negyvenegy

GYIK KEZEMBEN DEREK CIPŐJÉVEL átpasszíroztam magam a kerítés és a tároló közötti résen, míg a másikkal Ea pólómat húztam ki a nadrágom derekából és összeborzoltam a hajam. A tároló végénél kikukucskáltam. Dr.

Gill háttal állt nekem, a lámpával az udvar másik részét pásztázta.

A bokrok mögé rohantam és folytattam utam a kerítés mellett, amíg a bejáratot el nem értem. Lekuporodtam a bokor alá, az arcomat összekoszoltam földdel, és az ágak ropogása közepette kibotorkáltam.

– D-D-Dr. Gill! – ügyetlenkedtem, ahogy a pólómat gyűrtem vissza a farmerembe. – E-é-én csak kijöttem l-l-levegőzni.

Fél lábon ugrálva próbáltam Derek cipőjét felvenni.

– Nem hinném, hogy az a tiéd lenne, Chloé! – mondta közelebb érve, és a szemembe világított.

Eltakarva az arcom a fénytől, felemeltem a cipőt és ráhunyorítottam. Idegesen felnevettem. – Hoppá! Asszem, rosszat kaptam fel, mikor kijöttem!

– Hol van?

– Ki? – cincogtam.

A cipőre mutatott: – Derek!

– Derek? Ez az övé? – Lopva egy pillantást vetettem a vállam fölött a bokrokra, a figyelmét arra terelve. – É-é-én vacsora óta nem láttam Dereket! Itt v-v-van ő is kinn?

– Ó, abban biztos vagyok, hogy igen! Feltételezem, hogy rég úton van Simonnal és Rae-vel. Meglógnak, amíg te itt őrködsz és eltereled a figyelmet!

– M-m-mi? – ezúttal nem színleltem a dadogást. – M-mmenekültek? N-n-nem! Derek és én csak… – a bokrok felé mutattam. – Tudta a kódot, és kijöttünk, hogy egyedül lehessünk és… tudja.

Közelebb lépett, a fénysugárral pont a szemembe világítva.

– Ott folytatni, ahol pénteken abbahagytátok?

– Igen. – lehúzkodtam a pólómat, és próbáltam zavarban lenni.

– Te tényleg azt hiszed, hogy én ezt beveszem, Chloé? Az olyan lányok, mint te, rá sem néznének olyan fiúkra, mint Derek

Souza,

nemhogy

bokorban

vagy

alagsorban

hemperegjenek velük!

Felkaptam a fejem. – D-d-de rajtakapott bennünket!

Pénteken. Maga mondta, hogy…

– Tudom, mit mondtam, Chloé! És azt is tudom, hogy igazából mit csináltál ott az alagsori lyukban! Megtaláltam az új barátaidat!

Földbe gyökerezett lábbal álltam, képtelen voltam elhinni, amit hallottam.

– Mit mondtak neked? – ujjaival körülfonta a karomat. – Az övéi voltak, igaz? Samuel Lyle kísérleti alanyai! – felém hajolt, szeme lázasan fénylett, mint Dereké, de egy kis őrültség pislákolt benne. – Elmondták neked a titkaikat? Amit ő

felfedezett? Megígérem, senki nem tudja meg, hogy elszöktél!

Majd azt mondom, hogy a tévészobában találtalak alva. Csak mondj el mindent, amit azok a szellemek mondtak!

– É-é-én nem tudok szellemekkel…

Próbáltam elhúzódni, de még jobban szorított az ujjaival.

Elgyengültem, mintha feladnám, aztán hirtelen a másik irányba indultam. Keze elengedte a karomat, de túl keményen húztam, emiatt egyensúlyomat vesztve elbuktam. Felém ugrott. A földre huppanva elestem. Ahogy kimásztam az útjából, sötét alak ugrott át a bejárat korlátján.

Dr. Gillnek csak arra volt ideje, hogy ránézzen a feje fölött átúszó árnyékra. Megfordult, és a szája tátva maradt. Derek pontosan előtte ért földet. Sikoltott egyet, karjai az égnek meredtek, hátratántorodott, de még félig fordult csak meg, ezért felbukott a saját lábában. Derek ráugrott, és amikor Dr.

Gill egy rádió adóvevőt húzott elő, odaszegezte karjait a földhöz. Az rádió a fűre repült. Dr. Gill koponyája a betonhoz ütődött.

Előre rohantam. Derek már fölötte guggolt és a pulzusát ellenőrizte.

– Jól van! – mondta, s megkönnyebbülten fellélegzett. – Csak elvesztette az eszméletét. Gyerünk, mielőtt még felébred!

Ujjai körbefonták a karomat. Piszkos, de nagyon emberi ujjak, arca és keze is a régi, az izzadt és széttépett póló az egyetlen jele a megpróbáltatásnak, amin keresztül ment.

Leráztam magamról, a cipőjéhez kocogtam, felvettem, aztán megfordultam, és láttam, hogy nála meg az általam eldobott cipő van.

– Cserélünk?

Felvettük a cipőnket.

– Simon a gyárnál vár ránk – mondtam. – Figyelmeztetnünk kell, hogy tudnak az menekülésünkről!

Az oldalkerítés felé irányított. – Az út felől nem biztonságos! Az udvarokon keresztül menj!

Magam mögé néztem.

– Itt vagyok közvetlen mögötted! – mondta. – Indulj! Most!

Az első kerítésnél mászni kezdtem, de túl lassú lehettem, mert Derek felkapott, és átlendített rajta, ő meg átugrotta, mint egy gátat. Két házzal lejjebb sziréna sírt fel, mi meg lebuktunk egy gyerekmászóka árnyékába.

– Rendőrautó? – suttogtam.

– Nem tudom megmondani.

Egy perccel később tájékoztattam: – Dr. Gill tud a testekről.

Mikor felélesztettem őket, biztos nem az irodájába volt bezárkózva, ahogy mi gondoltuk! Tudja, hogy kapcsolatba tudok lépni a halottakkal, tud Samuel Lyle-ról, és…

– Később!

Igaza volt. Kiszorítottam a gondolatot a fejemből, és a szirénára koncentráltam. Elhúzott mellettünk arra, amerről jöttünk, aztán eltűnt.

– Megállt a háznál? – kérdeztem.

Megrázta a fejét. – Még hallom. Most menjünk!

Derek szerint hét hátsó kert volt a Lyle Ház és a sarok között. Tuti, hogy megszámolta! Az ötödiken siettünk át, amikor kitette elém a kezét, mint egy sorompót, én meg nekimentem. Visszafordulva láttam, hogy kinyújtott nyakkal figyel. Tíz másodperc telt el. Húzogattam a pólóját, de nem figyelt rám még tíz másikig. Majd lehajolt, és azt suttogta: – Egy kocsi motorját hallom. Valaki van ott!

– Hol?

Türelmetlenül intett: – Ott! Azon az utcán, amelyiken keresztül kell mennünk! – feltartotta az ujját. – Léptek. Valaki beszél. Egy nő. Suttog. Nem értem, mit.

– De a hangot felismered?

Megrázta a fejét. – Maradj itt! Közelebb megyek, lássuk, az segít-e?

A ház felé ügetett, és megállt egy bokorcsoport mögött.

Körbenéztem. Az udvar közepén álltam, ahol láthatott mindenki, aki csak zajt hallott és kinézett az ablakon. Az ő

helye sokkal biztonságosabbnak tűnt. Ahogy a közelébe értem, megpördült, és tekintetével a földhöz szögezett.

– Bocs! – suttogtam, s lassabban és csendesebben mozogtam.

Visszafelé intett. Mikor nem álltam meg, újra rám bámult, majd elfordult tőlem.

Mögé osontam és megálltam. A feje lassan mozdult körbe, feltételeztem, hogy a hangokat követi. De mikor felém fordult, észrevettem a felemelt állát, a kitágult orrlyukait, és rájöttem, hogy a levegőt szaglássza.

Észrevette, hogy figyelem, és a legmogorvább nézését kaptam.

– Felismered a…?

– … szagokat? – szinte köpte a szavakat. – Igen, tudok szagokat követni. Mint egy kutya.

– Nem úgy értettem…

– Mindegy!

Elnézett megint, a kerítés vonalát kutatva. – Gondolom, kitaláltad, hogy mi vagyok.

– Vérfarkas.

Próbáltam lazán megjegyezni, de nem voltam biztos benne, hogy sikerült. Nem akartam kiborultnak tűnni, mert ő pontosan ezt várta…, amiért nem mondta el nekem az igazat. Azt mondtam magamban, hogy ez sem különb annál, mintha nekromanta, varázsló vagy féldémon lenne. De azért az volt.

A csend kezdett hosszúra nyúlni, tudtam, hogy mondanom kellene valamit. Ha azt mondja nekem, hogy féldémon, most kérdésekkel árasztom el, de így nem tudtam, így a hallgatásommal szinte kiátkoztam közülünk, mint valami idegent, kevésbé természetest…, mint valaki nálunk sokkal rosszabbat.

– Szóval, mi… történt ott hátul? Te épp… hm…

– Átváltoztam – kilépett jobbra, hogy onnan kihajolva még jobban halljon, aztán visszahúzódott. – Nem kellett volna elkezdődnie addig, amíg legalább tizennyolc nem leszek. Apa így gondolta. Tegnap éjjel az a viszketés, a láz, az izomgörcsök… figyelmeztettek. Magamtól is rájöhettem volna!

Feje megbillent egy kis szélfuvallatnál. Mélyet lélegzett, aztán megrázta a fejét: – Senki, akit ismernék – az udvar végébe mutatott. – Átmászunk azon a hátsó kerítésen, arra átvágunk és kerülünk egyet. Addigra remélhetőleg elmennek!

Átugrottunk a hátsó kerítésen, majd át a következő kerten a kocsifelhajtóig. Derek folyamatosan ellenőrizte az utcát, nézett és hallgatózott, és gondolom, szimatolt, aztán intett, hogy átmehetek. Beosontunk az első udvarba, és a kerteken átvágva folytattuk utunkat kelet felé.

Mikor kiértünk az útra, megláttam a kocsit, amiről Derek beszélt. Ezüstszínű terepjáró volt, egy saroknyira tőlünk.

Fényszórója lekapcsolva, de valaki ott állt a vezető ablakánál, és mintha behajolva beszélgetne.

– Át kell rohannunk! – mondta Derek. – Reméljük, hogy nem vesznek észre!

– Gondolod, hogy minket keresnek?

– Nem, de…

– Akkor, ha rohanunk, gyanúsak leszünk!

– Hajnali fél négy van! Mindenképp gyanús lesz! – egy pillanatra a kocsira nézett. – Rendben. De, ha bármi baj lesz?

Csak csináld azt, amit én!

– Igen, uram!

negyvenkettő

 

GY SZOMORÚFŰZ ÁRNYÉKÁNAK és ágainak jótékony takarásában másztunk át a kerítésen. Derek Eengem a kocsitól távolabb eső, bal oldalára állított. Ebből a távolságból csak annyit láthatnak, hogy egy felnőtt és talán egy nő mennek az utcán.

– Sétálunk és beszélgetünk, jó? Normális pár, késő esti sétán. Nincs semmi titkolnivalónk.

Bólintottam, aztán megfogta a kezem. A járdán gyorsan mentünk, aztán lassítottunk, mikor az útpadkához értünk.

– Jól van, akkor beszélj! – mormogta.

– Szóval, mikor… átváltozol…

Kicsit felnevettem, ami nyilván nem az volt, amit várt. De halkan beszéltem, és ha mi nem hallottuk az ő beszélgetésüket, ők sem hallhattak mást, mint a hangom morajlását.

– … átváltozol egy… – nehezen találtam a megfelelő szót az előttem lebegő képre – … egy hollywoodi félig ember, félig szörnyeteg vérfarkassá?

– Farkassá – balra kormányozott bennünket, el a kocsitól. – Tudod, nagy vadállat, kutyaféle. Állatkertekben látni.

– Átváltozol…? De hát ez nem… – elhallgattam.

– … lehetséges fizikailag? – még egy rövid nevetés. – Ja, az én testem is ezt kiabálta! Fogalmam nincs, hogy működik. Azt hiszem, ezt később fogom megtudni. Sokkal később, ha szerencsém van. A bal oldali utca felé megyünk! A gyár ott lesz a…

Hirtelen elhallgatott, és ugyanabban a pillanatban fordult hátra, mikor a kocsin felkapcsolódtak a fényszórók. A kezemet erősebben szorította, majd futásnak eredt maga után húzva.

– Észrevettek!

– De hát nem is minket keresnek!

– De. De igen!

Megrántotta a kezem, és a következő kiskert felé taszigált.

Ahogy a kerítés közelébe értünk, a derekamnál fogva felkapott és átdobott rajta. Négykézláb érkeztem, felugrottam, és a legközelebbi búvóhelyhez, egy fémtárolóhoz rohantam.

Derek mögöttem landolt, én forró arcommal a hideg fémnek dőlve nyeltem a hűvös levegőt, majd kiegyenesedtem.

– Honnan…?

– Hallottam őket, amint azt mondják, hogy „Ők azok” és „Hívd Marcelt!”

– Marcel? Nem Dr. Davidoffot hívják így?

– De, és valami azt súgja, nem elég gyakori név ahhoz, hogy ez véletlen legyen!

– De hogyan…

Kezét a számra tapasztotta, a föld ízét éreztem rajta. A fülemhez hajolt. – A háztömb körül köröznek. Biztos lehúzták az ablakot, és utánunk fülelnek!

De kik azok? Honnan jöttek? Simon és Rae alig több mint negyven perce ment csak el! Hogy kerültek ide ilyen gyorsan?

– Tori! – suttogtam.

– Mi az?

– Tori rájött a menekülési tervre. Ezért volt olyan csendben!

Nem adta fel; ő inkább…

– Nem számít! Azon az úton mennek! – mondta Derek mutogatva. – Gyerünk!

Az ellenkező irányba ráncigált.

– A gyár ennek az útnak a végén van. Csak addig kell eljutnunk! A füvön fuss…, az halkabb.

Végigrohantunk a járda és az út közötti sávon, cipőnk klappogott a kocsifeljárók betonján, aztán elcsendesült a köztük lévő pázsiton. Három háznyira voltunk a végétől, már látszott a gyár, mikor Derek elengedett egy káromkodást.

Három lépésen belül megtudtam, miért: két és fél méter magas drótkerítés volt a gyárparkoló körül, a kapuján pedig lakat.

– Felfelé! – mondta.

Belekapaszkodtam a kerítésbe, és elkezdtem mászni. Próbált megtolni, de intettem neki, hogy felejtse el, jöjjön inkább utánam. Már majdnem a tetején voltam, mikor a gyárépület oldalára két kör alakú fényfolt vetődött. A vállam fölött hátranéztem. A dzsip motorja felpörgött, ahogy a kocsi gyorsított.

– Menj, menj, menj! – suttogta Derek.

A kocsi hirtelen állt meg, fékek csikorogtak. Átvetődtem a kerítés tetején, és elkezdtem lefelé mászni. Mellettem Derek összekuporodott a csúcson, aztán egyenesen leugrott. A talpára érkezett, majd megfordult, mikor hallotta a kocsiajtót kivágódni.

– Ugorj! Elkaplak!

Már majdnem a felénél tartottam, elengedtem magam.

Elkapott, és körbefordulva velem talpra állított, aztán a gyárépület felé tolt.

– Derek! Chloé!

Női hang volt. Tovább rohantam, de a nevemet hallva hátra kellett néznem. Alacsony ősz hajú nő kapaszkodott a kerítésbe.

Egy idegen.

Egy férfi sietett a kocsi elé. Hosszú, sötét tárgyat cipelt, s ahogy felemelte, a szívem majdnem kihagyott.

– Fegyver! – kiáltottam, még mindig rohanva. Derek kikerekedett szemmel bámult rám hátrafelé.

– Van náluk egy…!

Megragadott, ahogy valami elsüvített mellettünk. Egy halom facölöp közé estünk. A rakás leomlott körülöttünk, keményen megütve a hátamat és a vállamat. Feltápászkodtam, és a következő rakás mögé buktam, aztán behúzott nyakkal rohantam, míg el nem értük a gyár falát.

Tovább

menekültünk

az

északi

oldalon,

majd

meghúzódtunk az árukiadó rámpán. Derek egy rozsdás fémkuka mögé húzott.

– R-r-ránk l-l-lőttek! – suttogtam, de alig tudtam a szavakat kiejteni. – Nem! Van nálunk egy… rádió talán. Vagy egy mobil! Hibát követtem el!

– Te nem! – kitekeredve a háta mögé nyúlt.

– D-d-de hát r-r-ránk l-l-lőttek! Megpróbáltak megölni! E-e-ezt nem értem…

Derek kihúzott valamit a pólója alsó feléből. Egy hegyes végű hosszú, szűk fémtubust.

– A pólómba akadt! Eltalált, de nem hiszem, hogy számít!

Több kell ahhoz, hogy engem kiüssön!

– Kiüssön? – rábámultam. – Nyugtatólövedék?

– Azt hiszem. Soha nem láttam, csak a természetfilmekben.

De, mi nem állatok voltunk. Az ember nem vadászik gyerekekre nyugtatópisztollyal!

– N-nem értem.

– Én sem. A lényeg, hogy kellünk nekik. Rettenetesen! Még egy okkal több, hogy továbbmenjünk! – eldobta a lövedéket, és folytatta mellettem a kuka széléig, körbe szimatolt, már nem is próbálta leplezni. – Simon itt járt. Most nincs a közelben, de nem olyan régen itt ment el.

– Meg tudod találni?

– Igen. Egyelőre azonban bíznom kell abban, hogy tud magára vigyázni, és magunkért aggódnom! Addig meg fog lapulni, amíg meg nem lát téged. Találnunk kéne egy helyet, ahol mi is ugyanezt tesszük, amíg ezek tovább nem mennek!

Az árukiadó ajtókhoz ment, de azok zárva voltak, ráadásul masszív ajtók, belül lévő kilincsekkel. Végiglopóztam a kuka mellett, és feltérképeztem a gyárudvart.

– Az ott hátul úgy néz ki, mint egy raktár! Mondtál valamit erről pénteken. Hogy jó búvóhely lenne?

Átnézett a vállam fölött: – Ahhoz túl közel van a gyárhoz, hogy elhagyatott legyen – tanulmányozta. – Egyelőre jó lesz.

Be kéne tudnom törni!

Megvizsgálta az udvart, aztán végiglökdösött a sötét fal mentén, majd átvágtunk a raktárépülethez. Egy erős rántás az ajtón, és már benn is voltunk.

Igaza volt Dereknek, nem volt elhagyatott. Tele volt acélhengerekkel, ami rengeteg búvóhelyet kínált. Lassan kellett mozognom, tapogatózva és Derek nyomát követve, minden lépésnél vigyázva, hogy ne csapjunk zajt.

Mikor körülbelül húsz lépést tettünk, Derek talált egy rést, ahova be tudtunk préselődni. Alig helyezkedtünk el, mikor kívülről felcsattant egy hang.

– Derek? Tudom, hogy itt vagy! Dr. Davidoff vagyok!

Derekre pislogtam, aki fejét a hang felé fordította.

– Derek? Tudom, hogy nem akarod ezt csinálni! Meg akarsz gyógyulni. Azt nem lehet úgy, hogy elszöksz!

A hang közeledett, ahogy az orvos átsétált a gyárudvaron.

Derek kinyújtotta a nyakát, hallgatózott, aztán ezt suttogta: – Négy… nem, öt pár láb! Mind külön keresnek bennünket!

Reménykedve, hogy feladjuk magunkat.

– Derek? Tudod, hogy nem kellene itt kinn lenned! Nem biztonságos. Beszéltünk erről, emlékszel? Nem akarsz senkit bántani. Én tudom ezt, te meg azt tudod, hogy szükséged van a segítségünkre ahhoz, hogy jobban legyél.

Felnéztem. Derek állkapcsa mozgott, tekintete a távolba mélyedt.

– Kimehetnék – suttogta. – Elterelni a figyelmüket, hogy elmenekülhess. Simon erre van valahol. Neked csak meg kéne találnod…

– Te vissza mennél? Azok után, hogy rád lőttek?

– Csak nyugtatót.

– Csak? Csak?! – a hangom felemelkedett, erőlködnöm kellett, hogy ne tegye. – Derek, vadásznak ránk! Dr. Gill tudja, hogy mi vagyok!

– Ő igen. Ami nem jelenti azt, hogy ők is!

– Biztos vagy ebben?

Habozott, tekintetét a hang felé emelve.

– Derek? – folytatta Dr. Davidoff. – Kérlek! Szeretném megkönnyíteni neked, de neked is meg kell könnyítened a számunkra! Gyere ki most, és beszéljünk. Ennyi. Csak beszélünk. Nem lesz semmilyen fegyelmi büntetés, és át sem helyezünk!

Derek felém dőlt. Mérlegelte.

– Nem teheted… – kezdtem.

– Ha nem jössz ki, Derek, megtalálunk, és akkor áthelyezünk… a fiatalkorúak javítóintézetébe, amiért elraboltad Chloét!

– Elrab… – rikoltottam.

Kezét a számra tapasztotta, míg nem jeleztem, hogy csendben maradok.

Dr. Davidoff folytatta. – Már van egy jegyzőkönyv a nem helyénvaló viselkedésedről irányában. Ha a rendőrség meglátja ezt, valamint hallja az ezt alátámasztó nyilatkozatainkat, elég nagy bajban leszel, Derek, és tudom, hogy ezt nem akarod!

Még ha Chloé meg is véd, a rendőrséget az nem érdekli. Te egy tizenhat éves fiú vagy, aki megszöktet egy tizennégy éves kislányt – szünetet tartott. – Azt tudod, ugye, Derek, hogy csak tizennégy?

Szenvedélyesen megráztam a fejem és azt suttogtam: – Hazudik!

Múlt hónapban lettem tizenöt!

Dr. Davidoff azt mondta: – A rendőrségnek ez tiszta ügy, emberrablás és az igazságszolgáltatás akadályoztatása, sőt, talán még nemi erőszak is!

– Nemi…! – nyüszítettem.

Derek szigorú tekintete éppolyan hatásosan hallgattatott el, mint a keze.

– Te döntesz, Derek! Megnehezítheted, de csak magadnak okozol bajt!

Derek horkantott egyet, Dr. Davidoff vesztett. Használd ki Derek attól való félelmét, hogy másokat bánthat, és lehet, hogy meggyőzöd, hogy feladja magát. De őt magát fenyegetni?

Ahogy Simon mondta, az teljesen más tészta.

– Maradj itt! – suttogta. – Megyek kijáratot keresni!

Vitatkozni akartam, ragaszkodtam ahhoz, hogy segítsek, de én nem láttam jól a sötétben. Ha én kezdtem volna el botladozni, hogy megtaláljam a kijáratot, rohamléptekkel hoztam volna a nyakunkra Dr. Davidoffot és a többieket! Így aztán meglapultam.

negyvenhárom

 

ÁR PERCCEL KÉSŐBB Derek visszatért, és szó nélkül a hátsó falhoz vezetett, ahol ki volt törve egy ablak. Be Plehetett deszkázva, de a deszka már a földön hevert.

– Várj csak!

Lesöpörte a törött üveget az alsó párkányról, aztán összekulcsolta az ujjait, hogy arra állhassak. Ahogy átmásztam, a ruhám ujja fennakadt egy bennmaradt üvegszilánkon.

Dörömbölés a közeli ajtón.

– Chloé? Derek? Tudom, hogy benn vagytok! Be van törve az ajtó!

Egy rántással kiszabadítottam a ruhám ujját, éles szúrást éreztem. A szilánk csengve-bongva hullott le a járdára, ahogy négykézláb átmásztam.

A földre estem, majd talpra álltam, és futásnak eredtem a legközelebbi rejtekhely, egy csomó limlom fölé tett vízhatlan ponyva felé. Lebuktam és alámásztam, Derek meg még beljebb nyomott. Találtam egy helyet, ahol a ponyva sátrat képzett, és ott hason elnyújtóztam. Amint visszanyertem a lélegzetemet, a felkarom lüktetni kezdett, jelezve, hogy az üveg több kárt okozott, mint csupán felkarcolta a bőrömet.

– Megsebesültél! – súgta Derek, mintha a gondolataimban olvasna.

– Csak egy karcolás!

– Nem, nem csak az!

Megragadta a karomat és kiegyenesítette. Belenyilallt a fájdalom. Elfojtottam egy sikolyt. Túl sötét volt, hogy lássam, de a ruhaujj nedvesnek tűnt a bőrömön. Vér. Megérezte a szagát!

Óvatosan feltűrte a ruhám ujját, elkáromkodta magát.

– Csúnya? – suttogtam.

– Mély. Meg kell állítani a vérzést! Be kell kötözni!

Elengedte a kezem. Fehér villanás, rájöttem, hogy a pólóját húzza le éppen.

– Várj! – mondtam. – Neked csak az van! Rajtam van több réteg is!

Elfordította a fejét. Levettem mind a három pólót, a fogamat csikorgatva, ahogy a szövet a sebemhez ért. Emlékeztettem magam arra, hogy alig fájt, mielőtt felhívta volna a figyelmemet, hogy mennyire csúnya!

Visszavettem a felső két pólót, és odaadtam neki a harmadikat. Visszhangzott, ahogy eltépte. Ijedtnek látszhattam, mert azt mondta: – Nincs itt senki. Hallom, ahogy a raktárt nézik át!

A csíkokkal bekötözte a karomat. Aztán felemelkedett a feje, mintha figyelne valamire, és én is meghallottam egy bátortalan hívó hangot, aztán a választ rá.

– Mind a raktárban vannak – suttogta. – Ideje mennünk!

Megpróbálom Simon nyomát kiszagolni! Gyere utánam!

Derek soha nem lassítva, cikcakkban ment át a romhalmaz által kijelölt akadálypályán. Szerencsére mögötte voltam, így nem láthatta, hányszor ütöm be a térdemet vagy a könyökömet egy-egy akadály mellett egyensúlyozva.

Végre lelassított. – Megvan! – suttogta, és a gyár déli oldala felé bökött. Arra fordultunk. A sarokhoz közeledve egy alak hajolt ki a bemélyedő kapualjból, aztán gyorsan vissza is húzódott. Simon! Egy pillanattal később Rae lépett ki és vadul integetett, mielőtt valami, feltehetően Simon, visszarántotta.

Odarohantunk, és egy szűk, de mély beugróban találtuk őket, ami főbejáratnak látszott és bűzlött a cigarettafüsttől.

– Mit csinálsz itt? – suttogta Rae Derekre bámulva, mintha megijedt volna. – Neked nem kellett volna…

– Megváltozott a terv!

– Jó hogy látlak, bátyó! – mondta Simon, meglapogatva Derek hátát. – Aggódtam, hogy Chloé soha nem talál meg bennünket! Csomóan keresnek minket!

– Tudom.

Simon a bejáró széléhez ment és kinézett, aztán felém fordult és ideadta a hátizsákomat. – Jól vagy?

Bólintottam, a sérült karomat takargatva. – Fegyvereik vannak!

– Micsoda? – kerekedett ki Rae szeme. – Az nem lehet!

Soha nem tennének…

– Altatópisztolyok – javított ki Derek.

– Ó! – bólintott, mintha az altatópisztolyok állandó használatban

lennének

szökésben

lévő

gyerekek

megtalálásához.

– Kit láttál? – kérdezte Derek Simont.

– Van Dop, Davidoff, és azt hiszem, Talbot, de nem vagyok benne biztos. Gillnek nyoma sem volt.

– Fent van a házban – mondtam. – De van velük még kettő, akiket nem ismerünk. Egy férfi és egy nő. – Derekre néztem. – Titkosrendőrök, nem?

– Nem tudom, de ezen elég lesz később aggódni! Most nagyon könnyű célpontot nyújtunk. Ki kell innen jutnunk!

Ahogy Derek megmozdult, hogy kilessen, Simon a fülemhez hajolt: – Köszi, hogy megtaláltad. Minden rendben volt?

– Később! – mondta Derek. – Kicsit hátrébb van még egy raktárépület, töröttek az ablakai. Valószínű, hogy elhagyatott.

Ha addig eljutnánk…

– Chloé? – mondta Rae a karomat bámulva. – Milyen a ruhád? Úgy néz ki mint… – megérintette a szövetet. – Úristen, te vérzel! Te tényleg vérzel!

Simon lebújt, és átjött az én oldalamra. – Átázott. Mi…?

– Csak egy vágás – mondtam.

– Mély – mondta Derek. – Össze kéne varrni.

– Dehogy…

– Össze kéne varrni! – ismételte meg. – Majd kitalálok valamit. De most… – káromkodva ugrott hátra a nyílástól. – Jönnek! – mogorván körülnézett. – Ez a legvacakabb rejtekhely, amit…

– Tudom! – mondta Simon. – Jobbat akartam keresni, de…

– egy Rae-re irányzott tekintet elárulta, hogy ő nem akart menni.

– Mi a baj ezzel? – mondta. A falig hátrált. – Tökéletesen sötét. Nem fognak látni!

– Amíg lámpával rád nem világítanak!

– Ó!

Derek az ajtóhoz tartott, megragadta a kilincset és próbálta kinyitni. Aztán kitámasztotta a lábát, a kilincset a két kezébe fogta, és addig erőlködött, amíg a nyakán az erek mind kidudorodtak. Az ajtó megremegett, aztán akkora csattanással nyílt ki, mint egy puskalövés!

Kétségbeesetten integetett, hogy menjünk be. – Bújjatok el!

– suttogta, ahogy elsietett mellettünk.

Átrohantunk a széles folyosóra, melyet nyitott és zárt ajtók szegélyeztek. Rae az első felé indult. Derek arrébb taszigálta.

– Menj tovább! – suttogta.

Leelőzte, és a második folyosóra vezetett bennünket. Aztán csendet kért, amíg figyelt, de még szuperérzékek nélkül is hallottam az ajtónyitást és a lépések zaját.

– Nyitva van! – ordította egy férfi. – Erre jöttek át!

– Ki kell innen mennünk – suttogta Derek. – Váljunk szét!

Találjunk egy kijáratot. Bármilyen kijáratot! Aztán fütyüljetek, de halkan. Azt meghallom!

negyvennégy

 

ÖVETKEZŐ SAROKNÁL elváltunk, hogy kijáratot keressünk.

K Az első ajtó, amit kinyitottam, dolgozóasztalokkal teli szűk szobába vezetett. Semmi jele más kijáratnak.

A folyosóról hallottam, amint a távoli hangok a bejárathoz legközelebbi szobákat kutatják, azt feltételezve, hogy megbújtunk az elsőben, amit találtunk.

Ahogy a következő ajtó felé siettem, észrevettem egy alakot a folyosó túloldalán levő helyiségben. Ugyan azonnal megálltam, de túl későn. Már teljesen a látóterében voltam.

A szívem majd kiugrott a helyéből, aztán rájöttem, hogy a férfi háttal áll nekem. Farmerban és kockás ingben ugyanakkorának tűnt, mint a pisztolyos férfi, és ugyanolyan sötét haja is volt. Kockás ingre nem emlékeztem, zakó volt rajta. Megemelt dobogón állt a korlátba kapaszkodva és egy nagy ipari fűrészt tanulmányozott. Bármi is kötötte le a figyelmét, nagyon elfoglaltnak tűnt.

Óvatosan előre léptem egyet. Mikor a férfi megmozdult, ledermedtem, de úgy látszott, csak fogást változtatott a korláton. Felemeltem a lábam. A férfi ugyanezt tette…, és a korlát legalacsonyabb rúdjára lépett.

Felmászott

rá,

lekuporodott,

kezével

a

korlátba

kapaszkodva. Valami megmozdult alatta, szemem a fűrészre siklott. A penge forogni kezdett…, aztán annyira begyorsult, hogy

a

vészkijárat

halvány

fényének

fel-felvillanása

stroboszkópként hatott. De hangja nem volt, még csendes motorzúgás sem.

A férfi ellenőrizte a fogást a korláton. Aztán hirtelen előre ugrott. Láttam, ahogy a pengéhez ér, láttam az első

vérpermetet, aztán hátraestem a falnak, a kezem a szám elé repült, hogy betakarja, de nem mielőtt a sikoltás első hangja kiszaladt rajta.

Valami… a férfi egyik része… elszállt a fűrészről, és a bejáratnál

landolt

egy

loccsanással.

Elszakítottam

a

tekintetemet, mielőtt láthattam volna mi az, támolyogva, ahogy futó léptek hangzottak mögülem. Karok ragadtak meg. Simon hangját hallottam a fülemnél.

– Chloé?

– I-i-itt v-v-volt egy férfi! Ő… – ökölbe szorítottam a kezemet, és próbáltam nem gondolni a látványra. – Egy szellem. Férfi. R-r-ráugrott a fűrészre!

Simon magához szorított, kezével a tarkómat fogva az arcomat a mellkasába temette. Vanília illatú öblítő szaga volt, éppencsak jelzésszerű, furcsán megnyugtató izzadságszaggal keveredve. Ebben elidőzve próbáltam lélegzethez jutni.

Derek fordult ki a sarokról. – Mi történt?

– Egy szellem – mondtam, elszakítva magam Simontól. – Elnézést.

– Valaki meghallotta! Mennünk kell!

Ahogy megfordultam, újra láttam a szellemet a dobogón állva. Derek követte a tekintetemet. A szellem ugyanabban a helyzetben állt, a korlátba kapaszkodva. Aztán fellépett.

– M-m-megismétlődik. Mint egy filmben! – megráztam magam. – Mindegy! Mi…

– Mennünk kell! – mondta Derek, engem előre tolva. – Mozgás! – Ahogy a folyosón elindultunk, Rae fülsiketítőt füttyentett.

– Nem azt mondtam, hogy halkan? – sziszegte Derek a bajusza alatt.

Rae folyosója felé vettük az irányt, és láttuk, hogy egy „Kijárat” feliratú ajtó előtt áll. A kilincsért nyúlt.

– Ne! – ment oda Derek, kinyitotta, fülelt és szaglászott kicsit, mielőtt szélesre tárta. – Látjátok azt a raktárt?

– Azt, amelyik majd két kilométerre van?

– Ötszáz méter sincs! Na, menjetek! Mi rögtön mögöttetek leszünk… – fejét felkapva a hangokat figyelte. – Jönnek!

Hallották a füttyöt. Ti csak menjetek! Én elterelem a figyelmüket, aztán jövök!

– Nana! – mondta Simon. – Én majd fedezlek! Chloé, vidd Rae-t, és fussatok!

Derek vitára nyitotta a száját.

Simon leállította. – Figyelemelterelést akarsz? – varázsigét suttogott, meglebegtette a kezét, mire köd kezdett felszállni. – Én vagyok az embered! – hozzám fordult. – Menjetek! Majd utolérünk!

Megint vitatkoztam volna, de nem tudtam semmit felajánlani helyette. Az én képességeim, többször is bebizonyosodott, eddig inkább akadálynak minősültek.

Rae már hatméternyivel előbbre volt és egy helyben táncolt, mint egy bokszoló, integetve nekem, hogy siessek már!

Ahogy elfordultam, hogy induljak, Derek Simon elé tolakodott. – Menjetek a raktárépületbe, és ne hagyjátok el!

Egy óráig még ki se kukucskáljatok! Ha nem jövünk, találjatok egy helyet, ahol meghúzzátok magatokat! Vissza fogunk jönni!

Simon megerősítette: – Számíthattok rá!

– Ne maradjatok a raktárban, ha veszélyes, de az lesz a találkozási pont. Gyertek sokszor vissza oda! Ha nem maradhattok, találjátok meg a módját, hogy üzenetet hagytok!

Ott fogunk találkozni! Rendben?

Bólintottam.

– Itt kell legyenek hátul! – mondta valaki. – Ellenőrizzetek minden helyiséget!

Derek kilökött az ajtón.

Simon kihajolt, szájával a „viszlát nemsokára” szavakat formázta felemelt hüvelykujjal, aztán Derekhez fordult: – Jelenés!

Elkezdtem rohanni.

negyvenöt

 

GY ÓRA NEGYVEN PERCE VÁRAKOZTUNK már a raktárban.

E – Elkapták őket! – suttogtam.

Rae vállat vont: – Nem biztos. Talán láttak esélyt a menekülésre, és ki is használták!

Ellenkezésre nyílt a szám, de lenyeltem. Igaza volt. Ha volt lehetőségük a menekülésre, de arra nem, hogy bennünket is figyelmeztessenek, én is azt akarnám, hogy használják ki.

Felemeltem elgémberedett hátsómat a jéghideg betonról. – Várunk még itt kicsit, aztán megyünk! Ha elszöktek, majd később ránk találnak!

Rae a fejét rázta: – Arra nem számítanék, Chloé! Ahogy mondtam is, bármit tesznek, bárhogy viselkednek, mindig „ők”

vannak „ellenünk”, ahol az „ők” az kettejüket jelenti. Senki mást, esetleg még az elveszett apjukat – helyzetet váltva leguggolt. – Mondták egyáltalán neked, mit gondolnak, hol lehet? Vagy, hogy miért nem jött el értük?

– Nem, de…

– Nem vitatkozom, csak mondom… – odamászott a nyíláshoz és kikukucskált. – Olyan, mint tavaly, mikor azzal a sráccal jártam. A suliban egy bandához tartozott. A „menőkhöz” – karmolt idézőjelet az ujjaival. – És az igaz, hogy bizony szerettem velük lógni. Azt hittem, ettől közéjük tarozom majd. Csakhogy nem ám! Elég rendesek voltak, de azt hiszem, ők már harmadik óta barátkoztak. Csak azért, mert beengedtek maguk közé, még nem jelentette azt, hogy be is fogadnak! Neked is van ez a szuperképességed, ami hitelt ad Simon és Derek előtt… – felém fordult: – …, de csak egy hete ismered őket! Mikor választásra kerül a sor…

– Ők a legfontosabbak egymásnak! Ezt tudom. És nem mondom, hogy nincs igazad, csak…

– Simon kedves hozzád meg minden, az tuti. Látom. De… – elharapta az ajkát, aztán szelíden rám emelte a tekintetét. – Mikor visszamentél, hogy megtaláld Dereket, Simon nem érted aggódott! Téged nem is említett! Folyamatosan csak Derekről volt szó!

Hát persze, hogy aggódott Derekért! Derek a bátyja, én meg csak egy lány, akivel egy hete találkozott! De azért belém mart, hogy engem egyáltalán nem említett!

Majdnem elárultam Rae-nek a terv azon részét, amelyikről lemaradt, vagyis hogy legyen ez az állandó találkozási pontunk, ahova folyton visszatérünk. Most azonban ez úgy hangoznék, mintha azt próbálnám bizonygatni, hogy a fiúk mégsem hagytak magamra. Ugye, milyen nevetséges?

Még mindig azt gondoltam, hogy visszajönnek, miután a dolgok elcsitultak. Ennek semmi köze nem volt ahhoz, hogy Simon kedvelte engem vagy se. Visszajönnek, mert így helyes. Mert azt ígérték. És talán emiatt bugyuta lánynak tűnök, aki túl sok olyan filmet látott, ahol a jófiú mindig visszatér, hogy mindent megoldjon, de én akkor is ebben hittem!

Ez persze nem jelentette azt, hogy itt ülök majd, mint egy akcióhős barátnője, ölbe tett kézzel a megmentésre várva!

Megállapodtunk a találkozási pontban, így nem volt szükség arra, hogy tovább maradjunk.

Kimásztam a búvóhelyünkről, figyeltem és hallgatóztam.

Kifelé intettem Rae-nek.

– Az első teendőnk pénzt szerezni! – mondtam. – Az nálam van, amit apa adott, de lehet, hogy több kell majd! Van valami napi limit, és valószínű, hogy össz-vissz ennyit lehet naponta levenni, ezért gyorsan kell cselekednünk, mielőtt lenyomozzák vagy befagyasztják a számlát. Derek azt mondta, hogy a legközelebbi pénzautomata a…

– Mit csinálsz? – kérdezte Rae.

– Mi van?

Megragadta a karom és a vérre mutatott. – Neked nem pénzre, hanem orvosra van szükséged!

Megráztam a fejem: – Kórházba nem mehetek. Még ha nem is adtak ki ellenem körözést, túl fiatal vagyok. Szólnának Lauren néninek…

– Lauren nénikédre gondoltam! Ő orvos, nem?

– N-n-nem! Azt nem lehet! Visszavinne minket…

– Azok után, hogy ránk lőttek? Tudom, hogy most haragszol rá, de mondtad, hogy mindig mennyire aggódik érted, meg vigyáz rád és védelmez. Ha elmész hozzá, és elmondod, hogy Davidoff meg a haverjai lőttek rád, még ha csak nyugtatópisztollyal is, tényleg azt hiszed, hogy visszaparancsol téged a Lyle Házba?

– Ez attól függ, vajon hisz-e nekem. Egy hete hitt. De most?

– megráztam a fejem. – Mikor Derekről beszélt nekem, olyan volt, mintha nem is Chloé lennék. Hanem egy skizofrén.

Paranoiás és hallucinálós. Nem hisz majd nekem.

– Akkor mondd el nekem, pontosan hogy nézett ki az a pisztoly és a lövedék, és azt mondom majd, hogy én is láttam!

Nem, várj csak! A lövedék! Derek kihúzott egyet a pólójából, nem igaz? Tudod, merre van?

– A-a-azt hiszem – visszaemlékeztem rá, ahogy a rakodó résznél dobta el. – Igen, pontosan tudom, hol van!

– Akkor gyerünk, és szedjük fel!

Annyira nem volt könnyű. Amennyire tudtuk, a gyárudvaron nyüzsögtek a két tizenéves szökevényt kereső zsaruk. Ám mikor kinéztünk, csak fél tucat munkába, a vasárnapi túlórára igyekvő gyári munkást láttunk, nevetgélve, beszélgetve, himbálózó uzsonnás táskával és gőzölgő elvihető kávékkal.

Levettem a véráztatta pulcsimat és kicseréltem Liz kapucnisára. Aztán kiosontunk, fedezékből fedezékbe. Semmi jele, hogy bárki is keresne bennünket. Ennek volt oka. Hány tizenéves

szökhet

el

Buffalóban

naponta?

Még

az

elmeotthonból menekülő kölykök sem garantálják a teljes körű

embervadászatot.

Múlt éjjel valószínűleg csak a Lyle Ház alkalmazottai vadásztak ránk. Talán olyan tanácstagok, mint Tori anyja, akik jobban aggódtak az otthon jó híre, mint a mi biztonságunk miatt. Ha titokban akarták tartani a szökésünket, menniük kellett, mielőtt a gyári munkások megérkeznek. Mostanra már biztos arról üléseznek, hogy mit tegyenek, mikor értesítsék a szülőket és a… rendőrséget.

Könnyen megtaláltam a lövedéket, a hátizsákomba tettem.

Eztán az üzleti negyed felé vettük az irányt, a Lyle Házat három sarokkal elkerülve, szemünket nyitva tartva. Nem történt semmi. Találtunk egy telefonfülkét, ahonnan taxit hívtam, és megadtam neki Lauren néni címét.

Lauren néni kétlakásos házban lakott az egyetem közelében.

Mikor felmentünk hozzá a lépcsőn, a Buffalói Hírek még mindig ott volt az ajtó előtt. Felvettem és becsengettem.

Egy perc múlva árnyék suhant el a függöny mögött. Zörgött a zár, és az ajtó kitárult. Lauren néni állt ott rövid fürdőköpenyben, vizes hajjal.

– Chloé? Ó, istenem! Hol… – tárta ki az ajtót. – Mit csinálsz itt? Jól vagy? Minden rendben?

Bevonszolt a sérült karomnál fogva, de még próbáltam nem mutatni a fájdalmat. Tekintete Rae-re szállt.

– Lauren néni, ez Rae. A Lyle Házból. Beszélnünk kell veled!

Amíg beljebb mentünk, rendesen bemutattam őket egymásnak, majd elmeséltem az egész történetet. Vagyis a szerkesztett változatot. Nagyon is megszerkesztve, zombik, varázslat és vérfarkasok említése nélkül. Hogy a fiúk szökést terveztek és magukkal hívtak. Mi tréfából velük tartottunk…, hogy kijussunk, ellógjunk, aztán később visszamenjünk.

Tudva, hogy Lauren nénit nem érdekelte Dr. Gill, belevettem azt a részt, hogy milyen eszelős vádakkal támadt rám az udvaron. Aztán pedig meséltem neki a pisztolyról.

A kávézóasztalon levő halomnyi New Yorker folyóirat tetején fekvő lövedékre meredt. Óvatosan vette fel, mintha felrobbanhatna, és az ujjai közt forgatta.

– Ez altatópisztolyból van – mondta a suttogásnál alig hangosabban.

– Mi is ezt gondoltuk!

– De… ezt rátok lőtték? Rátok?

– Ránk.

Hátradőlt, a bőrülés nyikorgott alatta.

– Én is ott voltam, Dr. Fellows! – mondta Rae. – Chloé igazat beszél.

– Nem, én… – emelte rám a tekintetét. – Hiszek neked, szívem! Csak nehezen hiszem el… ez annyira teljesen… – csóválta a fejét továbbra is.

– Hogy találtad a Lyle Házat? – kérdeztem.

Pislantott egyet. – Találtam?!

– Hogy találtál rá nekem? A telefonkönyvben? Valaki ajánlotta?

– Fontos emberek ajánlották, Chloé! Nagyon fontosak!

Valaki a kórházban beszélt róla, és én is utána néztem. A gyógyulási mutatóik kiválóak, és ragyogó jelentéseket olvastam az ápoltaktól és családtagjaiktól. El sem hiszem, hogy ez történt!

Szóval nem véletlenül érkeztem a Lyle Házba! Javasolták.

Jelent ez valamit? Liz pulcsiját babrálva magunkra gondoltam…, mindannyiunkra. Egy rendes otthon nem üldözné a szökevényeit altató lövedékekkel. A szellemnek igaza volt.

Oka volt annak, hogy a Lyle Házban voltunk, és azzal, hogy visszatartom az igazságot előle, Lauren nénit is veszélybe hozhatom.

– Azokról a szellemekről… – kezdtem.

– Arra utalsz, amit az a Gill nevű nőszemély mondott? – Lauren néni olyan erővel csapta le a lövedéket a folyóiratokra, hogy a halom szétesett, folyóiratok csúsztak szerteszét az üvegasztalon. – Nyilvánvalóan annak a nőnek magának is segítségre van szüksége! Még hogy szellemekkel tudsz kommunikálni! Egy említés a felülvizsgálati tanácsnál, és az engedélye is vissza lesz vonva! Szerencséje lesz, ha nem perelik be! Egy épelméjű ember sem hiheti, hogy lehet a halottakkal beszélni!

– Na jó, felejtsük el azt a vallomást…

Lauren néni felemelkedett: – Először felhívom apádat, aztán az ügyvédemet, és majd ő kapcsolatba lép a Lyle Házzal!

– Dr. Fellows?

Lauren néni Rae-hez fordult.

– Mielőtt ezt tenné, jobb lenne, ha jobban megnézné Chloé karját!