15. FEJEZET

Megragadta a csuklómat, és elkezdett maga felé húzni.

- Muszáj valamiben megkapaszkodnom - gondoltam, és a másik kezem hirtelen sima fát markolt, egy faragott korlátot, amely felfelé a semmibe vezetett, de kapaszkodónak jó volt, és úgy döntöttem, előbb töri el a karomat, mintsem elereszteném.

- Meredith, soha nem bántottalak.

- Megerőszakoltál!

- Hazugság, Meredith, mind hazugság. Megmentettelek az unseelie szörnyetegektől. Van egy babád, aki szarvakat növeszt, egy másik foltos, akár egy kutya, de a mi lányunk tökéletes. A testük eltorzult, és csoda, hogy te még élsz.

A szeme ragyogni kezdett, mintha írisze minden egyes zöld szirma smaragd lánggá növekedett volna, és kezdtem belehullani ebbe a lángba. Meg akartam érinteni a haját, amely a naplemente minden tüzes színében ragyogott. Kezdtem elengedni a korlátot magam mögött, amikor egy rózsaszirom hullott a mellemre. Nem vagyok, nem leszek áldozat.

Fogta a csuklómat. Ám legyen. Öklömet ellazítottam, és a tenyeremet a bőrére simítva hívni kezdtem az egyik kéz hatalmamat. Ahol hozzáértem, a bőre vonaglani, csavarodni kezdett, mintha folyékonnyá akarna válni.

- Mi ez? - kiabálta, és elengedte a kezemet.

- A hús kezének hatalma, ami előttem az apámnak is volt - feleltem.

Taranis karja kezdett önmagába feltekeredni, ahogy a csontok és izmok a bőre felszínére úsztak, kifordultak.

- Állítsd meg! - üvöltötte, és miközben néztem, a karja tovább folyósodott, de a válla előtt a folyamat megállt. Ha a karját hozzáérintette volna valahol máshol a csupasz bőréhez, akkor továbbterjedt volna, de sikerült olyan gyorsan elrántania a kezét, hogy nem fordult ki az egész teste. A kéz hatalma képes erre, és már volt, hogy megtette. Ez volt az egyik legrosszabb dolog, amit valaha láttam, de félig-meddig azt kívántam, bárcsak Taranisszel megtettem volna.

- Ez egy álom, és ebben nincs meg neked a kéz ezen hatalma - bámult a karjára, és az arcán tükröződő horror, ahogy felnézett rám, egy részemet. boldoggá tette.

- Úgy megütöttél legutóbb, hogy az eszméletemet vesztettem, és majdnem megöltél, mielőtt meghágtál volna. Túl rosszul voltam ahhoz, hogy ellenkezzek.

- Ez nem a valóság! - kiáltotta.

- Nem tudom, édes nagybátyám, amikor felébredsz, lehet, hogy karod ép lesz, de lehet, örökre emlékeztetni fog arra, hogy tartsd magad távol tőlem, a gyerekeimtől, és mindenkitől, akit szeretek, mert ha még egyszer hozzám érsz akár álomban, akár ébren, akkor, Taranis, elpusztítalak.

- Ez nem a valóság. - ismételte, de a hangja bizonytalan volt.

- A te érdekedben azt kívánnám, hogy így legyen - mondtam -, de igazság szerint remélem, hogy megmarad emlékeztetőnek.

Egy kardot gondoltam a kezembe, és egyből ott is volt. Markolata hűvös volt, tökéletes. Nagyon közelről kellett megnézni, hogy láthatóak legyenek az egymásba olvadó testek, egyetlen figyelmeztetésként, hogy mi történik veled, ha hozzáérsz. Aben- dul³ volt a neve, évszázadokkal a születésem előtt az apámé volt, és úgy illett a kezembe, miként az első feltűnésekor, amikor ébren voltam. Eddig soha nem történt meg, hogy egyből a kezemben materializálódott volna - de az álomban minden lehetséges.

- Ez honnan jött ide? - kérdezte rémülten, aminek kifejezetten örültem.

- Megakadályozhatod, hogy elhagyjam az álmot, de azt nem, hogy azt hozzak létre benne, amit csak akarok.

- Lehetetlen, hogy erre képes legyél.

- Nagybátyám, te magad mondtad, hogy álmon keresztül utaztam katonákhoz, akik vérem és fájdalmam relikviáit birtokolják. Az Istennő álmomban jön hozzám. Az apám kéz hatalma nekem is megvan, az Unseelie kardja van a kezemben, de én seelie, egyben unseelie is vagyok. Mindkét udvar szépségét és rémálmát magamban hordozom, nagybátyám, kedves.

- Ne hívj többé így, én a gyermeked apja vagyok.

Két kézzel markoltam a kardot, és csak az óvott meg a penge mágiájától, hogy a hús kezének hatalma volt a birtokomban. Fölvettem a rég tanult alapállást. Régóta nem gyakoroltam a kardforgatást, mert már tinédzser koromban rájöttem, párbaj esetén soha nem fogom a kardot a fegyvernememnek választani, és ha én voltam a kihívott, a fegyvert én választhattam. De azt tudtam, miként kell egy kardot fogni. Annyira még képes voltam, hogy megsebesítsem, hacsak nem ő öl meg előbb, de azt a karját tettem tönkre, amelynek a fény kezének hatalma volt a birtokában. Ha szerencsém volt, akkor a mágiáját is megbénítottam. Ha biztos lettem volna abban, a kard itt éppúgy működik, mint az álmon kívül, akkor használhattam volna a hús kezének hatalmát anélkül, hogy megérintettem volna, ezért inkább nem akartam másképp használni, mint a kard segítségével.

- Terhes voltam, amikor megerőszakoltál, te pszichopata kurafi! Most rögtön szakítsd meg ezt az álmot, különben esküszöm a Világot Elnyelő Sötétségre, mindent megteszek, hogy megöljelek, nagybátyám, kedves.

- Meredith, ne hívj így! A királynőm vagy, és a feleségem leszel.

Előreléptem, és a karddal színlelt támadást indítottam. Taranis hátrahőkölt, karja hasznavehetetlenül lógott.

- Gyere, nagybátyám, hadd fejezzük be a karddal, amit elkezdtem a kezeddel! Taranis eltűnt, és egy másodperccel később az ágyamban ébredtem fel. Doyle és Fagy nézett le rám. Doyle szorította le mindkét karom, mert az Aben-dul^[3] kardot még mindig a kezemben tartottam.