A levegő hűvös volt és vérszagú.

A két fiatal vadász csendben, szaporán dolgozott; pirkadat előtt vissza akartak érni a szállásukra. Zsákmányuk közös volt, így a trófea is: egyikük a bal, másikuk a jobb fülét szelte le, és fűzte fel a derékszíjára. Életükben mindent megosztottak egymással, ezért ez éppoly természetes volt számukra, mint a lélegzés, vagy a csendes gyilkolás.

Egy anya szülte őket, fertályóra különbséggel csupán.

Mégsem voltak közönséges ikrek, mert apjuk kilétéről csak egy biztosat tudtak: hogy nem ugyanaz a személy volt. Anyjuk hírét ismerve a fiúk nem bánkódtak különbözőségükön, csak azon csodálkoztak – miután sánta tanítójuk mesélt a fogantatásukat eredményező orgiáról –, hogy nem ugatva, vagy sziszegve jöttek a világra.

Az ifjabbik, Zhotan haja lenszőke volt, az idősebbiké, Xhotarré vasfekete; az egyik nyúlánk, szálkás izmú, a másik zömök, roppant erejű. A szélsebes könnyedséget remekül kiegészítette a makacs kitartás, az ösztönök lobbanékonyságát a megfontolt bölcsesség. Egy dologban azért hasonlítottak. A világot bár homlokegyenest ellenkező tekintettel, de mindketten anyjuk tengerzöld szemén át nézték. Mongúz és medve: nem is lehetnének különbözőbbek, a legelemibb tulajdonságukban mégis egyformák.

Ragadozók voltak.

Legutóbbi zsákmányukkal nem sokat kellett vesződniük, a szerencse a kezükre játszott. Senki nem nevezhette őket gyávának, de nem voltak ostobák sem; ha óvatlan áldozatra leltek, lelkifurdalás nélkül kihasználták az alkalmat. Errefelé az erdővidéken más fogalmak uralkodtak harcról és becsületről, mint a lovagvárak fellobogózott tornyai alatt. Fordított esetben ők sem kaptak volna kegyelmet, így maguk sem adták meg senkinek a végeredmény számított egyedül, hogy vadászból prédává ne válj; Arel tanításai közül ezt tartották a legfontosabbnak.

A fülek levágása után a tetem tenyerébe metszették jeleiket, majd ruháitól megfosztva arccal a föld felé fordították. Tudták, hogy dőreség lenne késlekedniük, nem is kísértették tovább szerencséjüket, szökellő futással indultak hazafelé.

A fiatal elf - pőrén és holtan - a véráztatta avaron maradt.

* * *

Az eldvordi Arel-árvák között hercegek lehettek volna, mert nem volt semmi, amit sajnáltak, vagy megtagadtak volna a másiktól. Bármely más falkában gondot okozott volna, ha tucatnál is több hímre csupán két nőstény jut, ám az a két nőstényükből az egyik érinthetetlen volt, a másikon pedig, mint mindenen, már évek óta megosztoztak. A vetélkedés bizalmatlanságot szül, a bizalmatlanság sebezhetőséget, a sebezhetőség pedig biztos halált. Sohasem feledkeztek meg erről az egyszerű igazságról, így semmi nem volt, ami szembefordíthatta volna őket egymással.

Egészen mostanáig.

Az állandónak tetsző egyensúly felborult, a harmónia megbomlott. Újfajta trófea került a látóterükbe. Egy együtt töltött éjszakán talán ketten is osztozhatnak, de egy lány ártatlansága olyan kincs, amelyet csak egyvalaki nyerhet el.

Mazaine - Liliath mostani szeretőjének, Iglat Bervalnak a lánya - felforgatta csendesnek amúgy sem nevezhető életüket. Eddig csak a kését rejtette el olykor-olykor az elfek területén, s csókkal jutalmazta, aki visszahozta ne-ki, de most egy egész éjszakát, az elsőt mind közül ígérte annak, aki először visz el hozzá egyet azokból a furcsa, különleges gyöngyökből, amelyekre apja és Alidax úrnője is vadászik.

A testvérek megváltoztak. Továbbra is együtt portyáztak, de tudták, a régi zsákmány többé nem jelent kihívást számukra, elejtése nem csillapítja vadászéhüket. Eletükben először válaszútra kényszerültek.

Nem volt kétséges számukra, hogy a többiek szóba sem jöhetnek győztesként, hisz egyedül voltak, még csapatban is. Külön-külön Maikion és a Héja biztosan legyőznék őket, valószínűleg Breroc is, s minden bizonnyal nem ő az egyetlen. Együtt azonban senki nem ért fel velük az árvák közül. Megegyeztek hát, hogy nem tékozolják el az előnyüket: közös erővel szereznek egy bíborgyöngyöt, és együtt viszik el Mazainenak. így legalább egyikük elnyeri őt, és legbecsesebb kincsét.

Hogy melyikük, azt pedig döntse el a lány.

Szótlanabbak lettek. Sokat ezelőtt sem kellett beszélniük, hogy megértsék egymást, de most még ez a kevés szó is nehezen jött. Kimerültebbekké is váltak: a fáradtság jobban erőt vett rajtuk, mert ez idáig ha egyikük őrködött, a másik nyugodtan alhatott, most azonban figyelő-álomban töltötték a pihenésre szánt időt, minden apró kis éji neszre felriadva. Éberségük lankadt, ösztöneik tompultak, érzékeik éle megkopott. Talán ezért is nem vették észre, hogy kísérőjük akadt.

* * *

Az elf vén volt, mint az öreg erdők, melyek messze délen hullámzó lombjait egykor ezekre az ifjabb északi fákra cserélte. Megtapasztalt már mindent az évszázadok során, amit a holdak alatt lehetett. Megélte a szerelmet, a veszteséget, a nyugalmat és a küzdelmet. Megélte a békét.

Megélte a háborút.

Mint már annyian előtte, ő is az aetynist, az elbocsátást keresve jött erre a vidékre. Eleget élt már, de önkezével nem ölheti meg magát, mert akkor lelke sohasem térhet vissza az örök körforgásba, és sosem láthatja újra Urria fényét. Sok fiatal - és időnként néhány vén - kelt már útra törzséből csak azért, hogy akár századéves bolyongás után megtalálja azt, aki méltó rá, hogy hosszúra nyúlt életének véget vessen. A könnyűléptűek többsége borzadállyal tekintett erre a szokásra, melyet a leggyávább kibúvónak találtak teremtőjük egyik legelső törvénye alól, ám az idős tudó nem így gondolta.

Neki és a hozzá hasonlóknak is kapóra jött a vérszomjas elfvadász had. Bár nem tudták, mivel érdemelték ki az uralkodó, Eligor dühét vagy gyűlöletét, indokait nem firtatták soha, csak kihasználták a helyzetet. A szent hely fontos volt számukra, és ha igazán zavarta volna őket az itt élősködő percéltűek tébolyult gyűlölete, bizonnyal felléptek volna ellene már rég. Am a helyek némelyike nem csak az életre, a halálra is jó - ezt ismerték fel a halni vágyók a szépek népéből, és jöttek el ide, az egykori Velarium vidékére, ha úgy érezték, idejük kitelt már.

A vén elf számára csak a várakozás maradt. Véletlenül szerzett tudomást a fél Quironeiát felbolygató fogadásról, melynek egy újabb színtere nyílt a valaha volt velariumi erdők mélyén. Hálát adott érte a kalahoráknak. Végigkérdezte a fákat, a vadakat, így lelt rá a testvérpárra.

Látta, hogy erősek, hogy a Sólyomasszony képében ők is a természetet tisztelik, és hogy ketten együtt méltóak lehetnek arra, hogy kezükből fogadja el az elbocsátást. Az emberifjaknak ugyan nem lesz szándékukban meghalni, de ennyi eltérést a szokásoktól megengedhetőnek tartott annak érdekében, hogy a percéltűek el ne bízzák magukat: ne gondolják, hogy büntetlenül megölhetnek egy könnyűléptűt.

Látta a zaklatottságot a szemükben, érezte a nyugtalanságot, ami kezük rebbenéséből áradt. Titkolóztak még egymás előtt is, és féltek tőle, hogy a másik rájön - s annyira igyekeztek palástolni a saját hamisságukat, hogy közben nem vették észre a társukét.

Követte őket mérföldről mérföldre, nem csapva nagyobb zajt, mint a hulló falevél. Aztán, mikor már csak félnapi út választotta el őket a gyilkosok tanyájától, tett róla, hogy meghallják.

Azonnal éberré váltak. Tömény hullámokban áradt belőlük az izgalom és a félelem bűze - nem a zsákmánytól léitek, ó, nem -, de ő úgy tett, mintha teljesen elmerült volna a rituális mosdás szertartásában. Lelkét már megtisztította, elméjét is felkészítette az útra ősei után, lerótta tiszteletét Moranna Naranolnak, a szükségszerű elmúlás szelíd mosolyú kalahorájának, akinek tisztelete az északra költözött ifjabb nemzedékekből már kiveszett.

Csak a porhüvelye maradt - sajnálkozás nélkül készült megválni tőle. Várta áldozatait, akik majd gyilkosává lesznek, és boldog volt, mert tudta, ő lesz utolsó prédájuk.

Mikor biztosra vette, hogy a fiatalabb kezében az íj, az idősebbikében pedig a vadászkés reszket a türelmetlenségtől, felemelkedett ültéből. Testén a szent olaj, nyakában kedves talizmánja csillant meg a holdfényben. A selyemfűből szőtt hálóban egy hibátlan, bíborszínű gyöngy pihent; még ifjúkorában találta egy vacsorára fogott lazac bendőjében. Most az elbocsátás ígéretét hordozta.

Mikor a lenhajú nyílvesszeje szisszenve az útjára indult Urriára, micsoda ormótlan jószágokat neveznek ezek íjaknak! -, épp csak egy hajszálnyit kellett arrébb mozdulnia, hogy a szívének szánt vessző a bal vállát üsse át. Az pedig azonmód tekergőző indává változott az agg erdőlakó testén, ahogy a következő - jobb kar - és a harmadik - felemelt tenyér - is. Zhotan vaskosat káromkodva tört elő a rejtekből, nyomában súlyos förgeteg a bátyja. Szemvillanás alatt érték el a vénséget. Az elf testének egyre nagyobb részét fogták béklyóba be a megelevenedett nyílvesszők, mégis olyan fürge volt, mint ők maguk. Az ikrek mindegyike jól bánt a vadászkéssel. Zhotan számos apró, ám alattomos sebet ejtett ellenségén, míg Zhotarr fűrészes pengéje elemi erővel szaggatta fel a húst. Rengetegszer eltalálták a vénséget, már rég meg kellett volna halnia, de csak forgott és hajladozott, mintha nem is ezer év súlya nyomná a szívét, és a testét ért vágásokból vér helyett mézsűrű gyanta csorgott, bőre egyre kérgesebbé vált.

Végül az indák kapták el a vadászokat, mindkettőt a torkánál. Fulladozva küszködtek, hiábavalóan csépelték az ágakat, csak apróbb darabokat sikerült lehasítaniuk belőlük. És a fává lett vén elf csak húzta, húzta őket, egyre közelebb.

Akkor pillantották meg az aranyszín szemeket a kéreg barázdái közt, mikor látásuk a fuldoklástól már kezdett elhomályosulni. Nem töprengtek, minek köszönhetik, kihasználták az adódó esélyt. Szinte egyszerre döftek, Zhotarr alig lemaradva öccse mögött.

Az ágak szorítása egyszerre az elviselhetetlenségig fokozódott, aztán ugyanolyan hirtelen meg is szűnt, s az ifjak a földre zuhantak. Az elf-forma fa egy darabig hajladozott még, aztán elcsitult lassan.

A vadászok zsákmány nélkül maradtak - de nem trófea nélkül.

Döbbenten nézték, ahogy a fa lassan elszárad, összezsugorodik. Még látni vélték az öreg arcvonásait a gyűrött kéreg maszkja alatt. Mintha mosolygott volna. A mellkas tájékán mozgás kélt, a két testvér újfent a késéhez kapott.

De csak a száradó ágak húzódtak arrébb, szinte kilökve maguk közül a selyemfű kosárkát, melynek szálai lassan felbomlottak, kinyíltak, feltárva a testvérek előtt a rejtező kincset, a mennyeket ígérő gyöngyszemet.

Egymásra néztek. Egyszerre mozdultak.

* * *

Zhotannak és Zhotarrnak a kis Imbard adta meg a végtisztességet: a szeplős, sánta árva, valamennyi közül a legfiatalabb, akinek egyszer sem sikerült visszahoznia Mazaine kését. Napok óta különös álmok gyötörték, veszett ragadozókat látott, akik egymást tépték valami pokolbéli, bíborszín tűzben égve. Ómennek vélte, amit látott, s mint mindig, most is ösztönösen eredt a nyomába: .a tudomány, amit az öreg paptól tanult, kevés volt a meglépéséhez. Titokban indult el a szállásról, amerre megérzése vezette; többórás bolyongás után lelte meg fogadott testvérei nyomát.

Nem először követte már az ikreket, mivel úgy vélte, nyomukban járva, s őket megelőzve egyszer ő is megszerezheti Mazaine kését. Vagy ha máshogy nem, elcsenheti tőlük a hazafelé tartó úton. Ha szaladni nem is, lopakodni, azt nagyon tudott.

Korábban mégis mindig észrevették, hogy utánuk oson, és nemegyszer hagyták már, hogy hamis biztonságérzetbe ringassa magát, aztán mikor diadalmasan kihúzta volna a kést a fa törzséből, rikoltva rontottak rá a bokrok közül, s kacagtak riadalmán, ahogy a hátsójára esett, majd próbált eliszkolni a vélt veszedelem elől. Persze aztán kényszeredetten velük nevetett, de arca szégyentől égett, nem a vidámságtól vöröslött.

Furcsállta is éppen ezért, hogy most nem tűnt el egyikük sem a másik mellől, hogy mögé kerülve ráijesszen, nem tűntek feltűnően óvatlannak és magabiztosnak sem, pedig Imbard már nagyon gyanakvó volt. Sejtette, hogy megint megpróbálják rászedni, ezért nagyon iparkodott ezúttal valóban észrevehetetlennek maradni.

Ő már csak akkor pillantotta meg az öreg elfet, mikor Zhotan nyílvesszőt akart repíteni a vénség szívébe. Izgatottan nézte végig hármójuk küzdelmét, nem volt kétsége afelől, hogy a testvérek legyűrik a vajákost. Később azonban nem akart hinni a szemének, mikor látta, hogy az ikrek ölre mennek a maradványok felett. A küzdelem percekig tartott, de Imbardnak esélye sem lett volna közbeavatkozni, még ha akarta volna sem - nagyobbak és erősebbek voltak nála. Volt, hogy játékból is úgy hajigálták, mint egy szalmabábut, amelyre olykor célba lövöldöztek gyakorlásképp, és ha közébük veti magát, bizonyosan mindketten ellene fordultak volna.

Nem akarta végignézni, ahogy megölik egymást. Haragudott rájuk, de a fivéreiként tartotta számon őket, mint minden árvát az eldvordi uradalomban. Soha nem kívánta volna a halálukat. Keserű szívvel jött elő a tisztásra, mikor már sem a lenhajú, sem a bátyja nem mozdult.

Úgy kapaszkodtak egymásba, mint a szerelmesek vagy a fuldoklók, egybeforrva az utolsó ölelésben. Törött nyílvesszők hevertek szanaszét, néhányuk Zhotarr húsában meredezett, mintha kézzel döfték volna bele őket. Zhotan testét tépett szélű vágások borították, bátyja agancsnyelű vadászkése a jobb szeméből állt ki.

– Szent szar! – motyogta Imbard, majd bocsánatkérően pislogott az ég felé, és pár perc némasággal adózott az elesettek emlékének. Ezután kiválasztotta a környező tölgyek közül a legnagyobbat, hogy megadja az ikreknek a végtisztességet. Nyögve kezdte húzni a testeket, hogy ülő helyzetben a fa törzsének támassza őket, fölajánlva az elesetteket az éltető természetnek, de abbahagyta, mikor észrevett valamit.

Lehajolt. Néhai társainak fegyverforgató keze csupa seb volt, és merő vér, ám baljuk a másikét szorította. És mintha markoltak volna valamit.

Imbard szétfeszegette a merev ujjakat, kellő tisztelettel, de határozottan. Valami kigurult közülük; utána nyúlt, leporolta, majd megtörölgette az ingujjában. Álmélkodva gyönyörködött el benne, hogyan siklik körbe a napfény a bíborszín golyóbis felszínén.

– Megvagy – suttogta.

Felrémlett előtte egy dacos-szép mosoly, s azon nyomban kiűzte gondolataiból az elfeket, a vad vajákosaikat, de még az ikrek felkavaró halálát is. Sarkon fordult, és rohanni kezdett hazafelé. Kisvártatva eszébe ötlött, hogy otthagyta társait a mezőn. Megtorpant, vívódott egy sort magában, aztán végül visszafordult - amúgy is időre volt szüksége. Ugy számolta, mire végez, pirkadni fog, és a szállásukhoz visszaérve talán egyedül találja Mazainet.

Visszasétált, és befejezte a rögtönzött temetést, majd szándékolt lassúsággal visszaindult az árvák területe felé.

Hiszen várták.

* * *

Mazaine egész éjjel nem aludt, mert az eljövendő teendőkön járt az esze. Bízott az árvákban, tudta, hogy ügyesek, és tudnak magukra vigyázni. Ahol pedig nem boldogulnak erővel, ott megoldják majd ravaszsággal. A felnőttek sokszor nem számolnak az ártatlanul pislogó gyermekek álnokságával, és mire észreveszik a turpisságot, a tolvaj már árkon-bokron túl jár, az ember meg örülhetett, ha az életét meghagyták.

Hetek teltek el azóta, hogy megbízta az árvákat a gyöngyök felkutatásával. Pár napja hírt kapott Héjától, de az végül tévedésnek bizonyult: a megszerzett gyöngy porrá omlott a kövek csapása alatt, tehát nem volt valódi. Nem olyan, ami neki kell.

Bár az esze többnyire az apján és Liliathon járt, azért néha mégiscsak eszébe jutott, mit is ígért cserébe a gyöngyökért.

Pontosabban az első gyöngyért.

Ki lesz vajon, aki elhozza neki? Kinek ajándékozza majd az ártatlanságát? Breroc azóta nem hallatott magáról, Malkion azonban néhány naponta előkerült, mintha ellenőrizni akarná az események alakulását. Ma is egész nap körülötte sertepertélt, másnap szándékozott új útra indulni. Mazaine kedvelte a fiút, és éppúgy vonzódott hozzá, mint az ikrekhez, vagy a legidősebb árvához, és bár képtelen lett volna dönteni közöttük, titkon reménykedett, hogy a nyertes majd négyük közül kerül ki.

Aztán végre vége lehet ennek az egésznek. Senki sem győz, mindenki nyer, és végre egy igazi családként élhetnek. Az apja tovább öldösheti az elfeket, Liliath okíthatja a varázslatokra... erről eszébe jutott, hogy, gyakorolnia sem ártana. A Kristálykirálynő nem volt elnéző tanító.

Nem bírt tovább bent maradni. Felöltözött és a forráshoz ment. A levegő még hűvös volt, a lány reszketni kezdett a hideg vízben. Dideregve kapkodta magára ruháit, miután végzett a mosdással, aztán ahogy sarkon fordult, szinte beleütközött Malkionba. Az ezüst sörényű fiú szabadkozva hátrált egy lépést.

– Csak el akartam köszönni, indulok – mondta. Függőleges pupillájú, borostyánszín szeme hamiskásan csillant, ahogy végigmérte Mazainet. – Egy búcsúcsók igazán kedves felajánlás lenne a részedről – tette még hozzá, szorosan a lány elé lépve.

Mazaine felszegte a fejét, és tenyerét a fiú mellkasához nyomva határozottan eltolta az útjából.

– Ha nincs kés, nincs csók, Malkion – szögezte le határozottan. – Ha ennyire vágysz rám, iparkodj inkább egy gyöngyöt hozni.

– Meglesz, ne aggódj – biztató kacsintás, aztán a nyúlánk fiú nekiiramodott; egy pillanat múlva izmos hiúz futott a fák közé. Mazaine sóhajtva bámult a bőreváltó után, de elmerengeni nem volt ideje, mert kiáltás harsant a szállások felől.

– Megvan a gyöngy!

Amúgy is sebesen kalapáló szíve hatalmasat dobbant, mikor a tűzrakóhelynél csoportosuló árvák utat nyitottak neki. Breroc, a diadalmasan vigyorgó Breroc állt középen, majd a lány közeledtére fél térdre ereszkedett, és a két ujja között tartott golyóbist az odakészített szikladarab egy mélyedésére helyezte, egy másikkal pedig teljes erővel vágott. Szikra csapott ki és porfelhő szállt, és amikor eloszlott, a golyó sértetlenül pihent a kő repedésében, talán csak kissé mélyebbre süllyedt a csapás alatt. Mazaine leguggolt mellé a porba, felvette a kődarabot a földről, másik kezével pedig az erszényébe kotort az egyik gyöngy után.

Öröme egy szívverésnyi idő törtrésze alatt változott csalódássá. Ami első pillantásra nem látszott a rárakódott porréteg miatt, az nyilvánvalóvá vált a napfényen. A Breroc által hozott golyóbis méretre is hasonló volt a már összegyűjtöttekhez, színben is; és épségben is maradt az ütés alatt. Ám ahogy egy vadászkéssel kipattintották a szikladarab fogságából, nyilvánvalóvá vált, hogy nem az igazi.

Felszínén apró, mégis jól kivehető karcolások húzódtak, s egy kis helyen le is pattant a hamis szín, feltárva alatta az eredeti anyag szürkéjét. Keara marta el az érte kapó Dryan elől, és a nadrágjába törölte, majd szemügyre vette.

– Abbitacélnak nézem – hajította vissza Brerocnak, aki dühösen a földhöz vágta.

– Ne búsulj – vigasztalta álságosán a mézszőke hajú lány –, Héja üveggyöngyeinél sokkal jobb fogás volt!

Az idősebb fiú Kearára vicsorgott, aztán dühösen fújtatva otthagyta a társaságot. Mazaine úgyszintén sarkon fordult, és a szállása felé indult. A nyomába eredő árvákat egy kézmozdulattal elküldte.

Csalódottan járkált fel és alá a szobájában, falhoz vágott pár tányért, egy felhevülő pillantással lángra lobbantotta a függönyt, majd letépte, és addig taposta, míg ki nem aludt a tűz. Hiába próbálta türelemre inteni magát, apjától örökölt heves természete miatt nehezen tudott lecsillapodni.

Megkopogtatták az ajtaját.

– Tűnj el! - kiáltotta a lány. – Megmondtam, hogy most senkit nem akarok látni!

Ám az ajtó mégis kinyílt, és Imbard lépett be rajta.

Mazaine vészjósló képpel fordult felé.

– Mit akarsz?

A szeplős árva leereszkedett a vetetlen ágyra. Nem tudta, mitől ennyire dühös a lány, de eltökélte, nem hagyja megfélemlíteni magát. Épp most, a győzelem kapujában.

– Hallottam, mi történt – kezdte. Mazaine megrántotta a vállát, de beledermedt a mozdulatba, mikor Imbard egyszer csak megfogta a kezét, és magához húzta.

– Mégis mi a nyavalyát művelsz? – rántotta el a kezét az. árvák úrnője.

– Veled szeretnék lenni. Én... megvigasztallak. Ne félj, jó kezekben leszel! – húzta ki magát látszólag magabiztosul Imbard, és újfent megpróbálta magához vonni a lányt.

– Hogy . . . micsoda...?! – Mazaine levegőt is alig kapott a méregtől. Hogy képzeli ez a kis csimbók? Mikor olyanoktól tagadja meg ölelését, mint a csaknem felnőtt Hreroc? Vagy a pimaszul jóképű Malkion? Az ikrekről nem is beszélve? Micsoda arcátlanság!

– Azonnal takarodj innen! – kiáltott a sántára, mikor végre megtalálta a hangját. – Vagy megtanítlak, mit jelent, ha egy hölgy nemet mond! – Fenyegetően megindult Imbard felé, ám félúton megtorpant, kínvarázsra emelt keze lehanyatlott.

A szeplős kis vakarék kinyújtott tenyerén ott csillogott egy igazgyöngy. Az ablakon beszökő napsugár épp ráesett, és puhán, mélyvörösen tovasiklott. Mazaine épp eleget nézegette már a nála lévőket ahoz, hogy tudja, bizonyos legyen benne, hogy ez valódi. Persze a többedszeri csalódás után ilyesmit sosem bízott volna a véletlenre, különösen nem egy megérzésre. Elvette a gyöngyöt Imbardtól, és az ágya lábánál álló törött kovácsüllőre tette, amit éppen erre a célra hurcoltatott át korábban a lomraktárból. Fogta az ötfontos kalapácsot, a feje fölé emelte, és lesújtott.

A gyöngy sárkánylövedékként cikázott át a szobán, levert egy bádogbögrét a polcról, szétzúzta a vizeskorsót, majd megállapodott az asztal közepén árválkodó fatányéros vacsora maradékában. Mazaine, mint aki álmában jár, lassan odalépett, és felvette. A szájához emelte a gyöngyöt, leszopogatta róla a szaftot, majd az ingébe törölte a hibátlanul csillogó golyóbist. Pénzes erszényét egy mozdulattal az asztalra ürítette - kopott rézgarasok gurultak szanaszét, és egy-két félbe-negyedbe vágott ezüstpénz -, majd a bíborgyöngyöt a bőrszütyőbe ejtette és az asztalra tette.

Megfordult. Imbard még mindig az ágy szélén ült, sovány lábait maga alá húzva, szeplős képén üdvözült vigyor.

– Ne félj, Mazaine, bízd csak rám magad! – szólt. – Még sosem panaszkodott rám senki.

A lány gúnyosan elmosolyodott.

– Csakugyan? – kérdezte, arckifejezése nem sok jót ígért. – Az a rengeteg tapasztalat beszél belőled, amire szert tettél - kivel is?

Imbard elvörösödött.

– Tudod, hogy Keara mindenkivel...

– Nagyon jól tudom, hogy hogyan viselkedik Keara az árvákkal – vágott vissza Mazaine, gúnnyal leplezve a hirtelen rátörő elbizonytalanodást. Arelre, ez tényleg megtörténik! – Azt is az én vállamon sírta el, hogy még senki miatt sem érezte annyira tehetetlennek magát, mint amikor téged engedett az ágyába. Azt hitte, hogy az ő hibája, hogy nem tudtad...

– Nem is úgy történt! – a szeplős fiúról most először foszlott le a pökhendi magabiztosság álarca. Végtére is fiatal volt még, noha mostoha sorsa, és a többiek nem szűnő, néha a gonoszkodással határos piszkálódása a koránál jóval érettebbé tette. De korántsem volt férfi, még nem.

– Én igenis képes vagyok... á! – Felpattant az ágyról, és szinte letépte magáról az inget meg a nadrágot. Ott állt a szoba közepén pőrén, szemében a vágy lassan legyűrte a félelmet. A kezét nyújtotta.

Mazaine felszegte a fejét. Csakis az igazat!

– Tudod, Imbard, Arel arra tanít, hogy bátraké a szerencse. – Az ingéhez nyúlt, és megoldotta az elejét. Kissé rémült volt még, de igyekezett palástolni, ahogy előre-lépett. – Te pedig nagyon, de nagyon szerencsés fiú vagy.