egy

IRTELEN FELÜLTEM AZ ÁGYBAN, egyik kezemmel a medálomat, másikkal a lepedőmet szorongatva.

HErőlködtem, hogy legalább foszlányokra emlékezzek a már majdnem elillant álomból. Valami pince… egy kislány…

én lettem volna? Nem emlékeztem, hogy valaha is lett volna pincénk, mindig is lakásban éltünk.

Egy

kislányt

láttam

egy

pincében,

meg

valami

félelmetest…, de hát, a pincék mindig azok, nem? Már a gondolatukra

is

sötétség,

nedvesség,

üresség

megrázkódtam. Bár ez nem volt üres. Volt ott egy… nem jutott eszembe, mi. Egy férfi a kazán mögött…?

Összerezzentem, mikor dörömböltek a hálószobám ajtaján.

– Chloé! – visított Annette. – Miért nem húztad fel az órádat? Én házvezető vagyok, nem a dadád! Ha megint elkésel, felhívom apádat!

Fenyegetésnek ez azért nem volt olyan rettenetes. Még ha Annette utol is éri apát Berlinben, apa csak tettetné, hogy érdekli, fél szemmel a BlackBerryjén a figyelmét valami sokkal fontosabb, mint például az időjárás-előrejelzés terelné el. Persze motyogna valami „Igen, majd elintézem, mikor hazaértem”-et, de aztán elfelejti az egészet, amint leteszi a kagylót.

Bekapcsoltam és felhangosítottam a rádiót, majd kimásztam az ágyból.

Fél órával később már a fürdőszobában voltam, a sulira készülődtem.

Elcsatoltam oldalt a hajam, és a tükörbe nézve megborzongtam. Úgy néztem ki, mint egy tizenkét éves…, és mindenféle rásegítés nélkül. Bár épp elmúltam tizenöt, az éttermekben még mindig a gyerekmenüt nyújtották felém a felszolgálók. És igazuk is volt. Alig voltam 150 centi, az alakom pedig csak szűk farmerben és még annál is szűkebb pólóban látszott.

Lauren nénikém esküdözött, hogy majd megugrok felfelé és talán előre is, amikor végre megjön a ciklusom. De szerintem ezen a ponton a kérdés nem a „mikor”, hanem a „ha egyáltalán” volt. A legtöbb barátnőmnek már megjött tizenkét, sőt volt, amelyiknek már tizenegy évesen. Próbáltam nem túl sokat gondolni erre, de persze nem tudtam. Aggódtam, hogy valami baj van velem. Minden egyes alkalommal, mikor a barátnőim a menzeszükről beszéltek, úgy éreztem magam, mint egy szörnyszülött, s imádkoztam, nehogy megtudják, hogy nekem még meg sem jött. Lauren nénikém szerint semmi bajom nincs, és mivel ő orvos, gondoltam, csak tudja. De akkor is zavart. Rettenetesen.

– Chloé! – remegett meg az ajtó Annette húsos ökle alatt.

– Vécén vagyok! – kiáltottam vissza. – Mi lenne, ha békén hagynál?

Kipróbáltam milyen, ha csak hátul egy csattal tűzöm össze a két oldalt. Nem volt rossz. Mikor a fejemet elfordítottam, hogy onnan is megnézzem, a csat persze kicsúszott vékony babahajamból.

Soha nem kellett volna levágatnom, de már hánynom kellett a hosszú, egyenes és kislányos hajamtól. Vállig érő

leheletkönnyű fazont választottam, ami a modellen istenien nézett ki. Rajtam? Nem annyira.

Szemeztem kicsit a bontatlan hajfestékes tubussal. Kari esküdni mert volna rá, hogy a piros csíkok tökéletesen állnának az én vörösesszőke hajamhoz. Nem tudtam kiverni a fejemből, olyan lennék, mint egy csíkos pálcanyalóka. De mégis, talán öregítene…

– Már veszem is fel a telefont, Chloé! – ordította Annette.

Felkaptam

a

festékes

tubust,

belegyömöszöltem

a

hátizsákomba és feltéptem az ajtót.

A lépcsőn mentem, mint mindig. Az épület változhatott, de a szokásaim soha. Onnantól kezdve, amikor először mentem óvodába, megálltunk a lépcső tetején, anyám fogta a kezem, a másikon meg átvetette a Sailor Moon hátizsákomat.

– Felkészülni, Chloé! – figyelmeztetett. – Egy, kettő, három…

Elkezdtünk a lépcsőn lefelé versenyezni, s ahogy a fokok inogva siklottak bizonytalan lábunk alatt, fújtattunk és vihogtunk, elfeledtem az első ovis nap miatt érzett minden félelmemet.

Az óvoda és az általános iskola első évei alatt tovább rohantunk együtt a lépcsőn lefelé, aztán… hát… nem volt kivel lerohannom a lépcsőn többé.

A lépcső alján egy pillanatra megálltam, megérintettem a nyakláncot a pólóm alatt, aztán elhessegettem az emlékeket, felkaptam a hátizsákomat és kisétáltam a lépcsőházból.

Miután

anya

meghalt,

sokfelé

költöztünk

Buffalo

környékén.

Apám

luxuslakásokkal

üzletelt,

vagyis

szerkezetkész épületekben vette meg őket, majd eladta, mikor a munkát befejezték. Mivel az idő nagy részében üzleti úton volt, a letelepedés nem volt fontos. Neki legalábbis.

A ma reggeli lépcsőzés nem volt annyira remek ötlet. A gyomrom eleve görcsbe rándult a félévi spanyol vizsga miatt.

A legutóbbi tesztet elrontottam, alig mentem át, mivel az egész hétvégét Bethnél töltöttem ahelyett, hogy tanultam volna. A spanyol soha nem volt az erősségem, de ha nem kapok legalább

hármast,

apának

biztosan

szemet

szúr

és

megkérdőjelezi, vajon mennyire volt okos választás ez a művészeti suli.

Milos a járdaszegély mellett várt a kocsiban. Már két éve, két költözés és három iskola óta ő volt a sofőröm. Ahogy beültem, megigazította a tükröt az oldalamon. A reggeli nap fénye így is a szemembe tűzött, de nem szóltam. A gyomrom is megnyugodott, ahogy az ujjammal dörzsölni kezdtem a karfán lévő ismerős szakadást, és belélegeztem a ventilátor fölött forgó légfrissítő mesterséges fenyőillatát.

– Láttam egy filmet tegnap este – mondta, ahogy a kocsit három sávval beljebb kormányozta. – Olyat, ami neked is tetszene.

– Krimit?

– Nem. – összehúzta a szemöldökét, és az ajkait úgy mozgatta, mintha a szóba jöhető kifejezéseket próbálgatná. – Akciós kalandfilmet. Tudod, fegyverekkel, robbantásokkal.

Igazi lelövöldözős film.

Nem szerettem Milos angolját kijavítani, de ő ragaszkodott hozzá.

– Inkább csak lövöldözős…

Felhúzta az egyik szemöldökét: – De ha valakit megölnek, lefelé esik, nem?

Nevettem, majd egy ideig még filmekről beszélgettünk. Ez volt a kedvenc témám.

Mikor Milosnak a diszpécser hívására kellett válaszolnia, oldalra fordultam. Egy hosszú hajú fiú tűnt fel az üzletemberek tömegéből. Régimódi műanyag uzsonnás dobozt vitt, rajta valami szuperhőssel. Annyira lekötött, melyik figura is lehet, hogy nem is vettem észre, merre tart, míg le nem ugrott a járdáról, épp a mi kocsink elé.

– Milos! – kiáltottam. – Vigyázz…!

Torkom szakadtából kiabáltam, ahogy a biztonsági öv a mellkasomba vágott. A mögöttünk és az utána levő vezetők láncreakciót indítva feküdtek rá a dudájukra.

– Mi az? – mondta Milos. – Chloé, mi a baj?

A kocsi orra felé néztem, és… semmit nem láttam. Csak az üres sávot előttünk, a szembejövőben meg a Milosnak mutogató sofőröket.

– A-a-a… – ökölbe szorítottam a kezem, mintha az segítene a fogalmazásban. Ha elakadsz, válassz másik utat, mondta mindig a beszédtanárom. – Azt hiszem, láttam valami…

Lassan beszélj! Először gondold át a szavakat!

Bocsánat. Azt hiszem, láttam valakit elénk ugrani.

Milos elindította a taxit. – Ez velem is néha megtörténik, főleg ha elfordítom a fejem. Azt hiszem, látok valakit, mikor senki nincs ott.

Bólintottam. A hasam megint megfájdult.

kettő

 

EGMAGYARÁZHATATLAN

VOLT

a

részben

elfeledett álom és a fiú, akit elvileg nem láthattam.

MAmíg legalább az egyiket ki nem verem a fejemből, biztos nem tudok a spanyol tesztre koncentrálni! Így aztán felhívtam Lauren nénikémet. Rámondtam az üzenetrögzítőre, hogy délben újra hívom. Már félúton voltam Kari barátnőm szekrényéhez, mikor visszahívott.

– Laktam én valaha olyan házban, ahol pince is volt? – kérdeztem.

– És jó reggelt neked is!

– Bocsánat! Álmodtam valamit és nem hagy nyugodni. – elmondtam neki azt a részt, amire emlékeztem.

– Ó, az az allentowni régi ház lehetett! Még kölyök voltál, nem csoda, hogy nem emlékszel!

– Köszönöm. Nagyon…

– Foglalkoztat, azt látom. Jó kis rémálom lehetett!

– Valami pincében élt egy szörny. Semmi különös.

Szégyellem is magam.

– Szörny? Micsoda!?

Hangszóró nyomta el a hangját, a háttérben egy gépi hang jelentette: – Dr. Fellows jelentkezzen a 3B-ben!

– Ez neked szól, nem? – kérdeztem.

– Még várhat. Minden rendben, Chloé? Nem vagy valami lelkes.

– Nem az, csak… kicsit túlpörgött ma a fantáziám. Reggel Milost is kiborítottam, mert azt hittem, láttam egy fiút a taxink elé szaladni!

– Micsoda?

– Nem volt ott semmilyen fiú. A fejemen kívül legalábbis! – észrevettem Karit a szekrényénél és integettem neki. – Mindjárt becsöngetnek, szóval…

– Felveszlek suli után. A Crowne-ban vacsorázunk és beszélgetünk majd.

Letette, mielőtt ellenkezhettem volna. Megráztam a fejem és Kari után szaladtam.

Az iskola. Nem túl sokat mondhatok róla. Az emberek azt hiszik, hogy a művészeti sulik biztos mások, tele fortyogó alkotóerővel és boldog gyerekekkel, ahol még az emósok is a kínzott lelkük által megengedhető legközelebb állnak a boldogsághoz. Azt hiszik, itt kisebb a kortársak nyomása és a terrorizálás, elvégre is az ide járók nagy része a más sulikban megfélemlítettekből tevődik össze.

Az igaz, hogy ebből a szempontból az A. R. Gurney nem volt túl rossz suli, de ahol sok gyerek van együtt, bármennyire is hasonlónak tűnnek, lesznek elhatárolódások. Klikkek alakulnak, bár a sportolók, stréberek és senkik helyett itt művészekből, zenészekből meg színészekből.

Mint színházművészetist, engem a színészekkel csaptak össze, akiknél a tehetség úgy tűnt, sokkal kevesebbet számít, mint a szépség, a pózolás vagy a szóbeli kifejezőkészség.

Utánam soha senki sem fordult meg és nagy nulla voltam az utóbbi kettő dologban is.

A népszerűségi listán is tökéletes középmezőny. Egy lány, akiről senki nem tételez fel túl sokat.

Én azonban mindig arról álmodtam, hogy művészeti sulis leszek, és ez itt olyan remek is volt, ahogy elképzeltem. És ami a legjobb, apa megígérte, hogy függetlenül attól, hányszor költözünk, addig maradhatok, amíg be nem fejezem! Ez azt jelentette, hogy életemben először nem én voltam az „új lány”.

Elsőévesként kezdtem az A. R. Gurneyben, ahogy bárki más.

Végre mint egy normális gyerek.

Ez a nap viszont különbözött a szokásostól. Egész reggel az utcán látott fiún járt az eszem. Volt rá több logikus magyarázat: a kajás dobozát bámulva nem becsülhettem fel rendesen, hova szalad, beugorhatott egy járdánál várakozó autóba vagy az utolsó pillanatban irányt válthatott és eltűnt a tömegben.

Tökéletes magyarázat volna. Miért zavart akkor még mindig?

– Ó, ugyan már! – mondta Miranda, ahogy ebédidőben a szekrényemben kotorásztam. – Pont ott áll. Kérdezd meg, elmegye veled a buliba! Olyan bonyolult ez, szerinted?

– Hagyd békén Chloét! – vágott közbe Beth, majd átnyúlt a vállam felett és lekapta a rikító sárga kajás csomagomat a felső

polcról. – Nem értem, miért nem találod, Chloé! Épphogy csak nem világít!

– Létrára volna szüksége, hogy olyan magasra lásson! – mentegetett Kari.

Nevetve ugrott el miután csípőn billentettem.

Beth a szemeit forgatta: – Gyerünk már, emberek, vagy sose lesz asztalunk!

Már majdnem elértünk Brent szekrényéig, mikor Miranda oldalba bökött: – Kérdezd már meg, Chloé!

Túl hangosan „suttogott”. Brent hátrafordult…, aztán gyorsan elkapta a fejét. Elvörösödtem és a mellemhez szorítottam a kajás csomagom.

Kari sötét, hosszú haja a vállamhoz ért. – Az egy hülyegyerek! – suttogta. – Ne foglalkozz vele!

– Nem, nem hülye, csak engem nem kedvel. Nem értem, miért.

– Gyere – kezdte Miranda –, megkérdezem én helyetted.

– Ne! – ragadtam meg a karját. – K-k-kérlek, ne!

Kerek arca undort tükrözött: – Istenem, milyen gyerekes tudsz lenni! Tizenöt éves vagy, Chloé, már magad kéne intézned a dolgaidat!

– Mint például addig hívogatni egy srácot, amíg az anyja rád nem szól, hogy hagyd békén? – kérdezte Kari.

Miranda megvonta a vállát. – Az Rob anyja volt. Rob maga sose mondta.

– Tényleg? Hitegesd csak magad, ha ez megnyugtat!

Ez aztán betalált. Rendszerint beavatkoztam volna, hogy hagyják már abba, de még mindig dühös voltam azért, hogy Miranda zavarba hozott Brent előtt.

Karival és Beth-tel szoktunk fiúkról beszélni, de nem voltunk annyira odáig értük. Miranda igen, több fiúja volt, mint amennyinek a nevét tudta. Mikor velünk kezdett lógni, hirtelen nagyon fontos lett, hogy legyen olyan srác, aki tetszik nekünk.

Aggódtam én eleget az éretlenségemen, az nem segített, hogy hahotázni kezdett, mikor beismertem, hogy még sosem voltam igazi randin. Kitaláltam tehát valakit. Brentet.

Gondoltam, elég lesz, ha megnevezem, ki tetszik. Egy frászt! Miranda továbbment, elmondta neki is, hogy tetszik nekem. Borzasztó volt. Többnyire legalábbis. Kicsit azért reméltem titokban, hogy Brent majd azt üzeni: – Frankó, Chloét én is bírom! De persze nem mondta. Míg azelőtt néha legalább spanyolon beszélgettünk, most két sorral arrébb ült, mintha hirtelen a világ legbüdösebb némberévé váltam volna.

Épp odaértünk a büféhez, mikor valaki a nevemen szólított.

Megfordultam, és Nate Boziant láttam felénk futni, vörös haja jelzőfényként világított a zsúfolt teremben. Összeütközött egy felsőssel, félszegen bocsánatot kért, majd jött tovább.

– Helló! – mondtam, ahogy a közelbe ért.

– Helló neked is! Elfelejtetted, hogy Petrie ezen a héten áttette a filmklubot ebédidőre? Az avantgárdról lesz szó.

Tudom, hogy imádod a művészfilmeket!

Hányást mímeltem.

– Akkor kimentelek. Megmondom neki azt is, hogy a rövidfilm rendezése sem érdekel.

– Az is ma dől el?

Nate hátrálni kezdett: – Talán. Talán nem. Szóval szólok Petrie-nek, hogy…

– Mennem

kell!

mondtam

a

barátaimnak,

és

utánarohantam.

A filmklub, mint mindig, most is a színfalak mögött kezdődött, ahol elintéztük az ügyeket, meg ettünk. Kaját ugyanis nem lehetett bevinni a nézőtérre.

Beszéltünk a rövidfilmről, ahol én is, egyetlen elsősként, tényleg rajta voltam a lehetséges rendezők listáján. Aztán, amíg a többiek különböző avantgárd filmekből néztek jeleneteket, rágódtam kicsit a lehetséges próbarendezésen. Meglógtam, mielőtt vége lett volna, és visszaindultam a szekrényemhez.

Az agyam addig pörgött, míg majd félúton nem jártam. A gyomrom megint rákezdte, arra emlékeztetve, hogy a válogatás miatti izgalmamban elfelejtettem enni.

A kajámat persze a hátsó színpadon felejtettem. Ránéztem az órámra: tíz percem volt órakezdésig. Talán sikerülhet.

A filmklubot már befejezték. Bárki is hagyta el a nézőteret utoljára, leoltotta a villanyt, és nekem halvány gőzöm sem volt arról, hogyan kapcsoljam vissza, főleg, hogy a kapcsoló megtalálásához,

először

is,

nem

ártott

volna

látni!

Foszforeszkáló kapcsolók! Ez az! Ebből szponzorálhatnám az első filmemet! Ehhez az kéne, hogy valaki gyártson ilyeneket.

Persze akár a legtöbb rendező, én is inkább szellemi síkon mozogtam.

Kétszer vágtam be a térdem, ahogy botorkáltam lefelé a sorok között. A szemem végül is hozzászokott a vészjelzők halvány fényéhez, s ráleltem a színpad mögé vezető lépcsőre.

Aztán nehezebb lett.

A színpad hátulja kisebb elfüggönyözött részekre volt osztva, amit raktárnak és rögtönzött öltözőknek használtak.

Valahol itt kellett lennie a világításnak, de én még soha nem kapcsoltam fel. Körbetapogatóztam a legközelebbi falon, de nem találtam kapcsolót, így feladtam. A vészjelzők gyenge fényében látni lehetett a körvonalakat. Elég lesz az is.

Mégiscsak elég sötét volt, és én félek a sötéttől. Gyerekként volt pár rossz emlékem képzeletbeli lényekről, akik a sötétben ólálkodtak és megijesztettek. Tudom, ez furcsán hangzik. Más gyerek jóbarátot talál ki magának, én meg mumusokat.

Arcfesték szaga jelezte, hogy az öltözők környékén járok, de ez az illat, naftalinnal és régi kosztümök szagával keveredve, most nem nyugtatott meg annyira.

Még három lépés, majd felsikoltottam, mert valami körülöttem hullámzó anyagba ütköztem. Függöny! Nagyszerű!

Vajon milyen hangosan kiálthattam? Nagyon reméltem, hogy a falak hangszigeteltek.

Kezemet végigfuttattam a kellemetlen műanyagon, amíg nyílást nem találtam, és széttártam a függönyt. Előttem az ebédlőasztal körvonala látszódott, a tetején valami sárgával. A csomagom lenne?

Úgy tűnt, mintha a rögtönzött terem megnyúlt volna előttem és a sötétségbe ásítozna. A perspektíva miatt a két befelé futó lefüggönyözött oldal leszűkítette a teret. Érdekes illúzió, főleg egy rémfilmhez. Nehogy elfelejtsem!

Forgatási helyszínként szemlélve a folyosót megnyugodtam.

Megjegyeztem a pillanatot, melyhez a lépéseim szaggatott ritmusa adott aláfestést még közelebb hozva a jelenetet, szinte a főhős fejébe helyezve a nézőt – az esztelen lányéba, aki valami furcsa zajforrás felé tart.

Tompa puffanás. A cipőm nyikorgott, ahogy elindultam, így a zaj még inkább megijesztett. Nevetni próbáltam, miközben libabőrös karomat dörzsölgettem. Jól van, elvégre is furcsa zajról volt szó, nemde? – a hangeffektusra célozva.

Újabb zaj. Meg valami zörgés. Csak nem patkányok élnek a kísértetjárta folyosókon? Micsoda klisé! Ideje lesz leállítani a szárnyaló fantáziámat, és koncentrálni. Rendezzem a jelenetet!

Főhősünk meglát egy árnyalakot a folyosó végén…

Édes istenem, ez is milyen olcsó trükk! Legyél már eredeti… titokzatos…

Kettes csapó.

Mit is lát a lány? Egy gyerek új, rikító sárga és e régi elátkozott helyhez nem illő uzsonnás dobozát.

Fusson csak a film tovább! Ne engedjünk meg semmiféle elkalandozást…

Zokogás visszhangzott az üres teremben, majd abbamaradt, és nedves szipogásba ment át.

Sírás. Hát persze! A filmemben. A főhős egy gyerek ételes dobozát látja, majd hátborzongató zokogást hall. A terem végében valami tényleg megmozdult. Egy sötét alak…

Előre vetettem magam a csomagomért, felkaptam, és már ott sem voltam.

három

 

HLOÉ! VÁRJ CSAK!

Bedobtam a meg nem kezdett ebédemet a szekrénybe, s – C épp indultam vissza, mikor Nate utánam kiáltott.

Megfordultam, láttam, ahogy oldalazva egy csapat lányon vág keresztül.

A csengő megszólalt, és a folyosó megtelt a folyón fölfelé küzdő lazacokhoz hasonlóan lökdösődő gyerekekkel, akik mindent elsodornak, ami az útjukba kerül. Nate-nek is küzdenie kellett, hogy eljusson hozzám.

– Leléptél a filmklubról, mielőtt beszéltünk volna! Meg akartam kérdezni, mégy-e a buliba?

– Holnap? Aha, igen.

Megvillantotta gödröcskés vigyorát. – Remek! Akkor ott találkozunk!

Elnyelte a gyerekrengeteg, én meg csak álltam és bámultam utána. Nate csak azért keresett, hogy megtudja, megyek-e a buliba? Ez persze nem ugyanaz, mintha arra kért volna, hogy menjek vele táncolni, de mégis… Most újra át kell gondolnom, mit vegyek fel!

Egy felsős úgy nekem jött, hogy leverte a hátizsákomat, miközben morgott valamit arról, hogy minek kell a folyosó közepén állni. Ahogy lehajoltam, csorgást éreztem a lábam között.

Hirtelen egyenesedtem fel és dermedten álltam, mielőtt óvatosan egy lépést mertem tenni.

Ó, istenem! Csak nem bepisiltem? Mély lélegzetet vettem.

Talán tényleg beteg vagyok, egész nap volt valami a gyomrommal.

Lássuk, meg lehet-e oldani, ha meg annyira gázos, akkor hazamegyek taxival.

Mikor a mosdóban lehúztam a bugyimat, csupa piros volt.

Pár percig csak ültem ott a vécén, bárgyún vigyorogva, abban a reményben, hogy a suli mosdójában lévő kameráról szóló pletykák nem igazak.

Kevéske vécépapírt tekertem össze a bugyimba, felhúztam a farmeremet, és kikacsáztam a fülkéből. Ott aztán megláttam az egészségügyi betétes automatát, amelynek látványa ősz óta gúnyolódott velem.

A hátsó zsebemből kihúztam egy ötdolláros bankót, egy tíz-

és két egycentest. Vissza a fülkébe. Átforgattam a hátizsákom, és találtam is még egy ötcentest.

Tanulmányoztam a gépet. Közelebbről. Megvizsgáltam az összekarcolt zárat, amit Beth szerint hosszú körömmel is ki lehet nyitni. Az enyém nem volt hosszú, de az otthoni kulcsom is megfelelt helyette.

Óriási hét ez a számomra! Bekerültem a rendezői kalapba!

Nate a buli iránt érdeklődött! Megjött az első menzeszem! És most itt az első bűncselekmény!

Miután rendbe hoztam magam, a hajkefémet keresgéltem a zsák alján, de helyette a hajfestékes tubus került a kezembe.

Felemeltem. A tükörképem rám vigyorgott.

Miért is ne adjuk „az első mulasztott órát” és az „első

hajfestést” is a listához? A suli mosdójában nem lesz könnyű

befesteni a hajamat, de valószínűleg egyszerűbb, mint otthon, Annette-tel a lakásban.

Húsz percig tartott felkenni a tucatnyi élénkpiros csíkot. A pólómat le kellett vennem, nehogy festékes legyen, így aztán farmerban és melltartóban álltam a kagylónál. Szerencsére nem jött be senki.

A csíkokat papírtörlővel szárazra itatva mély lélegzetet vettem, felemeltem a fejem… és elmosolyodtam. Karinak igaza volt. Tényleg jól nézett ki! Annette ki fog borulni. Talán még apám is észreveszi, lehet, hogy mérges is lesz. Az viszont tuti biztos, hogy többé nem a gyerekmenüt fogom kapni!

Az ajtó megnyikordult. Bedobtam a papírtörlőket a szemétbe, felkaptam a pólómat és bevágódtam az egyik fülkébe. Alig volt időm bereteszelni az ajtót, a lány már sírni is kezdett. Átkukucskáltam, és egy pár Reebok cipőt láttam a mellettem lévő fülkében.

Megkérdezzem, hogy jól van-e, vagy zavarba hoznám ezzel?

Lehúzta a vécét, elmozdítva a lábamra vetődő árnyékot.

Eltolta a zárat az ajtón. Amikor a víz folyni kezdett, a sírás felerősödött. Elzárta a csapot. Nyikorgott, ahogy a papírtörlőt húzta. A papírt összegyűrte. Az ajtó kinyílt, majd becsukódott.

A sírás azonban nem szűnt meg.

Hideg futott végig a gerincemen. Próbáltam ugyan magamat győzködni, hogy biztos meggondolta magát, és inkább itt maradt, amíg meg nem nyugszik, de a sírást közvetlen közelről, a mellettem lévő fülkéből hallottam.

Ökölbe szorítottam a kezem. Biztos csak a képzeletem játszik velem!

Lassan lehajoltam. Az elválasztófal túloldalán nem láttam cipőt. Még távolabbra néztem. Egyik fülkében sem látszott cipő. A sírás viszont abbamaradt.

Gyorsan magamra rántottam a pólómat, és kisiettem a mosdóból, mielőtt újrakezdődhetett volna. Mindenütt csend lett, ahogy az ajtó becsukódott. A folyosó kihalt volt.

– Te!

Fellélegeztem, mikor megfordultam, s a gondnokot láttam felém tartani.

– A m-m-mosdó – szólaltam meg –, a mosdóban voltam!

Tovább közeledett. Nem ismertem meg. Talán apám korabeli lehetett, rövid kefehajjal, iskolánk gondnoki egyenruhájában. Valószínűleg Mr. Teitlebaumot helyettesíti.

– M-m-már megyek is ó-ó-órára!

Elindultam.

– Te, gyere csak vissza! Beszélni akarok veled!

Csak a lépteim zaja hallatszott. Az én lépteimé. Az övét miért nem hallom?

Gyorsítottam.

Ködfolt húzott el mellettem. Úgy három méterrel előttem a levegő megremegett, és egy gondnoki inget és nadrágot viselő

alak vált ki belőle. Elfordultam és rohanni kezdtem.

A férfi akkorát mordult, hogy végig visszhangzott a folyosón. A fordulóban majdnem nekimentem egy gyereknek.

Dadogva

kértem

bocsánatot,

és

a

vállam

fölött

visszapillantottam. A gondnok eltűnt.

Fellélegeztem, és becsuktam a szemem. Mikor kinyitottam, a kék egyenruha centiméterekre volt az arcomtól. Felnéztem…

és felsikoltottam.

Úgy nézett ki, mint egy viaszbaba, amely a tűz közelébe került. Arca megégett, elolvadt. Míg az egyik szeme iszonyúan kidudorodott, a másik az arccsontjára csúszott, az egész arca megereszkedett, ajkai petyhüdten lógtak, bőre fényes, de formátlan és…

Az eltorzult ajkak szétnyíltak: – Talán most figyelsz majd rám!

Hanyatt-homlok futottam végig a folyosón. Az osztályterem ajtaja, amelyik mellett elfutottam, kinyílt.

– Chloé? – mondta egy férfi hang.

Tovább rohantam.

– Beszélj velem! – morgott egyre közelebbről a rémes, idegen hang. – Tudod te, milyen régóta vagyok itt bezárva?

Szinte átrepültem az ajtón a lépcsőházba, és felfelé indultam.

Felfelé? Az összes hülye hősnő felfelé indul!

Már a lépcsőfordulóban voltam, de mentem tovább felfelé.

A gondnok alattam bicegett egyre feljebb, olvadt ujjaiból kimeredeztek a csontok, ahogy a korlátba kapaszkodott.

– Figyelj rám, te öntelt kölyök! Összesen öt percet akarok…

Befaroltam a legközelebbi üres osztályterembe, és becsaptam az ajtót. Ahogy a terem közepe felé hátráltam, megjelent a gondnok. Egyenesen átjött az ajtón! Az a rémesen olvadt arca eltűnt, újra rendesen nézett ki.

– Na, ez jobb? Abbahagynád végre a kiabálást, és beszélnél ve…

Az ablakhoz rohantam, kerestem, hogy nyithatom ki, mikor megláttam, milyen magasan vagyunk. Legalább kilenc méterre a járdától.

– Chloé!

Az ajtó kicsapódott. Ms. Waugh, az igazgatóhelyettes állt ott Mr. Travissel, a matektanárommal és a zenetanárral, akinek a neve nem jutott eszembe. Látva, hogy az ablaknál állok, Ms.

Waugh kitárta a karját, hogy két férfit megállítsa.

– Chloé? – kezdte, hangját leeresztve. – Édesem, gyere el onnan az ablaktól!

– Csak azt…

– Chloé…

Összezavarodva néztem vissza az ablak felé.

Ekkor Mr. Travis elviharzott Ms. Waugh mellett, és legyűrt.

Ahogy a földre estünk, az összes levegő kiszorult a tüdőmből, mert a nagy tülekedésben véletlenül a gyomromba térdelt.

Kétrét görnyedve, zihálva estem hátra.

Arra nyitottam ki a szemem, hogy a gondnok áll felettem.

Ordítva próbáltam felkelni, de Mr. Travis és a zenetanár lefogott, míg Ms. Waugh a mobilján csacsogott.

A gondnok áthajolt Mr. Travisen: – Nos, beszélsz már velem, te lány? Most nem tudsz elszaladni!

Dobáltam magam, a gondnok felé rúgtam, próbáltam kiszabadulni a tanárok szorításából, de csak azt értem el, hogy még szorosabban fogtak. A háttérben hallottam Ms. Waugh-t arról, hogy a segítség már úton van. A gondnok az arcomhoz nyomta az övét, ami azzá a szörnyűséges olvadt maszkká változott. Olyan közel került hozzám, hogy csak a dülledt, szemüregéből szinte teljesen kilógó fél szemét láttam.

A nyelvemre haraptam, hogy ne kiabáljak. Vérrel lett tele a szám. Minél jobban küzdöttem, a tanárok annál keményebben fogtak, szúró fájdalom hasított belém, ahogy kitekerték a karom.

– Hát nem látják? – kiáltottam. – Ott van! Kérem! Nagyon szépen kérem, vigyék el innen! Vigyék el azt az embert!

De nem hallgattak rám. Tovább küzdöttem és vitatkoztam, miközben szorosan fogtak, a megégett ember meg tovább ingerelt.

Végül két egyenruhás sietett be az ajtón. Egyikük segített a tanároknak lefogni, a másik meg mögém került, ki a látókörömből.

Az alkaromon erősödött az ujjak szorítása. Aztán egy tűszúrás. Jeges hideg futott át rajtam.

Lebegni kezdett a tanterem, elhalványodott a gondnok is, de azért fel-felvillant.

– Neee! – kiabálta – Beszélnem kell vele! Hát nem értik? Ő

az egyetlen, aki hall engem! Csak azt akarom, hogy…

A hangja elhalkult, ahogy a mentősök a hordágyra tettek. Az hintázva felemelkedett. Hintázva…, mint egy elefánt. Egyszer ültem elefánton anyával az állatkertben, és gondolatban már ott is voltam anya karjában, nevetve…

A gondnok dühödt üvöltése szakította félbe az emlékezést. – Ne vigyék el! Szükségem van rá!

Hintázom. Az elefánton egyensúlyozom. Anya meg kacag…

négy

 

kórházi ágy szélén ülve próbáltam meggyőzni magam, hogy még mindig álmodom. Ez volt a legjobb magyarázat A arra, ami történt. Nevezhetném téveszmének is, de álomnak sokkal jobban tetszett.

Lauren nénikém ült mellettem a kezemet fogva. Néztem a folyosón elsuhanó ápolónőket. A tekintetemet követve felkelt és becsukta az ajtót. A könnyeimen keresztül néztem, s anyát képzeltem a helyébe. Eltört a mécses, újra hatéves voltam, és az ágyon kuporogva sírtam édesanyám után.

Végigdörzsöltem kezem a durva, kemény huzaton, amibe száraz bőröm minduntalan beleakadt. A szobában olyan meleg volt,

hogy

kiszáradt

torkom

minden

levegővételnél

összeszorult. Mikor Lauren néni ideadta a vizet, rászorítottam kezem a hideg pohárra. A víznek fém íze volt, de nagyot kortyoltam belőle.

– Egy intézet – szólaltam meg. Úgy tűnt, a falak kiszívják és elnyelik a szavaimat, mint egy színpadon, s utána romlott levegő marad.

– Jaj, istenem, Chloé! – Elővett egy zsebkendőt, és megtörölte az orrát. – Tudod, hányszor kellett már mondanom betegeknek, hogy meg fognak halni? De ez valahogy most annál is nehezebbnek tűnik.

Felém fordult: – Tudom, mennyire szeretnél a UCLA-ra járni egyetemre, Kaliforniába! És ez az egyetlen módja annak, hogy ez sikerüljön, drágám.

– Apa miatt?

Elidőzött, és tudtam, szeretné rákenni. Anya halála után a nénikém szeretett volna felnevelni, hogy megmentsen a házvezetőnők és üres lakások sorától. Soha nem bocsátotta meg apának, hogy ezt visszautasította. Mint ahogy sosem bocsátott meg neki az anyám halálának éjjeléért sem. Az nem számított, hogy cserbenhagyásos gázoló kapta oldalba őket, apa vezetett, ezért őt tartotta vétkesnek.

– Nem – mondta végül. – Az iskola. Ha nem töltesz két hetet megfigyelés alatt az otthonban, örökre rajta lesz az értékeléseden.

– De mi lesz rajta?

Ökle a zsebkendőt markolászta. – Az a ba… – meggondolta magát. – A zéró tolerancia az oka. – átkozódva köpte ki a szavakat.

– Zéró tolerancia? Úgy érted, erőszak? D-d-de hisz én nem…

– Tudom, hogy nem. De számukra ez ennyi. Verekedtél egy tanárral, tehát segítségre van szükséged.

Egy otthonban! Örült gyerekek közt.

Aznap éjjel többször is felébredtem. Másodszorra apa állt az ajtóban és engem nézett. Harmadszorra már az ágyam mellett ült. A nyitott szemem látva átnyúlt, és esetlenül megveregette a kezem.

– Rendben lesz – mormolta –, minden rendben lesz.

Újra elaludtam.

Másnap reggel apa még mindig itt volt. Szemei csipásak, a szája körüli ráncok mélyebbek, mint arra emlékeztem. Fent volt egész éjjel, Berlinből repült haza.

Nem hiszem, hogy apa valaha is akart gyereket. De ezt nekem sose mondaná, még dühében sem. Bármit is gondol róla Lauren néni, megtesz minden tőle telhetőt. Csak nem tudja, mit csináljon velem. Számára olyan vagyok, mint valami kutyakölyök, akit egy általa imádott személy hagyott rá, és ő

annak ellenére, hogy nem szereti a kutyákat, erőlködik, hogy jól csinálja.

– Más lett a hajad – jegyezte meg, ahogy felültem.

Felkészültem. Mikor sikoltozva végigrohansz a sulin, miután a lánymosdóban befestetted a hajad, az első dolog, amit az emberek kérdeznek – persze, ha túltették magukat a sikoltozva-át-az-iskolán részen –, hogy „te meg mit csináltál?”

Nem normális, hogy az iskolai mosdóban fested a hajad!

Legalábbis egy olyan lánytól, mint én. És élénkpiros csíkokkal? Miközben lógsz az óráról? Ez tutira az idegösszeomlás jele.

– Neked tetszik? – kérdezte apa egy pillanattal később.

Bólintottam.

Szünetet tartott, aztán feszülten kuncogni kezdett. – Hát, én nem éppen ilyet választottam volna, de nem rossz. Az számít, hogy neked tetszik – vakarta meg borostás nyakát. – Gondolom, Lauren néni említette ezt az „otthon” ügyet. Talált egy olyat, amelyik szerinte rendben lesz. Kicsi, magánkézben van. Nem mondhatom, hogy repesek az ötlettől, de úgyis csak pár hétről van szó…

Senki nem mondja meg, hogy mi a baj velem. Ugyan beszélnem kellett egy csomó orvossal, akik teszteket csináltak, és láttam, hogy tudják, mi lehet, de nekem nem mondják.

Vagyis, nagy a baj.

Nem ez volt az első alkalom, hogy olyan embereket láttam, akik ott sem voltak. Lauren néni suli után erről akart velem beszélni. Mikor említettem neki az álmomat, eszébe jutott, hogy régen meg a pincénkben lakókról beszéltem. Szüleim úgy vélték: az, hogy kitalálok egy csomó karaktert, csak a képzeletbeli barátok kreatívabb változata. Csak aztán ezek a barátok annyira félelemben tartottak, hogy elköltöztünk.

Még ezután is „láttam” néha embereket, anya vett nekem egy rubin nyakláncot is, mondván, hogy az majd megvéd. Apa szerint mindez pszichés volt. Hittem benne, tehát működött.

Most ez az egész újrakezdődött, azzal a különbséggel, hogy senki sem kente többé a túlzó fantáziámra.

Bolond gyerekeknek való otthonba küldenek.

Azt

gondolják, őrült vagyok. Pedig nem is! Tizenöt évesen végre megjött a menzeszem, ez csak számít valahol! Nem lehet véletlen, hogy ugyanaznap kezdtem újra dolgokat „látni”. Az elraktározott hormonok kitörtek, az agyam lebénult, és rég elfeledett filmekből áthozott, valósnak tűnő jelenetekkel traktál.

Ha tényleg őrült volnék, mást is csinálnék, mint hogy jelen nem lévő alakokat látok, hallok. Őrülten is viselkednék, azt pedig nem teszem!

Vagy igen?

Minél többet gondoltam rá, annál kevésbé voltam biztos benne. Normálisnak éreztem magam. Nem emlékeztem, hogy bármikor furcsán viselkedtem volna. Kivéve, hogy befestettem a hajam a mosdóban. Meg lógtam óráról. Meg loptam egy betétet. És verekedtem egy tanárral.

Viszont ez az utóbbi nem számít. Nem akartam én senkit bántani, de megőrjített, hogy láttam azt a megégett fickót, és nem bírtam elmenekülni előle. Azelőtt jól voltam. A barátaim szerint is jól voltam. Mr. Petrie szerint is jól voltam, hiszen beválasztott a lehetséges rendezők közé. Természetesen Nate Bozian szintén azt gondolta, jól vagyok. Attól nem lenne boldog senki, ha úgy tudja, hogy egy őrült lány megy táncolni vele.

Nate pedig boldog volt, vagy nem?

Homályosan emlékeztem rá, mintha csak álmodtam volna.

Mi van, ha mindebből semmi nem történt meg? Én akartam a rendezőséget. Én akartam, hogy Nate érdeklődjön irántam.

Talán csak képzeltem az egészet. Hallucináltam a fiút az utcán ugyanúgy, mint a síró lányt és a gondnokot?

Ha bolond lennék, én vajon tudnám? Ez az őrültség lényege, nem igaz? Azt hiszed jól vagy, de mindenki más jobban tudja nálad.

Talán mégis megőrültem.

Vasárnap délután apa és Lauren néni elvitt kocsival a Lyle Házba. Álmos voltam a gyógyszertől, amit még a távozásom előtt a kórházban adtak, így megérkezésünket álló- és mozgóképek montázsaként érzékeltem.

Hatalmas, fehér színű viktoriánus épület magasodott a túlméretezett telken, sárga díszítőszegéllyel. A bejáratnál hinta.

Két nő. Az ősz hajú, széles csípőjű jön elém, hogy üdvözöljön. A fiatalabb zord tekintettel követ, karját mindenre elszántan fonva össze.

Felmegyek a hosszú, szűk lépcsőkön. Az idősebb hölgy, egy nővér, aki Mrs. Talbotként mutatkozik be, idegenvezetőként csicsereg, ám a szétszórt agyammal nem bírom követni.

Hálószoba, sárga-fehér, százszorszépekkel díszítve, hajzselé illata.

A szoba túlsó végében dupla ágy, az összeszedett ágyneműre dobott takaróval. Az ágy feletti falakon tini újságokból kitépett lapok. A szekrényke tele sminkes tubusokkal és üvegcsékkel. Csak az asztalka üres.

A szoba felőlem lévő végében mindennek a tükörképe: ugyanaz az egyéniségétől teljesen megfosztott ágy, szekrényke, kis asztal.

Ideje, hogy apa és Lauren néni távozzon. Mrs. Talbot elmagyarázza, hogy pár napig nem fogom őket látni, hisz időre van

szükségem,

hogy

„akklimatizálódjak”

az

új

„környezetemhez”. Mint öleb az új otthonához.

Megölelem Lauren nénit. Úgy teszek, mintha nem látnám a szemében a könnyeket.

Apa esetlenül ölel. Azt motyogja, hogy a városban marad, és amint megengedik, azonnal meglátogat. Eztán, ahogy megcsókolja a fejem búbját, kezembe nyom egy feltekert húszdolláros köteget.

Mrs. Talbot tájékoztat, hogy elpakolták a dolgaimat, hiszen nyilván fáradt vagyok. Csak másszak be az ágyba. A függönyt behúzzák. A szoba elsötétül. Újra elalszom.

Apa hangja ébreszt. A szoba teljesen sötét, mint ahogy koromsötét van odakint is. Éjszaka.

Apa körvonala az ajtókeretben. A fiatalabb nővér – Miss Van Dop – áll mögötte, rosszalló arckifejezéssel. Apa az ágyamhoz lép, és valami puhát nyom a kezembe. – Elfeledkeztünk Ozzie-ról! Nem voltam biztos benne, hogy elalszol nélküle. – A koalamaci már több mint két éve a polcon volt, mert kitiltottam az ágyamból, miután kinőttem. De persze most elvettem, és belefúrtam az orrom a patkányszerű

műszőrbe, csak mert otthonillata volt.

A mellettem lévő ágyon fekvő lány sípoló légzésére ébredtem.

Odanéztem, de csak a takaró formáját láttam.

Hátamra fordultam, forró könnyek csorogtak az arcomon.

Nem a honvágy. A szégyen és a zavar. A megaláztatás.

Lauren nénit és apát is megijesztettem. Tanácstalanok voltak, mit csináljanak. Hogy mi a baj velem. Milyen megoldást találjanak.

Meg a suli…

Az arcomat a könnyeknél jobban égette a szégyen. Hány gyerek hallott vajon kiabálni? Hányan kukkantottak be a terembe, mikor épp a tanárokkal küzdöttem, meg engem üldöző olvadozó gondnokokról fecsegtem? Hányan látták azt, ahogy hordágyra szíjazva elvittek?

Mostanra már azok is hallhattak róla, akik lemaradtak a javáról. Mindenki tudja, hogy Chloé Saunders megőrült.

Tudják, hogy ütődött bolond, akit összezártak más félcédulásokkal.

Még ha meg is engednék, hogy visszamenjek a suliba, nem hiszem, hogy lenne hozzá merszem.

öt

 

ém ruhaakasztók zörgésére ébredtem. Biztos voltam benne, hogy a szőke lány a ruháimat nézegeti, melyeket Mrs.

FTalbot akasztott fel tegnap.

– Szia! – köszöntem neki.

Megfordult és elmosolyodott:

– Szép cuccok. Márkásak!

– Chloé vagyok.

– Liz. Mint Lizzie McGuire – intett egy régi megfakult újságkivágásra a falon. – Azzal a különbséggel, hogy én nem szeretem a Lizzie-t, mert szerintem olyan – itt lejjebb vette a hangját, mintha nem akarná a falon lévő képet megbántani –, olyan gyerekesen hangzik.

Beszélt tovább, de nem hallottam, mert csak arra tudtam gondolni: mi lehet vele a baj? Ha itt van a Lyle Házban, valami baja kell, hogy legyen. Valami másfajta „elmeállapot”.

Nem tűnt őrültnek. Hosszú haját fényes lófarokba fésülte össze. Guess farmert és Gap pólót hordott. Ha nem tudnám, azt hihetném, bentlakásos suliban ébredtem.

Nem hagyta abba. Talán ez volt a jel.

Elég ártalmatlannak tűnt. Annak kell legyen, nemde? Ide nem lennének senkit, aki veszélyes. Vagy igazi őrült.

Nem Chloé. Nem hoznak igazán őrülteket ide. Csak olyanokat, akik hangokat hallanak, megégett gondnokokat látnak és tanárokkal verekszenek.

Elkezdett fájni a gyomrom.

– Gyere már! – hívott a lány. – Öt perc múlva reggeli, és ha késel, nagyon megharagszanak! – Kinyújtotta a kezét, míg én kihúztam a fiókot. – Jöhetsz pizsiben is reggelizni. A fiúk együtt ebédelnek és vacsoráznak velünk, de később reggeliznek, úgyhogy legalább ilyenkor magunk lehetünk.

– Fiúk?

– Simon, Derek és Peter.

– Vegyes az intézet?

– Aha – szájával a tükörbe csücsörített, majd lekapott róla egy száraz bőrdarabkát. – Az alsó szint közös, de fent külön vagyunk.

Kihajolt az ajtón és mutatta, milyen rövid a folyosó. – Az övék a másik oldal. Nincs is közte összekötő ajtó. Mintha más vágyunk se lenne éjjel, mint átmenni hozzájuk! – kuncogott. – Háát, Tori persze menne. És én is, ha lenne odaát valaki, akiért megéri. Tori lestoppolta Simont – fürkészve nézett rám a tükörben: – Neked talán Peter tetszene. Helyes fiú, de hozzám túl fiatal. Tizenhárom éves. Majdnem tizennégy, azt hiszem.

– Én tizenöt vagyok!

Ajkába harapott. – Ó, nahát! Mindegy is, Peter nem sokáig lesz már itt. Azt hallottam, hazaengedik – kis szünetet tartott. – Tizenöt, mi? Hányadikba jársz?

– Kilencedikbe.

– Pont, mint Tori. Én tizedikbe, mint Simon, Derek és Rae.

Bár úgy tudom, Simon meg Rae még csak tizenöt. Mondtam már, hogy tetszik a hajad? Én is akartam ilyet, kék csíkokkal, de anyám azt mondta…

Liz lefelé a lépcsőn is tovább tudósított, már teljesen másfélékről: ott volt például Dr. Gill, a pszichológus, aki csak a rendelési órákra jött be, csak úgy, mint a konzulens tanár, Ms. Wang.

A háromból két nővérrel már találkoztam. Mrs. Talbot volt az idősebb, őt Liz „nagyon kedvesnek” nyilvánította, a fiatalabbat, Miss Van Dopot pedig – ezt suttogta – „nem annyira”. A harmadik nővér, Mrs. Abdo, hétvégén dolgozott, így a másik kettőnek volt egy-egy szabadnapja. Velünk laktak és gondoskodtak rólunk. Ez inkább úgy hangzott, mintha kollégiumi nevelőtanárok lennének, de Liz nővéreknek hívta őket.

A lépcső alján citromos tisztítószer erős bűze csapott meg.

Olyan szag volt, mint a nagyinál. Még apa sem érezte magát komfortosan anyja kifogástalan otthonában, ahol folyton magán érezte anyja szúrós tekintetét: ne is várjon zsebpénzt, ha kiönti az üdítőjét a fehér bőrgarnitúrára! Egy pillantás ebbe a nappaliba, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. Ugyanolyan tiszta volt, mint a nagyinál – a szőnyeg makulátlan, a bútor csillogott –, de itt kedvem lett volna azonnal a díványra kuporodni a kicsit viseltes, komfortos külseje miatt.

A falak a Lyle Ház kedvenc színére, halványsárgára voltak festve. A sötétkék díványt és a két hintaszéket párnák borították. A sarokban régi nagy ingaóra ketyegett. Minden szélső asztalon állt egy százszorszépekkel vagy nárciszokkal teli váza. Tiszta és vidám. Igazából túl tiszta és vidám, mint az a kiadó szoba volt Syracuse közelében, ahol múlt ősszel szálltunk meg Lauren nénivel, ami annyira iszonyúan meghitt akart lenni, hogy inkább túldíszletezett színpadnak tűnt, mint valaki otthonának.

Ebben nem különbözik ettől, azt hiszem – olyan vállalkozás, ami buzgón próbál meggyőzni arról, hogy nem az, úgyhogy nyugodtan érezd magad otthon! Felejtsd el, hogy őrült gyerekek számára fenntartott helyen vagy.

Liz megállított az ebédlőnél, hogy bekukucskálhassunk.

Az asztal egyik oldalán rövid barna hajú magas lány ült. – Az ott Tori. Igazából Victoria, de a Torit szereti. Pontos i-vel.

Ő a legjobb barátom. Elég változó a hangulata, úgy hallom ezért is van itt, de szerintem semmi baja. – Biccentett az asztalnál ülő, hosszú göndör hajú, csinos rézbőrű lánynak. – Ez itt Rachelle, avagy Rae. Szeret tüzeskedni.

A lányra bámultam. Tüzeskedni? Ez azt jelenti, hogy gyújtogat? Állítólag ez a hely biztonságos!

És mi van a fiúkkal? Van köztük erőszakos?

Megdörgöltem a hasamat.

– Úgy látszik, valaki éhes! – csiripelte egy hang.

Arra pillantottam fel, hogy Mrs. Talbot jön be tejeskancsóval, valószínűleg a konyhából, és rám mosolyog.

– Gyere csak, Chloé! Hadd mutassalak be!

Reggeli előtt Miss Van Dop mindenkinek kiosztotta a piruláit, majd végignézte, ahogy bevesszük. Hátborzongató volt. Senki nem szólt egy szót se, csak kinyújtotta a kezét, pár korty vízzel lenyelte a gyógyszerét, majd folytatta a beszélgetést.

Én meredten néztem az enyémet, úgyhogy Miss Van Dop közölte, az orvos később majd mindent elmagyaráz, de most az lesz a legjobb, ha egyszerűen csak beveszem. Így is tettem.

Evés után felvonultunk az emeletre öltözködni. Rae ment elöl, utána Liz, Tori, majd én.

– Rachelle? – szólt előre Tori.

Rae háta megfeszült, de nem fordult vissza. – Igen, Victoria?

Tori még két lépcsővel feljebb jött, hogy közelebb legyen. – Kimostad a szennyest, ugye? Te vagy a soros, én meg szeretném felvenni az anyutól kapott új blúzomat.

Rae lassan fordult meg. – Mrs. T. azt mondta, hogy ma csináljam, mivel ugye le kellett jönnünk, amíg – tekintete rám villant, és egy kicsit, szinte bocsánatkérően elmosolyodott. – Chloé berendezkedik.

– Tehát nem mostad ki!

– Épp ezt mondom!

– De, én azt akart…

– A blúzodat. Hallottam. Akkor vedd fel így, elvégre is új!

– Ja, és valószínűleg mások is felpróbálták! Undorító!

Rae felgyorsított, majd eltűnt a folyosón. Tori komoran nézett rám a válla fölött, mintha mindez az én hibám lenne.

Ahogy megfordult, valami villant közöttünk, én pedig megbotlottam, és úgy visszaestem, hogy a korlátba kellett kapaszkodnom.

– Jesszusom, megütni azért nem foglak!

A vállán egy kéz jelent meg, a megfakult ujjak kígyószerűen tekergőztek.

– Chloé? – szólt Liz.

– É-é-én… – tekintetemet levettem a test nélküli kézfejről. – Én csak m-m-megbotlottam.

– Figyelj rám…, kislány – suttogta egy férfihang a fülembe.

Liz két lépcsővel közelebb jött, és ujjaival megérintette a karomat: – Minden rendben? Teljesen elsápadtál!

– A-a-azt h-h-hiszem, h-h-hallottam valamit…

– Miért beszél ez így? – kérdezte Tori Liztől.

– Csak dadog. – Liz megszorította a karomat: – Nem probléma, az öcsém is dadog.

– Az öcséd öt éves, Liz! Sok kisgyerek szokott, de nem a tinédzserek! – Tori merőn nézett: – Nehéz a felfogásod?

– Mi van?

– Érted, hossssszú ideig tart… – a kezét széttárta, majd újra összetette –, vagy rövid ideig?

Liz elvörösödött: – Tori, ezt nem…

– Hát, úgy beszél, mint egy kisgyerek, és úgy is néz ki, tehát…

– Beszédhibám van – mondtam óvatosan tagolva, mintha ő

lenne lassú –, de azon vagyok, hogy úrrá legyek rajta.

– Jól csinálod! – kedveskedett Liz. – Egy egész mondat dadogás nélkül!

– Lányok! – dugta be Mrs. Talbot a fejét lent a folyosóajtónál. – Tudjátok, hogy nem szabadna bohóckodnotok a lépcsőn, valaki még megsérül! Tíz perc múlva kezdődik az óra. Chloé, neked ma még nem kell menned, megvárjuk a tanáraid feljegyzéseit! Ha felöltöztél, beszéljük meg az órarendedet!

A Lyle Ház úgy szerette a napirendet, mint kiképzőtábor a fegyelmet.

7.30-kor keltünk. Ettünk, zuhanyoztunk, felöltöztünk, 9-kor már az osztályban voltunk, ahol a rendes tanáraink által előírt önálló munkát végeztük Ms. Wang, a nevelőtanár felügyelete alatt. 10.30-kor szünet, persze tápláló tízóraival. Aztán vissza az osztályba. Délben ebédszünet. 13.00-tól 16.00-ig tanulás, 14.30-kor egy húszperces szünettel. Az órák folyamán egyszer – ennek az ideje váltakozott – mindenki megkapta az egyórás egyéni terápiáját Dr. Gilltől. Nekem az első ma ebéd után lesz.

16.30 és 18.00 között szabadok voltunk…, vagyis olyasmi.

Mert az órák és a terápia mellett napi teendőink is voltak.

Méghozzá egy csomó, a listából ítélve. Ezeket a vacsora előtti és utáni szabadidőnkben kellett elvégezni. Plusz be kellett valahogy szorítanunk naponta fél óra testmozgást is. Aztán a könnyű vacsi után este 9-kor lefekvés, 22.00-kor lámpaoltás.

Tápláló tízórai? Terápia? Feladatlista? Kötelező torna? 9

órai takarodó?

A kiképzőtábor vonzóbbnak tűnt ennél!

Nem tartoztam ide. Tényleg nem.

A beszélgetésünk után Mrs. Talbot elrohant egy telefonhívásra válaszolni, de még visszaszólt és megígérte, hogy majd hozza a teendőim listáját. Oh, micsoda öröm!

A nappaliban ülve próbáltam gondolkodni, de a szoba könyörtelen vidámsága olyan volt, mintha vakító fény tűzne a szemembe, és ez megnehezítette a koncentrálást. Néhány nap ebből a sárga festékből és a százszorszépekből, és én is olyan boldog zombi leszek, mint Liz.

Szégyelltem magam. Liz barátságosan fogadott, és még a saját barátjával szemben is azonnal megvédett. Ha a jókedv is elmebetegség, azt annyira lehet nem rossz elkapni, de legalábbis jobb, mint megégett embereket látni.

Masszírozgattam hátul a nyakam, miközben lehunytam a szemem.

A Lyle Ház tényleg nem volt annyira rossz hely.

Mindenesetre jobb a gumiszobánál. Az igazi zombikkal megtöltött végtelen folyosóknál, a totyogó elmebetegeknél, akiket annyira elkábítottak, hogy már felöltözni sincs kedvük, fürödni meg még kevésbé. Azt hiszem, az otthon illúziója volt az, ami itt zavart. Talán bizonyos mértékig boldogabb lennék csúnya kanapék és fehér falak között, rácsos ablakokkal, ahol hamis ígéretek legalább nem lennének. Mondjuk, csak mert itt nem láttam rácsokat, nem jelentette, hogy ez annyira nyitott hely, mint amilyennek tűnt. Az lehetetlen.

Elsétáltam az elülső ablakig. A napos idő ellenére be volt csukva. Volt rajta egy lyuk, valószínűleg a kilincs helye.

Kinéztem. Rengeteg fa, csendes utca, óriási telkeken régi házak. Semmi villanypásztor. A fűre nem volt „LYLE HÁZ

ŐRÜLT GYEREKEKNEK” tábla szúrva. Minden teljesen szokványos, de gyanítom, ha felkapnék egy széket, és kitörném vele az ablakot, a riasztó csak megszólalna!

De hol lehet a riasztó?

Beléptem az előcsarnokba, és a bejárati ajtóra pillantva azonnal megláttam a pislogását. Nem is próbálták elrejteni.

Talán emlékeztetőül: lehet, hogy úgy néz ki, mintha a te házad lenne, de meg se próbálj a bejárati ajtón kisétálni!

Na, és mi lehet hátul?

Bementem az ebédlőbe, és kinéztem az ablakon át az udvarra, ahol legalább annyi fa állt, mint elöl. Volt ott fészer, kerti székek, ligetek. Az egyik székre letett focilabda és a betonpálya melletti kosárpalánk azt sejtette, hogy ki szabad mennünk, valószínűleg „30 perc testmozgásra”. Ellenőrizték vajon? Kamerákat nem láttam, de elég sok ablak volt ahhoz, hogy a nővérek mindenkit szemmel tarthassanak az udvaron. A majd két méter magas kerítés pedig elrettentésnek volt jó.

– Kijáratot keresel?

Miss Van Dopot láttam, ahogy megfordultam. Szeme pajkosan csillogott, de arca komoly maradt.

– N-n-nem! Csak körülnéztem. Ó, és mikor öltözködtem, vettem észre, hogy nincs meg a nyakláncom! Azt hiszem, a kórházban hagytam, és mindenképp szeretném visszakapni.

Sokat jelent nekem.

– Majd szólok apukádnak, de neki kell megőriznie, amíg itt vagy. Itt nem szeretjük, ha a lányaink ékszert viselnek. Na most, ha körül akarsz nézni…

Más szóval, ügyes kis figyelemelterelés, de nem működött!

Kihúzott nekem egyet az ebédlőasztal székei közül, és jelezte, hogy üljek le. Leültem.

– Biztos vagyok benne, hogy láttad a biztonsági rendszert a bejáratnál.

– Én n-n-nem…

– … akartál megszökni. Tudom – a mosoly már elérte az ajkait is. – A legtöbb bentlakónk nem olyan otthonról megszökő tinédzsertípus, hacsak nem bizonyítani akar vele valamit. Elég okosak ahhoz, hogy tudják, bármi is van a falon kívül, az sokkal rosszabb, mint itt benn. Nem olyan rossz ám itt! Nem Disneyland, de nem is börtön. Szökési kísérlet is csak akkor volt, mikor a gyerekek azért próbáltak kilógni, hogy meglátogathassák a barátaikat. Nem nagyon komoly eset, de a szülők nagyobb biztonságot várnak tőlünk, és bár büszkék vagyunk az otthonos környezetre, szerintem fontos, hogy már az elején beszéljünk a szabályokról.

Mintha a válaszomra várt volna. Bólintottam.

– Az ablakok és a külső ajtók is riasztóval vannak felszerelve. Csak hátra mehetsz ki, ahol nincs kapu. A riasztó miatt szólnod kell, mielőtt kimennél, hogy hatástalaníthassuk, és igen, hogy vigyázhassunk rád. Ha bármilyen kérdésed van arról, mit lehet és mit nem, kérdezz engem! Nem fogom szépítgetni, Chloé. Hiszek abban, hogy az őszinteség az első

lépés a bizalom kialakításához, a bizalom pedig rendkívül fontos egy ilyen helyen, mint ez.

Megint állta a tekintetemet, vizslatva és biztosra véve, hogy megértettem az állítás mindkét oldalát: hogy az őszinteség kétirányú, és elvárják, hogy tartsam be, ami engem illet.

Bólintottam.