hat

RS. TALBOT RÉPÁT HÁMOZTATOTT velem az ebédhez. Nem mertem neki mondani, hogy életemben Msoha ilyet nem csináltam még. Miután kicsit belevágtam a hüvelykujjamba, rájöttem a nyitjára.

Miközben hámoztam, a gondolataim elkalandoztak olyan helyekre, melyeket inkább nem látogatnék meg. Segítségül hívtam hát a leghatékonyabb fegyveremet: csináljunk belőle filmet!

Ami a traumás élményeket illeti, az utolsó pár nap a valaha volt legjobb filmalapanyag lett. De milyen műfaj legyen?

Szimpla horrorfilm? Vagy pszichológiai thriller? Talán ezeknek az elemeknek a keverékével kellene meglepni a nézőt…

– Hámozási feladat már most? – suttogta egy hang. – Mit vétettél, hogy ezt adták?

Ezúttal, mikor megfordultam nem különálló kezet, hanem egy egész alakot láttam. A fiú talán csak egy évvel volt idősebb nálam, de tizenöt centivel magasabb, nyúlánk, kiemelkedő

arccsonttal, rövid, sötétszőke haja tüskésen meredezett mindenfelé. Mandulavágású barna szeme élvezettel ugrált ide-oda.

– Te vagy Chloé, igaz?

Felém nyújtotta a kezét. Hátraugrottam. A répa kiugrott a kezemből, és karjáról a földre esett. A valódi karjáról. Ami ebből a valódi fiúból állt ki.

– E-é-én…

Mutatóujját a szájára tette, majd az ebédlőajtóra mutatott: Mögötte Mrs. Talbot Lizzel beszélgetett.

– Nem szabadna itt lennem – suttogta. – Amúgy Simon vagyok.

Hirtelen tudatára ébredtem, hogy pont köztem és a kijárat között áll. Mosolya barátságos, ő kétségtelenül helyes volt, bár az, hogy helyes, nem igazán számít egy olyan fiúnál, aki sarokba szorít egy intézetben.

Behátrált a kamrába, felemelte egyik ujját, jelezve, hogy várjak, majd eltűnt. Hallottam, ahogy a polcokon kotorászik.

Mikor benéztem, épp egy doboz sós kekszet emelt le.

Kifosztja a konyhát? Nem tudtam nem mosolyogni. Ezek szerint nem számított, hogy intézet vagy nyári tábor, a fiúk étvágya mindig ugyanolyan. Simon előhúzott egy bontatlan csomag kekszet.

– A másik már nyitva van – súgtam mutogatva.

– Köszi, de ő majd az egészet akarja. Igaz-e, bátyó?

Követtem a tekintetét a vállam fölött, majd felsikoltottam. A mögöttem álló fickó majdnem két méter magas volt, ajtónyi széles vállakkal. És bár felnőtt méretűre nőtt, nem lehetett annak nézni. Arcát „ilyen volt” képnek használhatták volna pattanásra való krémekhez. Sötét haja vékonyan és élettelenül lógott a szemébe.

Nyeltem egyet: – N-n-nem láttalak eddig.

Átnyúlt mellettem, hogy elvegye a kekszet Simontól. Mikor hátrálni kezdett, Simon hátulról megragadta az ingét: – Még jó modorra kell tanítanunk! – mondta felém. – Derek, Chloé.

Chloé, ez itt a bátyám, Derek.

– Bátyád?

– Aha – morgott Derek érthetetlenül. – Az egypetéjű ikre!

– A mostohabátyám – mutatta be Simon. – Épp azt kezdtem mondani Chloénak…

– Végeztünk? – vágott közbe Derek.

Simon rálegyintett és forgatta kicsit a szemét: – Bocs.

Mindegy, csak üdvözölni akartalak…

– Simon? – visszhangzott Tori hangja a konyha felől. – Aha! Tudtam, hogy téged hallak! – Megmarkolta a kamra kilincsét. – Ti Derekkel állandóan kirámoljátok a…

Összeszűkült a szeme, ahogy engem észrevett.

– Tori? – zavarta meg Simon.

Arckifejezése a kitörésre készülőből negédesre váltott: – Igen?

Simon az ebédlőajtó felé bökött: – Pszt!

Míg Tori elnézést hebegett, gyorsan leléptem.

A répapucolás befejezése után Mrs. Talbot szabadidőt adott nekem ebédig, és a médiaszoba felé irányított. Ha nagy képernyős dolby sztereós tévére és a legmenőbb számítógépre számítottam, hát, tévedtem. Egy kábé 50 centis tévé, egy olcsó DVD/videó lejátszó, egy régi X-box és egy még régebbi számítógép volt csak. Gyors pillantás a filmgyűjteményre, és már tudtam, hogy nem sok időt fogok itt eltölteni…, hacsak hirtelen nosztalgiám nem támad az Olsen ikrekre. Az egyetlen komolyabb a többi szülői felügyelettel nézhető film között a Jurassic Park, melyre rá is volt ragasztva, hogy „megtekintés előtt kérlek, szólj!”, mintha a diákigazolványom kellene ahhoz, hogy bebizonyítsam, idősebb vagyok tizenháromnál.

Bekapcsoltam a számítógépet. Öt percig tartott, mire bemelegedett. Windows 98! További öt percet töltöttem azzal, hogy megpróbáltam arra emlékezni, hogyan is kell Windowst használni. A suliban Macintoshok voltak, ami jól jött, mikor meg kellett apát győznöm, hogy végre vegyen nekem egy Apple laptopot, a legújabb filmszerkesztő programokkal együtt!

Böngészőt kerestem. A Firefoxot szerettem volna, de sajna nem volt más, mint a régi jó Internet Explorer. Beírtam egy webcímet, és visszatartott lélegzettel vártam a „sajnos nem tud az internethez kapcsolódni” üzenetet. Ehelyett megjelent az oldal! Talán mégsem voltunk annyira elvágva a külvilágtól, mint hittem!

Húztam az időt, végiglapoztam a kedvenc oldalaimat, mielőtt összeszedem a bátorságomat, és megnézem a leveleimet. A hétvégi mozilátogatottsági listákkal eltöltött pár perc kitisztította a fejem annyira, hogy begépeltem az MSN

levelezésemhez vezető linket.

A kereső dolgozott kicsit, aztán az „Oldal nem jeleníthető

meg” üzenetet adta ki. Megpróbáltam a Hotmailt. Ugyanaz.

– Na, itt vagy, Chloé!

Mrs. Talbotot láttam, mikor megfordultam.

– Csak az… – a képernyőre mutogattam – …az e-mailjeimet szerettem volna megnézni, de folyton ezt adja ki!

Odajött, és a képernyőre pillantva felsóhajtott: – Ez a Net Nanny nevű szoftver vagy mi a csuda miatt van. Sajnos nemcsak azt a néhány weboldalt blokkolja. E-mailt csak a mi címünkről küldhetsz és fogadhatsz. Azt a programot kell használnod, amit ehhez a számítógéphez adtak, aztán megkérni Miss Van Dopot, hogy üsse be a jelszót neked, hogy elküldhesd. Tudom, hogy kellemetlen, de tavaly sajnos volt egy kis problémánk az egyik fiatalemberrel, aki nem neki való oldalakat nézegetett, és mikor az igazgatók megtudták… – megrázta a fejét. – Sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de egy „férges alma” miatt is büntetünk kell mindenkit. Na, itt az ideje, hogy ebédeljünk!

Peterrel, az utolsó házlakóval ebédnél találkoztam. Köszönt, megkérdezte, hogy állnak a dolgok, aztán az evés alatt teljes figyelmét a hordozható PlayStation kötötte le. A Lyle Házban, mint minden más, ez is teljesen normális volt. Túl normális.

Mikor valaki megmozdult, megfeszültem, azt várva, hogy idegen nyelveken kezd el beszélni vagy sikoltozni a tányérján mászó bogarak miatt. Senki nem tett ilyet.

A kaja is elég rendes volt. Házi ragu, fulladásig tele hússal és zöldséggel. Biztos voltam benne, hogy egészséges, csakúgy, mint a tej és a teljes kiőrlésű búzából készült zsemle, amit mellé adtak. Desszertnek meg gyümölcszselét ígértek. Micsoda öröm!

A Peter játékából kiszűrődő kerékcsikorgás és szirénazaj volt a vacsora aláfestő zenéje. Rae nem mutatkozott. Tori Lizzel csevegett, de túl halkan ahhoz, hogy én is csatlakozhassak hozzájuk. Dereket annyira elfoglalta a kajálás, hogy nem volt ideje beszélni.

Simon lett hát a házigazdám. Érdeklődött, hogy a város melyik részéről származom. Mikor bevallottam, hogy nem olyan régóta lakunk a környéken, ő is elmondta, hogy sokszor költöztek, ő meg Derek. Kezdtük összevetni a legrosszabb költözési történeteinket, mire Tori is beszállt a saját rémtörténetével: amikor emeleti szobájából az alagsorba költözött. Simon vagy két percig hagyta, hogy félrebeszéljen, aztán megkérdezte, melyik suliba és évfolyamra járok.

Tudtam, hogy csak udvarias – bevonja az új lányt a beszélgetésbe –, de ha Tori rajzfilmfigura lett volna, most füst gomolyog a füléből! Ismertem jól az ilyen lányokat. Védi a területét, legyen szó hajkeféről, legjobb barátról vagy a fiúról, akit kinézett magának.

– Művészeti suli – suttogta –, hát nem lenyűgöző? Mondd csak, Chloé, és mit tanulsz te ott? Szellemfényképezést?

Szellemírást?

Egy darab hús akadt meg a torkomon.

– Ó! – Tori őzikeszemmel nézett Simonra. – Chloé nem mondta neked, miért van itt? Halott embereket lát!

Peter felemelte fejét a játékból: – Tényleg? Cool!

Felnéztem, Derek villája megállt félúton a szája felé, zöld szeme világított a hajfüggöny alól, ahogy rám bámult, ajka legörbült, mintha azt mondaná: Miféle csodabogár ez, hogy azt hiszi, kísértetet lát?

– Egyáltalán nem így van. É-é-én…

– Na, kezdi már! – sóhajtotta Tori. – Vágd hátba, Liz, lássuk, újra el tudod-e indítani!

Simon rábámult: – Ne legyél már ennyire undok, Tori!

Torinak tátva maradt a szája – állókép a rettenetes megaláztatásról. Derek folytatta az evést.

– Nem úgy gondoltam! – kezdte akadozva. – Ahogy Peter is mondta, ez valahol cool. Ha kísértetet lát, talán segíthetne Liznek az ő, izé, kopogó szellemével.

– Tori! – sikított fel Liz, kiejtve a villát a kezéből.

– Na, kezdődik! – dörmögte Derek.

Liznek könnyes lett a szeme, ahogy csikorogva hátratolta a székét. Tori megint akadozó bocsánatkérésbe fogott. Simon elkapta Liz poharát, mielőtt az leverte volna. Peter a játéka fölé görnyedt. Derek, kihasználva az alkalmat, a káosz közepette mind egy szemig bekanalazta a ragut.

A kivágódó konyhaajtóban Mrs. Talbot jelent meg, de szavait elnyelte a hangzavar.

A másik ajtónál Rae tűnt fel szennyeskosarat tartva.

– Utolsó lehetőség! – formálta a szájával. – Van még valakinek?

Észre

sem

vette

senki,

nemhogy

hallotta

volna.

Körbenéztem és rájöttem, hogy a nagy felbolydulásban senkinek nem tűnne fel, ha lelépnék. Így tettem.

Tudták! Mindenki tudta!

Csodabogár vagyok. Egy őrült lány, aki kísérteteket lát. A megfelelő helyre kerültem.

Az ebéd felkavarodott a gyomromban. Ahogy felsiettem a lépcsőn, az ágyamra gondoltam, ami vékony matracával és mesterséges vaníliaillatával hirtelen oly vonzónak tűnt.

Behúzni a sötétítőket, összekucorodni a takaró alatt az iPodommal és megpróbálni elfelejteni…

– Segíthetek, Chloé?

A lépcső tetejétől két fokra álltam meg, és Miss Van Dopot láttam, mikor megfordultam.

– Csak szerettem volna l-l-ledőlni egy percre. Fáj a fejem és…

– Akkor gyere és vegyél be Tylenolt!

– D-d-de egy k-k-kicsit fáradt vagyok. Órám nincs, szóval azt gondoltam…

– Gyere le, Chloé!

Megvárta, amíg majdnem leérek, majd így szólt: – A Lyle Házban a hálószoba alvásra való!

– É-é-én…

– Értem, hogy biztosan fáradt vagy, meg tele új élménnyel, de neked most mozgásra és emberekre van szükséged, nem magányra! Rae a délutáni órák után kezdi el a mosást, ha megebédeltél, elmehetsz segíteni neki!

Kinyitottam a pinceajtót, felkészültem, hogy nyikorgó falépcsőkön kell lemennem a sötét, nedves pincébe, arra a helyre, amit legjobban utáltam. Ehelyett fénylő lépcsősort, jól kivilágított átjárót találtam, világoszöld falakat virágos szegéllyel. Aznap először örültem ennek a túlzott élénkségnek.

A csempézett mosókonyhában egy régi karosszék, a mosó-

és szárítógép, egy csomó szekrény és polc állt. Semmi „öreg pince”-féle borzongás.

A mosógép már dolgozott, ám Rae-nek nyoma sem volt. A helyiség túloldalán csukott ajtót láttam. Arra tartva valami bűz csapta meg az orromat.

Füst lenne?

Ha Rae itt lenn cigizik, én ugyan nem akarom rajtakapni!

Megfordultam, hogy felmenjek, amikor megpillantottam Rae-t, két polcsor között.

Ajkai csendben mozogtak, ahogy kezét rázva a gyufát próbálta eloltani. A cigarettát kerestem. Az nem volt nála, csak a parázsló gyufa.

Liz hangját véltem hallani: Szeret tüzeskedni.

Félelem látszhatott rajtam, mert Rae felemelt kezekkel előre ugrott, így közém és az ajtó közé került.

– Nem, nem úgy van, ahogy gondolod! Nem csináltam semmit! Nem… – lassított, mikor látta, hogy figyelek –, én nem gyújtogatok! Nem maradhatnék, ha igen. Kérdezz meg bárkit! Csak szeretem a tüzet.

– Aha.

Észrevette, hogy a gyufát nézem, mire zsebre vágta.

– Hé, láttam, nem ebédeltél – szólaltam meg. – Hozhatok valamit?

Felderült az arca. – Kösz, de majd óra előtt eszem egy almát. Minden kifogást kitalálok, csak ne kelljen Victoria királynővel ennem. Láthattad, milyen! Az én bűnöm a kaja. Ha sokat szedek, netán másodszor vagy desszertet is, mindig piszkál.

Zavartan nézhettem, mert végigmutatott a testén.

– Persze nem bánnám, ha leadnék pár kilót, de arra nincs szükségem, hogy a táplálkozási tanácsadóm legyen! – Odalépett a szennyeskupachoz. – Tanácsolom, tartsd magad távol tőle! Olyan, mint azok a szörnyek, amiket egy régi sci-fiben láttam: vámpírok az űrből, csakhogy nem vért ittak, hanem kiszívták az összes energiádat.

– Az Életerő! Tobe Hooper filmje a psziché-vámpírokról.

Vigyorgott, kivillantva görbe szemfogát. – Psziché-

vámpírok! Ezt megjegyzem!

Korábban azt gondoltam, hogy nem tartozom ide, mert nem éreztem őrültnek magam. De fogadni mernék, hogy egyikőjük sem! Talán az elmebetegség is olyan, mint a dadogás. Életem során folyton próbáltam meggyőzni az embereket arról, hogy a dadogásom nem jelenti, hogy bármi más baj lenne velem. Ez csak egy probléma, aminek a megoldásán keményen dolgozom.

Ugyanúgy, mint nem létező alakokat látni.

Mint vonzódni a tűzhöz.

Ez nem jelentette, hogy skizofrén vagy bármi más lennék.

Minél hamarább túlteszem magam rajta, annál jobban fogom érezni magam a Lyle Házban, annál hamarabb leszek jobban…, és kerülök ki innen!

Ránéztem a szennyes kupacra: – Segíthetek?

Megmutatta, hogy kell – megint valami, amit sosem csináltam. Még a táborban sem, ott is mindig elvégezte valaki helyettünk.

Pár perc közös munka után megkérdezte: – Te látod értelmét?

– Minek?

– Bezárni valakit egy ilyen helyre, csak mert szereti a tüzet.

– Hát, ha ennyi az egész…

– Van más is, de kis dolgok, amik az ún. tüzeskedéshez kapcsolódnak. Semmi veszélyes. Nem ártok sem magamnak, sem másnak.

Visszatért a ruhaválogatáshoz.

– A mangákat szereted? – kérdezte egy perc múlva. – És az animét?

– A rajzfilmek jók. Annyira nem vagyok odáig értük, de amúgy szeretek minden japán filmet, akár rajz, akár nem.

– Hát én imádom! Nézem a sorozatokat, olvasom könyvben, chatelek a különböző fórumokon meg minden. Ismerek egy lányt, aki meg nyakig benne van. Az összes zsebpénzét a könyvekre és a DVD-kre költi. Mondatokat tud idézni belőlük!

– Elkapta a tekintetemet. – Szóval, szerinted ő idevaló lenne?

– Nem. A legtöbb gyereknek vagy ilyen heppje, nem?

Nekem a filmek. Hogy tudjam, ki rendezett egy sci-fit jóval azelőtt, hogy megszülettem!

– Senki nem mondaná, hogy ettől őrült vagy! Csak moziőrült. Lenyűgöz téged. Pont úgy – ekkor elővette a gyufát a zsebéből és megrázta –, mint engem a tűz!

Kinyílt a lépcső tetején az ajtó.

– Lányok!? – kiáltott Mrs. Talbot. – Idelent vagytok még?

Mielőtt válaszolhattunk volna, léptei már kopogtak is lefelé.

Ahogy árnyéka megtört a sarokban, kikaptam a gyufát Rae kinyújtott kezéből, és a hajtogatásra váró ingbe dugtam.

– Rae? – folytatta Mrs. Talbot. – Mindjárt kezdődnek az óráid! Chloé…

– Befejezem itt, aztán jövök.

Mrs. Talbot felment. Visszaadtam a gyufát Rae-nek, aki némán megköszönte, majd követte a nővért a lépcsőn felfelé.

Én meg egyedül maradtam a pincében.

hét

 

ÁDOBTAM KÉT LIZ NEVÉVEL JELZETT rózsaszín bugyit az ő kupacára, aztán megálltam. Mi mossuk a fiúk R alsóneműjét is? Nagyon reméltem, hogy nem! Átnéztem a kupacokat, és mikor csak Rae, Liz és Tori feliratút találtam, fellélegeztem.

– Kislány…

Egy férfihang szólalt meg a fejem fölött. Megdermedtem, de folytattam a szortírozást. Nincs itt senki, vagy ha igen, nem élő.

Nem kell begyulladni! Csak keményen! Hallhatsz hangokat, láthatsz látomásokat, de nem kell tudomást venni róluk.

– … gyere ide…

A hang már máshonnan jött. Kezemben Tori piros csipkés tangájával az én kislányos, pamut alsóneműimre gondoltam.

– … erre gyere…

Próbáltam arra koncentrálni, hogyan szerezhetnék be szebb alsóneműt, mielőtt bárki kimosná az enyémet, de a kezem remegni kezdett az erőlködéstől, hogy ne figyeljek a hangra.

Na jó, csak egy pillantást. Csak egy…

A helyiség másik felébe pillantottam. Senki. Sóhajtva tértem vissza a szortírozáshoz.

– … ajtó… zárva…

A már korábban észrevett bezárt ajtó felé néztem annak bizonyítékául, hogy a hang csak a túlzott képzelőerőm műve.

Miért kell neked bizonyíték? Mi más lenne?

Nagyszerű! Most már két hangot kell semmibe vennem.

– Nyisd ki az ajtót… valamit… mutatni…

Hahaha! Ez egy klasszikus filmjelenet: Gyere kislány, nézz csak be a zárt ajtón! Nevettem, de a hangom remegett, majd nyüszítésbe ment át.

Szedd össze magad! Meg kell keményednem, vagy sosem engednek ki innen!

Tekintetem az ajtóra vándorolt. Közönséges kamrának látszott. Ha tényleg azt hiszem, hogy a hang csak a fejemben létezik, mi akadályoz meg abban, hogy kinyissam? Nagy léptekkel, arra figyelve, hogy egyik lábam a másik elé tegyem, az ajtóhoz mentem, tudva, ha megállok, elvesztem a hidegvérem.

– Jól van… gyere…

Megragadtam a kilincset, a fém hűvösen simult a tenyerembe.

– … nyisd…

Lassan elfordítottam. Csak negyedig fordult, aztán megakadt. Megráztam.

– Be van zárva! – visszhangzott a hangom a mosodában.

Megint megráztam, majd hirtelen elfordítottam. Meg se moccant.

– Kulcs… találd… nyisd ki…

Ujjamat a halántékomhoz nyomtam. – Az ajtó be van zárva, én pedig most felmegyek! – válaszoltam.

Ahogy megfordultam, nagy kemény testbe ütköztem, és aznap már másodszor, kislányosan felsikoltottam. Felnézve ugyanazt az arcot láttam, amelyik először megijesztett.

Hátraléptem, és el is estem volna, ha az ajtó nincs közvetlenül mögöttem. Derek meg sem mozdult, hogy elkapjon, csak zsebre tett kézzel állt, míg magamhoz nem tértem.

– Kihez beszéltél? – kérdezte.

– Magamban.

– Mi?

– Ha megbocsátasz, most…

Meg se mozdult, hát oldalra léptem, hogy kikerüljem.

Megint az utamba állt.

– Kísértetet láttál, igaz? – érdeklődött.

Megkönnyebbülésemre

képes

voltam

felnevetni.

–

Sajnálom, hogy csalódást kell okozzak, de kísértetek nincsenek!

– Mi van?

Merev tekintete úgy pásztázta végig a mosodát, mint egy zsaru, aki szökésben lévő rabot keres. Mikor szúrós tekintete megállapodott rajtam, olyan átható volt, hogy a lábam majd kiszaladt alólam.

– Akkor mit látsz, Chloé?

– É-é-én nem l-l-látok…

– Lassabban! – türelmetlenül lökte a szavakat. – Hogy néznek ki? Beszélnek hozzád?

– Tényleg tudni akarod?

– Aha!

Ajkamat rágva lábujjhegyre álltam. Meggörnyedve figyelt.

– A szemüknél kivágott fehér lepedőben vannak. És azt mondják „Huhú!” – néztem rá barátságtalanul. – Na, most már állj el az utamból!

Azt hittem, hogy majd kinevet. Hogy összekulcsolt karral mondja: Menj csak, ha tudsz!

Az ajka megrándult, mindenre felkészültem, aztán rájöttem, hogy mosolyog. Rám nevetett.

Félreállt, én meg elvonultam mellette a lépcső felé.

Dr. Gill alacsony nő volt, rágcsálókra emlékeztető, hosszú orral és dülledt patkányszemekkel, amelyek úgy vizslattak, mintha én lettem volna a patkány – olyan, aminek minden rándulását bele

kell

firkantani

a

jegyzetfüzetébe.

Volt

már

pszichológusom. Kettő is, anya halála után. Az elsőt, egy büdös leheletű öregembert, aki beszéd közben becsukta a szemét, mintha csak szundikálna, gyűlöltem. Panaszkodásom után lett a másik, Dr. Anna, egy élénkvörös hajú nő, aki mindig tréfálkozott velem, anyára emlékeztetett, és segített, hogyan folytathassam az életem. Tíz perc után tudtam, hogy Dr. Gill valahol a kettejük között lesz. Elég kedvesnek tűnt, és figyelmesen is hallgatott, de viccmesélésbe egy darabig tuti nem fog kezdeni.

Beszéltünk arról, hogy aludtam, milyen az étvágyam, mit gondolok a többiekről, és főleg arról, hogy érzem itt magam.

Az utóbbitól hazudtam. Nem vagyok hülye! Ha ki akarok kerülni innen, nem panaszkodhatok, hogy nem tartozom ide, vagy hogy valaki rettenetes hibát követett el!

Azt mondtam tehát, hogy szerintem apa és a nénikém helyesen döntöttek, amikor a Lyle Házba hoztak, és hogy eltökéltem, meggyógyulok, bármibe is kerül.

Dr. Gill patkányarca megnyugodott. – Nagyon érett hozzáállás. Örülök, hogy ezt mondod!

Bólintottam és megpróbáltam őszintének tűnni.

– Na és, Chloé, hallottál-e már valaha a skizofréniáról?

A szívem nagyot dobbant. – S-s-skizofréniáról?

– Igen. Tudsz róla valamit?

A szám kinyílt, becsukódott, nem jött ki hang a torkomon.

– Chloé?!

– Azt hiszi skizó vagyok?

Megfeszítette az ajkát: – Nem ezt a szót használjuk, Chloé!

Tulajdonképp nem szeretünk megbélyegezni senkit. A diagnózis csak ennek a folyamatnak a szükséges része. A betegnek tudnia kell az állapotáról, megérteni és elfogadni azt, mielőtt elkezdhetjük a kezelést.

– D-d-de csak most kerültem ide! Hogy t-t-tudja már most…?

– Emlékszel a kórházra? Az orvosokra, akikkel beszéltél?

Hogy milyen vizsgálatokat végeztek?

– Ők állapították meg a skizofréniát?

Megrázta a fejét. – Amíg a tudósok azon dolgoznak, hogy biztos diagnózist adhassanak a skizofréniáról, semmi sem bizonyított. De a vizsgálatok legalább kizárták a többi lehetőséget, a daganatot és a szerhasználatot is. Az eredmények és a tüneteid szerint a skizofrénia a legvalószínűbb diagnózis.

A padlóra bámultam. – Maga is azt hiszi, skizofréniás vagyok!

– Tudod, mi az? – lassan beszélt, mintha az értelmemet is megkérdőjelezné.

– Láttam az „Egy csodálatos elmét”!

További ajakbiggyesztés: – Az a hollywoodi verzió, Chloé.

– De igaz történeten alapul, nem?

– Azon – lágyult el a hangja. – Az aktádból látom, hogy szereted a filmeket, és ez csodálatos. De nem az a legmegfelelőbb forrás ahhoz, hogy az elmebetegségekről tanulj. A skizofréniának rengeteg változata és fokozata van, és a tiéd nem ugyanaz, mint a filmbeli.

Nem!? Olyan alakokat látok, akik ott sincsenek, csak úgy, mint a filmbeli fickó!

Dr. Gill folytatta: – Ami veled történik, azt mi úgy hívjuk, nem differenciált skizofrénia, ami azt jelenti, hogy csak pár elsődleges tünetet mutat. Neked látomásaid vannak és hangokat hallasz. Ezek vizuális és auditív hallucinációk.

– És mi a helyzet a paranoiával?

– Arra nincs semmi bizonyíték. Nem mutatod semmi jelét összefüggéstelen

viselkedésnek

vagy

összefüggéstelen

beszédnek…

– És a dadogás?

Megrázta a fejét. – Annak ehhez nincs köze. Nincs más tüneted, Chloé.

– És lesz? Később?

– Nem feltétlenül. Persze figyelnünk kell, de ezt idejében elkaptuk. Általában nincs diagnózisunk, amíg a beteg nincs 18-19, vagy húszas éveiben nem jár. A korai stádiumban van a legnagyobb esélyünk egy kór kifejlődésének lelassítására.

– És megszabadulni tőle?

Egy pillanatig hosszú, kötözött nyakláncán matatott csendben: – A skizofrénia… nem olyan, mint a megfázás, Chloé. Mindig ott van.

Vér lüktetett a fülemben, következő szavait elmosódottá téve. Dr. Gill a térdemet megérintve előre hajolt: – Chloé, figyelsz rám?

Bólintottam.

Hátradőlt. – A skizofrénia nem halálbüntetés, de életfogytig tartó állapot. Mintha asztmás lennél. Életmódváltással és gyógyszerekkel szépen irányítható annyira, hogy teljesen normális életet élhetsz, senki nem veszi észre, amíg te el nem mondod – visszadőlt és állta a tekintetemet. – Korábban azt mondtad, eltökélted, hogy meggyógyulsz, bármit kelljen is tenned érte. Tudom, gyors megoldásban reménykedtél, de ehhez ugyanúgy szükség lesz érettségre, mint elhatározásra.

Még mindig kész vagy minderre, Chloé?

Több kérdésem is volt. Mindig ilyen gyorsan történik, mindenféle figyelmeztetés nélkül? Egyik nap még semmi bajod, teljesen normálisan sétálgatsz, másnap meg hallucinálsz és ordítva rohansz a folyosón? Aztán bumm, kimondják, hogy skizofréniás vagy, és az ügy lezárva?

Minden olyan gyorsan zajlott. Amikor azonban Dr. Gillre néztem,

aki

várakozóan

méregetett,

hogy

mielőbb

továbbléphessen, féltem, hogy bármit mondok, az úgy hangzik majd, mintha még mindig nem ismerném el; ha meg azt teszem, soha nem kerülök ki a Lyle Házból.

Tehát bólintottam: – Csak szeretnék meggyógyulni.

– Rendben van. Akkor kezdjük el!

Dr.

Gill

felvilágosított

a

gyógyszerrel

kapcsolatban.

Feltehetően meg fogja szüntetni a hallucinációimat. Miután az adagot beállítják, nem lesz lényeges mellékhatása, de kezdetben tapasztalhatok részleges hallucinációt, depressziót és paranoiát. Remek! Úgy tűnt, a gyógymód legalább olyan rossz, mint maga a kór.

Dr. Gill biztosított arról, hogy mire az otthonból hazakerülök, a gyógyszerszedés nem lesz különösebb annál, mintha naponta asztma elleni pirulákat vennék be. – Így kell a skizofréniára gondolnod, Chloé. Mint orvosi állapotra. Nem te okoztad.

És nem is tudom meggyógyítani.

– Átesel majd a depresszió, a düh meg a kételkedés szakaszain. Ez mind természetes, és a foglalkozásainkon kezelni fogjuk. Mindennap találkozunk majd egy órára.

– Csoportfoglalkozások is lesznek? – kérdeztem.

– Nem. Egy nap talán úgy döntesz, hogy felfedezed a csoportterápia előnyeit, később beszélhetünk majd erről, de a Lyle Házban azt valljuk, hogy a titoktartás elengedhetetlen.

Mielőtt jól esne másokkal megosztani, azelőtt neked kell teljesen elfogadnod az állapotodat.

Jegyzetfüzetét az asztalra fektette, kezét a térdén keresztbe fonta. – Ez lesz a mai utolsó témánk: a titoktartás. Azt már biztos kitaláltad, hogy itt az összes bentlakó valamilyen elmezavarral küzd. De ez minden, amit bárkinek is tudnia kell.

Itt nem osztjuk meg senkivel sem az állapotod, sem a tüneteid vagy a kezelésed részleteit. Ha bárki részleteket akar belőled kiszedni, azonnal hozzánk kell fordulnod!

– De hát már tudnak róla! – mormoltam.

– Tessék?

Felháborodástól villámló szeme elárulta, hogy jobb lett volna, ha befogom a számat. Régmúlt foglalkozásokról tudtam, hogy fontos mindent megosztani, ami nyugtalanít, de nem hiányzott, hogy a Lyle Ház-beli tartózkodásomat fecsegéssel kezdjem.

– N-n-nem a skizofréniáról. Csak… valaki hallotta, hogy szoktam dolgokat látni. Kísérteteket. Amiről én soha nem beszéltem. Senkinek.

– Ki volt az?

– In-in-inkább nem mondanám meg. Nem nagy ügy.

Szétnyitotta a kezét: – Dehogynem nagy ügy, Chloé! Bár azt értékelem, hogy nem akarsz senkit bajba sodorni. Van egy tippem, ki lehetett. Valószínűleg az a lány hallgatózott, mikor a látomásaidat vitattuk meg, és elhamarkodottan vont le valamilyen következtetést… – lemondóan legyintett. – Kísértetek. Sajnálom, hogy ez történt, ígérem, hogy tapintatosan fogjuk kezelni.

– De…

– Nem fogja megtudni, hogy mondtál nekünk bármit is, de lépnünk kell. – kényelmesen visszahelyezkedett a székébe. – Sajnálom, hogy ez pont az első napodon történt. A fiatalok természetüknél fogva kíváncsiak, és bármennyire is igyekszünk titoktartást biztosítani, ilyen szoros együttélés mellett nem mindig lehetséges.

– Semmi baj! Senki nem csinált nagy ügyet belőle.

Bólintott. – Itt egy nagyon jó kis fiatal csapatunk van.

Általában tisztelettudók és elfogadók. A Lyle Házban ez nagyon fontos. Nehéz út áll előtted, és mi azért vagyunk itt, hogy ez az út a lehető legzökkenőmentesebb legyen!

Skizó.

Nem számított, hogy Dr. Gill sokszor hasonlította valami kórhoz vagy testi rokkantsághoz, mert azért az nem ugyanaz.

Egyszerűen nem. Skizofréniás vagyok.

Ha két fickót látnék a járdán, az egyikük tolószékben, a másik meg maga elé beszél, melyikhez rohannék, hogy kinyissam neki az ajtót? És melyik miatt mennék át az út túloldalára, hogy elkerüljem?

Dr. Gill szerint minden a bogyók beszedésén és az alkalmazkodás elsajátításán múlik. Ha ennyire egyszerű, miért vannak maguk elé beszélő, céltalan emberek az utcán? Örült tekintetű, levegőbe kiabáló hajléktalanok?

Nem létező embereket látnak. Nem létező hangokat hallanak.

Skizók.

Mint én.

A foglalkozás után elbújtam a médiaszobába gondolkodni.

Összekuporodtam a kétszemélyes ülőkén, mellemhez párnát szorítottam, amikor Simon vitorlázott be.

Nem látott meg, átszelte a szobát, és felkapta a baseballsapkáját a számítógépasztalról. Orra alatt dudorászva felhajította a levegőbe, majd elkapta.

Boldognak látszott.

Hogy lehet itt boldog? Elégedett, talán. De boldog?

Körbeforgatta a sapkát a kezében, majd a fejébe húzta.

Megállt, meredten bámult az ablakra. Az arckifejezését nem láttam, de mozdulatlanná vált. Aztán élénken megrázta a fejét.

Megfordult és meglátott. Pillanatnyi meglepődés, majd széles vigyor.

– Hé!

– Szia.

Közelebb lépett, a mosolya elhalványult. – Jól vagy?

Persze, hogy jól vagyok, mondtam volna, de nem tudtam kipréselni magamból. Nem vagyok jól. Akartam mondani. Jó lett volna, ha elmondhatom, hogy nem vagyok jól. De a hangjában csengő aggodalom nem látszott sem a szemén, sem a mosolyán.

Tartózkodó volt, mintha csak azért tett volna erőfeszítést arra, hogy kedves legyen, mert alapból kedves fickó, és úgy volt helyes.

– Jól vagyok – mondtam végül.

Rám

nézve elfordította a sapka ellenzőjét, majd megrázkódott:

– Oké. De akarsz egy jó tanácsot? Nehogy elkapjanak, hogy itt lapulsz! Ez olyan, mintha napközben visszamennél a szobádba! Aztán hallgathatod az előadást a magadban búslakodásról!

– De én nem…

Felemelte a kezét: – Az ő szavaik, nem az enyémek. Csak szólok. Megúszhatod, ha bekapcsolod a tévét, és úgy teszel, mintha néznéd, de boldogabbak, ha velünk csatangolsz mindenfelé. Nem rossz csoport ez. Nem olyan őrült.

Felvillanó vigyorától összerándult a gyomrom. Viaskodva felültem, hátha tudok valamit mondani, ami itt tartja. De nem akartam mindenről beszélni. Dr. Gillről nem. A skizofréniáról se. Bármiről, csak arról ne. Simon normálisnak tűnt, s nekem most szörnyen szükségem lett volna valamiféle normalitásra.

Tekintete azonban már az ajtót pásztázta. Tuti azt gondolja, hogy jobb lenne, ha… valaki mással dumálnék. Ő csupán tanáccsal látja el az új lányt.

Simon arca felderült, mikor a bejárat elsötétült.

– Szia, bátyó! Ne aggódj, nem feledkeztem el rólad! Csak Chloé-val beszéltem.

Felém intett. Derek benézett, de olyan kifejezéstelenül, mintha azt hitte volna, hogy Simon a bútornak integet.

Bevillant az alagsori jelenet, amiben Derek azzal vádolt, hogy kísértetekhez beszélek. Elmondta vajon Simonnak?

Valószínűleg. Fogadok, jót nevettek a bolond csajon!

– A szünetben kimegyünk hátra – mondta Simon –, kicsit rugdosni a labdát. Jöhetsz velünk nyugodtan!

Meghívása könnyed volt, gépies, meg sem várta, hogy válaszoljak, már ment is el Derek mellett: – Szólok Talbotnak, hogy kapcsolja ki a riasztót az ajtónál!

Derek ott maradt, ahol hagyta. Még mindig nézett.

Engem bámult.

Mintha torzszülött lennék.

Vagy skizó.

– Fotózz le – mordultam rá –, azt megtarthatod!

Még csak nem is pislantott. És nem is ment el. Tovább fixírozott, mintha egy szót sem szóltam volna. Majd elmegy, ha végez. Úgy is lett, szó nélkül távozott.

Mikor én is elhagytam a médiaszobát, csak Mrs. Talbotot láttam. A többiek a szünet után visszamentek az óráikra. Mrs.

Talbot a konyhába küldött, ezúttal krumplit hámozni.

Mielőtt elkezdtem, adott még egy pirulát. Szerettem volna megkérdezni, mikor számíthatok arra, hogy hatni kezd, de azzal beismerném, hogy még mindig hallok hangokat. Látni viszont nem láttam semmit, csak azt a kezet ma reggel, pont miután bevettem az első adagot. Szóval talán tényleg van hatásuk. Az is lehet, hogy ennél jobb nem lesz. Mit csinálok akkor?

Csalok. Kirekesztem a hangokat, és úgy teszek, mintha nem hallanám őket. Megtanulok…

Sikoly visszhangzott keresztül a házon.

Felugrottam, a hámozókés csattanva esett a mosogatóba. A szívem zakatolt, hallgatóztam. Ha nincs válasz, az azt jelenti, a hang a lejemben szólt. Nicsak, már tanultam valamit!

– Elizabeth Delaney! Gyere vissza azonnal!

Ajtó csapódott. Lépések dobogtak a folyosó felé, zokogással meg-megszakítva. A hátamon is felállt a szőr, a suliban síró lány jutott eszembe. Az ajtó felé kényszerítettem magam, és épp időben téptem fel ahhoz, hogy lássam Lizt a lépcsőn felfelé támolyogni.

– Élvezed az előadást?

Hátraugrottam, s Tori rosszalló tekintetét kaptam el, miközben a barátja után sietett. Miss Van Dop nagy léptekkel jött ki a nappaliból a folyosóra.

– Elegem

van!

–

dörögte

egy

másik

hang

az

osztályteremből. – Számítottam viselkedési problémákra egy ilyen helyen, de annak a lánynak szakképzett segítségre van szüksége!

– Kérem, Ms. Wang! – kérlelte Miss Van Dop. – Ne előttük…

– Megdobott ceruzával! Megcélzott, mint egy fegyverrel!

Egy centi, és kiüti a szemem! A bőrt is felsértette! Vérzik! Egy ceruzától! És mindezt azért, mert volt bátorságom megemlíteni, hogy egy tizedikesnek képesnek kellene lenni az alapvető

számtani műveletek megértésére!

Miss Van Dop a folyosó felé vonta, de a nő kiszabadult, és beviharzott egy másik terembe.

– Mi az igazgató száma!? Felmondok! Az a lány veszélyes…!

Árnyék suhant el mellettem, s a vállam fölé pillantva Dereket vettem észre. Ahogy az ebédlőajtó becsapódott mögötte, futólag könyveket és egy számológépet láttam szétterítve az asztalán. Ott kellett lennie egész idő alatt, önálló munkát végezhetett.

Amikor lenézett rám, valami csípős megjegyzést vártam a fülelésről, de csak annyit dünnyögött: – Isten hozott az őrültek házában! –, aztán átosont mellettem a konyhába, hogy csórjon még valami extra harapnivalót.