14.

Vilholt mester nyugtalanul aludt. Jeana úrnővel álmodott, mikor pedig felriadt, a fenyegető idegenek jutottak eszébe. Úgy döntött, pirkadatkor elsiet a temetőbe, hogy lássa, sértetlenek maradtak-e a remekművei.

A kripták oldalára égett korom láttán még csupán a szemöldökét vonta fel. A hamufedte fűben fekvő galambősz férfi holtteste mellett már megtorpant. Amikor azonban meglátta Jeana úrnő megcsonkított szobrát, felsikoltott.

– Úrnőm! – szaladt vézna lábain a márványból faragott nőhöz, akinek az arcát felismerhetetlenné torzították a barbárok. Átölelte az szobrot, zokogva borult a vállára, kérges, dolgos ujjai lágyan simították végig a kivájt szemgödröket. Gerak úr szobrának tekintetében szomorúság látszott. Vilholt mester összenézett a férjjel, s megértették egymás bánatát.

Aztán Gerak úr mintha egy pillanatra oldalra biccentett volna. A mester követte a mozdulatot, s szeme, amely eddig csupán a megcsonkított remekművet látta, most észrevette a kissé távolabb álló, másik szobrot.

Vilholt egy pillanatra úgy érezte, a szívverése is kihagy.

Tétova léptekkel indult a hamufedte alak felé.

– Mestermunka – motyogta döbbenten.

Vajon ki alkothatta? S hogy sikerülhetett ennyire élethűre?

A szobrász odaért, és félénken kinyúlt a szobor felé.

Amikor hozzáért, hamufelhő szállt fel érintése nyomán.

Vilholt többé gondolni sem akart a márványra. Zaklatott elméjében egymást érték a gondolatok. Vajon miképp lehet a hamut ilyen tökéletesen összeragasztani? Hogy lehet ily élethű szobrot készíteni belőle? Úgy érezte, más nem is lehet többé igazi művészet.

Lélekszakadva futott vissza, és azonnal szekeret fogadott, hogy a műhelyébe hozathassa a mesterművet. Az emberek ijedten hőkölték hátra a szobor láttán, és figyelmeztették, hogy valami rontás lehet rajta, de ő csak legyintett.

Nem hallgatott rájuk, és nem figyelt a túlvilági morgásra sem, amely minden egyes éjszakával egyre erősödött a hamuszobor belsejében.