tizenhat

IKOR ELBÓBISKOLOK, MINDEN ALKALOMMAL

leragadok azon a furcsa helyen álom és ébrenlét közt, M ahol elmém a nap összekuszált, kiforgatott emlékein szűrődik csak át. Újra a pincében vagyok, Derek megragadja a kezem, és áthajít a szobán. A kórházban ébredek, az oldalamnál Mrs. Talbot, aki közli, hogy sosem fogok újra járni.

Mikor az ébresztő kopogtatás az ajtónkhoz ért, a párnába temettem a fejem.

– Chloé? – nyitotta ki Mrs. Talbot az ajtót. – Ma fel kéne öltöznöd, mielőtt lejössz!

A gyomrom ugrott egyet. Most, hogy Peter és Liz nincs, elhatározták, hogy mindannyian együtt reggelizünk? Nem akartam Dereket látni. Egyszerűen nem!

– Nyolcra idejön a nagynénéd, hogy elvigyen reggelizni.

Addigra el kéne készülnöd!

Elengedtem a halálos szorítást a párnámon, és felkeltem.

– Dühös vagy rám, ugye, Chloé?

Abbahagytam a rántottám tányéron tologatását, és felnéztem.

Aggodalom árnyékolta be Lauren néni arcát. A szeme alatti sötét félholdak elárulták, hogy nem alszik eleget mostanában.

Nem láttam a foltokat előtte, mert a smink eltakarta, amíg a „Denny” vendéglő fluoreszkáló fényei alá nem ültünk.

– Dühös miért? – kérdeztem.

Rövid kacaj. – Hát, nem is tudom. Talán mert idegenek közé tettelek egy intézeti csoportba, és eltűntem?

Letettem a villát. – Nem „tettél”! A suli ragaszkodott ahhoz, hogy idejöjjek, az otthon meg ahhoz, hogy te meg apa ne gyertek, amíg meg nem szokom. Nem vagyok már gyerek!

Felfogtam, hogy mi történik!

Olyan hangosan fújta ki a levegőt, hogy hallani lehetett a forgalmas étterem morajában.

– Van valami bajom – folytattam –, amit meg kell tanulnom kezelni, és ez nem a te hibád, és nem is apáé!

Előrehajolt. – De nem is a tiéd! Ezt is megérted, ugye? Ez orvosi probléma. Nem te okoztad!

– Tudom! – rágcsáltam a pirítóst.

– Igazán felnőttes gondolkodás, Chloé! Büszke vagyok rád!

Bólintottam és tovább rágcsáltam. A málnalekvár magjai ropogtak a fogam alatt.

– Jaj, hoztam neked valamit! – a táskájába nyúlt, és egy szendvicses zacskót húzott elő, benne a rubin nyakláncommal.

– Felhívtak a nővérek az otthonból és mondták, hogy hiányolod. Apád elfelejtette elvinni a kórházból, mikor elmentél.

Elvettem, és a műanyagon keresztül megtapogattam az ismerős függőt, majd visszaadtam: – Legyen nálad! Én nem vihetek be ékszereket az intézetbe.

– Ne aggódj, már elintéztem velük! Mondtam, hogy fontos neked, és megengedték, hogy nálad legyen!

– Köszönöm!

– De azért viseld is! Azt nem akarnánk, hogy újra eltűnjön!

Kivettem a láncot a zacskóból, és a nyakamba tettem.

Tudom, hogy buta babona, de jobban éreztem magam tőle. Azt hiszem, megnyugtatott. Kicsit szokatlan volt nélküle, olyan sok éve hordtam már – anyára emlékeztetett.

– El sem hiszem, hogy apád a kórházban hagyta! – mondta a fejét csóválva. – Isten tudja, mikor jutott volna az eszébe most, hogy újra elrepült!

Igen, apám elment. Lauren néni mobilján hívott fel, hogy elmagyarázza, tegnap éjjel el kellett utaznia Sanghajba, sürgős üzleti útra. Nénikém dühös volt rá, bár én nem értettem, mit számít, ha én meg az otthonban vagyok! Ráadásul apa már elintézte, hogy kivesz egy hónapot, ha majd kikerülök innen, és én inkább azt szeretném, hogy akkor legyen itt.

Nénikém beszélt arról is, hogy egy „csajos” New York-i kirándulást tervez a kiengedésem örömére. Nem volt szívem azt mondani neki, hogy inkább csak hazamennék aput megnézni, és lógnék a barátaimmal. A Lyle Ház utáni legmegfelelőbb ünneplés, amit el tudok képzelni, az lenne, ha visszakapnám a régi életemet!

A régi normális életemet…

A szellemekre gondoltam. Lesz még az én életem valaha is olyan, mint régen? Leszek én újra normális?

Tekintetem megtört a körülvevő arcok sokaságán. Volt köztük szellem? Honnan lehetne tudni?

Mi van azzal a heavy metálos pólóban levő fickóval ott hátul, aki úgy néz ki, mintha most lépett volna ki a VH1

Imádom a 80-as éveket! című műsorából? Vagy a hosszú, ősz hajú öreg néni a batikolt pólóban? Vagy az az öltönyös fickó az ajtó mellett? Amíg valaki beléjük nem megy, honnan tudhatnám, hogy nem szellemek, akik arra várnak, hogy észrevegyem őket?

Lenéztem a narancslémre.

Ó, jó kis terv, Chloé! Töltsd úgy az egész életed, hogy kerülöd a szemkontaktust!

– Na és, beilleszkedtél? Kijössz a többi gyerekkel?

Szavai pofonként értek, emlékeztetve, hogy van nekem nagyobb bajom is, mint a szellemek!

Mosolygott, mert a kérdést viccnek szánta. Nyilvánvalóan kijövök a többiekkel! Ugyan nem vagyok az a kifejezetten társasági lény, de arra lehet számítani, hogy nem kavarok, és nem okozok kellemetlenséget. Felnéztem, mire a mosolya elhalványult.

– Chloé?

– Hmm?

– Van valami bajod a többi gyerekkel?

– N-n-nincs. Minden r-r-re… – megkoccantak a fogaim, ahogy az állkapcsomat összerántottam. Aki engem ismert, annak a dadogásom volt a stresszmérő. Nem volt értelme azt mondani, hogy minden rendben, ha még kimondani sem tudom ezt a hazugságot!

– Mi történt? – kezébe vette a kést meg a villát, készen arra, hogy használja is azok ellen, akik ezért felelősek.

– Ez sem…

– Ne mondd nekem azt, hogy semmiség! Mikor a többiekről kérdeztelek, úgy néztél ki, mint aki mindjárt rosszul lesz!

– Az a tojás. Túl sok csípős szószt tettem rá! A többi gyerek rendben van! – tekintetét a szemembe fúrta, és tudtam, hogy ezzel nem úszom meg. – Csak ez az egy, de nem nagy ügy!

Nem jöhetek ki mindenkivel, igaz?

– De ki az? – nemet intett a kávéskannával puhatolózva közeledő felszolgálónak. – Ne forgasd a szemed, Chloé! Azért vagy abban az otthonban, hogy pihenj, és ha valaki háborgat…

– Boldogulok vele!

Elengedte az evőeszközöket a halálos szorításból, finoman letette őket, és kisimította a tányéralátétet. – Nem ez a lényeg, szívem! Elég gondod van már így is! Mondd, ki az a fiú, és teszek róla, hogy soha többé ne zavarjon!

– Nem fog…

– Szóval fiú! Melyik? Három van – nem is, már csak kettő!

A nagyobbik az, nemde? Láttam ma reggel. Megpróbáltam bemutatkozni, de elsétált mellettem… Darren vagy Damian…

Vártam, mielőtt kijavítom. Már csőbe húzott azzal, hogy beismerjem, fiúról van szó. Arra vágytam, hogy most az egyszer csak rám, az én problémáimra figyeljen, netán tanácsot adjon, nem arra, hogy felpattanjon, és mindent rögtön rendbe hozzon!

– Derek! – mondta végül. – Így hívják. Mikor ma reggel semmibe se vett, Mrs. Talbot említette, hogy ilyen.

Udvariatlan. Igazam van?

– Csak… nem túl barátságos. De az rendben van. Ahogy mondtam, nem jöhetek ki mindenkivel, a többiekkel úgy tűnik, nincs baj. Van egy beképzelt lány, aki olyan, mint a szobatársam volt tavaly a nyári táborban. Emlékszel rá? Az, amelyik…

– Mit tett veled ez a Derek, Chloé? – nem hagyva, hogy eltereljem a figyelmét. – Hozzád ért?

– N-n-nem, p-p-persze, hogy n-n-nem.

– Chloé! – megszigorította a hangját, miután a dadogásom elárult. – Ez nem olyan dolog, amit eltitkolunk! Ha tett valami nem helyénvalót, esküszöm…

– Nem ilyen dolog volt. Beszélgettünk. El akartam menni, ő

meg megragadta a karomat…

– Megragadta?!

– Egy

pillanatra.

Csak

teljesen

kiborultam

tőle.

Túlreagáltam.

Előre hajolt. – Nem reagáltad túl! Jogodban áll ellenkezni és panaszt tenni, ha valaki olyat tesz, amit nem akarsz…

És így tovább, a reggeli fennmaradó részében. Prédikáció a „nem helyénvaló érintésekről”, mintha csak ötéves lennék.

Nem tudtam, miért lett olyan zaklatott. Meg sem mutattam neki a zúzódásokat! De minél tovább vitatkoztam, annál mérgesebb lett, úgyhogy kezdtem azt gondolni, ez már nem arról szól, hogy engem zavar egy fiú, mert hogy megszorította a karomat.

Dühös volt apára, hogy otthagyott, az iskolára, hogy ebbe az otthonba kényszerített, és mivel velük nem tudott mit kezdeni, talált valakit, akivel igen, egy problémát, amit meg tud oldani helyettem.

– Kérlek, ne! – kérleltem, ahogy a kocsiban ültünk, még elidőzve a felhajtón. – Tényleg nem csinált semmit! Kérlek!

Elég nehéz így is…

– Ezért nem fogom tovább nehezíteni a számodra, Chloé!

Ezzel nem bajt keverek, hanem éppen hogy megoldom! – mosolygott.

– Preventív gyógyszer!

Megszorította a térdemet. Kinéztem az ablakon, mire ő

sóhajtott, és leállította a motort. – Megígérem, hogy diszkrét leszek. Azt már megtanultam, hogy kell az ilyet tapintatosan kezelni, hisz semmi szükség arra, hogy az áldozatot árulkodással vádolják meg.

– Én nem vagyok áldo…

– Ez a Derek nevű fiú sose tudja meg, hogy panaszt tettél.

Még a nővérek sem, hogy mondtál nekem valamit! A szakmai megfigyeléseimre alapozva óvatosan fogom kifejezni az aggodalmamat.

– Csak adj még nekem pár napot…

– Nem, Chloé! – felelte határozottan. – Beszélek a nővérekkel, és ha szükséges, az igazgatókkal. Felelőtlenség lenne tőlem, ha nem tenném.

Felé fordultam, vitatkozni akartam, de ő már ki is szállt a kocsiból.

Mikorra visszaértem, Tori is megjött. Visszatért az osztályba, és a viselkedése is a régi lett.

Ha ezt a jelenetet én írnám, kísértést éreznék, hogy a jellemeket felcseréljem. Fiatal nő látja, hogy elviszik az egyetlen barátját, részben az általa tett rosszindulatú megjegyzés miatt. Mikor lakótársai köré gyűlnek, hogy segítségükkel és törődésükkel elhessegessék a depresszióját, rájön, hogy nem az egyetlen barátját veszítette el, és megfogadja, hogy eztán kedvesebb és barátságosabb lesz.

A való életben azonban az emberek nem változnak meg egyik napról a másikra.

Tori azzal kezdte az első órát, hogy tájékoztatott, Liz helyén ülök, és jó lenne, ha nem tennék úgy, mintha Liz sose jönne vissza. Eztán követett bennünket Rae-vel a folyosóra.

– Jó volt a reggeli a nénikéddel? A szüleid biztos túl elfoglaltak, mi?

– Szerintem anya eljött volna. De ez asszem nehéz lenne neki így, hogy meghalt, meg minden!

Remek leütéssel jöttem vissza. Tori nem is pislantott.

– Na és, Chloé, mit tettél, hogy máris kiérdemelted, hogy elengedtek? Ez volt a jutalmad azért, mert segítettél nekik Liztől megszabadulni?

– Nem is… – kezdte Rae.

– Mintha te jobb lennél, Rachelle! Meg se vártad, míg Liz ágya kihűl, máris az új pajtikádnál szállásoltad el magad!

Szóval, Chloé, mitől a különleges bánásmód?

– Nem különleges – mondta Rae –, a te anyukád is állandóan kivisz téged! Chloé esetében valószínűleg a jó magaviseletét jutalmazlak. Téged viszont csak azért engednek, mert anyád benne van az igazgatótanácsban!

A mi korunkban a „jó magaviselet” nem igazán olyan cél, amire törekedni kell. Tori orrlyukai kitágultak, arca eltorzult, mintha Rae a legszörnyűbb sértést vágta volna hozzá.

– Igen?! – kezdte. – Hát, a te szüleidet sem szoktuk errefelé látni, Rae, igaz-e? Hányszor is látogattak meg vagy hívtak fel, mióta itt vagy? Nézzük csak… aha, pontosan nullaszor! – O-t rajzolt a mutató és a hüvelykujjával. – És ennek semmi köze a rossz magaviselethez. Csak nem törődnek veled!

Rae a falhoz taszította. Tori fülsértőt sikoltott.

– Megégetett! – kiabálta a vállát markolászva.

– Meg lök telek.

Ms. Wang sietett be az osztályteremből, mögötte Simon és Derek, akik tovább maradtak benn, hogy megbeszéljenek egy feladatot.

– Rae megégetett! Van gyufája vagy mi. Nézzétek, nézzétek…! – Tori lehúzta a pólója nyakát.

– Hagyd magadon a ruhát. Tori! – szólt Simon a szemét eltakarva. – Kérlek!

Derekből mély morgás tört elő, amit gyanítom, nevetésnek szánt.

Rae felemelte a kezét: – Nincs nálam gyufa! Öngyújtó sem!

A ruhám ujjában sem…

– Egy nagyon halvány, piros nyom látszik csak, Tori, a lökéstől! – mondta Ms. Wang.

– De megégetett! Éreztem! Megint gyufákat dugdos!

Motozzák meg! Csináljanak valamit!

– Mi lenne, ha te is csinálnál valamit, Tori? – vetette oda Simon, ahogy elment mellettünk. – Mint például, foglalkozz mással!

Arra készült, hogy ráugorjon – nem Simonra, hanem Rae-re de Ms. Wang lefogta. A nővérek futva jöttek.

Hát igen, Tori visszatért.

tizenhét

 

ÉGIGIZGULTAM AZ ELSŐ ÓRÁT attól félve, hogy Miss Van Dop vagy Dr. Gill bejön és kicibálja Dereket V egy kis „megbeszélésre”. Bíznom kellett volna a nénikémben. Mire visszaértünk a reggeliből, már csendben félrevonult Mrs. Talbottal az előmenetelemet megvitatni. Senki nem gondolt róla semmi többet. És senki nem rohant be az osztályba, hogy Dereket kivonszolja.

A Tori-eset volt az egyetlen zökkenő azon az egyébként csendes reggelen. Derek bejött az órákra, de nem törődött velem. Ebéd előtt foglalkozása volt Dr. Gill-lel. Mikor kijött onnan, épp a folyosói mosdóra vártam. Simon volt benn, ahogy minden egyes étkezéskor is. Nem ismertem egy fiút sem, aki ennyire lelkiismeretesen tisztálkodott volna evés előtt.

Arra gondoltam, felszaladok a lánymosdóba, mikor Dr. Gill ajtaja kinyílt, és Derek sötét alakja töltötte be az ajtónyílást.

Összeszedtem magam. Kilépett és rám nézett. A szívem olyan hangosan vert, hogy biztos voltam benne, ő is hallja, mint ahogy abban is, hogy épp most szidták le. Találkozott a tekintetünk. Biccentett, röffentett valami „szia”-félét, és el akart menni mellettem, mikor kinyílt a mosdó.

Simon lehajtott fejjel jött ki. Meglátott, mire valamit gyorsan a hátsó zsebébe dugott.

– Hoppá! Úgy látszik, megint én vettem be magam a mosdóba, így sorba kell állnotok!

– Csak Chloénak – nyitotta ki az ajtót nekem Derek.

Egyáltalán nem tűnt mérgesnek. Még talán kedvesebb is volt a szokásosnál. A nénikém ezek szerint jól oldotta meg.

Tudhattam volna.

Ahogy beléptem, Simon odaszólt Dereknek: – Hé, az ebéd emerre van!

– Kezdd el nélkülem! Fel kell mennem a szobába valamiért.

Szünet. Aztán: – Várj meg! – és Simon léptei követték Dereket fölfelé.

Ebéd után én voltam a soros abban, hogy kivigyem a szemetet.

Élettapasztalat, mondogattam magamban, ahogy kitoltam a kiskocsit a tárolóba, elhessegetve a túl közelről kíváncsiskodó legyeket. Ez is mind élettapasztalat. Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged egy kulcsjelenetre, ahol a főhős szemetet cipel.

A nevetésem betöltötte az udvart. Sütött a nap, a meleg megcsapta az arcomat, fák és nárciszok virítottak, a frissen vágott fű gyenge illata majdnem elnyomta a rothadt káposzták bűzét.

Ez a délután elég jól kezdődik. Jobban, mint vártam…

Megtorpantam. Egy szellem állt túl a kerítésen. Kislány, nem több négy évesnél.

Minden bizonnyal kísértet volt. Fodros ruhában játszott egyedül kinn az udvaron – habos esküvői masnikkal és szalagokkal, csigákba csavart hajában annál is több szalag, fényes pántos bőrcipőjén még több masni. Úgy nézett ki, mint Shirley Temple egy régi filmplakáton.

Behajítottam a zsákokat a tárolóba, hogy biztonságban legyenek a fosztogató mosómedvéktől és borzoktól. A zsákok nagyot puffantak a földön, ám az alig hat méterre lévő kislány fel sem nézett. Bezártam a tárolót, megkerültem, a kerítéshez sétáltam és leguggoltam, hogy közelebb legyek hozzá.

– Szia! – köszöntem.

Csodálkozva, hogy kihez beszélek, összeráncolta a homlokát.

Elmosolyodtam. – Igen, látlak! Nagyon csinos a ruhád!

Nekem is volt ilyen, mikor annyi idős voltam, mint te.

Tétovázva hátrapillantott a válla felett, aztán oldalazva közelebb jött. – Anyától kaptam.

– Az enyémet is anya vette! Neked tetszik?

Biccentett, sötét szeme felderült a mosolytól.

– Meghiszem azt! Én imádtam az enyémet. Te…?

– Amanda!

A kislány visszaugrott, a fenekére esett és feljajdult. A nadrágkosztümös, bőrkabátos nő futni kezdett, kulcs csörgött a kezében, a hátsó ajtó becsapódott mögötte.

– Ó, Amanda, teljesen összepiszkoltad a szép kis ruhád!

Most le kell mondanom a fényképészt! – szúrós pillantást vetett rám, felnyalábolta a kislányt, és elindult vele a ház felé. – Mondtam már, Amanda, hogy ne menj a kerítés közelébe!

Soha ne állj szóba azokkal a gyerekekkel! Soha, érted!?

Ne beszélj az őrült gyerekekkel! Vissza akartam kiáltani, hogy nem vagyunk őrültek. Csak a gyerekét összetévesztettem egy szellemmel, ennyi az egész!

Szerettem volna tudni, vajon léteznek-e könyvek erről a dologról. 50 módszer az élők megkülönböztetésére a holtaktól a diliházba kerülés megelőzésére. Ja, tuti, hogy volt ilyen a könyvtárban!

Nem lehetek a világon én az egyetlen, aki szellemeket lát!

Örökölhettem vajon ezt is, minta kék szemet? Vagy elkaptam, mint egy vírust?

Kellett, hogy legyenek mások! De, hogy találom meg őket?

Meg lehet? Kell?

Léptek dobogása jelezte, hogy valaki közeledik. Egy élő. Az első lecke, amit megtanultam: a szellemek tudnak ordítani, sírni és beszélni, de a mozgásuk soha nem csap zajt.

Mivel még mindig a tároló mögött voltam, nem látszhattam.

Úgy, mint a pincében, de itt aztán senki nem hallaná meg, ha segítségért kiáltok.

Épp akkor szaladtam előre, mikor az árnyék felbukkant a tároló sarkánál. Simon volt az.

Felém sietett, arca elborult a dühtől. Megrettentem, de tartottam magam.

– Mit mondtál? – A szavakat lassan, megfontoltan ejtette, mintha nehezen tudná a hangját irányítani.

– Mit mondtam?

– A nővéreknek! A bátyámról! Valamivel megvádoltad.

– Én nem mondtam a nővéreknek sem…

– Akkor a nénikéd! – ujjaival a tároló falán dobolt. – Tudod te, miről beszélek! Árulkodtál neki, ő elmondta a nővéreknek, aztán Dr. Gill elvitte Dereket külön megbeszélésre ebéd előtt, és figyelmeztette, hogy nehogy zavarni merészeljen téged!

Mert ha igen, el fogják küldeni.

– M-m-micsoda?

– Csak egy szót kell szólnod, és neki vége. Átszállítva! – a nyakán levő ér lüktetett. – Kifogástalanul viselkedett, mióta idejött! Most meg hirtelen lett ez az ügy veled, és figyelmeztetik? Elég, ha csak furcsán néz rád, neki annyi.

– É-é-én…

– Valami történt köztetek tegnap éjjel, igaz? Derek teljesen kiborulva jött fel. Azt mondta, hogy beszélt veled, de eltolta.

Nekem csak ennyit mondott.

Fontolgattam az igazságot – azt, hogy én nem akartam Derekre árulkodni. Csupán túl csendben voltam a reggelinél, amiből a nénikém rájött, hogy feldúlt vagyok. De ez úgy is hangozhat, mintha duzzogtam volna, azt akarván, hogy húzza ki belőlem.

Ráadásul Simon viselkedése felhúzott. Majdhogynem azzal vádolt, hogy történeteket találok ki az ő szegény, meg nem értett bátyját alaptalanul gyanúsítgatva.

– Meleg volt az étteremben – mondtam végül –, ezért feltűrtem a ruhám ujját.

– Tessék?

Feltoltam a bal karomon, mutatva a zúzódások sötétkék foltjait. Simon elsápadt.

– A nénikém tudni akarta, mi történt. Mikor nem voltam hajlandó elmondani, fortéllyal kiszedte belőlem, hogy egy fiú volt. Mivel reggel találkozott Derekkel, aki durva volt hozzá, arra a következtetésre jutott, csakis ő lehetett. Én azonban nem erősítettem meg ezt. Ha Derek bajban van, az nem az én hibám.

Minden jogom megvolt hozzá, hogy elmondjam, de nem tettem.

– Jól van, jól van! – megdörgölte a száját, és még mindig a karomat nézte. – Szóval megfogta a karodat. Annak látszik, ugye? Csak keményebben fogta, mint gondolta.

– Átdobott a szobán.

Simon szeme kikerekedett, aztán lehunyta a szemét, hogy meglepődését palástolja. – De biztos nem akarta! Ha láttad volna, mennyire kivolt tegnap éjjel, elhinnéd!

– És szerinted akkor minden oké? Ha elvesztem a fejem és pofon váglak, az rendben van, mert nem akartam, nem terveztem?

– Nem érted! Ő csak…

– Igaza van! – Dereket megelőzte a hangja a tároló mögül.

Összehúztam magam. Nem tudtam mást csinálni. Ekkor megláttam Derek tekintetét. Lelkiismeret-furdalás? Bűntudat?

De mire pislantott egyet, ez eltűnt belőle.

Simon mögött állt meg, legalább másfél méternyire tőlem.

– Beszélni akartam veled az este. Mikor megpróbáltál elmenni, és visszahúztalak… – elkalandozott, tekintetét oldalra fordítva.

– Átdob tál a szobán!

– Én nem… Oké, igazad van! Ahogy mondtad. Nincs mentségem. Simon? Menjünk!

Simon megrázta a fejét. – Ebből nem értheti meg! Figyelj, Chloé, ez nem Derek hibája. Ő szupererős és…

– Te meg nem viselted a kriptonit nyakláncodat! – szúrta közbe Derek, és kesernyésen elmosolyodott. – Igen, nagy vagyok. Gyorsan lettem nagy. Talán még nem vagyok tisztában az erőmmel.

– Ez nem… – kezdte Simon.

– Nem mentség, ahogy mondod! Azt akarod, hogy távol maradjak tőled? Kívánságod parancs!

– Derek, mondd el neki…!

– Hagyd ezt, jó? Chloét nem érdekli, ezt nagyon világosan kifejezte. Na, menjünk, mielőtt valaki rajtakap vele és megint leteremt!

– Chloé! – hallatszott Mrs. Talbot hangja az udvar túloldaláról.

– Tökéletes időzítés! – dünnyögte Derek. – Biztos a hetedik érzékem!

– Egy pillanat! – kiáltottam vissza oldalra lépve, hogy lásson.

– Menj csak! – mondta Derek, miután az ajtó becsapódott. – Nehogy lekéss a gyógyszereidről!

Mogorván fordultam el, s nagy ívben kikerülve őket indultam el az ajtó felé. Simon motyogott valamit a bajusza alatt, valószínűleg Dereknek.

Füst csapott fel előttem. Visszahőköltem. A föld fölött lebegett, mint egy alacsonyan lévő ködfolt.

– Simon! – sziszegte Derek.

Megfordultam és a füstre mutattam: – Mi ez?

– Mi mi? – Derek követte az ujjam. – Hű, biztosan szellem!

Nem, várjunk csak, te nem látsz szellemeket! Te hallucinálsz.

Akkor lehet, hogy ez is egy hallucináció.

– Ez nem…

– Semmi nincs ott, Chloé! – tette zsebre a kezét, és hintázni kezdett a sarkán. – Csak a képzeleted. Most szaladj, vedd be a gyógyszereidet, és legyél jó kislány! Ne aggódj, nem kerülök többé az utadba! Úgy látszik, hibát követtem el. Nagy hibát.

Ezen azt értette, hogy félreismert. Hogy nem vagyok érdemes a figyelmére. A kezem ökölbe szorult.

– Vigyázz, Chloé! Nem hiszem, hogy meg akarsz ütni.

Akkor téged is be kell áruljalak!

Simon előre lépett: – Elég legyen már, Derek! Nem árulkodott…

– Tudja – vágtam közbe farkasszemet nézve Derekkel. – Csak etetni akar! Egy seggfej, egy zsarnok, és bármilyen „titkot” is rejteget, megtarthatja magának! Igaza van! Engem nem érdekel!

Elfordultam, a kiskocsihoz vágtáztam és megragadtam.

– Várj! – szólt Simon. – Majd én viszem…

– Elbír vele!

Hátranézve láttam, hogy Derek Simon vállára teszi a kezét.

Simon lerázta a bátyját. – Chloé!

Visszatoltam a kiskocsit a házba.