szûrõdött be:
- Ne lõjetek! Élve kell elfogni a gazembert!
Elõször újabb négy parasztruhás labanc toppant be a sátorba, majd az egyenruhások, végül az ezredes.
- A császár nevében! - harsogta elszántan.
A labancok rávetették magukat - az igazi kocsmárosra. Dudva úr karon ragadta az ezredesnét és Veronikát. Sietve kivonszolta õket a sátorból.
Ebben a pillanatban megroggyant az egész alkotmány. Máté kezében villámként járt a hatalmas kenyérszelõ kés. Pillanatok alatt elberetválta a sátor feszítõköteleit.
Ordítás, jajgatás hallatszott a hullámzó ponyva alól. Egymást ütötték-taposták a váratlan eseménytõl megriadt emberek.
Máté fellebbentette a vászon szegélyét. Ott kalimpált a kocsmáros keze. Nagyot rántott rajta, és az máris szabad volt.
Ezután a hintóra kapaszkodó Dudváék után lódult.
Felugrott a bakra, kiragadta a labanc kezébõl a fegyvert. Egy ütés az õrnek! Egy a kocsisnak! Mire végighemperegtek a gyöpön, a megbillentett Dudva úr is közéjük huppant.
A gyeplõ a kapitány kezében volt. A lovak fölött suttyogott az ostor.
- Utat! Utat! - rikkantott Máté.
S mint a szél, repítette a két ló a hintót.
Kammerer fõhadnagy szeme a rémülettõl majdnem belecsúszott a távcsõbe, amint a bástyafokról figyelte az eseményeket.
- Elrabolták az ezredesnét! A vókányi úton menekül a gazember! Vágta, utána! - robogott a lovához.
Csattogva száguldott ki a várkapun a labanc lovasság.
A távolban, ahol a Gambás hegy és a Terentás oldala összeér, Vókány felé, porzott az út a hintó után.
Végre-valahára kissé megcsillapodott az összeomlott kocsmasátor ponyvájának hullámzása. Az ezredes is küszködve kimászott kupacba borult katonái alól.
Szerencsétlenségére egy kovászosteknõbe tévedt.
Mire nagy nehezen talpra állt, hermelin palástként lógott rajta a töméntelen kovász. Végre a kardját is megtalálta a lába között. Nagy nehezen kirántotta, és magasba lökve vezényelte:
- Sorakozó!
A tüzér, akinek parancsa volt: ha az ezredes felemeli a kardját, lõni kell! - rábuktatta az égõ kanócot a gyújtólyukra.
A bástyán füstöt okádva dörrent el az ágyú. A golyó süvítve csapódott a kocsmasátorba.
Dudva úr nyalábolta fel a szédelgõ bárót, és sürgõsen hazatámogatta a kocsmába, ahol a nagy ijedelemre gyorsan megittak két-két icce jobb sorsot érdemlõ bort.
Kammerer fõhadnagy dragonyosai pihent lovaikon mindjobban megközelítették a hintót. Máté remélte, hogy a Terentás oldaláig tartani tudja az iramot, és ott a sûrû erdõben egérutat nyerhet Veronikával. De az utat kimosta az esõ. Köveken billegett a díszes fogat, és a két ló is hányta a habot.
A sík vidéken, a kopasz domboldalak között nem menekülhetett volna üldözõi elõl.
Szinte elnyúltak a labanc lovak, úgy hajszolták õket.
Elsõként a fõhadnagy ért a hintó mellé, majd a többiek. Megragadták a hámosok kantárját, visszarántották õket.
Tucatnyi pisztolycsõ meredt a kapitányra.
- Add meg magad, kuruc! - kiáltotta dölyfösen Kammerer fõhadnagy.
Veronika felsikoltott, az ezredesné eltakarta a szemét.
Máté körülpillantott. Látta, hogy nincs menekvés. Egy mozdulat, és szitává lövik. Még jobban félt attól, hogy egy ostoba labanc golyó Veronikát éri.
Némán felemelte a kezét.
- Kötözzétek meg a “kapitány urat”! - ragyogott a fõhadnagy arca.
Négy labanc indult Mátéhoz. Õ nem ellenkezett. Hiábavalónak tartotta. Tûrte, hogy hátracsavarják karját és keményen megkötözzék.
Beültek a hintóba. Szemben Veronikával és az ezredesnével. Jobbról-balról egy-egy puskás szorongott mellette.
Amikor elindult a menet: kézben tartott pisztollyal követték a dragonyosok.
A kapitány most nem törõdött a pisztolyokkal. Csak Veronikát nézte szomorú, mégis mosolygós szemmel.
A lány vigyázott arra, hogy önkéntelen mozdulatával se árulja el magát. Mégis kiperdültek szemébõl a könnyek.
Úgy látszik, az ilyesmi ragadóssá válik, mint az ásítás, mert Amália is szeméhez illesztgette csipkés kendõcskéjét.
- Mennyi izgalom! - pityergett, majd sajnálkozva nézett Veronikára. - Kár, hogy csak holnapig tart! Hajnalban lefejezik a kapitány urat.
Veronika most már zokogott. Szerencsére, akik látták, úgy vélték, hogy az elrablás izgalmai viselték meg szegényt.
A Dudva úr kocsmájából elõsietõ ezredes ragyogó szemmel hallgatta Kammerer fõhadnagy feszes jelentését.
- Ezredes úr, alázatosan jelentem, elfogtam a Tenkes kapitányát!
- Bravó, fõhadnagy úr! Bravó! - szemlélte a nemes zsákmányt a báró.
Eke Máté elmosolyodott.
- Végtelen boldogság számomra, hogy jelenlétem ezúttal ekkora örömöt szerez az ezredes úrnak - mondta udvariasan.
Az ezredes gúnyosan válaszolt:
- Nem vagyok benne olyan biztos, hogy az én jelenlétem az ön számára ugyanekkora öröm.
Méregették egymást néhány másodpercig.
- Ezredes úr! - szólalt meg lelkendezve a kocsmáros. - Ünnepeljük meg ezt a napot! A Tenkes kapitánya elfogása és az én esküvõm közös ünnepét! Ma mindenki az én vendégem! Ehetnek-ihatnak a vitézek is!
- Boldogan elfogadom a meghívást - mondta leereszkedõen az ezredes.
Kammerer fõhadnagy beszáguldott a várba, hogy az ezredesnek új ruhát hozasson, és értesítse Schneider Sámuel urat, hogy még ma este meg kell írnia, itt a kocsmában, Dudva György és Székely Veronika házassági szerzõdését.
Amíg mindez történt, Buga Jakab sem élt át kisebb izgalmakat. Tapasztalt ember lévén sejtette, hogy milyen veszedelmes útra indult a kapitány. Az Ördögbocskor szikláról távcsövezte a sokadalmat. Nem sok értelme volt annak, amit tett, hiszen az összeolvadó nyüzsgésen kívül keveset láthatott. Remélte, hogy visszajön Máté. De amikor az ágyúdörgés végighullámzott a hegyoldalon, nyomban tudta, hogy itt a veszedelem.
Siklósi bácsit távoli falvakba küldték. Másnapra várták visszaérkezését.
Nem tehetett mást: fegyvert fogott, és lóra kapott.
A ribillió a vásárnak is véget vetett. Mindenki kapkodta a portékáját, és igyekezett minél távolabb jutni a veszedelmes helytõl.
A szerteiramodó vásárosokból szedte ki, hogy mi történt: elfogták a Tenkes kapitányát!
- Rózsa! - pillantotta meg az egyik szekéren a cigánylányt.
A lány is megörvendezett a rég halottnak hitt szabad legénynek. Jakab néhány mondat után világosan látta, miként került Eke Máté a reménytelen helyzetbe.
Emlékezett arra, hogy annak idején a kapitány is megtett mindent érte, amikor kiszabadította Erwiner szakaszvezetõ karmaiból. Azt is tudta, ha õ került volna hurokra, most is megtenne mindent, hogy kiszabadítsa.
- Segítesz nekem, Rózsa? - nézett a lányra.
- Hiszen tudod... - mondta lágyan a lány.
Megállapodtak abban, hogy elõször kikémlelik a pontos helyzetet, és azután határozzák el, hogy mit tesznek.
Jakab maga elé emelte a nyeregbe Rózsát, és elindultak.
A kocsmában a kapitányt a leghatalmasabb tölgyfa székre kötözték. Ott ült háttal az egyik ablaknak, az asztal végén. Lábait tudta mozgatni, de csuklóját erõsen odahurkolták a szék támlájához.
Miután az ezredes átöltözött, az ünnepélyesen felterített asztalhoz ült a vendégkoszorú. A báró jobbján Amália, balján a fõhadnagy és a kancellista. Veronika Amália oldalánál kapott helyet. Az õ jobbjára került Dudva úr.
A kocsma két kijáratánál két-két fegyveres labanc üldögélt.
Dudva Györgyöt végtelenül boldoggá tette, hogy a magas ezredes, a híres báró leereszkedett asztalához.
- Ürítem poharam magas vendégünkre, a vitéz ezredes úrra és kedves feleségére - szónokolta büszkén.
A mézízû finom borral telt kupák fenékig ürültek. Jólesõ sóhajok között koppantak az asztalra.
A pillanatnyi csendet Eke Máté hangja törte meg.
- Hadd köszöntsem én is a fõhadnagy urat, amiért elfogott!
- Ez lovagias! - csillant meg Amália szeme.
- Tegyenek egy teli kupát a “kapitány” elé! - intett az ezredes.
A fõhadnagy nyerítve felnevetett. Most értette meg parancsnoka tréfáját. Hiszen a kuruc hátrakötött kézzel nem emelheti meg a poharat!
- A fõhadnagy úr egészségére! - kacsintott a báró.
Veronika kivételével másodszor is fenékig ürítették az öblös poharakat.
De mielõtt ismét koppantak volna az asztalon, dermedten álltak meg a levegõben a poharak.
A hatalmas tölgyfa szék megreccsent. A kapitány lassan felemelkedett, talpra állt.
- Szentséges ég! Ez a szék megnyom egy mázsát! - pislogott Dudva.
Csak a súlyos szék recsegése hallatszott a néma csendben, amikor Máté a csuklójára feszülõ kötelékeknél fogva hátára emelte a mázsás alkotmányt. Az asztal fölé hajolt, fogai közé vette a borral teli kupa peremét, majd ismét felegyenesedve úgy itta ki, hogy egyetlen csöpp sem csurrant ki belõle. Ezután legényes mozdulattal fejével a sarokba vágta a csörömpölõ poharat.
Majd visszahuppant a székkel együtt az asztal mellé.
Az ezredesné gyönyörködõ áhítattal kísérte minden mozdulatát. A többiekbõl is felhördült a csodálat.
- Ezt csinálja utána, Eckbert! - lelkesedett Amália.
A kapitány könnyedén rámosolygott.
- Kuruc kell ahhoz, asszonyom!
- Azt hiszi, hogy én nem tudom? - pattant fel a báró.
- Próba szerencse! - nézett gúnyosan a szemébe Máté.
- Dudva úr! Egy ugyanilyen serleget! - mutatott maga elé az ezredes.
Természetesen Kammerer fõhadnagy sem tûrte el, hogy a kuruc olyasmit tudna, amit õ nem.
- Nekem is! - mutatott õ is maga elé.
- Nekem is! - szuszogta Schneider Sámuel úr.
- Nekem is! - csapott maga elé Dudva úr.
A két szolgáló sietve hozott olyan poharakat, amilyenbõl Máté itta a bort.
Elõször az ezredes próbálta meg. Magabiztosan feküdt neki. Valahogy még megfogta a pohár peremét, de alig tudta felemelni az asztalról. Szürcsölte a bort, bugyborékolta, felszippantotta az orrába, visszatüsszentette, végül az ölébe ejtette a poharat.
Amália szánakozva nézte aranyfogantyús lornyonján keresztül.
Kammerer fõhadnagynak sem volt több szerencséje.
Schneider Sámuel úr? Reszketõ, öreg állkapcsával csak éppen szuszogva odanyúlt a pohárhoz.
Dudva György? Szívósan, nyögve - de kiitta!
Eke Máté most harsányan felnevetett.
- Kuruc kell ahhoz, ezredes uram!
- Telitölteni! Majd megmutatom én! Fõhadnagy úr! A magáét is! Nem fog ki rajtunk!
A szolgálók alig gyõztek töltögetni, és újra kezdõdött a próba.
Ez sem sikerült, és Máté még gúnyosabban nevetett rajtuk.
- Telitölteni! - bõgte megvadultan az ezredes.
Ezeket a hangokat már Jakab és Rózsa is hallották, amint a kocsma körüli bokrokban meghúzódtak.
Világítottak a csárda ablakai, harsogott az ezredes hangja.
Jakab intett, Rózsa elindult a csárda felé.
Odabent útját állták az ajtót strázsáló labancok, de csörgõs dobjával könnyedén az orrukra csapott, és amikor lendületesen bepattant a helyiségbe, rázendített egy vérforraló déli dalra, már minden férfi örült neki. Dobolt, csörgetett, táncolt, énekelt. Csakhamar mindenki együtt tapsolt Rózsával. Zengett a ház.
Ezt a ricsajt használta ki Jakab. Elõször a hintót odagördítette a kocsma fõbejáratához, és a zsivaj leple alatt kirántotta kerekeit. Eltorlaszolta az ajtót.
Az ablakhoz lépett. Látta a kapitány hátrakötözött kezét. Óvatosan elõvette kését, és kis hunyorgatás után nagy erõvel behajította a kocsmába.
A kés koppanva rezgett bele a tölgyfa szék támlájába. Közben odakint megszólalt a hármas füttyû rigó. A nagy zsivajban csak Máté hallotta meg a jeladást. Óvatosan feszítgette kezét, amint a kötélen keresztül megérezte, hogy mi koppan a háta mögött. Kis mozdulatokkal nyiszitelte a többszörösen hurkolt kenderkötelet.
Jakab a rácsos ablakon át figyelte a nehézkes munkát. Fellélegzett, amikor Máté csuklóiról lehullott a kötél.
Ezt várta. Lassan, óvatosan célzásra emelte pisztolyát. Meghúzta a ravaszt, eldörrent a pisztoly, szétfreccsent a mécses. A csárdában hirtelen kialudt a fény.
Veronikát erõs karok ragadták meg, és a konyhai kijárat felé lódították. Máté is érezte, hogy egy nõi kéz belekapaszkodik, és maga után húzza a sötétbe. Amikor kiértek, látta, hogy Rózsa az.
A cigánylány még ráfordította a kulcsot a konyhai kijáratra, majd a bokros rét felé vonszolta Mátét és az alig ocsúdó Veronikát.
Jakab két lóval várta õket. Igaz, csak eggyel indultak el a hegyrõl, de most négy embert nem bírt el az egy ló. A szegény legény különösebb lelkiismeret-furdalás nélkül “kölcsönvette” Kammerer fõhadnagy lovát.
Õ Rózsát vitte a nyeregben, Máté Veronikát ölelte maga elõtt. Így értek be a barlangba.
Jakab útközben egyetlen szót sem szólt. Odabent megvárta, amíg a két szerelmes elbocsátja egymást, és a nyeregbõl leszállnak.
Csak akkor kezdte:
- Kapitány! Kapitány! Ilyet még egyszer nem csinálhatsz!
- Nem is - nevette el magát Máté -, mert ilyen lány is csak egy van a világon.
Bár tréfával ütötte el a dolgot Máté, mégis tudta jól, hogy nagy hibát követett el. Ezután már nemcsak önmaga miatt kellett vigyáznia, hogy ne kerüljön az ezredes hóhérának kezébe.
Siklósi bácsit is csak Veronika tudta megbékíteni. Néhány napig ugyancsak neheztelt az öreg.