tizenegy
HOGY KIESTEM LIZ ÁGYÁBÓL, úgy megütöttem a hátam, hogy fájdalom futott végig a gerincemen.
A Összeszedtem magam. Liz ágya üresen állt, a takaró pedig csak ott volt összeráncolódva, ahol én ültem.
Lassan körülnéztem a szobában. Liz elment.
Elment? Soha nem is volt itt! Már múlt éjjel elvitték. Azt a részt nem álmodtam, még mindig hajzselé tarkította a mennyezetet.
Tenyeremet a szememhez nyomva az ágyig hátráltam, és mélyeket lélegezve leültem. Egy perccel később kinyitottam a szemem, az álom ragacsos szálai még mindig összefonódtak az elmém körül.
Álmodtam.
Nem, nem álmodtam. Nem képzelődtem. Hallucináltam!
Dr. Gillnek igaza volt. Skizofrénia.
De mi van, ha nem az? Mi van akkor, ha Rae-nek van igaza és szellemeket látok?
Keményen megráztam a fejem. Na, ez aztán a bolond beszéd! Ez azt jelentené, hogy Liz már nem él. Őrültség! El kell fogadnom, hogy képzelődtem.
A matracom alól előszedtem az előző este odadugott pirulát és szárazon, öklendezve nyeltem le.
Be kell szednem a gyógyszereimet! Szedni kell őket, meggyógyulni,
különben
engem
is
elvisznek
igazi
elmegyógyintézetbe, csakúgy, mint Lizt!
Csak Rae reggelizett velem. Tori még a szobájában volt, és úgy tűnt, a nővérek ezt nem is bánták.
Piszkáltam a müzlimet, a Cheeriost egyenként kanalazva fel, hogy úgy tűnjön, valóban eszem. Folyton az járt a fejemben, hogy Liz mennyire meg volt ijedve. Megijedve attól, hogy elküldik. Aztán az álma, lekötözve, lélegezni is képtelenül…
Hallucináció. A valóságban ilyen dolgok nem történnek.
A valóságban tizenéves lányok nem tudnak palackokat robbantani vagy képeket lerepíteni a falról…
– Miss Van Dop? – kezdtem, mikor bejött, hogy megterítsen a fiúknak. – Ami Lizt illeti…
– Liz jól van. Sokkal jobb helyre került.
Szavaitól kirázott a hideg, kanalam a tál széléhez koccant.
– Szeretnék beszélni vele, ha lehet – folytattam. – Nem tudtam tőle elbúcsúzni. Sem megköszönni, hogy átsegített az első napomon.
Miss Van Dop szigorú arca megenyhült. – Meg kell szoknia ott, de pár nap múlva felhívhatjuk, és akkor beszélhettek.
Na, ugye? Liznek semmi baja! Paranoiás vagyok.
Paranoia. A skizofrénia másik tünete. Visszaszorítottam a burjánzó aggodalmat.
A nővérke elfordult, hogy kimenjen.
– Miss Van Dop? Elnézést, de… hmm… Mrs. Talbot azt mondta tegnap, hogy önnek kell szólnom, ha e-mailt akarok írni egy barátomnak.
– Csak írd meg a levelet a programban, és kattints a küldésre! Addig a postázandók között marad, míg be nem ütöm a jelszót.
Érkezett pár utasítás a sulimból, így reggeli után, amíg a fiúk ettek, lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán elindultam az órára Rae-vel.
Tori a szobájában maradt, a nővérek hagyták. Ez meglepett, de gondoltam azért van, mert Liz kapcsán annyira fel volt dúlva. Emlékeztem Liz szavaira, hogy Tori azért van itt, mert változékony a hangulata. Pár évvel ezelőtt a drámatáborban volt egy lány, és meghallottam, mikor azt mondták róla a segítők, hogy „változékony”. Az a lány mindig vagy igazán boldog, vagy rettenetesen szomorú volt, soha semmilyen kettő
közti állapot.
Tori távollétében én voltam az egyetlen kilencedikes. Peter nyolcadikos; Simon, Rae és Derek tizedikesek. Nem nagyon számított. Azt hiszem olyan volt, mint az egy tantermes iskolák. Nyolc asztalos teremben ültünk, mindnyájan külön feladatokon dolgoztunk, miközben Ms. Wang körbejárva segített, csendben rövid magyarázatokat adott.
Talán a tudat, hogy Liz távozásáért részben Ms. Wang a felelős, befolyásolta a róla alkotott véleményem, de olyan tanárnak tűnt, aki szenved munka közben, és az órát nézve alig várja, hogy véget érjen a nap… vagy esetleg jöjjön egy jobb állás.
Aznap reggel nem sokkal végeztem. Nem tudtam koncentrálni, mert állandóan Lizre gondoltam, hogy mit tett és mi történt vele.
A nővérek egyáltalán nem tűntek meglepettnek a szobánkat ért kár láttán. Egyszerűen Liz műve volt, ugyanúgy, mint a cerka. Dühében mindig dobálózott.
Pedig nem is ő dobálta össze azokat a dolgokat! Én láttam, hogy a képek úgy repültek le a falról, hogy ő a közelükben sem volt!
Vagy mégsem?
Ha skizofréniás vagyok, honnan kéne tudnom, mit láttam vagy hallottam valójában? Főleg, ha a paranoia tünete kíséri, akkor meg hogy bízhatnék abban a megérzésemben, amelyik azt súgja, hogy Lizzel valami baj történt?
A délelőtt első felében Rae Dr. Gillnél volt terápián.
Visszatérése után, az óra hátralevő részében a szünet után sóvárogtam, hogy végre beszélhessek vele. Nem Lizről vagy az aggodalmaimról. Csak beszélgetni. Az óráról, a tegnap esti filmről, az időről…, bármiről, ami Lizt kiverheti a fejemből.
Sajnos Rae-nek nem sikerült megoldania a feladatlapot, ezért Ms. Wang benntartotta egész szünetben. Megígértem, hogy hozok neki valami rágcsálnivalót, aztán újabb egy-két óra magányra ítélve, mialatt csak Lizre tudok majd gondolni, elvánszorogtam a konyha felé.
– Szia! – ért utol Simon a folyosón. – Jól vagy? Csöndesnek tűnsz ma reggel!
Elengedtem egy halvány mosolyt: – Mindig csendes vagyok.
– Ja, de tegnap éjjel óta van mentséged is! Nem sokat alhattál, igaz?
Megrázkódtam.
Simon ki akarta nyitni előttem a konyhaajtót. Egy kéz nyúlt át a fejem felett, és tartotta nekünk. Ezúttal nem ijedtem meg, csak visszanéztem és jó reggelt motyogtam Dereknek. Nem válaszolt.
Simon a kamrába tartott, Derek meg a konyhában maradt és engem nézett. Megint azzal a kísértetiesen átható tekintetével tanulmányozott.
– Mi van?! – nem akartam ráförmedni, de ez durván hangzott.
Derek felém emelte a kezét. Hátratolattam…, de rájöttem, hogy
a
mögöttem
lévő
gyümölcskosárért
nyúl.
Belevörösödtem, ahogy elhúzódtam az útból, elnézést motyogva. Erről sem vett tudomást.
– Szóval, mi történt tegnap éjjel? – kérdezte nagy kezével két almát felkapva.
– T-t-tört…
– Nyugi!
Az arcom tovább vörösödött, immáron a dühtől. Azt sem szeretem, ha a felnőttek szólnak, hogy lassítsak. De hogy egy másik kölyök, ez még rosszabb! Tapintatlanság, bántóan lekezelő felhanggal.
Simon kezében egy doboz müzli szelettel lépett ki a kamrából.
– Almát kéne enned! – szólt Derek. – Ez nem…
– Nem kérek, bátyó!
Dobott egy müzliszeletet Dereknek, aztán engem is megkínált a dobozból. Kettőt vettem, megköszöntem és menni akartam.
– Talán segít, ha beszélsz róla! – szólt utánam Simon.
Megfordultam. Simon a szeletet bontotta ki éppen, szemét elfordítva próbált lazának tűnni. Dereket nem érdekelte. A pultra dőlve zajosan az almába harapott, és várakozón rám bámult.
– Nos? – nógatott Derek, míg én csöndben maradtam.
Kezével is intett, hogy igyekezzek és köpjem már ki az összes szaftos részletet.
Soha nem bírtam a pletykákat. Talán nem is azt akarták, talán csak kíváncsiak voltak, sőt aggódtak. De nekem akkor is pletykának tűnt, amit Liz nem érdemelt meg.
– Rae vár rám! – szólaltam meg.
Simon felemelt kézzel egyet előre lépett, mintha meg akarna állítani. Aztán Derekre pillantott. Nem láttam, mi zajlott köztük, de Simon visszavonult, bólintva elköszönt, majd a szelet többi részének kibontásával kezdett bajlódni.
Az ajtó még lengett mögöttem, mikor Simon azt suttogta: – Valami történt!
– Aha.
Megálltam, hagytam, hogy az ajtó becsukódjon. Derek mondott mást is, de a dörmögése elnyelte a szavakat.
– Nem tudom – válaszolta neki Simon. – Nekünk nem kellene…
– Chloé?
Hátrafordultam, mikor Mrs. Talbot lépett ki a nappaliból.
– Láttad Petert? – kérdezte szélesen ragyogó arccal.
– Hm, szerintem a teremben van.
– Szólnál neki, hogy a nappaliban várom? Meglepetésem van számára!
A konyhaajtóra pillantottam, de a fiúk elcsendesedtek.
Bólintottam Mrs. Talbot felé, majd elsiettem.
A szülei jöttek Peterért, hogy hazavigyék.
Peter tudta, hogy nemsokára ez lesz, de ők meg akarták lepni, így aztán kis tortás partit tartottunk. Alacsony zsírtartalmú, krém nélküli, bio répatortával. Aztán szülei felmentek segíteni neki a pakolásban, míg Simon, Derek és Rae visszatért az osztályba, én pedig megtarthattam a foglalkozást Dr. Gill-lel.
Húsz perccel később a doktornő ablakából néztem, amint szülei kisbusza kitolat a felhajtóról és eltűnik az utcán lefelé.
Még egy hét, és én is ezt teszem! Csak nem szabad Lizre meg
a
szellemekre
gondolnom,
hanem
arra
kell
összpontosítanom, hogy innen kikerüljek!
tizenkettő
BÉD UTÁN MATEKÓRA VOLT. Az egyetlen olyan óra, ahol az itteni tanítónak tudnia kellett, pontosan hol tartok, Ede mivel a matektanárom nem küldte át a feladataimat, megengedték, hogy ma kihagyjam. Derek szintén kihagyta tegnap, sőt most is átvitte a feladatait az ebédlőbe, miközben Ms. Wang valamit röviden elmagyarázott a többieknek.
Mindketten mentünk a dolgunkra, én a médiaszobába, hogy írjak egy e-mailt Karinak.
Időbe telt rátalálni a megfelelő szavakra. A harmadik változat végre viszonylag általános lett, és nem úgy, mintha bármilyen témát is akarattal kerülnék. Már majdnem rákattintottam a küldésre, mikor megálltam.
Közös címet használunk. Mi jelenik majd meg a feladó mezőben? „Lyle Ház, Mentálisan Zavart Tinédzserek Intézete”? Biztos voltam benne, hogy nem ez, de csak a „Lyle Ház” is elég lenne Karinak ahhoz, hogy utána nézzen.
Bekapcsoltam a keresőt, és rákerestem a „Lyle Házra”.
Több mint egymillió találat. Hozzátettem, hogy „Buffalo”, ami a felére csökkentette a számot, de az első oldalt átnézve kiderült, hogy mindenféle vegyesen: egy ház Buffalóban a Lyle mentén, Lyle Lovett azon dalainak listája, melyek tartalmazzák a „ház” és „buffalo” szavakat, meg egy Lyle nevű parlamenti képviselő, aki a Buffalo-tóról beszél.
Az egeremet újra a küldés gombra irányítottam, majd megint megtorpantam.
Csak
mert
a
Lyle
Ház
weboldala
nem
vidám
százszorszépekkel szegélyezett, nem jelenti azt, hogy Kari nem találhatja meg a telefonkönyvben!
Elmentettem az e-mailt a szövegek közé egy titkos név alatt, majd töröltem az üzenetet. Telefonhívásnál legalább a híváskijelzőt le tudom állítani. A közös részben nem volt telefon, tehát meg kell kérnem, hogy hadd használjam a nővérekét. De majd később, mikor Kari hazaért az iskolából.
Bezártam az Outlookot, és ki akartam kapcsolni a keresőt, mikor az egyik találaton megakadt a szemem: egy Lyle nevű
buffalói férfiről szólt, aki a háza leégésekor halt meg.
Eszembe jutott Rae tegnap esti javaslata arról, hogy nézzek utána a megégett gondnoknak. Itt volt a nagy lehetőség, hogy eldöntsem a csatát a két oldal között: az egyik azt mondta: hallucinálsz, szedd a gyógyszert és fogd be a szád, a másik nem volt ebben olyan biztos.
Felmentem az egérrel a keresőbe, és kitöröltem a szavakat, aztán csak ültem, ujjaimmal a billentyűk fölött egyensúlyozva, minden izmommal megfeszülve, mintha elektrosokkra várnék.
Mitől féltem?
Attól, hogy kiderül, tényleg skizofréniás vagyok?
Vagy hogy kiderül, egyáltalán nem?
Leengedtem ujjaimat a billentyűkre és begépeltem: A. R.
Gurney művészeti iskola Buffalo halál gondnok.
Több ezer találat, többnyire véletlen egyezések A. R.
Gurneyvel, a buffalói drámaíróval. Aztán megláttam a következő szavakat: tragikus baleset, és azonnal tudtam.
Egeremet a képernyő tetejére küzdöttem, rákattintottam, és olvasni kezdtem a cikket.
1991-ben a 41 éves Rod Stinson, az A. R. Gurney Művészeti Iskola főgondnoka halt meg a robbanásban. Furcsa baleset, melyet az okozott, hogy a részmunkaidős takarító rossz folyadékot töltött egy tartályba.
Meghalt,
mielőtt
még
megszülettem
volna.
Tehát
semmiképp sem hallhattam a balesetről.
Nem is emlékszem, hogy hallottam volna róla, de azért ez nem jelenti azt, hogy nem kaphattam el egy részletét, talán valaki beszélt a dologról az osztályban, én meg elraktároztam mélyen a tudatalattimban, hogy aztán a skizofrénia elővehesse, és hallucinációvá alakíthassa át.
Átfutottam a cikket. Kép nem volt. Visszamentem a keresőoldalra, és megnéztem a következőt. Ugyanaz az alapinformáció, de ebben volt egy kép is. Kérdés se férhetett hozzá, hogy az az ember volt, akit láttam.
Láttam volna valahol ezt a fotót?
Mindenre van válaszod, nem igaz? Egy „logikus magyarázat’. Akkor mit szálnál, ha ezt az egyik filmedben látnád?
Odarohannék a képernyőhöz, és pofon vágnám azt a buta lányt, akinek ott az orra előtt az igazság, de ő túl ostoba ahhoz, hogy lássa! Nem, nem is ostoba! Túl makacs!
Logikus magyarázatot akarsz? Gyűjtsd sorba a tényeket! A jeleneteket!
Első jelenet: a lány testetlen hangokat hall, és lát egy fiút, aki a szeme előtt szívódik fel.
Második jelenet: lát egy halott fickót mindenféle égési sebbel.
Harmadik jelenet: felfedezi, hogy a megégett gondnok létező személy volt, az ő sulijában halt meg pont úgy, ahogyan ő is látta.
Mégis ez a lány, a mi feltehetően intelligens hősnőnk nem hiszi el, hogy szellemeket lát? Rázd már fel magad!
Ellenálltam. Bármennyire is szerettem a mozi világát, tudtam a különbséget valóság és mese között. A filmekben szellemek, idegenek és vámpírok vannak. Még az is, aki nem hisz a földönkívüliekben, beülhet a moziba, hogy lássa a főhőst idegen beavatkozásra utaló nyomokkal küzdeni úgy, hogy legszívesebben ráordítana: „Na végre!”
A való életben azonban, ha elmondod az embereknek, hogy olvadó iskolai gondnokok üldöznek, nem fogják azt mondani: „Hűha! Biztos szellemeket látsz!” Helyette elhelyeznek egy olyan helyen, mint ez itt.
A képre meredtem. Nem volt kérdés…
– Ez volt, akit láttál?
Megpördültem a széken. Derek állt a vállam felett. Az méretéhez képest olyan halkan tudott mozogni, hogy majdnem azt gondoltam, ő is kísértet. Ugyanolyan csendes… és épp annyira kellemetlen.
A takarítóról szóló cikk tetejére bökött. – A. R. Gurney. Ez a te sulid. Ezt a fickót láttad, nemde?
– Nem tudom, miről beszélsz.
Elintézett a nézésével.
Bezártam a keresőt: – Házit csináltam. Egy projektet, mire visszamegyek.
– Miről? „Emberekről, akik az iskolámban haltak meg?”
Tudod, mindig azt hallottam, hogy a művészeti sulik furcsák…
Dühbe gurultam: – Furcsák?!
– Utána akarsz nézni valaminek? – Ahogy áthajolt fölöttem az egérért, megcsapott kicsit a testszaga. Nem virággyilkos, de azt jelezte, hogy a dezodora nemsokára lejár. Megpróbáltam diszkréten arrébb húzódni, de észrevette, és mogorva lett, mondhatni megsértődött, a másik oldalra húzódott, és összébb húzta a könyökét.
Kinyitott egy újabb oldalt a keresőn, beírt egy szót, aztán ráklikkelt a keresésre. Kiegyenesedett.
– Ezt próbáld meg! Talán tanulhatsz valamit!
Legalább öt percig bámultam a keresett szóra. Egy szó csupán.
Nekromanta.
Milyen nyelv ez egyáltalán? A kurzort a szó elejére vittem, és beírtam: „jelentés”. A képernyő megtelt, miután az entert leütöttem.
Nekromanta: olyan személy, aki a jövőbelátást halottak megidézésével gyakorolja.
Jövőbe látás? Mármint jóslás? Halottakhoz beszélni…, de a múltból? Nem volt semmi értelme.
Továbbléptem a következő meghatározáshoz a Wikipédián.
A nekromancia jövendölés a holtak lelkének mozgásra bírásával. A szó a görög nekrós „ halott” és manteía „jövőbe látás” szavakból ered. Járulékos jelentése tükröződik a szó archaikus változatában: nigromancia (népi etimológia a latin niger „fekete” szó felhasználásával), melyben a „sötét hatalmak” mágikus ereje a holttestekre való hatásból, vagy azok által érhető el. A nekromancia űzője a nekromanta.
Háromszor olvastam újra a bekezdést lassan fejtegetve a tudományoskodó szöveget, hogy később rájöjjek, nem mond számomra többet az első meghatározásnál. Menjünk a következőre, szintén a Wikipédiából!
A Diablo 2 nevű képzelt univerzumban a Rathma papja…
Ez biztosan nem az volt, amit kerestem, de a gyorskeresőben találtam egy nekromanták nevű szerepjáték-kategóriát, amiben fel tudják emelni és irányítani a holtakat.
Vajon Derek innen szedte? Nem! Lehet, hogy ijesztő gyerek, de ha nem tudná a határt a való élet és a videójátékok közt, már igazi elmegyógyintézetben lenne.
Visszatértem a Wikipédiához, és átfutottam a többi meghatározást, de mind csak az elsőt ragozta. A nekromanta a halottakkal beszélve jósolja meg a jövőt.
Egyre kíváncsibban kitöröltem a „jelentést”, és rákerestem a nekromantára. Az első pár oldal vallási jellegű volt. Szerintük a nekromancia a spirituális világgal való kommunikáció művészete. Gonosznak, a fekete mágia gyakorlásának és sátánimádásnak bélyegezték.
Azt gondolta Derek, hogy fekete mágiát űzök? A lelkemet próbálta megmenteni? Vagy figyelmeztetni, hogy figyel engem? Kirázott a hideg.
Egy életigenlő aktivistacsoport egyszer véletlenül Lauren néni női klinikáját vette célba. Első kézből tudtam meg, hogy milyen ijesztővé válhatnak az emberek, ha elhiszik, hogy tettél valamit, ami ellentétes az ő meggyőződésükkel.
Visszalapoztam a keresőlista eredményéhez, és egy inkább tudományosnak tűnőt választottam. Ez azt mondta, hogy a nekromancia egy másik – régebbi – elnevezése a médiumoknak, spiritisztáknak és azoknak, akik szellemekkel tudnak beszélni. A jelentés abból az ősi meggyőződésből ered, hogy ha képesek vagyunk a holtakhoz szólni, azok megjósolhatják a jövőt, hiszen ők látnak mindent, tudják, mit csinál az ellenséged, vagy merre találsz elásott kincset.
A listán következő oldalra kattintottam, ahol egy rettenetes festmény töltötte be a képernyőmet, halott emberek rothadó és összekaszabolt sokasága, melyet egy izzó szemű és gonosz vigyorú fickó vezetett. A címe: Holtak serege.
Legördítettem az oldalt. Tele volt ilyesmivel, zombik által körülvett emberekkel.
Gyorsan másik lapra navigáltam. Az úgy írta le a „nekromancia művészetét”, mint a holtak feltámasztását.
Megborzongtam és máshova léptem. Ez most egy vallásos oldal volt megint, ahol régi könyvet idéztek és „gyalázatos nekromantákról” szónokoltak, akik bűnt követnek el a természet ellen azáltal, hogy lelkekkel kommunikálnak, és felélesztik a halottakat.
Még több oldal. Még több régi metszet és festmény.
Groteszk emberek groteszk képei. Feltámadó halottak.
Feltámadó lelkek. Feltámadó démonok.
Remegő ujjakkal kapcsoltam ki a keresőt.
tizenhárom
VATOSAN LÉPTEM KI a médiaszobából, számítva arra, Ó hogy Derek a fordulónál leselkedik, várva, hogy lecsapjon rám.
Mélyen dörgő hangja ugrásra késztetett, pedig az ebédlőből jött, ahol arról kérdezte Mrs. Talbotot, mikor fogja már őt Dr.
Gill fogadni. Az osztályba siettem. Még nem voltak kész a matekkal, így Ms. Wang intett, hogy üljek le az ajtó melletti helyre.
Mikor az óra végre befejeződött. Derek cammogott be. Nem tudtam közömbösen nézni. Rae a mellette lévő asztal felé integetett, én meg odarohantam. Derek még felém se nézett, csak leült a szokásos helyére Simon mellé, s lehajtott fejjel, visszafojtott hangon beszéltek.
Simon felnevetett. Erőlködtem, hogy halljam, amit Derek mond. Csak nem a „tréfáját” mesélte Simonnak? Vagy kezdek paranoiás lenni?
Az angollal mára vége volt a tanulásnak. Derek eltűnt Simonnal valamerre, én meg követtem Rae-t az ebédlőbe, ahol a házinkat csináltuk.
Alig
tudtam
befejezni
egy
oldalt,
amely
a
mondatszerkezetről szólt. Olyan volt, mintha idegen nyelvet silabizálnék.
Szellemeket láttam! Igaziakat!
Talán ez az egész más lenne annak, aki már hisz a szellemekben. Én nem hittem.
Vallásos nevelésem a szórványos templomi és Biblia-iskolai, barátokkal tett látogatásokban merült ki, plusz rövid időszak egy keresztény magániskolában, amikor apa az államiban nem tudott nekem helyet szerezni. Ugyanúgy hittem Istenben és a túlvilágban, mint azokban a naprendszerekben, melyeket sohasem láttam, elfogadva a tényt, hogy akkor is léteznek, ha nagyon nem gondolom át a részleteket.
Ha a szellemek léteznek, az azt jelentené, hogy nincs mennyország? Mindannyian arra vagyunk ítélve, hogy árnyékként járjuk a földet, remélve, hogy találunk valakit, aki képes minket látni vagy hallani, és…?
És mit? Mit akartak ezek a szellemek tőlem?
A pincében hallott hangra gondoltam. Azt tudtam, ő mit akart – kinyitni az ajtót. Szóval ez a lélek évek óta kóborol, és mikor végre talál valakit, aki meghallja, első világrengető
kérése az, hogy „Hé, ki tudnád nyitni nekem ezt az ajtót?”
Na, és mi van Lizzel? Azt biztos álmodtam! Egyebek…
Egyszerűen nem értettem.
Egy dolog biztos volt. Többet kell tudnom, és ha a pirulák miatt nem látom és hallom a szellemeket tisztán, akkor abba kell hagynom a szedésüket!
– Ez veled nem fog megtörténni!
Elfordultam a nappali ablakától, mikor Rae sétált be.
– Ami Lizzel történt, hogy elvitték máshova, ez veled nem fog megtörténni. – leült a díványra. – Ezért aggódsz, igaz?
Emiatt nem mondtál még tíz szót sem egész nap?
– Bocs. Én csak…
– Kiborultál.
Bólintottam. Ez igaz volt, még ha nem is azzal kapcsolatban, amire ő gondolt. Az egyik hintaszékbe huppantam.
– Ahogy tegnap este mondtam, Chloé, az innen kikerülésnek külön fortélya van. – lehalkította a hangját. – Bármit is gondolsz a felcímkézésünkről, csak biccents és mosolyogj!
Mondd azt, hogy „Igen, Dr. Gill. Ahogy ön akarja, Dr. Gill.
Csak szeretnék meggyógyulni, Dr. Gill.” Tedd ezt, és szinte bármelyik percben követheted Petert kifelé a főbejáraton.
Mindketten ezt csináljuk, aztán majd küldöm a számlát a tanácsért!
Megpróbáltam mosolyogni. Abból, amit eddig láttam, Rae volt a mintabeteg. De akkor, miért volt még mindig itt?
– Általában mennyit maradnak? – kérdeztem.
Hátradőlt a díványon: – Azt hiszem, pár hónap.
– H-h-hónap?!?
– Peter körülbelül annyit volt itt. Tori kicsit többet. Derek és Simon kábé három hónapot.
– Három hónapot?
– Asszem. De tévedhetek. Előtted Liz meg én voltunk az újak. Három hete jöttünk, én pár nappal előbb nála.
– N-n-nekem azt ígérték, csak két hétig leszek majd itt!
Vállat vont. – Asszem, akkor neked más lesz, te mázlista!
– Vagy azt érthették ezen, hogy két hét a minimum?
Kinyújtotta a lábát, hogy megbökhesse a térdem: – Ne legyél már olyan morcos! A társaság nem rossz, nemdebár?
Sikerült nevetnem. – Egy része!
– Viccelsz, ugye? Most, hogy Peter és Liz elmentek, itt ragadtunk Frankensteinnel és a dívákkal! Erről jut eszembe, Victoria királynő felkelt…, már amennyire ezt annak lehet nevezni.
– Hm?
Hangját egy fokkal lejjebb vette: – Teletömték mindenféle bogyóval, teljesen kivan tőle – ijedtnek tűnhettem, mert sietve folytatta: – Ó, ez nem szokás ám itt! Senki mással nem csinálják, csak Torival, igaz, ő ezt is akarja! Ő itt a pirulakirálynő! Ha nem kapja meg időben, akkor kéri! Az egyik hétvégén egyszer kifogyott, hát hívniuk kellett Dr. Gillt az utánpótlásért, és apám…! – megcsóválta a fejét. – Tori a mi szobánkba rohant, bezárkózott, és nem volt hajlandó addig kijönni, míg meg nem hozták a gyógyszerét. Aztán meg elkotyogta az anyjának, amiből óriási balhé lett. Az anyja kapcsolatban van a Lyle Ház vezetőségével! Mindegy, ma teljesen el van kábítva, szóval nem lesz vele baj.
Mikor Mrs. Talbot összetrombitált bennünket a vacsorához jöttem rá, hogy nem mondtam el Rae-nek azt, hogy a tanácsára utánanéztem a halott gondnoknak.
Vacsoránál Tori csatlakozott hozzánk – legalábbis testben.
Egész evésidő alatt egy új zombi film egyik szerepére készült: kifejezéstelenül, gépiesen emelgette a villát a szájához, néha még kaja is volt rajta. Nem tudom, hogy sajnálatot vagy szimpla undort éreztem.
Nem csak én viaskodtam. Rae minden falattól egyre feszültebb lett, mintha arra várt volna, hogy a „régi Tori”
feltámad és beleköt abba, ahogy eszik. Simon játékosan folytatni próbálta velem a beszélgetést, és puhatoló, célzott kérdéseket tett fel Torinak, mintha félne, hogy csak azért színlel betegséget, hogy együttérzést keltsen bennünk.
Ezután a végtelenül hosszúra nyúlt vacsora után szerencsére mind szétszéledtünk, ki-ki a maga dolgára, Rae és én az ebédlőben pakoltunk el, a fiúk hulladékot szelektáltak. Rae-nek később valami projekten kellett dolgoznia, és Ms. Wang figyelmeztette a nővéreket, hogy szeretné, ha segítség nélkül csinálná.
Miután szóltam Miss Van Dopnak, hogy mindjárt visszajövök, felmentem a szobámba az iPodomért. Amikor beléptem, összehajtott levelet találtam a padlón.
Chloé!
Beszélnünk kell! Találkozzunk a mosószobában 7.15-kor!
Simon
Négyrét hajtottam a levelet. Vajon Derek dumálta rá erre Simont, miután nem ijedtem meg eléggé attól, hogy nekromantának nevezett? Remélte talán, hogy a bátyjának kielégítőbb válasszal szolgálok?
Vagy Simon szeretné befejezni a konyhai beszélgetésünket Lizről? Talán nem én voltam az egyetlen, aki aggódott érte.
Pár perccel hét után már lementem, és a fennmaradó időt szellemvadászatra
használtam,
a
mosodát
pásztázva
hallgatóztam és nézelődtem. Most, mikor látni vagy hallani akartam őket, persze nem volt itt egy se!
Kapcsolatba tudnék lépni vele? Vagy ez egy egyirányú utca, és meg kell várnom, amíg egyikük kiválaszt arra, hogy hozzám beszéljen? Le akartam ezt ellenőrizni azzal, hogy idehívok egyet, de Derek már egyszer rajtakapott, hogy magamban beszélek.
Ugyanezt
Simonnal
kapcsolatban
nem
kockáztathattam.
Ahogy ott bóklásztam, elmém automatikusan a kamera lencséje mögé kúszott.
–… ide… – suttogta egy hang olyan szárazon, de finoman, ahogy a szél fúj a magas fűben. –… beszélj…
Árnyék meredt fölém. Felkészültem, hogy rémületes látványban lesz részem, majd felnéztem…, egyenesen Derek arcába.
– Mindig ijedezel?
– H-h-honnan jöttél?
– Fentről.
– Várok
valak…
–
megakadtam,
és
az
arcát
tanulmányoztam. – Te voltál, igaz? Te kérted meg Simont, hogy küld…
– Simon nem küldött semmit. Tudtam, hogy értem nem jönnél le. De Simonért? – az órájára nézett: – Simonhoz még korábban is! Na, utánanéztél?
Szóval erről volt szó! – Arra a szóra gondolsz? Nek… – összeszorított ajakkal próbáltam: – Nekromanta? Így kell mondani?
A kiejtésre legyintett. Lényegtelen! A falnak támaszkodva megpróbált közönyösnek, sőt érdektelennek tűnni. Begörbült ujjai azonban elárulták türelmetlenségét, hogy hallja végre a válaszom, lássa, miként reagálok.
– Megnézted? – kérdezte újra.
– Meg. És hát, nem igazán tudom, mit is mondjak.
Tenyerével a farmerját dörzsölte, mintha szárítgatná. – Jó, tehát megkerested és…
– Nem erre számítottam.
Megint végigsimított a farmerján, aztán összezárta a kezét.
Összekulcsolta a karját. Majd szét. Körbenéztem, hogy tovább húzzam, amitől előre kezdett hintázni, majdnem szétpattant a türelmetlenségtől.
– Tehát… – mondta.
– Hát, be kell vallanom… – mély lélegzetet vettem –, annyira nem vagyok oda a számítógépes játékokért.
Szeme résnyire szűkült, az arca eltorzult: – Számítógépes játékok?!
– Videójátékok, RPG-k? Játszottam már, de nem olyat, amilyet te mondtál.
Bizalmatlanul nézett rám, mint aki azt gyanítja, tényleg bolondok házába való vagyok.
– De, ha ti, fiúk ennyire oda vagytok ezekért – villantottam meg széles mosolyomat –, akkor természetesen hajlandó vagyok kipróbálni őket!
– Őket?
– A játékokat! Szerepjáték, ugye? Azt ugyan nem hiszem, hogy a nekromanta nekem való, bár értékelem a javaslatot…
– Javaslat… – ismételte lassan.
– Hogy én legyek a nekromanta? Ezért akartad, hogy utánanézzek, mi?
Ajkai szétnyíltak, a szeme kikerekedett, ahogy érteni kezdte: – Nem, én nem azt akar…
– Gondolom, tök jó lenne olyan karaktert játszani, aki fel tudja támasztani a halottakat, de tudod, asszem ez nem igazán én vagyok! Nekem kissé sötét. Túl emós, érted? Én inkább lennék varázsló!
– Én nem…
– Akkor nem kell nekromantának lennem? Kösz! Értékelem, hogy időt szánsz a beilleszkedésemre! Olyan édes vagy!
Ahogy negédes mosollyal lefegyvereztem, végre rájött, hogy behúztam a csőbe. Az arca elsötétült. – Én nem játszani hívtalak, Chloé!
– Nem? – kerekítettem ki a szemem. – Akkor miért küldtél azokra a nekromantákról szóló oldalakra? Minek mutattál felkelő őrültek seregeit és rothadó zombikat ábrázoló képeket?
Ez dob fel, Derek? Ijesztgetni az újonnan érkezőket? Hát, remélem, kiszórakoztad magad! És ha még egyszer sarokba szorítasz vagy lecsalogatsz a pincébe…
– Csalogatlak? Beszélni próbáltam veled!
– Nem! – a szemébe bámultam: – Megpróbáltál megijeszteni! Ha még egyszer előfordul, megmondom a nővéreknek!
Ahogy a sorokat felvázoltam a fejemben, erősnek és megingathatatlannak tűntek – az új lányéi, aki szembeszáll a kínzójával. Mikor viszont kimondtam őket, úgy hangzott, mint egy árulkodással fenyegetőző elkényeztetett fruska.
Derek
tekintete
megkeményedett,
szemei
zöld
üvegszilánkokká keményedtek, arca embertelenné torzult, és úgy megtelt dühvel, hogy kitértem az útjából, és a lépcső felé vettem az irányt.
Utánam kapott, ujjai összezáródtak az alkaromon. Olyan erősen rántott meg, hogy felüvöltöttem, s a vállam is kificamodott, ahogy a lábamról lerepültem. Elengedett, én meg a padlóra csapódtam.
Egy pillanatig csak feküdtem ott összegörnyedve, a karomat fájlalva és nagyokat pislogva, mint aki el sem hiszi, ami épp most történt. Aztán rám vetődött az árnyéka, s nagy nehezen feltápászkodtam.
Felém nyújtotta a kezét. – Chloé, én…
Hátrahőköltem, mielőtt hozzám érhetett volna. Mondott valamit. Nem hallottam. Rá sem néztem, csak felfutottam a lépcsőn.
Meg sem álltam a szobámig. Keresztbe tett lábbal ültem az ágyamon levegőért kapkodva. Égett a vállam. A ruhám ujját feltűrve minden egyes ujjának láttam a vörös lenyomatát.
Hitetlenkedve bámultam. Engem még nem bántott soha senki! A szüleim sosem ütöttek meg. Soha nem pofoztak fel, de még nem is fenyegettek vele. Nem az a fajta lány voltam, aki ökölharcot vív vagy hajat tép. Persze löktek már el, taszigáltak, belém könyököltek…, de hogy felkaptak volna és áthajítanak a szobán?!
Letűrtem a ruhám ujját. Meglepődtem? Derek már első
találkozásunkkor, a kamrában idegesített. Azonnal fel kellett volna jönnöm, mikor rájöttem, hogy ő küldte a levelet! Ha pedig megpróbál megállítani, akkor kiáltani. Ehelyett játszottam a csigavért! Az okost! És felhecceltem.
Bizonyítékom persze nem volt, hacsak nem a karomon lévő
ujjnyomok, melyek egyre halványodtak. De ha megmaradnak is, és megmutatom őket a nővéreknek, Derek még mindig mondhatja, hogy én csaltam le a pincébe, majd kiborultam, és neki meg kellett ragadnia a karomat, hogy megfékezzen. Végül is, diagnosztizáltan skizofréniás vagyok! A hallucináció és a paranoia vele jár!
Ezt magamnak kellene intéznem.
Ezt magam kell intézzem!
Közmondásosan nyugodt életet éltem. Mindig tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy híján vagyok az élettapasztalatnak. Itt a lehetőség, hogy szerezzek kicsit!
Elintézem én ezt! De hogy elintézzem, tudnom kellett, pontosan mivel állok szemben.
***
Félrevontam Rae-t.– Még mindig látni szeretnéd Simon és Derek aktáit? – kérdeztem.
Bólintott.
– Akkor segítek neked megszerezni őket! Ma éjjel.
tizennégy
ÁTTUK, AHOGY MRS. TALBOT épp készíti ki az esti nassolnivalót. Répadarabokat mártással. Nagyszerű!
LBármi panaszom is volt Annette-ra, otthon legalább mindig számíthattam csokis sütire.
– Éhesek vagytok, lányok? Nem lep meg! Senki nem evett túl sokat ebédnél!
Elénk tartotta a tálat. Mindketten vettünk egy-egy répát, és belemártottuk a szószba.
– Chloé meg én gondolkoztunk, Mrs. T. – kezdte Rae. – Toriról.
Letette a tálat az asztalra, és földre szegezett tekintettel bólintott:
– Tudom, drágáim! Nagyon megviseli Liz távozása! Olyan közel álltak egymáshoz! Biztosan jobban érzi majd magát, ha már beszélhetnek, de addig lehet, hogy tovább gyengélkedik, míg az… orvosságát beállítjuk. Nektek, lányok, extra kedvesnek kell lennetek hozzá!
– Természetesen! – nyalta le az ujjáról a szószt Rae. – Azon tűnődtünk, hogy talán könnyebb lenne neki, ha az egész szoba az övé lenne. Én alhatok Chloénál.
Mrs. Talbot szalvétát nyújtott Rae-nek. – Túlságosan nem akarnám elkülöníteni, de az igaz, hogy egyedül most valószínűleg boldogabb lenne.
– Csak most?
A nővér elmosolyodott. – Nem! Végleg is összeköltözhettek Chloéval, ha mindketten ezt szeretnétek!
Míg Tori lent tévézett, Rae elkezdte a pakolást, nehogy Miss van Dop vagy Dr. Gill megvétózza a változtatást.
Ideadott egy halom pólót: – Ez Simoné, nemde?
– Hm?
– Tudni szeretnéd, Simon miért van itt?
– Nem, én…
Összehajtotta a farmerjét a karján, és rám legyintett.
– Ti ketten minden kajálásnál beszélgettetek. Először azt hittem, arra használ, hogy Torit kizökkentse, de ő ma nem figyelt, és Simon mégis tovább beszélt hozzád!
– Én nem…
– Figyu, tetszik neked! Nem nagy ügy – kihúzta Liz alsó fiókját. Üres volt. – Minden nyomát eltüntették, amíg mi órán voltunk. – Nem érdekel a srác, de ez csak az én véleményem.
Talán azért olyan nagyképű velem, mert én nem vagyok vele egy ligában.
– Ligában?
Felemelte az egyik farmerét, és a címkére mutatott.
– Látsz itt valaki mást is Wal-Mart farmert hordani? Ez egy magán otthon. Fizetned kell érte, és fogadok, többe kerül, mint a motel a 6-os úton! Én vagyok az aktuális szegénygyerek!
– Én…
– Rendben van. Te jól kezeled. Peter is, meg – komoran nézett végig az új szobán. – Liz. Derek pedig mindenkivel szemét, úgyhogy ne vedd a szívedre! Ha csak Simon és Tori lekezelő velem, azt kibírom! Ezért gondolom, hogy ők ketten tökéletesen illenek egymáshoz, de ha neked is tetszik, és te is neki? Nem az én dolgom persze! Ahhoz elég okos vagy, hogy kiderítsd.
A sarkában velem a régi szobájába indult. – A barátnőm anyja járt így azzal a pasival, akihez hozzá akart menni feleségül. Megtudta, hogy van három kölyke, akiket az sosem említett! – a válla fölött hátravigyorgott. – Az eléggé biztos, hogy Simonnak nincs gyereke, de sose lehet tudni!
Mivel befejeztük a fiókok kiürítését, fontolgattam, hogy ennyiben hagyom, de nem akartam, hogy azt gondolja rólam: olyan lány vagyok, aki mikor új helyre kerül, rögtön elkezdi feltérképezni a fiúkat. Ha arra nem is voltam felkészülve, hogy a nővéreknek Derekről beszéljek, valakinek el kellett mondanom. Így legalább lesz, ami alátámasztja az én történetemet, ha máskor szükség lesz rá!
– Nem Simon az! – kezdtem, mikor a ruhákkal végeztünk és visszatértünk a szobájába. – Derek!
Épp egy fotót szedett le a falról ügyetlenkedve, átkozódott, amíg én a leeső képet mentettem.
– Derek? Neked tetsz…
– Dehogyis! Úgy értettem, hogy Dereknek szeretnék utánanézni – és nem úgy!
Kifújta a levegőt és a falnak dőlt. – Hála istennek! Tudom, hogy némelyik lány a seggfejekre nyomul, de ő egyszerűen veszélyes! – elpirult, ahogy elvette tőlem a képet, majd egy másik után nyúlt. – Nem kéne ezt mondanom! Nem az ő hibája az egész…
Habozott mielőtt kimondta.
– Lecsapott rá a pubertás!
Vigyor. – Pontosan! Sajnálnom kéne a fickót, de elég nehéz úgy, hogy a hozzáállása legalább olyan ronda, mint a képe! – kezében egy fotóval rám nézett a válla fölött: – Ez az oka?
Csinált… valamit veled?
– Miért? Történt már olyan?
– Attól függ, mit értesz olyanon! Udvariatlan, igen! Seggfej, igen! Semmibe vesz bennünket, kivéve, mikor nincs más választása, de hidd el, senki sem panaszkodik! Na, mit csinált?
Ízlelgettem a szavaimat. Nem akartam, hogy azzal nyaggasson, meséljem el a nővéreknek, így kihagytam az átdobott-az-egész-termen részt, és csak azt ismertem be, hogy követett, és állandóan felbukkan, mikor egyedül vagyok.
– Ó, hát tetszel neki! – adott a kezembe egy fotót, hogy tartsam.
– Dehogy, egyáltalán erről van szó!
– Aha! Valószínűleg szeretnéd, ha nem így lenne, de ez tutira úgy hangzik. Talán te vagy az esete. A sulimban van egy srác a baseballcsapatban, aki tetszik. Még Dereknél is magasabb, de állandóan olyan alacsony lányokra hajt, mint te vagy!
Elvettem tőle még egy képet. – Ez nem az. Teljesen biztos vagyok benne!
A száját szólásra nyitotta, én meg egy kis bosszúságot éreztem. Miért van az, hogy akárhányszor egy lány arról panaszkodik, hogy egy srác zaklatja, rálegyintenek, hogy ó, csak tetszel neki, mintha ettől mindez rendben lenne?
Látva a kifejezést az arcomon, Rae gyorsan összeszorította a száját, és levett még egy képet.
Megszólaltam: – Teljesen kiborít, látni akarom, mit mond az aktája! Hogy van-e egyáltalán okunk félni. Tudod, hogy van-e valami problémája.
– Ez okos dolog! És bocs! Ha félsz tőle, az elég komoly.
Nem akartam viccelődni! Ma éjjel megszerezzük az infókat!
tizenöt
Lyle házban 9-kor volt a takarodó, de a villanyoltás és a tilos-a-beszélgetés szabálya csak egy órával később lépett A életbe, mikor a nővérek is elvonultak.
A felső szint mindkét oldalán volt egy háló az ügyeletes nővérnek. Liz azt mondta, nincsen ajtó a fiúk és a lányok része között, de Rae szerint volt egy a nővérszobák között, hogy veszély esetén minél előbb odaérhessenek a felső szint bármelyik részére.
Így bár Rae esküdözött, hogy Mrs. Talbot gyorsan és mélyen alszik, gondolnunk kellett Miss Van Dopra is. A korai behatolás túl kockázatos volt. Rae 2.30-ra állította be az ébresztőóráját, majd lefeküdtünk.
2.30-kor csend és nyugalom honolt a házban. Túl nagy csend és
túl
nagy
nyugalom.
Minden
padlónyikorgás
pisztolylövésnek tűnt, és egy öreg épületben a legtöbb deszka bizony nyikorog.
Rae követett a konyhába, ahol kivettünk két üdítős dobozt a hűtőből, és a pultra tettük. Aztán a kamraajtót kinyitva felkapcsoltam a villanyt, és úgy tértünk vissza a folyosóra, hogy mindkét ajtót félig nyitva hagytuk.
Dr. Gill irodája a nyugati szárnyon volt, közel a fiúk lépcsőfeljárójához. Rae már hetekkel ezelőtt leellenőrizte a zárat. Rendes belső zár, nem sokkal ellenállóbb azoknál, melyeket egy érmével ki lehet nyitni. Legalábbis ezt mondta.
Nekem soha nem volt okom rá, hogy otthon zárakat törjek fel, talán mert nem voltak testvéreim. Figyeltem és az eszembe véstem. Ez is mind része az élettapasztalat-gyűjtésnek!
Rae egyszer látta, ahogy Dr. Gill előveszi az aktáját a foglalkozás alatt, tudta hát, hol tartja őket. Az irodában volt egy multifunkciós nyomtató, ami leegyszerűsítette a dolgokat.
Én őrködtem. Az egyetlen bökkenő, hogy a lapok másolásakor a szkennerfej olyan hangosan zizegett, hogy ideges lettem. Az akták nem lehettek túl hosszúak, mert mire benéztem, lemásolta, és már tette is őket vissza a mappába.
Két
félbehajtott
lapot
adott
oda
nekem,
aztán
visszacsúsztatta az aktákat a fiókba. Elhagytuk a szobát. Ahogy visszazárta az ajtót, mindketten megdermedtünk a padló félreismerhetetlen megnyikordulásától. Egy hosszú pillanat telt el csendben. Aztán újra nyikordulás. Valaki a fiúk felől lefelé jött a lépcsőn!
Elindultunk, meztelen talpunk tompán puffogott a folyosón.
Beosontunk a félig nyitott konyhaajtón át a kamrába.
– Gyerünk! – suttogtam erőltetetten. – Válassz már valamit!
– Nem találom a Rice Krispie szeleteket, pedig tudom, hogy múlt héten még volt belőlük!
– Biztos a fiúk… – megtorpantam aztán ezt sziszegtem: – Valaki jön! Oltsd le a lámpát!
Lekapcsolta,
én
meg
résnyire
húztam
az
ajtót.
Kikukucskálva Dereket láttam a konyhaajtóban megállni. Nem kapcsolt villanyt, míg körülnézett, de az ablakon beszűrődő
holdsugarak ragyogóan megvilágították az arcát. Szeme végigpásztázta a konyhát, majd a kamraajtón állapodott meg.
Kilöktem és előléptem.
– Egy kis sós kekszet? – kérdeztem a dobozt felemelve.
Rám nézett, nekem pedig a pince villant be, ahogy a levegőben repülök. A mosoly lehervadt az arcomról, kezébe nyomtam a dobozt.
– Harapnivalóért jöttünk – kezdte Rae.
Derek összeszűkült szemmel folyamatosan engem nézett.
– Én akkor hozom a gyümölcslevet – mondta Rae, ahogy átpréselte magát közöttünk.
Derek ránézett a pulton hagyott italos dobozokra.
Bizonyíték, hogy tényleg csak a kamrába törtünk be. Ez volt a tervem, és azt hittem nagyon furfangos, de amikor a tekintete visszatért rám, a hátamon is felállt a szőr, mert láttam, nem vette be.
Előbbre léptem. Egy másodpercig nem mozdult, csak a lélegzetét hallottam, ahogy teljes életnagyságában fölénk magasodott.
Utat adott nekünk.
Ahogy elmentem mellette, egy sor kekszet még kihúzott a dobozból, és felém nyújtotta: – Ezt itt hagytad!
– Oké, kösz!
Vettem egyet, majd Rae-vel a nyomomban a folyosóra siettem. Derek is kijött utánunk, de ő a másik irányba, a fiúk oldala felé indult. Mikor a lépcsőfordulóhoz értem, lenéztem a folyosóra. Derek Dr. Gill irodája előtt állt és az ajtót bámulta.
Lekapcsolt lámpánál feküdtünk az ágyban vagy tizenöt percig, ami elég lehetett Dereknek arra, hogy vagy beáruljon bennünket a nővéreknek, vagy visszaérjen az ágyáig.
Ujjaimmal végig a pizsamám derekába gyűrt lapokat birizgáltam. Végül Rae zseblámpával a kezében átugrott az ágyamra.
– Ez forró volt! – mondta.
– Szerinted elmondja a nővéreknek?
– Á! Ő is enni jött! Nem merne fecsegni!
Ezek szerint Derek éppen akkor kelt fel valami finomságért, amíg, mi betörtünk Dr. Gill irodájába? Utáltam a véletleneket, a nyomtató pedig biztos nem csinált akkora zajt, hogy fent is hallják!
Előhúztam a papírokat, és kisimítottam őket a matracon.
– Ez Dereké! – suttogta Rae, mikor bekapcsolta a zseblámpát.
Kirángattam a második oldalt, magam elé tartottam: – Akarod Simonét?
Megrázta a fejét: – Ez Derek második lapja. Simonnak nem volt.
– Nem találtad meg?
– Nem! Ott nem volt! A fiókbeli elosztókon is rajta a nevünk, meg az aktákon is. Simon neve egyiken sem szerepelt!
– Ez…
– Furcsa, tudom. Lehet, hogy máshol van. Mindenesetre te Derekét akartad, így arra jutottam, hogy nem kéne Simon aktájának a keresésére időt vesztegetni. Na, lássuk végre, miért van itt Frankenstein! – a fényt a lap tetejére irányította. – Derek Souza. Születési idő, blabla.
A fényt a következő részre irányította. – Hűha! A Lyle Házba egy gyermekgondozó egyesület hozta! Az a bizonyos apa nincs is megemlítve, akiről ők beszélnek! Ha a gyermekgondozókat is bevonták, fogadni merek, hogy nem lehet az év apukája! Na, itt van! A diagnózis… antiszociális személyiségzavar. – felhorkantott. – Tényleg? Mondj valamit, amit még nem tudtam! Ez tényleg egy betegség? A gorombaság? Aztán arra milyen bogyót írnak fel?
– Bármi is az, nem működik!
Vigyorgott egyet. – Igazad van. Nem csoda, hogy olyan régóta itt ragadt!
Felkapcsolták a folyosón a villanyt. Rae az ágyára vetődött, de a lámpát nálam hagyta. A fürdő ajtaja becsukódott, eloltottam. Mikor megmozdultam, hogy átdobjam neki, megrázta a fejét, majd kihajolva ezt suttogta: – Fejezd be te!
Ha találsz valami érdekeset, reggel elmondod!
Bárki is volt a fürdőben – Tori vagy Mrs. Talbot –, úgy tűnt, évszázadokig marad. Mire lehúzta a vécét, Rae már aludt.
Vártam pár percet, aztán bekapcsoltam a zseblámpát és olvastam tovább.
Minden mondattal nőtt a gombóc a gyomromban. Az antiszociális személyiségzavarnak semmi köze nem volt a gorombasághoz. Olyasvalakit jellemzett, aki teljesen semmibe vesz másokat, aki képtelen az empátiára, másvalaki helyébe képzelni magát. A kórt erőszakos vérmérséklet és dühkitörések jellemezték, ami csak nehezebbé tette. Ha nem érted, hogy fájdalmat okozol valakinek, mi kell ahhoz, hogy abbahagyd?
Átlapoztam a második oldalra, amin az állt: háttér.
DS hátterének szokásos felmérése nehéznek bizonyult. Nem találtunk sem születési anyakönyvi
kivonatot,
sem
más,
a
személyazonosságát
bizonyító
okiratot.
Ezek valószínűleg léteznek, de a konkrét gyermekkori
információk
hiánya
minden
alapos
kutatást
ellehetetlenít.
DS
és
mostohabátyja, SB szerint Derek körülbelül 5 éves kora óta él velük. DS nem emlékszik – vagy vonakodik elárulni – életének semmilyen részletére ez időpont előtt, bár reakciói azt sugallják, hogy valószínűleg intézeti körülmények között nevelkedett.
Úgy tűnik, Simon apja, Christopher Bae valódi felügyelettel bír DS felett, de nincs hivatalos nyoma sem az adoptálásnak, sem egy befogadási megegyezésnek. A fiuk „Simon Kim” és „Derek Brown” néven voltak beíratva az iskolába. A hamis nevek oka nem ismert.
Az iskola feljegyzései arra utalnak, hogy
DS
magatartásbeli
problémái
hetedikben
kezdődtek.
Ugyan
soha
nem
mutatott érzelmet vagy jókedvet, egyre komorabb
lett,
visszahúzódását
nem
helyénvaló
dühkitörések
tarkították,
melyek erőszakkitörésekben csúcsosodtak.
Erőszakkitörések…
A karomon lüktettek a zúzódások, ahogy fájdalomtól meg-megránduló arccal, szórakozottan dörzsölgettem.
Egy eset sem volt rendesen dokumentálva, ami lehetetlenné tette a zavar teljes kórtörténetének felvázolását. DS úgy tűnt, elkerülte a kirúgást vagy bármilyen más fegyelmi megtorlást addig a veszekedésig, melyet
a
tanúk
„szokásos
iskolaudvari
harcként” írtak le. DS erőszakosan támadt rá 3 fiatalra, ami a rendőrök gyanúja szerint a kémiai anyagok által okozott düh volt. Egy adrenalinhullám indokolhatja a tanúk
által
jelentett
rendkívüli
erőfitogtatást. Mire a hivatalos szervek közbeavatkoztak,
az
egyik
fiatalnak
megrepedt a gerince. Az orvosszakértők attól tartanak, soha nem fog újra járni.
A sűrűn teleírt oldalon folytatódott a háttérinformációk részletezése, de a szavak köddé váltak, nem láttam mást, mint a padlót tovasuhanni, ahogy Derek áthajít a mosószobán.
Kivételes erő…
Erőszakos kitörések…
Talán nem fog újra járni.
Lizt azért elvitték, mert ceruzát meg hajzselés palackokat dobált, Dereket meg itt tartják? Az óriás fickót az erőszakos, dühkitöréses múltjával? Egy olyan betegséggel, aminél nem érdekli, kit sebesít meg és mennyire súlyosan?
Miért nem figyelmeztetett valaki?
Miért nem zárták be?
A lapokat a matracom alá tuszkoltam. A többit nem kellett elolvasnom, tudtam, mi áll benne. Az, hogy gyógyszerezik. Az, hogy rehabilitálják. Hogy együttműködik, és a Lyle Házban nem mutatott semmi erőszakra utaló jelet. Hogy az állapota ellenőrzés alatt van.
A lámpát a karomra irányítottam. Az ujjnyomok kezdtek belilulni.