28. FEJEZET

Rhys és Biddy is felajánlották, hogy kikísérnek a kertbe, ahol Doyle vezette a közelharctréninget, de megmondtam Rhysnek, hogy inkább maradjon, és felügyelje a kondizókat. Biddy még nem tért vissza teljes szolgálatba, ezért férjével, Niccával együtt a háztartásban segített. Nem akartam, hogy testőrködjön, mert máshol sokkal több hasznát vettem. Mindketten elégedettek voltak, amikor kiderült, hogy Saraid és Dogmaela az ajtó előtt várnak rám.

Rhys búcsúzóul megcsókolt, és átadott a másik két testőrnek. Neki semmi gondja nem volt Bryluennel. A két emberi származású dadára nem volt szükség, amikor ő, Galen és Kitto voltak a babákkal, ezért nem látta őket a legapróbb babánkkal. Érdekes volt, hogy Maeve és én is éreztük Bryluen mágiáját, Rhys pedig nem. Ő halálistenség volt, Maeve termékenység-, szex- és szerelemistenség, ahogy én is ezekből részesülök. Ha ez minket fogékonyabbá tett a lányunk bűbájára, akkor Galen is érintve lehet, de Doyle és Fagy nem. Erről jutott eszembe, hogy Galen volt az egyetlen apa, aki maga a tavasz, a termékenység volt, bár mágiája nem közelítette meg annyira Maeve-ét és az enyémet, mint néhányukét a többi testőrök közül. Adair és Amatheon nem voltak apák, és már a szeretőim sem, de az ő mágiájuk volt a leginkább a miénkhez hasonló. Lehet, meg kell majd néznem, miként funkcionálnak dadaként, ha Galennek esetleg problémái akadnak. Ha nincs, akkor lehet, megkérem az egyik sidhe nőt, hogy lássam, Bryluen a nőkre is ugyanilyen hatással van-e, bár ebben kételkedtem.

- Meredith hercegnő, ma szokatlanul komolynak tűnik - mondta Saraid.

- Mindene megvan, amit egy nő kívánhat magának, mi miatt lehetne szomorú? - kérdezte Dogmaela.

- Dogmaela - szólalt meg figyelmeztetően Saraid.

- Ugyan, rendben van, Saraid, tényleg. Lehet, hogy nem fogok válaszolni, de kérdezni bármit meg lehet tőlem.

- Ez nagyon demokratikus tőled, hercegnő - mondta Saraid.

- Lehet, hogy tündérhercegnő vagyok, de amerikai is. És mi hajlamosak vagyunk a demokrácia hívei lenni.

- Követtem a politikusaitok tetteit a médiában - kezdte Dogmaela -, és nem találtam mindegyiküket igazán demokratikusnak. Tulajdonképpen sokan közülük úgy viselkednek, mint akik inkább diktatúrát szeretnének, de úgy, hogy ők vezetik.

- Meg kell mondjam, néhányukra ez tökéletesen illik - nevettem.

- Nos, nevettél, ami jó jel - jelentette ki Dogmaela, és elmosolyodott. Ő egyike volt azon testőröknek, aki ugyanazon munkamorállal ment a terápiára, mint ahogy megtanult a modern fegyverekkel is lőni.

Saraid pedig azok közé a nők közé tartozott, akik abbahagyták a terápiát, miután kiderült, hogy nem kötelező.

- Uther átjön ezen a héten mozizni? - érdeklődtem.

Saraid lesunyta a fejét, és elvigyorodott, azzal a speciálisan kótyagos, majdnem megrészegülten boldog vigyorral. Imádtam ezt látni azon a majdnem angyalian gyönyörű arcon, mert Uther a barátom volt azokban az időkben, amikor egyszerű Merry Gentryként, egy emberi ősökkel rendelkező tündeként bujkáltam. Az egyik munkatársam volt a Grey Nyomozó Irodánál az alatt a három, magányos év alatt, amíg Los Angelesben rejtőztem, a Nyugati Tengerek partján, hogy unokatestvérem, Cel és az emberei ne öljenek meg. A nyomozói engedélyén az Uther Squarefoot név állt, és majd négy méter magas volt, csodásan csavarodó agyarakkal, és egy arccal, amely inkább hasonlított vaddisznóéra, mint emberére. Vasember volt, a tündék egy magányos fajtájából, bár még mindig az Unseelie Udvartartáshoz tartozva, mert a Seelie Udvartartás hozzá nem ért volna egy ennyire csúnya tündéhez. De Saraid benne találta meg azt a gyengédséget, amelyet évszázadok óta először tapasztalhatott meg egy férfi részéről. Ő pedig a csodát, hogy egy valóban gyönyörű nő szereti. Csupán két Vasember élt az Amerikai Egyesült Államok területén, és még soha senki nem látott Vasember nőt, így Uther olyan szinten is magányos volt, amelyet egyszerű barátság nem tud enyhíteni. Amikor kiderült, hogy sidhe vagyok, nagyon udvariasan megkért, hogy segítenék-e neki megszüntetni a magányosságát, de halandó vagyok, és nem voltam biztos abban, túlélném-e. Nem voltam biztos abban, hogy Saraid és ő mit csináltak a randijaikon, de mindkettőjüket kielégítette, és mostanra már majdnem hat hónapja voltak egy pár.

- Igen, úrnőm.

- Jól van - mondtam.

Szégyenlősen rám mosolygott, csillagszeme oly megelégedéssel telt volt, amiről azt hittem, soha nem fogom látni azon nők arcán, akiket az unokatestvérem, Cel bántalmazott. Visszamosolyogtam.

- Hercegnő, te ugye tényleg boldog vagy, ha a körülötted lévők is boldogak? - kérdezte Dogmaela.

- Igen, az vagyok - néztem rá.

- Meredith, az apád lánya vagy, és ez nekünk igazi áldás.

- Ha tudtam volna - érintettem meg karját -, hogy egyikőtöknek sem adtak választási lehetőséget az átlépéskor apám szolgálatából Celébe, akkor hamarabb megpróbállak titeket kiszabadítani.

- Ó, Meredith, az nem lett volna jó - pillantott rám rémülten -, az a gyilkos kurafi már így is megpróbált téged a talpnyalóival megöletni, és ha évekkel ezelőtt akarsz minket megszabadítani tőle, akkor biztosan megöl, vagy valami még rosszabbat tesz - mondta, és megveregette a vállamat. - Nem, a dolgok úgy történtek meg, ahogy kellett, és most itt vagy, és azzá az uralkodóvá váltál, amilyennek az apád szánt.

Megálltam, és ők is megtorpantak. Rájuk néztem. Az apám személyi testőrei voltak, évszázadokon keresztül a herceg Darvai közé tartoztak. A gyermekkorom alatt mindenképp, de soha nem jutott eszembe, hogy tudhatnak valamit, amit az apámtól akartam megkérdezni.

- Mindig azt kérdezik tőlem, apám miért nevelt uralkodónak, amikor úgy tűnt, hogy soha nem fogok koronát viselni. Én erre soha nem tudtam válaszolni, de ti ott voltatok. A testőrei voltatok, a bizalmasai. Az volt a szándéka, hogy elfoglaljam a trónt? Tudtok erről valamit?

- Én nem tartoztam Essus herceg legkedvesebbjei közé - rázta a fejét Dogmaela -, így nem tudom, a szívében mi lakozott.

Saraid nagyon csendben volt, arca óvatos, kifejezéstelen.

- Te tudsz valamit. Kérlek, mondd el!

- Az egyetlen módon nevelt, amit ismert, ami az uralkodóvá válást jelentette, Meredith hercegnő. De nem tervezte a nővére, a nagynénéd vagy a fia megölését, hogy ezáltal te foglalhasd el a trónt.

- Akkor mit szánt nekem?

- Én közelebb álltam hozzá, de a veled kapcsolatos terveit nekem sem árulta el, kivéve azt, hogy a biztonságodért aggódott. Arról beszélt, hogy valamiféle biológiából megszerzed a doktorátusodat, és te leszel az első amerikai-tünde doktor. Ez a gondolat nagyon tetszett neki.

- Volt egy pont - bólintottam mosolyogva - amikor azt szerette volna, hogy doktor legyek. Orvosdoktor.

- Úgy tudom, hogy azok a fajta tanulmányok emberi években mérve sokáig tartanak, ez pedig arra enged következtetni, hogy nem állt szándékában, hogy versenybe szállj a trónért.

- Azt hiszem, igazad van, de azt megmondta a nővérének, hogy belőlem jobb királynő lenne, mint amilyen király valaha a fiából, Celből válhatna.

- Hallottam, amikor ezt mondta neki - szólalt meg Dogmaela -, és a királynő nagyon dühös volt. Ha nem ő lett volna Essus herceg, akkor ezért a megjegyzéséért biztosan megkínozta volna.

- Az öccsét mindig is kedvelte - mondta Saraid.

- Félt tőle - állította Dogmaela.

- Nem - ellenkezett Saraid.

- Félt a hatalmától, Saraid. Tudta, hogy azon kevesek közé tartozik az udvartartásában, akik elég erősek ahhoz, hogy a trónját elvegyék.

- Úgy érted, hogy megöljék? - kérdezte Saraid.

- Igen, erre gondoltam.

- Az apám szerette a nővérét, ő pedig szerette az öccsét - jelentettem ki.

Mindketten rám néztek.

- Szerették egymást a maguk módján - mondta Saraid.

Ebben mindhárman egyetértettünk.

- Bárcsak Essus ne szerette volna az unokaöccsét - sóhajtott fel Dogmaela.

- Akkor talán még mindig életben lenne, és láthatná az unokáit - tűnődtem el, és a gondolattól könnyek kezdtek gyülekezni a szememben.

- De ha a hercegünk, az apád életben lenne, akkor nem ezeket az unokákat látná - jegyezte meg Dogmaela.

Ránéztem.

- Dogmaela, ennek semmi értelme.

- Nem, Saraid. Ha Essus herceg élne, akkor Meredithnek soha nem kellett volna a Nyugati Tájakon elrejtőznie, a királynő soha nem küldte volna utána Doyle-t, hogy megtalálja. Soha nem hozta volna vissza, hogy a királynő Hollói őrizzék, és ágyba bújjanak vele, és akkor soha nem szeretkezett volna velük, vagy lett volna szerelmes Fagyba vagy Galenbe, és, nos, mindannyiukba. És ha már itt tartunk, ha orvos lett volna belőle, akkor képes lett volna visszahozni nekünk az Istennő áldását, vagy népünk még mindig lassan, fokozatosan halványodna, kihalna?

Saraid és én csak bámultunk rá.

Dogmaela - akartam volna mondani -, te egy komoly filozófus vagy, fogalmam sem volt erről -, de ez enyhén sértő lett volna, mintha eddig ostobának tartottam volna, ami nem volt igaz, de.

- Arra utalsz - kezdtem most már hangosan -, hogy az apámnak meg kellett halnia, hogy visszahozhassam az életet a faerie-be?

- A terapeutával erről is beszéltem, és igen, így gondolom. Soha nem cseréltem volna el a herceget, az apádat, bárki mással, és így magyaráztam meg magamnak halálának értelmét és mindent, ami utána történt. Ennyi kellett csak, hogy megments minket, Meredith, hogy minket és a faerie-t is visszavidd az életbe.

- Ez csak duma - szólt közbe Saraid. - Ha ettől jobban érzed magadat, akkor csak hidd el, de Essus herceg nem áldozta fel magát azért, hogy Meredith visszahozhassa nekünk az Istennőt, és megmentse a sidhét önmagától.

- Soha nem mondtam, Saraid, hogy a herceg önként halt meg értünk, de így is lehet arra a sok fájdalomra és horrorra tekinteni, és valami értelmet látni benne.

- Pont ezért nem járok már a terapeutához - ingatta a fejét Saraid.

Nem igazán tudtam, mit gondoljak Dogmaela vigaszt adó terápiás magyarázatáról. Még abban sem voltam biztos, hogy ez nekem vigaszt nyújtana, de ha Dogmaela ettől jobban érzi magát, akkor nem akartam vele vitatkozni.

- Sajnálom, Meredith hercegnő, nem akartalak felizgatni. Nem gondolkodtam.

- Dogmaela, én biztattalak arra titeket, hogy terapeutához menjetek. Amit hasznosnak találsz, az neked kell hogy jó legyen, nem pedig nekem.

Rám nézett, az arcomat tanulmányozta.

- Ha lehetek vakmerő, hercegnő, nem biztos, hogy rossz ötlet lenne megfogadni a saját tanácsodat.

- Hogy érted?

- Nem, nem - szólt közbe Saraid -, nem javasolhatod a hercegnőnek, hogy terápiára járjon. Elkísérjük Doyle kapitányhoz és mindenhová, ahová kéri, de ez minden.

Dogmaela fél térdre ereszkedett, miként az előbb a Vörös Sipkás a konditeremben.

- Hercegnőnk, bocsánatodat kérem!

- Ó, kelj fel, Dogmaela, semmi rosszat nem tettél, és te sem, Saraid. Különbözőek vagytok, és a traumákkal is különbözőképpen küzdötök meg, és ez így jó. Jelen pillanatban pedig csak Doyle-lal és Aislinggel szeretnék beszélni.

- Aisling. Őt miért keresed? - kérdezte Saraid.

- Ez az én dolgom.

Saraid Dogmaela mellé ereszkedett, térdre.

- Megsértettünk.

- Ó, keljetek már fel! - mondtam, és amilyen gyorsan csak tudtam a magas sarkú szandálomban, elindultam a folyosón. Kissé sietniük kellett, hogy utolérjenek, majd felvették a testőri pozíciót, fél lépéssel mögöttem, a két oldalamon. Így léptünk ki a tolóajtón a dél-kaliforniai napsütésbe, ahol Doyle közelharcot oktatott - és én semmi mást nem akartam, mint odafutni hozzá, erős karját a derekamra fonni. De nem tettem, mert ezzel alááshattam volna a tekintélyét. És ez nagyobb erőfeszítésembe került, mint amennyit egy jövendőbeli királynő hajlandó lenne bevallani.