6. FEJEZET

Amikor Doyle visszajött, még mindig sírtam. A többiek kénytelenek voltak bevallani, miért.

- A legutolsó parancsom az volt, hogy ne izgassátok fel Merryt.

- Először is, mi mind a gyermekei apjai vagyunk - kezdte Rhys -, ezért mint kapitányunk adhatsz nekünk parancsokat, de mint Merry egyik szerelmének, biztosítanod kellene nekünk mozgásteret, hogy eldönthessük a hozzá és a gyerekekhez fűződő kapcsolatunk paramétereit.

- Azt mondod, hogy tudatosan hagytátok figyelmen kívül az utasításomat? - kérdezte Doyle, és fenyegetően Rhys felé lépett.

- Nem vagyok hülye - szóltam közbe -, láttam, hogy valami nincs rendben, és követeltem, meséljék el, mi az.

Doyle hátra sem nézett, hanem továbbra is Rhys fölé tornyosult. Galen még mindig a karjában tartotta Alastairt, amikor a két férfi felé indult.

- Merry a hercegnőnk, maga az Istennő koronázta királynőnkké, rangja magasabb a testőrsége kapitányáénál - mondta Galen.

Doyle felé fordította a fejét, épp csak megmozdult, nyakát, vállát oly mereven tartva, hogy nekem fájt ránéznem.

- Arra utalsz, hogy egyikőtök sem fogja követni a parancsaimat? - nézett rá, és mély hangja haragtól vibrált, mint aki épphogy csak vissza bírja fogni magát.

- Természetesen engedelmeskedünk - felelte Galen -, de Merry állítólag nem csak a mi vezérünk, hanem a népünké is. Hogy mondhatnánk nemet, amikor akar tőlünk valamit?

Sholto Bryluen mellett térdelt, de most ő is felállt. A babát Royal karjában hagyta. A féltünde rémültnek tűnt, amit meg sem próbált titkolni. Sholto a szoba közepén álló sidhékhez csatlakozott.

- Ha te lennél az egyetlen király, akit Merry mellé megkoronázott az Istennő és maga a faerie, akkor engedelmeskednénk neked, Sötét Szolga, de te csak egy vagy a számos királya közül.

- Sholto, nem felejtettem el, hogy melléd királynővé lett koronázva - fordult szembe vele Doyle.

Sholto felemelte a karját, felhúzta a zakója ujját, és megmutatta a tetováláskezdeményét, amely mindkettőnk testén ott volt. Azon az éjszakán igazi rózsaindák vettek minket körbe, mindkettőnk bőrét átlukasztva, kötélként, zsinórként karunkra tekeredve, mintha megkötöztek volna, de ez a „kötél" tüskéit belénk mélyesztette, jobban egymáshoz láncolva minket, mint bármely ceremónia. Bőrünkre a rózsák és tövisek nyomai tetoválásként festődtek fel.

- Az Istennő és a faerie jegyzett el minket egymással - mondta Sholto.

- És nekem ily jelölésem nincs, erre az utóbbi hónapokban nemegyszer hívtad fel a figyelmemet - felelte Doyle.

Ez nekem új volt. Sholto volt az egyetlen férfi, akivel az Istennő személyesen jegyzett el, de ugyanakkor ő volt az, aki Doyle-t és engem az Unseelie Udvartartás királyává és királynőjévé koronázott.

- Az Istennő talán azért kötött titeket így egymáshoz, mert te voltál az egyetlen, aki a saját jogán már király volt - vélte Galen.

A két férfi úgy nézett rá, mint aki beleszólt egy régóta fennálló vitába. Nem mindig jó ötlet két egymással vitatkozó harcos közé állni.

Galen rájuk mosolygott, és megigazgatta karján a babát, emlékeztetve őket, hogy ő is ott van. Nem hiszem, hogy véletlenül tette; Galen tisztában volt azzal, hogy a csecsemővel a karján a többiek erőszakra gondolni sem fognak. Igaza volt, de reméltem, nem feszíti túl a húrt, mert nem lesz örökké nála a baba, és Doyle meg Sholto nem épp a megbocsátóképességükről híresek.

- Merrynek a királynőddé kellett válnia, nekünk, többieknek meg az ő királyává.

- Annak mi jelentősége van? - érdeklődött Sholto.

- Merrynek hozzád kellett mennie, hogy a királynőd lehessen. Nekünk pedig gyereket kellett csinálnunk neki, hogy a királyaivá válhassunk. Azt hiszem, az Unseelie Udvartartás számára az Istennő és Hitvese már kiválasztotta a királyt.

- Én a koronámat visszaadtam, hogy megmentsem Fagyot - emlékeztette Doyle.

- Barinthus ezért nem is bocsátott meg még neked, és Merrynek sem - mosolygott Galen.

- Ő királycsináló vagy királynőcsináló - mondta Sholto. - Ti ketten feladtátok azt, amin Barinthus évtizedek óta dolgozott, hogy létrejöhessen.

- Ő arról álmodott, hogy az apámat juttassa a trónra, ne engem, Doyle-t pedig biztosan nem - szóltam közbe.

- Igaz - helyeselt Sholto.

- Nagyon is - adott neki igazat Doyle.

- Nem hiszem, hogy bármelyikünk megérte volna a babák születését - mondta Rhys.

- Még mindig túl sok ellenségünk maradt a sötétlő udvartartásban - tette hozzá Doyle.

- Vagy talán az Istennő és Isten megvédett volna titeket - vélte Royal.

Mindannyian a széken ücsörgő törékeny alakra néztünk, a babával a karjában, aki lehet, hogy a gyermeke, lehet, hogy nem.

- Ezt hogy érted? - kérdeztem.

- Miután az Istennő és Isten koronázott meg titeket, talán igyekeztek volna biztosítani, hogy biztonságban legyetek a trónon - magyarázta.

Elgondolkodtam.

- Azt állítod, kis ember, hogy hinnünk kellett volna? - akarta tudni Doyle.

- Még mindig úgy beszéltek, mintha az Istennő nem tért volna vissza, hogy kegyével újra megáldjon minket, pedig itt volt közöttünk az utóbbi hónapokban, itt, a faerie földjén kívül, a messzi Nyugati Tájakon.

- Az Istennő azt mondta nekem - szólaltam meg -, ha a fey nem hajlandó az áldását elfogadni, akkor vigyem azt az emberek közé, hátha ők jobban értékelik.

- Az emberekre a mágia mindig mély hatással volt - jelentette ki Sholto.

- De ez nem mágia - ellenkeztem. - Ez csoda.

- A csoda nem a mágia egy formája? - kérdezte.

Eltűnődtem.

- Nem vagyok benne biztos. Talán.

- Hogyan reagált a királynő, amikor megmondtad neki, hogy ne jöjjön? - firtattam.

Doyle nem kerülte el a tekintetemet, de az arckifejezése kifürkészhetetlen volt, zárkózott, titokzatos, ahogy mindig, de én ezt már ismertem, tudtam, mit jelent. Valamit eltitkol előlem, hogy megvédjen. Ő úgy gondolja. Én meg úgy, hogy nem oszt meg velem számomra fontos információkat.

- Miből gondolod, hogy beszéltem a királynővel?

- Ki másnak, mint a Királynő Sötét Szolgájának van arra esélye, hogy meggyőzze, ne látogasson meg?

- Már nem az ő Sötétsége vagyok, hanem a tiéd.

- Akkor áruld el nekem, mit mondott, és mit akar!

- Látni akarja az öccse unokáit.

- Te magad mondtad, hogy még mindig kínvallat, és ezt a véletlenszerűen kiválasztott alattvalóival teszi.

- A legutolsó alkalom óta, hogy őrülete elhatalmasodott rajta, most láttam a leginkább összeszedettnek.

- És mennyire? - kérdezte Rhys, és hangszíne, arckifejezése egyértelműen elárulta, nem hitte, hogy eléggé összeszedett volt.

- Mintha a régi önmaga lett volna, azelőtt, hogy őrületbe kergette volna Cel halála és hogy önként lemondtunk a trónról.

- Még mindig úgy hiszed, megpróbált annyira őrülten viselkedni, hogy valaki az udvartartásából megölje?

- Hiszem, hogy akkor kereste a halált, vagy nem érdekelte, él-e, meghal-e - felelte Doyle.

Azokra a megtört, összetört, véres sidhékre gondoltam, akiket elhoztak hozzánk, vagy idemenekültek, hogy biztonságra leljenek nálunk. A királynő nem próbálta megkeresni udvartartásai menekültjeit, pedig köztudott volt, hogy nemesei tőlünk kértek menedéket.

- Ha fordított lett volna a helyzet, már hónapokkal ezelőtt megparancsolta volna nekem, hogy öljelek meg - mondta Doyle.

Bólintottam, és magamhoz öleltem a karomban mélyen alvó Gwenwyfart. Segített, hogy nyugodt maradjak a mondandómhoz.

- Azt mondta volna, „Hol van a Sötét Szolgám? Hozzátok ide a Sötétségemet!", és te úgy jöttél volna, akár az árnyék, és véget vetettél volna az életemnek.

- Meredith, ugyanezt tettem volna, ha te kérsz meg.

- Tudom, de nem kockáztattam volna meg, hogy egyedül menj vissza az Unseelie Udvartartásba.

- Ha bárki képes arra, hogy orvul megölje a királynőt, és túl is élje, az csak Doyle lehet - állította Sholto.

- Tudom, ha valaki meg tudná tenni, akkor ő lenne az - feleltem.

- Akkor miért tétováztunk?

- Mert minden erről szóló beszélgetésünkben benne volt a „ha", és én nem vagyok hajlandó Doyle életét egy „ha" miatt kockára tenni.

- Jobban szereted őt és a Gyilkos Fagyot, mint amennyire egy királynőnek bárkit szeretnie szabadna - fordult felém Sholto.

- Sholto király, ezt tapasztalatból mondod? - érdeklődtem.

- Nem úgy szeretsz, ahogy Doyle-t vagy Fagyot szereted. Mindannyian tudjuk, hogy őket szereted a legjobban, így nem árullak el, ha azt mondom, én sem vagyok beléd szerelmes.

- Nem szereted jobban a babákat, mint a kötelességed vagy a koronád? - kérdezte Galen. Nem hiszem, hogy én ezt meg mertem volna kérdezni, hangosan nem.

Sholto megfordult és rápillantott, az arcát nem láthattam, de majdnem biztos voltam abban, hogy az arrogáns maszkját viseli. Azt, amitől modellszerűen szép, és ami az ő kifürkészhetetlen arckifejezése.

- Feláldoznám az életemet, hogy megvédjem őket, de abban nem vagyok biztos. nem tudom. hogy a kötelességem, a népem fölé helyezném-e őket. Trónusomat, koronámat megkaphatnák, de nem a népem szabadságának és életének kárára.

Remélem, soha nem kell választanom a gyerekek és a népem iránti kötelességem között.

- Te vagy a legjobb király, akit a faerie hosszú idő után végre magáénak tudhat - mondta Doyle.

- Doyle, ugye te a gyerekeknél nem tartod előbbre valónak a kötelességed? - kérdeztem tőle.

- Nem, Merry, természetesen nem - fordult felém mosolyogva -, értékesebbek nekem bármely trónnál, de én már bebizonyítottam, hogy inkább a szerelmet választom a trón helyett. Ha lemondtam az Unseelie Udvartartás trónjáról a Fagy iránti szeretetem miatt, akkor ugyanezt megtenném a gyerekeinkért is.

És ez volt a válasz, amit akartam, hogy nincs az a kötelességtudat, amely többet nyomna a latban a kisbabáink iránt érzett szeretetnél. Arcomat a puha, göndör fürtökre fektettem, beszívtam a tiszta babaillatot, és megkérdeztem:

- Ki vette rá a királyt, hogy maradjon a faerie területén?

- Az ügyvédek és a rendőrök - felelte Rhys.

- Az emberek ügyvédei és rendőrei? Hogy tudták a Fény és Illúzió Királyát bármiről is meggyőzni?

- Az emberek törvénye mozgásterületét a faerie-re korlátozta, miután megtámadott minket és a velünk lévő ügyvédeket is.

- Évek óta nem hagyta el a Seelie Udvartartást - emlékeztettem. - Ez igazán nem eshet nehezére.

- És ott van még a bírósági meghagyás arról, hogy hetvenöt méternél nem jöhet közelebb hozzád és szeretőidhez, és a végzés, hogy nem léphet velünk kapcsolatba, még mágia segítségével sem.

- Na, az volt a szórakozás része, hogy egy bíró ilyesmit aláírjon - mondtam.

- Új precedenseket teremtettünk az emberek törvényei és a mágia kapcsolatában - tette hozzá Rhys.

- Megtámadta a szobában tartózkodó, Kalifornia legbefolyásosabb ügyvédeinek jó néhány képviselőjét; ez nekünk csak segített.

- Az emberek rendőrei nem fogják tudni letartóztatni - tájékoztattam.

- Merry, nem lesz letartóztatás. Ha Taranis kiszabadul a faerie-ből, és téged vagy a babákat akarná bántani, meg fog halni.

- Az embereket le fogja mészárolni - mondtam.

- Ő sem golyóálló - emlékeztetett Galen.

- Az emberek rendőreit nem arra képezik ki, hogy először lőjenek, hanem másodszor, és neki pont ennyi időre lesz szüksége, hogy meg tudja őket ölni - folytattam.

- A katonákat ölésre képezik, nem más megvédésére, és pont erre van szükségünk - jelentette ki Doyle.

- Még mindig ott állomásozik a Nemzeti Gárda egy egysége Illinois-ban a faerie tündérdombjainak bejáratánál? - érdeklődtem.

- Tudod, hogy így van - felelte Doyle.

- Doyle, nem akarom, hogy meghaljanak értem.

- Nem fognak érted vagy értünk meghalni, de amennyire megértettem, a hazájuk és az alkotmányuk védelmében igen.

- És mi köze van egy sidhe király elleni harcnak az alkotmány védelméhez?

- Merry, ha Taranis lehetne a királya ennek az országnak, akkor meg is tenné - kezdte magyarázni Rhys -, és ugyanazzal az arroganciával és könyörtelen nemtörődömséggel uralkodna, miként azt a Seelie Udvartartással teszi.

- Te is tudod, annak nem áll fenn a veszélye, hogy itt uralkodjon.

- Igen, de akkor is szükséges megölnünk.

- Mert megerőszakolt? - kérdeztem, és közben az arcát figyeltem. Hónapokba tellett, hogy a szót ennyire nemtörődöm módon tudjam kimondani.

- Ó igen, azért - bólintott Rhys. - Egyértelműen azért.

- Kétségtelenül - tette hozzá Doyle.

- Igen - helyeselt Galen is.

- Igen, de csak akkor, ha ettől nem tör ki háború a sluagh és a Seelie Udvartartás között.

- Túl gyenge vagyok ahhoz, hogy valaha is képes legyek szembeszállni egy ekkora hatalmú személlyel, de ha tehetném, megölném - mondta Royal.

A féltündék, akik még mindig a szobában lévő rózsák és virágok között repdestek, hirtelen szárnyfelhőben emelkedtek a magasba.

- Add ki a parancsot, Merry - szólaltak meg kórusban -, és megtesszük, amire szükséged van!

- Azt akarjátok mondani, hogy megölnétek Taranist?

- Igen - felelték egyszerre, akár a kórusban csiripelő madarak.

- Tényleg megszabadítanátok ettől a kellemetlen férfitól?

- Igen - énekelték megint.

- Nem, én nem küldök ennyi féltündét a halálba. Nem akarom a bosszút annyira, hogy mindannyiatokat feláldozzalak.

- És épp ezért tennénk meg neked - mondta Royal.

- Nem - ráztam a fejemet -, nem akarom, hogy bárki meghaljon a szeretteim, barátaim, alattvalóim közül. Túl sok mindenkit veszítettem el, túl sok vért láttam folyni királynők és királyok beszámíthatatlansága miatt.

- Akkor mit szeretnél, mit csináljunk vele? - akarta tudni Royal.

- Nem tudom. Ha elveszíti a fejét, és újra az én közelembe vagy a babákéba próbál jönni, akkor meghal. Nem fogom megengedni, hogy megint bántson, és nem engedem a gyerekeim tájékára sem.

- Akkor megöljük - jelentette ki Doyle.

- Ha képesek vagyunk rá - tette hozzá Rhys.

- Ó, meg tudjuk ölni - szólalt meg Galen, mintha magától értetődő lenne, nem pedig egy majdnem lehetetlen vállalkozás.

- Miért vagy ebben ennyire biztos? - érdeklődött Rhys.

Galen arcán az új keménység jelent meg, miközben magához ölelte a fiunkat.

- Mert ha Merry közelébe kerül, és nem öljük meg, akkor megint bántani fogja, és ezt mi nem fogjuk megengedni.

- Szóval meggyilkoljuk, mert ezt kell tennünk - állapította meg Rhys.

- Igen - bólintott Galen.

A férfiak egymásra néztek, majd rám pillantottak, és megláttam azt az eltökéltséget, ami csak egyféleképpen végződhet. Taranisnek, a Fény és Illúzió Királyának meg kell majd halnia.