10.

Actren és Radano a tervnek megfelelően egy nappal később lépett át az Ifinbe vezető nyilvános Kapun, mint a testőrök. A kalmár csak erre az alkalomra felvette tekintélyes amulettgyűjteményét, amitől úgy nézett ki, mint egy dzsad eunuch a vásár napján. Actren helytelenítsen nézte a csilingelő Brannadot.

– Mivégre aggattad magadra ezt a sok szart? Csinosabb nem lettél tőle, az bizonyos.

– Lássuk csak... ez itt érzelmi befolyásolás ellen véd, ez elhárítja a távolba ható bűbájokat, ez az átkoktól óv, a csillogó emitt láthatatlanná tesz, ha úgy akarom és mozdulatlan maradok, ez pedig... nos, ez a legfontosabb. Megóv a hasmenéstől. Nem bírom az idegen kosztot.

Actren felröhögött.

– És mit is mond az egyház a világi mágia kárhozatos csábításáról?

– Azt, hogy csak ott merészeljünk élni vele, ahova a Hétarcú szolgáinak óvó keze már nem ér el. Utána pedig okvetlenül mutassunk bűnbánatot. Résen kell lennünk – váltott témát hirtelen Radano. – A testőreimet követték Erionban.

– Gondolod, mostanra végeztek velük?

– A z t alig hinném. Én azonban a helyükben küldtem volna néhány kopót a mi nyomunkra is. Nem árt majd, ha néha a hátunk mögé nézünk.

A két shadoni csatlakozott a frissen érkezettek lassú menetéhez. Kifizették a vámot és a Kapu használatának borsos díját, majd meghallgatták a helyi őrök intelmeit.

Mire a tér közepére értek, szinte letaglózta őket Ifin hősége.

– Jóság Forrása, segélj meg! – lihegte Brannad, és megtörölte bőven verejtékező homlokát. – Ilyen még Ronellában sincs! Legalább azt a szobrot építhették volna nagyobbra, hogy valami árnyékot adjon!

– Lehetetlen – mondta Actren. – Az se volt valami nagy ember, akiről mintázták.

– Miért, kicsoda a fickó?

– Valami Otlokir – vetette oda foghegyről a világlátott kalandozó.

– De pontosan kicsoda?

– Tudja a kórság. Bemutatom neked, tudatlan délvidéki, őfelsége, az Ismeretlen Otlokir pompás szobrát. Most elégedett vagy?

A késlekedő kettőst koldusok egyre szűkülő gyűrűje vette körül.

– Korábban kell felkelnetek ahhoz, csibéim – morogta Brannad shadoni nyelven –, ha belőlem akartok meggazdagodni!

Némi elégtétellel nézte, ahogy Actren kőmerev arccal szétoszt közöttük néhány rúgást és pofont, miközben hangosan ismételgette azt a mondatot, amire megpróbálta megtanítani az Enrawell Csillagában.

– Bátor fickó vagy, ha toroni nemesekkel így viselkedsz – mondta ártatlanul.

– He? – fordult hátra del Cioran.

– Úgy köszöntötted őket, mielőtt szétcsaptál volna köztük, hogy Hyssior madmm biasere. Erionban még azt mondtad, ez a legkevesebb, ami egy pietort megillet.

A másik nem tűnt sem meglepettnek, sem csalódottnak.

– Akkor ez nem jött össze. És, ha még én is át akarlak verni, gondolj bele, mit várhatsz egy idegentől?

– Na, szerezzünk egy bérkocsit, és irány a kikötő, de szaporán! Kerítsünk valami bárkát.

– És mi lesz a közvetítőkkel?

– Az a terv kútba esett – sóhajtotta Radano. – Az üldözők elegen voltak ahhoz, hogy ránk is jusson néhány. A legbölcsebb, amit jelenleg tehetünk, az az, hogy a lehető leghamarabb hajóra szállunk, és továbbindulunk Alidax felé.

– Ebben a dögmelegben? Meg vagy őrülve? Az összes valamirevaló hajós az árnyékban fetreng. Akár meg is ebédelhetünk addig.