harminckilenc

elegyömöszöltem Liz kapucnis pulcsiját a zsákomba.

Több helyet foglalt, mint amit megengedhettem B magamnak, de szükségem volt rá. Olyan kérdés megválaszolásában segíthet, amire tudnom kellett a választ…, persze amint fel merem tenni magát a kérdést!

Mikor Derek bejelentette, hogy aznap éjjel kell indulnunk, először azt gondoltam, hogy nem lesz elég az idő, de túl sok is volt. Megcsináltuk a házit, amit már nem adunk be, segítettünk Mrs. Talbotnak olyan ételeket kitalálni, amelyekből már nem eszünk, mialatt leküzdöttük a késztetést, hogy lelépjünk és tovább tervezgessünk. Rae és Tori is észrevette a fiúkkal folytatott „tanácskozásaimat”, amit ha folytatunk, még a nővérek is gyaníthatják, hogy többről van már szó, mint tinihormonokról.

Figyelmeztettem a többieket Torival kapcsolatban, de senki nem aggódott. Úgy volt, ahogy neki mondtam, eszünkbe sem jutott. Jelentéktelen volt. Azon tűnődtem, vajon nem ez fájt-e neki a legjobban?

Az estét filmnézéssel töltöttük. Most az egyszer annyira nem figyeltem, hogy ha valaki megkért volna, hogy foglaljam össze, tíz perccel a vége felirat után sem tudtam volna.

Derek nem csatlakozott hozzánk. Simon szerint a bátyját kimerítette az előző éjszaka, és pihenni akart, hogy tiszta fejjel segíthessen nekünk az éjjel. Azon tűnődtem, talán megint lázas lett.

Mikor Mrs. Talbot Derek felől érdeklődött, Simon azt felelte, hogy „nem érzi olyan jól magát”. Talbot ugyan-ugyanozott és visszavonult Ms. Abdóval kártyázni, még csak nem is ment fel, hogy megnézze. Mindig ez volt Derekkel. A nővérek magára hagyták, mintha a mérete elfeledtette volna velük, hogy még ő is csak egy gyerek. Vagy talán az aktájának és a diagnózisának köszönhetően a lehető legkevesebbszer akartak vele érintkezni.

Észrevette vajon, hogy bánnak vele? Biztos igen. Semmi nem kerülte el Derek figyelmét, és gyanítottam, hogy ez csak megerősítette számára, hogy mennyire itt kell lennie.

Ahogy a film tovább pörgött, nyugtalankodni kezdtem miatta. Annyira vigyázott, hogy Simon meg ne tudja, hogy beteg. Ha Simon mondhatta, hogy „nem érzi olyan jól magát”, az azt jelentette, hogy túl beteg ahhoz, hogy eltitkolja.

Kiosontam

a

médiaszobából,

vettem

négy

fájdalomcsillapítót, egy pohár vizet, és felvittem neki.

Kopogtam az ajtón. Semmi válasz. Világosság szűrődött ki alul, de el is aludhatott olvasás közben.

Vagy túl beteg ahhoz, hogy feleljen.

Kopogtam megint, kicsit hangosabban.

– Derek? Én vagyok! Hoztam vizet meg gyógyszert!

Még mindig semmi. Megérintettem a kilincset, jól esett a hűvös az ujjamnak. Valószínűleg aludt. Vagy nem akar hallani.

– Itt hagyom!

Ahogy lehajoltam, hogy a poharat a földre tegyem, az ajtó annyira

kinyílt,

hogy

lássam

Derek

csupasz

lábát.

Kiegyenesedtem.

Megint alsónadrágban volt, és a pillantásom gyorsan biztonságos helyre, az arcára siklott, de azt észrevettem, hogy izzadság gyöngyözik a mellkasán. Izzadt haja a homlokára tapadt, szeme lázasan csillogott, ajkai szétnyíltak, légzése nehéz és erőltetett volt.

– Na, hogy…? – kezdtem.

– Jól leszek!

Nyelvét végigfuttatta kiszáradt ajkain és sűrűn pislogott, mint aki nehezen koncentrál. Mikor kinyújtottam felé a poharat, elvette a nyíláson keresztül és jó nagyot kortyolt belőle.

– Köszönöm!

Odaadtam a gyógyszert is. – Biztos minden rendben?

– Biztos.

Kitámasztotta az ajtót a lábával, és hátranyúlva a hátát vakargatta.

– Lehet fürdőt kéne venned… – mondtam. – … egy jó hideg fürdőt a láz ellen! A szódabikarbóna meg segít a viszketésen.

Hozhatok…

– Ne, rendben vagyok!

– Ha bármi is kell…

– Pihenj csak! Menj vissza, mielőtt valaki észrevesz!

Elindultam a lépcső felé.

– Chloé?

Visszanéztem. Kihajolt az ajtón.

– Simonnak erről semmit, jó? Arról, hogy mennyire rosszul vagyok!

– Azt tudja, hogy nem érzed jól magad. Meg kéne mondanod…

– Minden rendben!

– Egyáltalán nincs minden rendben! Rá fog jönni…

– Nem fog. Vigyázok rá.

Visszavonult, és az ajtó becsukódott.

***

Aznap éjjel Rae egyszerűen nem tudott csendben maradni.

Beszélni akart a hátizsákjáról, hogy mit pakolt, és vajon jól választott-e, és kéne-e még valamit vinnie…

Utáltam volna elhallgattatni. Olyan izgatott volt, mint a gyerek, aki élete első ottalvós táborába készül, ami furcsa, hisz azok után, ami a barátjával az utcán történt, Rae-nek tudnia kellett, hogy az utcai élet nem valami mesebeli, felnőttes kaland.

Feltételezem, hogy neki nem ugyanaz volt. Simonnal és velem jön, és nem sok nálunk kevésbé alkalmas gyerek létezik, akikből Bonnie és Clyde válhatna. Ez nem bűncselekmény, hanem küldetés volt. Emellett, ahogy Simon és Derek mondta, a régi szabályok ránk már nem vonatkoztak.

– Mert mi különlegesek vagyunk! – nevetett fel gurgulázva.

– Ez olyan ócskán hangzik! De ez az, amit mindenki szeretne, nem? Hogy különleges legyen?

Tényleg? Én sok minden szerettem volna lenni. Okos, feltétlenül. Tehetséges, mindenképpen. Csinos? Na jó, beismerem! De különleges?

Túl nagy részét töltöttem már az életemnek különlegesként.

A gazdag kislány, aki elvesztette az anyját. Az új kölyök az osztályban. A drámatagozatos, aki nem akart színésznő lenni.

Számomra a különleges azt jelentette, hogy eltérő, és nem a jó értelemben. Én normális szerettem volna lenni, és az irónia ebben az, hogy egész idő alatt, amíg a normális életről ábrándoztam, azt éltem…, legalábbis sokkal közelebb álltam hozzá, mint ezentúl bármikor fogok.

Ahogy Rae-t néztem, aki hason fekve, gyufával a kezében azon küzdött, hogy egyet puszta kézzel is lángra lobbantson, nyelve hegyét a foga között kidugva, az elkeseredettséggel határos eltökéltséggel, látszott, milyen nagyon szeretett volna természetfeletti képességet. Nekem volt, és annyira nem érdekelt, hogy szívesen nekiadtam volna.

Olyan volt, mint a suliban, mikor a lányok dizájnos farmerekről csevegnek és számolják a bébiszittelés óráit, ami után vehetnek majd egyet, én meg ültem ott az enyémben, négy másik otthon a szekrényben, és számomra nem jelentettek többet, mint a márka nélküliek. Lelkiismeret-furdalásom volt, amiért nem értékelem eléggé azt, amim van.

A nekromancia nem olyan, mint egy nagyon drága farmer, és biztos voltam benne, hogy az életem jobb lenne nélküle.

Mindenképpen könnyebb. De mégis, ha holnap arra ébredek, hogy már nem tudok a halottakkal beszélni, vajon csalódott volnék?

– Azt hiszem, melegszik – mondta, ahogy a gyufafejet az ujjai közé csípte.

Kimásztam az ágyból. – Hadd nézzem!

– Ne! – húzta vissza. – Még ne! Amíg biztos nem leszek benne!

Féldémon volt Rae vagy sem? Derek mondta, hogy azok a kezükkel égetnek meg dolgokat. Az ő korában már probléma nélkül képesnek kéne lennie egy gyufa meggyújtására. De Derek olyan nekromantát sem látott soha, aki felébred egy reggel, és hirtelen szellemeket lát mindenfelé. Általában mindez fokozatosan zajlik.

Nem volt ez a fejlődésre általánosan is jellemző? A könyvek mondhatják, hogy „tizenkét évesen a gyerekekben elkezdődik a serdülés folyamata, ami tizennyolc évesen ér véget”, de ez ugye általánosítás. Vannak lányok, mint én és fiúk, mint Derek, akik nem férnek be a keretbe.

Lehet, hogy Rae természetfeletti képessége is későn érik, mint én és a menzeszem. Az is lehet, hogy az én képességem pedig olyan, mint Derek meg a serdülés, ahol az összes változás egyszerre jelentkezett.

Úgy tűnt, hogy a féldémonok anyja ember, apjuk démon, aki emberi formát vesz fel a teherbe ejtés idejére. Ez illene Rae történetére, akit az anyja a születésekor elhagyott, apa pedig nem is volt a képben.

– Füst! – visított, mielőtt a kezével rácsapott volna a szájára.

Megrázta a gyufát. – Füstöt láttam! Esküszöm! Igen, tudom, hogy ez még édes kevés, de annyira frankó volt! Gyere, nézd!

Kihúzott egy újabb gyufát a dobozból.

Tényleg féldémon lenne?

Nagyon reméltem.