14. FEJEZET

Aznap éjjel álmodtam. Csupán egy álom volt, nem prófécia vagy olyan, amiket az Istennő szokott rám bocsátani, hanem az a fajta, amit emberek milliói élnek át minden éjszaka. Jól kezdődött. Az apám jött, hogy meglátogassa a kisbabákat, az unokáit, de ahogy nagyon gyakran megesik, a kellemes álom lassan félelmetessé vált. Nem tudod, pontosan mi is az, de a csodás kezdet után zavaróvá válik, és tisztában vagy azzal, valami nincs rendben, ám még nem tudod mi. de rá fogsz jönni. A hosszú évek során, mióta az apám meghalt, soha nem álmodtam vele, most mégis itt állt. A magas, jóképű férfi, akinek kibontott fekete haja lazán omlott le, lába körül, akár fekete víz, hullámzott és mozgott, miközben Bryluent a karjában tartotta. A szél a fürtjeivel játszott, de nem gubancolta össze, miként Doyle-nak és Fagynak sem. Azt mondták, a szellő kedveli őket, és az álmomban szerette az apámat is.

Különös volt, mert nem felejtettem el, hogy meghalt, még az álomban sem, amikor rám mosolygott. Halott, nem létezik, és soha nem is fog már.

- Meredith - szólalt meg mosolyogva -, milyen gyönyörű az én kislányom.

- Apám, bárcsak valóban itt lehetnél, unokáidat ölelve.

Gyengéden megpuszilta a homlokát, majd felegyenesedett, és homlokát ráncolva nézett rám.

- Mi van a hajában?

Közelebb léptem, és ő lejjebb eresztette a babát, hogy a vörös fürtöket félretolva megmutassam az apró szarvkezdeményeket. Összerezzent, és ha nem álltam volna közvetlen mellette, talán le is ejti, de elvettem tőle Bryluent, és hátráltam egy lépésnyit.

- Be kellene raknom a bölcsőjébe - gondoltam, és rögtön meg is jelent mellettem.

- Az hittem, ő az, úgy néz ki, mint mi, de ha szarvai vannak, akkor nem lehet a miénk.

Beraktam Bryluent a bölcsőbe, majd felpillantottam hollófekete hajú apámra a háromszínű szemével, ami annyira különbözött Bryluen hatalmas kék szemétől. Cseppet sem hasonlított rám, sem a babára. Gyerekként elszomorított, hogy a külsőm egyáltalán nem formázta az apámét.

- Hogy érted, hogy úgy néz ki, mint mi? Rád egyáltalán nem hasonlít, apám.

Most Alastair volt a karjában. Fekete haja akár az apámé. Minden újszülött befejezetlennek tűnik, hogy bárkinek az arcvonásait felfedezhetjük rajtuk. Azt hiszem, így mindenki úgy érezheti, hogy a baba az övé.

- Foltos, akár egy kölyökkutya? - hajolt föléje homlokát ráncolva.

- Igen - feleltem, majd odaléptem hozzá, és átvettem tőle a fiamat. Nem ellenkezett, amikor elvettem Alastairt, és a mögöttem lévő bölcsőbe raktam. Bryluen már nem volt ott, hanem máshol, biztonságban, és ahogy néztem, Alastair is eltűnt az ágyacskából.

Tudtam, amikor visszafordulok, Gwenwyfart öleli majd magához, és így is volt. Épp a pólyából tekerte kifelé, de nem abban volt, amikor este leraktuk aludni. Nagyon nem szerette, ha be van bugyolálva, és mintha olvasott volna a gondolataimban, elkezdett sírni, apró, zömök karocskáival, ökölbe szorított kézzel hadonászott, mintha az egész világot le akarná győzni.

Az apám végigsimított a fürtjein.

- Neki nincsenek szarvai, ha azokat keresnéd - szólaltam meg.

Kiemelte Gwenwyfart a takaróból, és a ruhácskájából kikandikáló bőrét vizslatta.

- Sidhének tűnik - jegyezte meg.

Pulzusom túl gyorsan vert, miközben mozdultam, hogy elkérjem tőle a kislányomat. Engedte. Azt hiszem azért, mert a baba sírt. A karomban elhallgatott, és én hátraléptem, hogy berakjam a bölcsőbe. Eltűnt ő is, és tudtam, mindannyian biztonságban vannak. Nem hittem, hogy valóban ott vannak az álmomban, de mindenesetre azt akartam, ne legyenek ott, mert tudtam, bárhogy is néz ki ez a férfi, biztosan nem az apám.

- Ez csak egy álom - gondoltam.

Ennek elegendőnek kellett volna lennie ahhoz, hogy az álom véget érjen. Vártam, hogy eltűnik, és én felébredek Doyle és Fagy között, de nem történt semmi.

Soha nem próbáltam még egy álomnak mágiával véget vetni, de most próbaképpen kinyújtottam a kezemet, és éreztem az álom szélét, akár egy műanyag fóliát, aminek tenyeremet nekinyomtam. De átszakítani nem tudtam.

- Szóval igaz. Tudsz az álmokban utazni.

- Nem tudom, mire gondolsz - feleltem, és a pulzusom egyre gyorsult. Valami nagyon nem volt rendben.

- Utazol álmodban, hogy segíts a katonáidnak.

- Nem tudom, mire gondolsz - ismételtem.

- Meredith, az álomban nem tudsz nekem hazudni. A katonáid a jeledet viselik.

Unokatestvéremmel, Cellel vívott utolsó csatámban a Nemzeti Gárda védelme alatt álltam, és mindenki, aki megsérült, vagy a vérem hozzá ért, képessé vált arra, hogy álmomban hívjon. Ha életveszélybe kerültek, oda tudtak magukhoz hívni, és az Istennő megadta nekem a képességet, hogy biztonságos területre vigyem őket, vagy odavezényeljem hozzájuk a felmentő sereget. Néhányuk magánál tartott egy darabot a szögekből, amikkel az unokatestvérem megtöltötte a bombát, amivel meg akart ölni. Bőrszíjat kötöttek rájuk, a nyakukban, talizmánként viselték, és ezek segítségével tudtak velem kapcsolatba lépni. A faerie fekete hintaja, amely limuzin volt, amikor először hazatértem, most a sivatagot járta egy fekete, páncélozott járműként, fajtáját mindig váltogatva, attól függően, mire volt szükség. Sofőr nélkül közlekedett, és mindig oda ment, ahová kellett, mert megmondtam neki, segítsen a katonáknak, amit meg is tett. A hintó mindig vad mágia volt, teljesen soha nem értette senki, és nem tudta ellenőrzése alá vonni, de valami miatt rám hallgatott.

- Ki vagy? - akartam tudni.

Felém jött, és úgy nézett ki, mint az apám, ha soha nem ismerte volna a fájdalmat, soha nem sebesül és hal meg, de a mosolya nem stimmelt. Az arca az apámé volt, de a mosolya nem.

Hátráltam, hogy kinyújtott karja ne érhessen el.

- Ki vagy? - ismételtem.

- Gyere hozzám, Meredith - nyújtotta kezét -, csak fogd meg a kezem, és ki tudunk lépni az álomból!

- És hol leszünk, ha az álom véget ér? - kérdeztem.

- Egy gyönyörű helyen.

- Hazudsz! - ráztam a fejemet.

- Meredith, tudod, hogy mi nem hazudhatunk.

- Vesd le az álruhádat, látni akarom az arcodat!

- Fogd meg a kezem!

- Ne álcázd magadat, és akkor talán megteszem!

Közelebb lépett hozzám, és még mindig felém nyúlt.

- Mit akarsz, ki legyek?

- Mutasd meg, ki is vagy valójában, ne kínozz tovább a halott apám arcával!

- Azt hittem, Essus látványa vigaszt nyújt majd neked - mondta homlokát ráncolva, mint aki nem érti, és talán így is volt.

- Tévedtél. Mutasd az arcod! - feleltem haragtól, nem pedig félelemtől éles hangon.

- Ha engeded, hogy most megöleljelek, akkor az olyan lesz, mintha Essus tartana a karjában, utoljára. Képes vagyok ezt megadni neked, Meredith. A hatalmaim visszatértek. Az Istennő mindkettőnket megáldott.

- Az Istennő annak adja a hatalmát, akinek óhajtja. Ezt soha nem kérdőjelezem meg, de ami az egyiknek áldás, az a másiknak átok. Engedd el az illúziót, és mutasd. - mondtam, de a mondatomat nem fejeztem be, mert ahogy kimondtam az illúzió szót, már tudtam. Istennő, Hitvese segíts! - mert tudtam.

Az egyik pillanatban még a halott apám arcába néztem föl, a másikban már Taranisébe, a Fény és Illúzió Királyának arcába. Haja csupa vörös és arany, szeme akár egy egzotikus virág zöld szirmai, magas és tiszteletet parancsoló, és valóban egyike a leginkább jóképű férfiaknak, akik valaha is a faerie királyi udvarait kegyeikben részesítették.

- Gyere Meredith, ölelj meg, mint gyermekeid egyik apját! Sikoltozni kezdtem.