Liliath a falnak dőlve kapkodott levegő után, és várta, hogy a szívverése lelassuljon. Egész teste elnehezült; a legszívesebben ott helyben elaludt volna.

Még egy fekete hadúr hatalma is véges.

Csapdát gyanított, míg fel nem fedte a boszorkányokat összekapcsoló kötelék titkait. Azok hárman az utolsó pillanatig titkolták, hogy Malvaise szolgálatában állnak - és végül ez a makacsság okozta vesztüket.

Ha előbb észlelik a bajt, vagy józanabbul mérik fel esélyeiket, nagyobb gondot is okozhattak volna. Hárman együtt már komoly mágikus hatalommal rendelkeztek, Liliath hirtelen támadt haragjában azonban olyan igéket idézett fel, amelyeket józan ésszel bizonyosan nem vett volna a szájára, és segítségükkel azonnal végzett velük.

A Kristálykirálynő így is elérte, amit akart: tisztán olvasott az emlékeikben a haláluk előtt.

Liliath eltűnnüdött. Az Alayss nevű boszorkánynak sajnos igaza volt. A Kupolában történtek után Liliath remélte, azzal, hogy tömlöcbe vetette a lázadó boszorkányt, intő példát statuált, de ezek hárman itt bizonyosan ellene szervezkedtek. Hányan lehetnek még, akik szívük szerint a vesztére törnének, de nincs még elég bátorságuk hozzá?

Liliath felsóhajtott, és a nehezen megszerzett zsákmányt, az ódivatú ezüstlánc medalionjába foglalt bíborgyöngyöt nézte. Nem töltötte el azzal az elégedettséggel, mint azelőtt.

Átkozott gyöngyök! Egyre több erőfeszítéssel járt a felkutatásuk.

Hiába segítették bérencek, kalandorok és boszorkány-nővérek tucatjai, még így is túl sok idejét kötötte le a gyöngyvadászat. A fogadás óta eltelt hét évben - különösen az elmúlt hónapokban - rengeteg tennivalója halmozódott fel emiatt.

Meg kellett volna szilárdítania helyzetét Alidaxban, elejét venni a riválisok térnyerésének, de mert ennyi vesződség után már nem akarta annyiban hagyni a fogadást, pihenni sem jutott ideje, nemhogy a politikával törődni. Képtelen volt az összes tervét fejben tartani, ezért ha egyszer-egyszer sikerült erőt vennie kimerültségén, azonnal pergamenre vetette őket.

Amikor legutóbb megkérte Camylliát, hogy rendezze a jegyzeteit, hetvenhat oldalt számolt meg. Liliath gyomra a puszta gondolattól is görcsbe rándult... de a dacból sem tudott elég erőt meríteni ahhoz, hogy utolérje magát.

Egyes nővérek példáját követve próbálta viharos szeretkezésekkel pótolni a pihenést, de rafinált szerelmi trükkjei sem segítettek... legfőképp méltó partner hiányában.

A gyávák és a nyersek csak felbosszantották, a törtetőktől hányingere támadt. A sokadik sikertelen próbálkozás után undorodott mindegyiküktől: mind akartak tőle valamit, de semmi olyat nem tudtak adni cserébe, ami a hasznára vált volna.

Talán ezért, talán mert annyi idő telt el, de ahogy lehunyta a szemét, az álmaiban egyre többször bukkant fel és nyújtott neki vigaszt a maga hozzáértő módján Iglat Berval. Liliath azon kapta magát, hogy néha már fényes nappal is vele álmodott - és ettől csak még jobban gyűlölte őt, önmagát és az egész világot.

A Kupola tagjai érzékelték megingását, de nyíltan még nem szervezkedtek ellene. Inkább kivártak, hogy titokban tehessék meg biztonságos, puhatolózó lépéseiket a riválisok szándékainak felfedésére. A boszorkányok íratlan szabályai szerint folyó hatalmi játszma legújabb fordulója már zajlott, és a történelmi előképek nemigen hagytak kétséget afelől, hogy a pozícióharc előbb-utóbb háborúba torkollik. Liliath úgy érezte, még nincs veszve minden, de egyre szűkült a mozgástere, fogyott az ideje. Tudta, hogy lépnie kell, ha uralkodóként, és nem áldozatként akar kikerülni a küzdelemből.

Ezért is jött ide személyesen, a józan megfontolás ellenére. Más sem hiányzott neki, mint az, hogy Malvaise ribancai után a vérszemet kapott riválisok is rárontsanak.

Amikor legutóbb az erdőuradalomban járt, érzékelte Mazaine aggodalmát. Ez nyilvánvalóvá tette számára, hogy Iglat nyerésre áll. Liliath elképzelni sem tudta, hogyan juthatott előnyhöz, és mióta szembesült a ténnyel, újra és újra megdöbbentette, mennyire felkavarja a vereség lehetősége.

Teleszívta tüdejét, majd lassan, magában számolt ritmus szerint engedte ki a levegőt. Remélte, hogy a légzőgyakorlat elűzi félelmét és kimerültségét.

Camyllia üzenete váratlanul érte, pedig komornája a szokásos óvatossággal járt el: csak futólag érintette elméjét, hogy kizökkentse merengéséből.

Készen állunk, úrnőm.

Liliath felsóhajtott. Erejének csak egy töredékét nyerte vissza, de nem volt több ideje pihenni. Ritka alkalom, hogy egy nap alatt két gyöngyöt is megszerezzen, bőven megéri a kockázatot. Ha sikerrel jár, már tizenöt lesz a birtokában - még kettő, és övé a végső győzelem.

Nagy kár, hogy ezt a feladatot sem bízhatta másra.

A második bíborgyöngyhöz olyan rögös út vezetett, amelyen csak ő mehetett végig.

Liliath felállt, végignézett a három boszorkány maradványain, és szellemnyelven utasította Camylliát, hogy nyissa meg számára az árnyékkaput. Ahogy a falon kirajzolódott a sötétség embermagas foltja, felszegte állát, és átlépett rajta alidaxi toronyszobájába.

* * *

Camyllia kiváló támasznak bizonyult. A státusza egyedülálló lehetőségeket biztosított számára Alidax politikai életében. Azzal, hogy gyermeket szült és megházasodott, megszűnt a Kupola tagjának lenni, és hivatalosan a városállam kormányzatában sem viselhetett tisztséget. Hatalma és kapcsolatrendszere azonban megmaradt - e kettő segítségével pedig ezekben válságos időkben olyan kapukat is megnyitott, melyek Liliath előtt amúgy zárva maradtak volna.

A palotától mágikusan elszigetelt toronyszobában is előkészített mindent, amire úrnőjének szüksége volt. A boszorkánykör, a rúnák és a köréjük helyezett, égő gyertya-sorok alkotta szimbólumok bíborszínben ragyogva várták, hogy a szertartás kezdetét vegye.

Liliath elégedetten nézett végig a boszorkánykör megfelelő pontjain kuporgó kilenc nőalakon. Camyllia itt is tudta, mit csinál: a boszorkányok mindegyike potenciális rivális volt, aki hitt Camyllia ígéreteinek és hajlandó volt kockáztatni is azért, hogy őt elveszejtse. Abban a hiszemben bocsátották áruba varázserejüket, hogy a Kristálykirálynő számolatlan vétke elnyeri végre méltó büntetését. A méreg, amit Camyllia a gyertyákkal juttatott a levegőbe, már elhatalmasodott rajtuk, és elvben kizárta, hogy magukhoz térjenek. A biztonság kedvéért ott álltak mögöttük a Kristálykirálynő testőrgárdájának legkiválóbb fegyveresei. Ha bármelyik boszorkány feleszmélne, sosem tudja meg, hogy gyűlölt vetélytársának segédkezett: a parancs értelmében őrzője azonnal átvágja a torkát.

Ha kitartanak a szertartás végéig, akkor a bűneikkel való szembesítés után jutnak ugyanerre a sorsra - jutalom gyanánt a gyötrelmes máglyahalál helyett.

Liliath Camylliára villantott egy mosolyt. Talált valami felemelőt abban, hogy legádázabb ellenségei végül halálukig hű szolgálók maradnak.

Intésére Camyllia szó nélkül átadta neki helyét a kör közepén. A fal mellé húzódott, és ellenőrizte az Alayss nevű boszorkánytól szerzett lótuszfoglalatú gyöngyös gyűrűt, hogy szükség esetén azzal is a Kristálykirálynő rendelkezésére állhasson.

Liliath ódzkodva suttogta el a megfelelő igéket. Utoljára tanoncéveiben élt ezzel a módszerrel, trónra kerülése óta pedig még a gondolatától is irtózott annak, hogy másokra támaszkodjon.

Most sem tette volna, ha lát más lehetőséget.

Könnyebben ment, mint várta. Amint megnyitotta tudatát, a boszorkánykörben összegyűlt energiák tüstént táncba kezdtek körülötte. Bűbájuk végigkígyózott erein, hogy testén át a lelkéig hatoljon. Kiapadhatatlan forrásnak rémlett - életadó elixírnek, mely bármilyen ártalom ellen felvértezi.

Liliath rég érzett ehhez fogható teljességet.

Mire teste és lelke csordultig telt, megpillantotta az átjárót is: szivárványos forgatagként emelkedett ki a kőpadlóból, hogy az egész helyiséget beragyogja ismerős-idegen színeivel. A Kristálykirálynő odaintett Camylliának... aztán előrelépett, és a lupári gyöngyhalászok konok elszánásával bukott alá az antiss örvényébe.

* * *

A Kristálykirálynőt a boszorkányoktól elorzott emlékek az álomsík olyan mélységeibe vezették, melyeknek eddig a létezéséről sem tudott. Gyanította, hogy a kör támogatása nélkül hatalma teljében sem lenne esélye idáig jutni.

A férfit nem csupán fogságban tartották, egész börtönt építettek köré az antiss és a környező démoni síkok hordalékából. Lelke ijesztően messze sodródott az anyagi világtól: úgy derengett a létet a nemléttől elválasztó horizont felett, mint Ynev kékezüst holdjának megsápadt kísértete.

Maga a börtön homályból emelt földvárra vagy sírdombra emlékeztetett - Liliath még a boszorkányok emlékei alapján is csak harmadjára találta meg a bejáratát.

Elidőzött előtte, és megpróbálta kifürkészni titkait.

A varázslatszövevény a legsötétebb balsejtelmeit igazolta: a rúnák olyan mennyiségben sorjáztak előtte, mint egy soha véget nem érő litánia szóvirágai. Nem közönséges virágoskert volt persze: messziről bűzlött a Lidércúrnő szakrális kötéseitől. A kapcsolódások bonyolultsága minden képzeletet felülmúlt; Liliath sosem találkozott ennél összetettebb védelmi rendszerrel.

Malvaise követői alapos munkát végeztek. Más biztosan nem lett volna képes létrehozni ilyen ocsmányságot.

Művük láthatóan arra szolgált, hogy örökre elszigetelje a férfi lényegét anyagi valójától. Minden, a személyére utaló jelet szürke homályba rejtettek. Nem lehetett megállapítani, kicsoda, hogyan és mikor került ide. Liliath csak azt érzékelte, hogy emberi lélek, súlyos terhet cipel, és komoly kínokat kell kiállnia.

Liliath háromszoros védővarázst vont maga köré, ahogy a börtön kötéseit fürkészte. Kívülről reménytelennek tűnt megtörni őket - erre talán alkotóik sem lettek volna képesek. A Kristálykirálynő keveset tudott Malvaise tanairól, de tisztában volt a lényegükkel. Hogy diadalukat maradéktalanul kiélvezhessék, követői biztosan kiépítettek egy rejtekutat, melyen bármikor a rab tudatához férhetnek. Csak ismerni kellett hozzá a megfelelő lépéseket.

Ez a tudás volt a legyőzött boszorkányok igazi kincse; a titok, melyet utolsó leheletükig védelmeztek - egyikük azonban végül ezt is felfedte előtte.

Liliath megindult előre. A homály fala mögött ódon toronyszoba várta. Vaskos kőfalai nyomasztóan közel magasodtak, a meredeken magasba törő mennyezet csúcsívei derengő homályba vesztek.

A férfi középen, lábnyira a padló felett lebegett. Liliath nem látott rajta bilincseket és pányvákat: nyilvánvalóan mágiával béklyózták meg. Az antiss híven tükrözte pillanatnyi énképét, és Liliath is csak annyit látott belőle, akinek a rabságban álmodta magát.

Fakó arcú vénember függött előtte, akinek ábrázatára mély barázdákat vésett a kor és a gyötrelem. Derékig érő haja vasszínű volt, mellét verdeső szakálla deres - ránézésre legalább egy évtizede sínylődött idebent. Elnyílt, fénytelen szemei a semmibe révedtek; a tekintetéből sütő reménytelenség láttán még Liliath szíve is elszorult egy pillanatra.

Ellenben bármennyire felkavaró volt a látvány, nem tudta nem észrevenni az intő jeleket. Az aggastyán mozdulni sem tudott az álomcsapda fogságában, kezeit azonban görcsösen ökölbe szorította, és időről időre állkapcsán is megfeszültek az izmok. Ilyenkor egy-egy pillanatra a tekintetébe is visszaköltözött a fény - mélyén mintha a harag gyilkos tüze lobbant volna.

– Még mindig harcolsz – suttogta Liliath. – Nem adod fel egykönnyen, igaz?

Kinyúlt a rab tudata után, az álomcsapda és a férfi elméjét béklyózó bűbáj azonban ellene szegült. A rándulás döbbentette rá, hogy a két konstrukció voltaképp egy és ugyanaz: a férfit belülről, saját álmai révén tartották fogva.

Liliath a boszorkánykör segítségével felerősítette belső látását. Akarata, ha nehezen is, de beljebb hatolt a rab tudatába. Még mindig nem fért hozzá az emlékeihez, de rést talált a csapda emelte falakon – ennél többre nem is volt szüksége.

Azonnal átlátta a bűbáj működését, és érzékelte a köztes lényt, mely létével táplálta. Sosem látott hozzá foghatót, de ismerte a fajtáját: egyike volt azoknak az ártalmas entitásoknak, melyek az antiss védtelen elméin élősködtek, s melyeket - mivel a tudatosság semmi jelét nem mutatták - a szakértők többsége vonakodott elevennek tekinteni. Ha élt is, egyetlen célja az volt, hogy éhét tudatos lények gyötrelmeivel csillapítsa.

A csapda volt az otthona, és a fegyvere is, mellyel táplálékhoz juthatott. Malvaise kötései, a rúnák, az álcák mind az ő akaratának megfelelően reagáltak a férfi álmaira.

A Kristálykirálynő ráébredt, hogy a férfi ugyanazokat az emlékeket idézi fel, éli át újra meg újra, ki tudja, hányadszorra. Kész csoda, hogy nem pusztult bele – kivételesen erős jellem lehet.

Beleszeretett vajon az egyik boszorkányba, aki ilyesmivel büntette? Vagy szerelmet várt a bíborszín gyöngyért cserébe? Malvaise ribancaitól kitelik, hogy ilyesmivel fizessenek azoknak, akik azt hiszik, jó alkut köthetnek velük.

Liliath lelki szemei előtt lepergett a jelenet, mely vég nélkül ismétlődött az antiss rabságában szenvedő férfi számára. Újra meg újra összecsapott egy asszonnyal, és a küzdelemből mindig az utóbbi - élete szerelmének sötét tükörképe - került ki győztesen. Minden szava és gesztusa tőrt forgatott a rab szívében, mely újra és újra összetört; asztrálteste régóta haldokolt, valamiképp mégis tovább élt a vágy és a reménység romjain.

A Kristálykirálynő a férfi emlékei után tapogatózott, de csak azokhoz férhetett hozzá, amelyeket az felidézett.

Megértette, hogy a második gyöngyszemhez csak úgy juthat közelebb, ha belülről fürkészi a férfit, és maga is az álom részévé válik.

Erezte, hogy alidaxi toronyszobában hagyott testén remegés fut végig a gondolatra. Az efféle börtönöknél általában nem a bejutás jelenti a fő problémát. Ha csak egy pillanatra is kihagy a figyelme, örökre odabent rekedhet.

Biztatás és megerősítés sugárzott felé a boszorkánykörből. Ez győzte meg arról, hogy nem hátrálhat meg – elvégre nem csak saját ereje felett rendelkezik.

Liliath kirekesztette tudatából a kételyeket, hogy minden figyelmét a csapdának szentelhesse.

Hosszas vizsgálódás után arra a következtetésre jutott, hogy ha nem teljes lényével lép be a férfi álmaiba, figyelmét megosztja ugyan, az irányítás azonban vész esetén sem csúszik ki a kezéből. Ha lénye egy része mindvégig a csapdát fürkészi, az élősködő egyetlen húzása sem éri váratlanul.

Elsuttogta a megfelelő igéket, és ahogy az antiss szövedéke feltárta előtte pórusait, felvette az asszonydémon alakját, és a kötések közt átkígyózva belépett a fogoly álmaiba.

* * *

Északi stílusú, fenyőgyantától illatozó gyakorlócsarnokban találta magát. A támpillérek puszta fenyőrönkök voltak, a mennyezetet az éjszakai égbolt kékjére mázolták, és barbár totemállatok, csillagistenek képeivel pingálták tele. Kékek voltak az állványokra aggatott pajzsok és a lakkozatlan, feketére kopott fenyőpadlót söprő kárpitok is. Rangjelek és címerek sehol: annak, aki otthonának nevezte e sivár hodályt, láthatóan nem akaródzott önmagával szembenéznie.

Liliath megtette helyette: a legközelebbi ablak kristályüvegében tetőtől talpig végigmérte álombeli valóját.

Lenvászon ingvállat és úrinőhöz méltatlanul szűk lovaglónadrágot viselt, valahogy mégis kellemesen érezte magát bennük. Az arca a sajátja maradt, de egy pillanatra elbűvölve bámulta ódivatú mintákba font, vállig érő, gesztenyevörös fürtjeit.

– Hát újra itt vagy, kedvesem.

Sarkon fordult, és megpillantotta a rabot. Az ajtófélfának támaszkodva állt, és éppúgy festett, amilyennek álmodta magát; istenkísértés volt szemlélni, ahogy lélegezik és beszél.

A Kristálykirálynő ismét próbát tett az elméjével, és megborzongott: önmagát látta a homály erődjének falai közt, és messze odafent, az alidaxi toronyszoba padlatára rótt boszorkánykörben, ahogy minden idegszálával befelé figyel.

Úgy döntött, kockáztat. A három boszorkánynál látott ezüst nyakláncra összpontosított, és az a következő pillanatban meg is jelent a baljában.

A férfi mereven bámult a medalionba foglalt gyöngyszemre.

– Szóval így – mondta indulattól rekedtes hangon, és a következő pillanatban kardpenge villant a kezében. – Ahogy minden elkezdődött, nemde?

Liliath zavartan pillantott saját jobbjára. Díszes markolatú rapírt markolt vele.

A hegyén nem látott védőgombot.

– Meglepettnek látszol. – Az aggastyán ellépett az ajtófélfától, és barbár módon tisztelgett pengéjével. – Pedig éppúgy megsértettél, ahogy én téged. A mi fajtánk számára erre csak egyféle gyógyír létezik!

Liliath szóra nyitotta a száját, de mielőtt bármit mondhatott volna, a rab nekirontott. Mozgása ráébresztette a Kristálykirálynőt, hogy nem a kezében tartott pengét akarja megmártani benne... és bár irtózott az érintésének még a gondolatától is, ismét kiterjesztette tudatát, hogy tűvé tegye a másik emlékeit a bíborgyöngy után.

Ellenfele jól emlékezett a nyakláncra, második gyöngyszemmel kapcsolatos tudása azonban elmosódó volt, mintha fátyol takarná... aztán érvényesülni kezdett az álomcsapda élősködőjének hatalma, és a játékos csatározás minden átmenet nélkül vérre menő küzdelemmé változott. Liliath tisztában volt vele, hogy a rab nem vele harcol; hogy önnön dühét és kétségbeesését próbálja legyűrni... és mert a férfi mindkettőből kimeríthetetlen tartalékokkal rendelkezett, Liliath rádöbbent arra is, hogy támadásainak már nem sokáig képes ellenállni.

Jobb ötlete nem lévén, hagyta magát megsebesíteni.

Amikor a kardhegy végigszántott a derekán, az antiss világából kinyúló köteléken görcsös remegés futott végig: az alidaxi toronyszobában kuporgó anyagi teste szemhéja megrebbent, a derekán ejtett sebből a kőpadlóra csordult a vér.

Miféle átkozott csapda ez?

Hárította a következő csapást; a két kosár olyan erővel csattant össze, hogy hátratántorodott, és a padlóra zuhant. A rab láthatóan meghökkent vére látványától: elhajította a kardját, és térdre rogyott előtte.

– Sanna, miért tesszük ezt? Bocsáss meg, én soha nem...

Aztán átölelte, mohón csókolta a száját, a nyakát... és az arc, melyet Liliath a kékacél pajzsok tükrében derengeni látott, már nem egy aggastyán, hanem egy ereje teljében lévő férfi arca volt. Az érintése, a vágya, a szenvedélye olyan valódi volt, hogy Alidax úrnője beleremegett: rég szerették, rég akarták ennyire.

– Hogy jutottunk idáig? Miért kellett így történnie?

Liliath felrezzent az ismerős hang hallatán.

A férfi Iglat Berval szemeivel nézett rá.

A Kristálykirálynő birokra kelt a bűbájjal, de az nem engedett. Az élősködőnek – akár vaktában tapogatózott, akár ösztönei vezették – sikerült meglelnie a sebezhető pontot asztrális páncélzatán.

Iglat gyengéden végigsimított az arcán. Ismerős és édes volt az érintése.

– Azonnal abba kell hagynunk ezt az őrültséget! – kiáltotta Liliath, és kitépte magát az ölelésből.

Iglat arcán barázdákká mélyültek a ráncok.

– Nekünk? Mire gondolsz, kedvesem?

Liliath érezte, ahogy a férfin újra elhatalmasodik a gyűlölet.

– Csakhogy színt vallasz végre! – köpte a szavakat Iglat mása. – Tudhattam volna, hogy megint ármányon töröd a fejed! – Liliath dermedten nézte, ahogy hátralép, és kardjáért nyúl. – Gyere, te ribanc, ne várassuk soká a démonainkat!

Ahogy a férfi rárontott, Liliath minden erejével menekülni akart, de csak a pillanat rémképét tudta maga mögött hagyni. Egy szemvillanással utóbb ellenállhatatlan erő taszította vissza a férfi álmába.

A homály börtönének fogiára, a nevesincs parazita mohón töltekezett a csalódottságával és a haragjával.

Semmi kétség, a csapda összezárult körülötte is.

* * *

Újra a fenyőillatú vívócsarnokban találta magát. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint az előbb. Ez alkalommal azonban rögvest elhajította a rapírt, amint annak markolata a tenyerébe simult.

Lehunyt szemmel igyekezett úrrá lenni remegésén, és az álomszövedék után nyúlt. Őszinte megdöbbenésére ugyanazt tapasztalta, mint az imént. Kapcsolata nem szakadt meg a külvilággal, de képtelen volt kilépni a férfi álmaiból.

A köztes lény talált valamit, amivel őt is fogva tartotta.

Liliath a csapda kötéseit méregetve megállapította, hogy azokat csak a férfi törheti meg. Ha ki akar jutni innen, segítenie kell neki a szabadulásban.

Egy pillanatra komolyan megrémült, azután harag öntötte el, amiért ilyen helyzetbe került. A boszorkánykör után tapogatózott, és amikor megtalálta a síkokon átívelő köteléket, mohón teleszívta magát a szolgák erejével. Érzékelte, hogy Alidaxban többen ájultan zuhannak a padlóra, de ez most a legkevésbé sem érdekelte.

Amikor visszazökkent az álomba, az aggastyán éppen belépett a vívócsarnokba. Kardja markolatán nyugtatta kezét, de amikor látta, hogy a nő keze üres, és észrevette a padlón a rapírt, zavartan állt meg.

Liliath érezte vívódását, és úgy döntött, nem hagyja veszni a lehetőséget. Szándékoltan tétova mozdulattal megigazította haját, és bűnbánóan pillantott fel.

– Itt vagy hát! – suttogta tágra nyílt szemekkel, vágytól remegő hangon.

– Itt vagyok.

A férfi közelebb lépett. Liliath látta, milyen sebeket téptek fel benne szavai, de látta mellettük a remény szikráit is, ezért újabb varázslatba kezdett. A folyamatos összpontosítás több erejét emésztette fel, mint gondolta, és mert érezte, hogy a boszorkánykör hatalma is megrendül, más lehetősége nem lévén a hatodik fekete lobogó hatalmát szólította.

Érzékelte, hogy az nem ért egyet döntésével, és vonakodik megadni a kért támogatást, de nem volt ideje győzködni: az erejére volt szüksége, nem az akaratára, ezért egy ősi igével egyszerűen elvette, ami fekete hadúrként megillette.

– Vártalak – lehelte, amikor végzett az újabb, minden eddiginél erősebb bűbájjal. A férfi nem válaszolt, ezért halkabbra fogta a hangját. – Megváltoztál.

– Te viszont még mindig gyönyörű vagy!

A férfi felé nyújtotta kezét és lágyan végigsimított a haján. Liliath az antiss szövedékén keresztül tisztán észlelte, hogy e pillanatban szerelmét látja benne.

Őszinte örömöt mímelt, és két tenyerébe zárta az aggastyán kérges tenyerét.

– Hiányoztam?

– Tudod, hogy igen.

– Akkor hát... ?

Egy pillanatig úgy tűnt, hatott a bűbáj. A férfi tekintete kitisztult, ráncai kisimultak; egyre jobban emlékeztetett arra, aki valaha volt. Liliath már-már a lelkébe látott, amikor a férfi eltaszította magától. Lassan megrázta a fejét, és kardot rántott.

– Megesküdtem – nézett rá Iglat Berval. – Nem választhatok.

Aztán ádáz tűz lobbant a tekintetében.

Liliath felsikoltott... és menekült.

* * *

Minden erejével nekifeszült a csapda falainak. Sorra összpontosított a legpusztítóbb varázslatokra, melyeket ismert, de egyikkel sem ért célt. A lidércnyomás nem foszlott szét; a parazita némán falta az antiss időtlenségében kavargó energiákat.

Liliath érezte, ahogy rohamosan fogy az ereje. A fekete lobogót a saját céljaira napjában csak egyszer használhatta, a boszorkánykörre nem számíthatott... a csapda pedig nem eresztette.

Mivel nem volt más lehetősége, végső fegyveréhez, az Alaysstól szerzett lótuszvirág gyűrűhöz nyúlt. Camyllia tudata után kapott, és megkönnyebbülten sóhajtott, amikor a komornája a megbeszélteknek megfelelően megnyitotta előtte a hét kristály és a bíborgyöngy hatalmát.

A mágiát soha nem tekintette többnek hasznos eszköznél, de ahogy átjárta a tisztátlan energia mámora, tudta, hogy valami örökre megváltozott. Sosem lehet többé az, aki korábban volt.

Az újonnan szerzett hatalmat uralni is alig tudta, de ahogy újra a börtön felé fordította figyelmét, ráébredt, hogy többre nincs is szükség. A Malvaise lidércálmaival elorzott erők mohón feszültek az álomcsapda falainak, és pillanatok alatt áttörtek annak védelmén.

Liliath tudata valósággal berobbant a férfi álmaiba, és ezzel az erővel felvértezve azonnal rátalált a megoldásra.

Egész valójában irtózott tőle, de átlátta, hogy ha túl sokáig vár, az élősködő ismét - s ezúttal végleg - maga alá gyűri.

Az északi csarnok látványa most megnyugtatóan hatott rá megerősítette abban, amit tenni készült.

– Szóval így – a rab ellépett az ajtófélfától, és kardot rántott. – Ahogy minden elkezdődött, nemde?

Liliath látványosan felemelte és heggyel eltartotta magától rapírját.

– Csapdában vagyunk – közölte. – Ha segítesz, kiszabadítalak.

A férfi mintha meg sem hallotta volna, nekirontott.

Sokkal vadabb volt, mint az előző alkalommal. Öt pengeváltás után Liliath nem bírta tovább, és amikor a férfi gáncsot vetett neki, kétségbeesése is valódivá vált.

– Eljöttem érted! Megtettem! Most rajtad a sor ... segíts!

Iglat Berval felnevetett és lecsapott. Liliath még kétszer hárított; a harmadik támadás messzire repítette kezéből a kardot.

A férfi közelebb lépett. Nem úgy tűnt, hogy beéri ennyivel.

Liliath iszonyodva hátrált. Amikor háta a falnak szorult, és a férfi a torkának szegezte pengéjét, feladott minden magasztos elvet, és a világba sikoltotta a legnagyobb, legőszintébb varázslatot, amit ismert.

– Kérlek!

A rab megtorpant, és lassan, tétován leengedte kardját.

A börtön homályában lapuló parazita összerándult. Ha lett volna tudata, alighanem döbbenetet érez - így csak homálycsápjait nyújtotta az álmodók felé, hogy ismét körülfonja őket.

Liliath érzékelte az álomcsapda kötésein végigfutó remegést.

A következő pillanatban szilánkokra robbant körülöttük a vívócsarnok képe. A köztes lény felismerte a veszélyt, és azonnal reagált.

Rőt fénnyel bevilágított terembe jutottak. Szimbólumok és rúnák ragyogtak mindenütt, a falakon, a padlón, a toronyforma mennyezet végtelenbe vesző csúcsában is.

– Malvaise szakrális csarnoka – lehelte Liliath.

– Micsoda? – nézett körbe megrökönyödve a férfi.

– A csapda, ami fogva tartott.

A férfi megrázta fejét, és baljával a homlokát dörzsölgette. Liliath döbbenten látta, hogy vasszín sörénye szénfeketévé, deres szakálla semmivé válik.

Az élősködő dühödt bömbölésébe a falak is beleremegtek.

– Együtt kell harcolnunk! – kiáltotta Liliath.

– Kivel? – kérdezte a férfi.

Mielőtt Liliath válaszolhatott volna, az álombörtön foglára lecsapott rájuk.

Először émelyítő bűzű, forró és nedves füstnek tűnt azután, amikor a padlóra zúdult, kiderült, hogy maga a lény az.

– Ne hagyd, hogy közénk álljon! – sikoltotta Liliath, de mire a férfi észbe kapott, a parazita el is választotta tőle.

Körbefolyta prédáit és a lelkükbe bömbölt. A fejükbe okádta lidérces álmait, fojtogatta, ütötte-vágta őket füstkarmaival, hogy kinél több fájdalmat és rettegést csiholjon ki belőlük.

Liliath úgy érezte, minden erejét elhasználta már, de látván, hogy füstként kavargó homály elborítja azt, aki Iglat Berval is lehetett volna, vércseként rikoltott fel, és minden dühével a parazitára sújtott.

Már rég nem a gyöngyök számítottak. Nem érdekelte, hogy a varázslatnak mi lesz az ára; hogy ráncok vésődnek az arcára, hogy kifakul a haja, a bőre megfeszül és felrepedezik. Nem hagyhatta abba a harcot - nem engedhette, hogy a förtelem győzzön.

A férfi látta, mi történik. Látta összecsuklani a nőt... és ettől őt is emberfeletti harag töltötte el. Mellé ugrott, és úgy harcolt, mint még soha. Fordulásból csapott, visszakézből sújtott a felé kígyózó füstpengékre, árnyékkarokra.

Kezdetben a parazita minden csonkolt nyúlványa helyett két újat formált, de a férfi így is képes volt megtisztítani kettejük körül a levegőt... és ahogy a pengéjén végigkúszó rőt derengés vérvörös lobogássá változott, a parazita ismét felüvöltött - ám ezúttal már félelmében.

– Gyengül – hallott a férfi egy, az övéhez hasonlóan elgyötört hangot. A lassan ocsúdó nőre pillantott, aki immár semmivel nem tűnt vonzóbbnak nála.

– Akkor ne adjunk neki újabb esélyt!

Liliath bólintott, és elfogadta a kinyújtott kezet. Azután, mivel varázsolni már nem volt ereje, felemelte díszes markolatú rapírját.

Egyszerre mozdultak.

Egyszerre csaptak le...

.. .és egyszerre kiáltottak fel diadalmasan, mikor a rúnák fénye kihunyt, és az álomsíkra boruló homályban a köztes lénnyel együtt enyészett elrontó hatalma is.

Testetlen lebegés a lét és a nemlét mezsgyéjén.

Liliath sosem érzett még ehhez fogható gyengeséget.

Csak arra tudott gondolni, miként tudná mielőbb összegyűjteni az erejét és kiolvasni a férfi emlékeiből a második bíborgyöngy helyét. Ha visszajut az anyagi világba, napokig is eltarthat, mire kellően kipiheni magát.

– Bár nem Rosanna vagy – hallotta a férfi hangját – , azt hiszem, ezt illő lenne megköszönnöm.

A hang, ami végiggörgött az antiss e kietlen zugán, még csak balsejtelemmel töltötte el a Kristálykirálynőt.

Döbbenten bámult a köztes lény rabságából szabadult férfira - az ezer titkot látott, vénséges szemekbe és az örök-ifjú arcba, melyen lassan elsimultak a szenvedés ráncai.

Eligor.

Eren Kék Hercege, az első vörös hadúr, a Szövetség stratégiai lángelméje.

Barátainak reménység, ellenségeinek sosem szűnő lidércnyomás. ..

– Te . . . ?

A férfi bólintott, majd felkiáltott. Azt az ősi, jobbára elfeledett nyelvet használta, melynek szavait csak a hozzá hasonlók ismerték a Sheraltól északra eső földeken. Hívása sokszoros visszhangot vert a létezés síkjain, és az, ami az anyagi világban vörös lobogónak látszott, azonnal válaszolt neki.

E pillanatban Északfölde összes hadura számára világossá vált, hogy az első vörös lobogó hordozója visszatért, és kinyilvánította hatalmát.

Eligor testét lüktető gyűrűkben járta át a lobogó ereje, felkutatva, megsemmisítve a negyedszázados átok maradványait is.

Liliath felsikoltott. A saját lobogója után kiáltott, ám azt – életében először – nem érte el.

Eligor tekintete felé villant a vörös selyem örvényéből.

Kesztyűs jobbjából lángnyelvek szöktek elő, ahogy rámutatott. Liliath érzékelte, hogy a férfi pontosan tudja, kivel áll szemben, és hogy bármit megtehet vele, amit csak akar... de feleslegesen aggódott.

Az első vörös hadúr gyógyító igéket zengett; a vörös fény körbefonta és végigsimította Liliath meggyötört valóját.

A Kék Herceg óvón magasodott Alidax úrnője fölé, s ahogy annak sebei összezárultak, visszahúzódott lobogója selyem- és lángörvényébe, majd egy villanással maga mögött hagyta az antiss szürkeségét.

A keleti óceán távolában felragyogott a nap.

Egész Északföldének – még Alidax városának is – bőven juttatott az istenek aranyából.