12.

Actren értetlenül vakarta a tarkóját.

– Pont most kell ennek a rohadt viharnak kitörnie? – fakadt ki.

– Tulajdonképpen van időnk – vont vállat a másik. – Megvárjuk, amíg elvonul a vihar, addig pedig kiélvezzük az ifini vendégszeretetet. Egye fene, most én fizetek.

– Ifin csodálatos város, ha még belőled is kihozza az adakozó kedvet!

A shadoniak a kikötő egy drágább fogadójában üldögéltek, hatalmas tányérokon tornyosultak előttük a Quiron-tengerből nyerhető legfinomabb fogások, kupáikban nemes aszisz bor. Kényelmesen hátradőltek. Tehették, elvégre valóban nem siettek sehová.

Vézna, mezítlábas kölyök nézett be óvatosan az ajtón.

Kopott sapkáját a kezében gyűrögetve az idegenek asztalához lépett. A felszolgálók gyanakodva lesték a szurtos képű kölyköt, de nem hajították ki, elvégre a hajósinasok időnként kifutófiúként és hírvivőként szolgálnak a kikötőben.

– Jó napot, uraim! – nézett rájuk. – Maguk keresnek hajót a mai napra Alidax felé?

– Mi volnánk azok – bólintott Actren. Tökéletesen beszélte az asziszt. – Te talán tudsz egyet, fiam?

– Igen, uram. A kapitányom, Bartessius hajója, az Albatrosz kifut az apállyal.

– Mondd meg a kapitányodnak, hogy köszönjük az ajánlatát, de már nem is sietünk annyira – mondta mosolyogva del Cioran. – Menj Domvik hírével!

A hajósinas biccentett, majd a kijárat felé indult.

– Mit mondott a kölyök?

– Azt, hogy tud egy hajót, ahol lehet, hogy elvágják a torkunkat.

– Remélem, legalább olcsó. Mindenesetre nem ettünk meszet, hogy felszálljunk egy olyan hajóra, ami egyedüliként fut ki, és épp arra tart, amerre mi. Ez sok kissé a véletlenekből, amikor tudjuk, hogy szemmel tartanak, nem? Ha a vihar elvonul, válogathatunk is.

Tompa huppanást hallott maga mögött. Ültében megpördült, és látta, hogy egy tiszt külsejű alak hiábavalóan kapkod levegő után.

– Ezt meg mi lelte? Torkán akadt tán egy kagylóhéj?

Brannad nehézkesen feltápászkodott, és a földön fetrengő férfi felé indult. Egyetlen pillantást vetett csak rá, de már tudta, mi baja. A tiszt ivócimborái szemében néma iszonyat szűkölt, néhányan hátrálni kezdtek. Az aszisz öklendezni kezdett, elkékült ajkai közül karnyi hosszan vérsugár lövellt elő.

– Mit is mondtál, lehet, hogy megkéselnek minket? – érdeklődött a kalmár, aki, bár láthatóan megrázták az események, nem veszítette el lélekjelenlétét. – Utol kellene ám érned azt a kölyköt, Actren.

– Miért pont nekem? Néha te is megmozdíthatod a hájas seggedet!

Brannad felhorkant.

– Azért, taknyos, mert te küldted el! Ráadásul nekem még be kell csomagoltatnom az ebédem maradványait.

– Azt hittem, helyben befalod.

– Annyira azért nem volt jó. Ráadásul nem tudhatjuk, hogy mikor rendelik el a karantént a derék ifiniek. Márpedig, ha itt ragadunk, jó eséllyel bele is döglünk a ragályba, mert a pyarronita papok kegye legalábbis kétséges, ha a magunkfajtáról van szó.