harmincegy

HOGY MENTÜNK A FOLYOSÓN, futólag Simonra pillantottam. Az arca kemény volt, kifejezéstelen.

A Észrevette, hogy ránéztem, és sikerült mosolyognia, mintha csak bizonyítani akarná, hogy nem rám mérges.

– Mrs. Talbot? – kiáltott. – Kimehetek hátra? Dobnék pár kosarat, mielőtt besötétedik?

– Persze, kedveském!

Az ajtónál várakoztunk. Mrs. Talbot kezét egy ruhába törölgetve lépett ki a konyhából, és beütötte a biztonsági kódot.

Csak ekkor nézett ránk és vette észre, hogy Simon nincs egyedül.

– Ó, Chloé…! Nem hiszem, hogy nektek együtt kellene…

– Kosarazás lesz, Mrs. Talbot! – kinyitotta a tolóajtót, és tartotta nekem. – Nézhet az ablakból, ha szükséges!

– Csak… ne menjetek sehova, ahol nem látlak benneteket!

Simon behúzta mögöttünk az ajtót, és olyan gyorsan menetelt ki az udvarra, hogy kocognom kellett, hogy utolérjem.

Visszanéztem a vállam felett. Az ajtó becsukódott, Mrs.

Talbotnak semmi nyoma nem volt.

Körbekémlelt. – Látod a labdát?

– Szerintem a tárolóban van. Megyek, kihozom…

A könyökömhöz ért. – Ne! Hacsak nem akarsz tényleg játszani!

Megráztam a fejem, ő meg a középső kert melletti kőpadhoz vezetett. – Talbot még lát minket onnan. – kifújta a levegőt. – Derek aztán tudja, hogy húzzon fel! És tudod, mi a legrosszabb? Tudom, hogy miért csinálja, azért ingerel, hogy kiakadjak, de ettől függetlenül felhúzom magam. Hülye, hülye, hülye!

Egy darabig nem beszélt, az udvart kémlelte.

– Derek szeretné, ha megkeresném apát.

– Hogy? Azaz elszökni innen? Azt nem tudsz…

– Nem nagy ügy! – elhelyezkedett a padon. – Ha úgy neveltek, mint bennünket, Variánsként, az… más. Mások a szabályok. Azok kell legyenek. Ha baj van, futnod kell.

– De, te nem akarsz menni?

– Ó, dehogynem akarok! Ezen rágódok, mióta idekerültem.

Apa odakinn van… valahol… talán bajban, én meg itt malmozok egy otthonban? Órára járok? Derekkel lógok? Úgy teszek, mintha semmi baj se lenne? Ez teljesen felőröl, Chloé!

Derek tudja, milyen rettenetesen el akarok innen menni. És ahogy mondtam, csak folyamatosan ingerel.

– De, hol van az apád?

Megrázta a fejét: – Nem tudjuk. Ő csak… A dolgok rosszra fordultak, ő eltűnt, mi meg itt kötöttünk ki. Hosszú történet…

– Várhat.

– Kösz. A lényeg az, hogy elment, és biztos lehetsz abban, hogy nem szabad akaratából! Így aztán mi itt ragadtunk, elvileg a szabadulásra várva, de hogy aztán mi lesz? Hova mennénk?

Nincs nagymama, nagybácsi vagy családi barát, aki ránk várna, hogy befogadjon! Nevelőotthonba kerülnénk, ahonnan újra meg kéne szöknünk, szóval mi értelme várni?

– Most akarnál menni, de nem tudsz kiszökni.

– De, ki tudunk. Dereknek van terve – kis kacaj. – Hidd el nekem, annak a fickónak mindenre van terve! De ez egyszemélyes szökési terv – csak nekem. Ő nem jönne.

Szimplán megtagadja!

– Mi van? Lelkiismeret furdalást okoz neked, mert marad, holott ő nem is menne? Honnan szalajtották ezt?

– Ja, tudom, és nem akarom, hogy úgy hangozzék, mintha védeném, de oka van annak, hogy nem akar menni. Hülye ok, de neki nagyon számít, és nincs értelme az ellenkezőjéről győzködni. Csak… kiborul.

– Kiborul?

Simon begörbítette a kezét és rámeredt. – Bonyolult. Derek ötlete az, hogy én meglépek, és megtalálom apát. Apa megtanított egyre s másra, hogy kerüljek vele érintkezésbe.

Varázsigékre meg ilyesmire. De nem hagyhatom itt Dereket.

– Nem?

– Nem fogom, szerintem. Aggódom apáért, de ő sokkal jobban tud vigyázni magára, mint Derek.

Bizonytalannak tűnhettem, mert folytatta: – Tudom, úgy néz ki, hogy Derek is tud, és a legtöbb esetben tud is, de máskor meg… – megrázta a fejét. – Túl bonyolult. Ha lelépek, és valami rossz történik, attól félek, hogy… hagyná.

– Nem értem!

– Tudom – a kezére bámult. – Tudom, hogy nincs értelme annak, amit mondok, de…

– Bonyolult.

– Igen. És… – mély levegőt vett. – Kezdem azt hinni, hogy meg kell ragadnom ezt az esélyt! Dereknek igaza van! Attól, hogy ülök a fenekemen, még semmi sem lesz jobb. Aztán meg itt vagy te is. Neked pedig tényleg menned kell!

– Kell? – csak egy cincogás sikerült.

– Dereknek igaza van. Nem számít, mennyire keményen dolgozunk azon, hogy elrejtsük a képességed, az nem olyan, mint az enyém. Nem lehet eltitkolni! Főleg, amikor annyian figyelnek!

– Ha átvisznek egy kórházba, akkor kikerülök!

– De mi van, ha nem lesz átszállítás? – aggódva pillantott rám. – Még mindig azon gyötrődöm, amit Lizről mondtál.

Lehet, hogy tényleg sámán. Vagy ha meghalt, talán baleset volt. De miért ölnék meg azokat a gyerekeket, akik nem gyógyulnak. Őrültségnek hangzik, de még Derek is aggódik emiatt.

– Derek? De ő azt mondta…

– Tudom, mit mondott. Viszont amikor később beszéltem vele, már nem akarta annyira félvállról venni. Meg is kérdőjelezett pár dolgot. Dereknél ez az egyetértés legmagasabb foka. Ám, így is szükséged van segítségre.

Tegyük fel, minden rendben lesz és kiengednek: mit fogsz csinálni? Kivel tudsz beszélni? Hogy tanulod meg, hogyan kell újra normális életet élni?

Normális. Micsoda egyszerű és unalmas szó! Vicces, mennyire más színben tűnt fel most: mint valami fődíj egy céllövöldében, tele ígérettel…, ám számomra elérhetetlen.

Az, hogy kikerülök, nem oldaná meg a problémáimat.

Lauren

néni

folyton

figyelne,

minden

„abnormális”

cselekedetemet félreértelmezné annak bizonyítékául, hogy vissza kell térnem a Lyle Házba…, vagy még rosszabb helyre.

Elszökni?

Tudom, Derek mit mondana. Még az arckifejezését is látom, a megvetően és csalódottan összeráncolt homlokát. Már nem Chloé Saunders, az elkényeztetett művészeti sulis lány voltam.

Nem is Chloé Saunders, a skizofréniás. Ha Chloé Saunders, a nekromanta, követné a régi szabályokat, párnázott cellában kötne ki, ahol olyan hangokról szónokolna, melyeket rajta kívül senki más nem hall.

Nem vagyok naiv. Olvastam a híreket! Tudtam, mi történik az elszökött gyerekekkel, nem az a csodálatos, szabad élet, amit elképzeltek. Meddig tartana Simon apját megtalálni?

Miből élnénk addig? Mit ennénk? Hol aludnánk? Volt egy kis pénzem, de az vajon meddig tartana? Mi történik majd, mikor a fényképeinkkel lesznek tele a hírek? Mikor minden zsaru és érintett állampolgár bennünket keres?

Megbújhatnék itt, összeszorítanám a számat és imádkoznék, hogy semmi baj ne történjen! Vagy a saját kezembe vehetném a dolgokat. Intézkednék.

Simon

eltűnt

apjától

segítséget

kérni

nem

tűnt

kivitelezhetetlen tervnek. És ha elszöknék, Liz nyomára bukkanhatnék. Egyszerű lenne! Kevés kórház van Buffalóban.

Ám ha a kórházban nem volt biztonságban, mit jelenthet ez a számunkra? Veszélyben lennénk? Nem tudtam homokba dugni a fejem, és tettetni, hogy minden rendben van.

– Ha elszöksz innen, veled megyek! – mondtam.

– Nem kell. Úgy értettem, hogy nekem mennem kell, az én, Derek és most már a te érdekedben is. Mikor apát megtaláljuk, ő majd segít!

– De ki fog neked segíteni ott kinn?

Félresikerült mosoly: – Ott van a gyilkos ködös varázsigém!

– Ebből vegyél vissza! Derek sokkal jobb lenne, de rám leszel utalva! Megyek, és kész!

harminckettő

 

FIÚMOSDÓBAN VÁRTAM, a magas polc mellé bújva.

Minden folyosóról beszűrődő zajra dobbant egyet a A szívem, gondolván nemsokára a legnagyobb bolondot csinálom majd magamból.

De igazam volt. Ahogy Derek, úgy én is tudtam az egyszeregyet. A farmeromba töröltem izzadó tenyeremet, az órámra néztem és imádkoztam, hogy helyesen döntsek!

Máshonnan nézve meg azért imádkoztam, hogy ne.

Mikor az órám 8.00-t mutatott, a mosdó ajtaja kivágódott.

Derek felkapcsolta a villanyt és becsukta az ajtót. Amikor a tükör felé fordult, meglátott, és a meglepetéstől akkorát üvöltött, hogy arra más körülmények közt büszke lettem volna!

– Megőrültél? – sziszegte. – Mit csinálsz te itt?

Elsétáltam mellette, és bezártam az ajtót.

– Ha a tervről akarsz beszélni, nem itt kéne! – mondta.

Megfordult, követett a szemével, amíg a zuhanyzóhoz mentem és kinyitottam a hidegvizes csapot, hogy elnyomja a beszélgetésünket, de a szobát ne párásítsa be.

– Nagyszerű! – mormogta. – Most azt fogják hinni, hogy együtt is zuhanyozunk. Talán azt kéne mondanunk, hogy a pincebeli koszt mossuk le, és takarékoskodunk a vízzel!

Elé álltam. – Behúztál a csőbe!

Szólásra nyitotta a száját, de most az egyszer nem jött ki semmi a torkán, így megelégedett egy jelképes, mogorva nézéssel.

– Egész idő alatt azt találgattam, miért akarsz nekem segíteni. Miért érdekel, hogy tudjam: nekromanta vagyok? Mit törődsz vele, ha kirúgnak? Miért állsz ki mellettem, mint ma délután is tetted?

– Én csak …

– Segíteni akarsz! Hát persze, amúgy utálatos és öntelt vagy, de mélyen legbelül csak egy jóravaló srác szeretne természetfeletti képességekkel rendelkező társának segíteni.

Naná! Más oknak is kellett lennie, és ma megtaláltam! Simon!

Keresztbe fonta a kezét. – Igen, Simon szerette volna, hogy kedves legyek veled, oké? Lezuhanyozhatnék végre? Egyedül?

– Azt akarod, hogy Simon megszökjön. Hogy megtalálja az apádat. De ő nem akarna nélküled menni, kellett neki egy ok arra, hogy azonnal induljon. Te meg adtál neki! Egy külön kis megmentésre váró leánykát!

– Nem tudom, miről beszélsz! – dünnyögte, de a tekintete nem kifejezetten kereste az enyémet. A fennmaradó kételynek az utolsó morzsája is eltűnt, és megint dühbe gurultam.

– Itt voltam neked én, az igazi, ártatlan és elveszett nekromanta. A tökéletes csali. Csak gyakran össze kellett bennünket hoznod, eltúlozni, milyen gyámoltalan vagyok, és idővel Simon majd felveszi a páncélját, hogy megvédjen.

Nagyszerű terv! De valami még hiányzik! A tét! Minden jó krimiben három dolog van, ami a hősnek kell: cél, motiváció és a tét. A cél: megtalálni az eltűnt apádat. A motiváció: segíteni a szegény nekromanta kislánynak. Csak a tét hiányzott. Az kellett, hogy a leányka valódi veszélyben legyen! Mi lenne, ha igazi elmegyógyintézetbe akarnák átvinni? Ahol nem lenne segítsége, ahol Simon nem férne hozzá? Vagy ami még rosszabb, ahol esetleg meghalhatna, egy gonosz terv áldozataként. Így került a képbe Tori…

– Nem! – felemelte a kezét, a szemében őszinte megbotránkozás tükröződött. – Ahhoz nem volt semmi közöm!

Még ha Tori elég közel is jönne hozzám ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk – amit, ha nem vetted volna észre, soha nem tesz –, akkor sem csinálnék ilyet. Nem csináltam semmit azért, hogy téged átszállítsanak!

– Jól van, akkor csak kihasználtad a helyzetet!

Adtam kis időt arra, hogy válaszoljon. Nem tette, s ez épp az a válasz volt, amit vártam.

– Mikor először meséltem neked, hogy láttam Lizt, elhessegetted. Aztán rájöttél, hogy előnyöd is származhat belőle, így megváltoztál Simon irányában. Elültetted a kétely magjait, aztán vártad, hogy kicsírázzon. Ezért nem vitatkoztál velem, mikor felajánlottam, hogy engem költöztessenek el inkább. Pont ezt akartad! Az egész helyzetet manipuláltad és hazudtál…

– Soha nem hazudtam!

Merőn néztem rá: – Tényleg hallottad tegnap az orvosokat az átszállításomról beszélni?

Zsebre dugta a kezét. – Hallottam, hogy rólad beszélnek, és úgy tűnt, azt javasolják…

– Rendben, nem hazudtál. Túloztál!

Komor volt. – Veszélyben vagy! Minél többet gondolok Lizre…

– Ne tereld másra a szót, Derek! Megkapod, amit akartál.

Simon megy, és én vele megyek. Igazad van! Ki kell innen jutnia, és megtalálni az apját. Persze megmenthettél volna bennünket az összes kellemetlenségtől, ha vele mégy! De lehet, hogy az veszélyes. Meg aztán nem is a te apád, úgyhogy nem a te problémád…

Olyan gyorsan kapott felém, hogy hátratántorodtam, de sikerült összeszednem magam, és állva maradtam. Nem volt könnyű, mert villámló szemekkel fölém tornyosult.

– Igen? Tehát akkor ezt gondolom, Chloé?

Összezártam a térdem, és nem vettem le róla a szemem.

– Nem tudom, mit gondolsz, Derek – kezdtem nyugodtan, vagy legalábbis reméltem, hogy úgy. – Simon szerint van oka annak, hogy nem mégy vele. Szerinte hülye ok. Talán csak mentség. Lehet, hogy nem is akarsz ezzel foglalkozni!

– Mentség? – nevetett fel keserűen, aztán hátrálni kezdett tőlem, mintha csak ezt parancsolná magának. – Olvastad az aktámat, igaz?

– Én…

– Tudom, hogy aznap éjjel olvastad, mikor Rae-vel úgy tettetek, mintha a kamrát fosztogatnátok.

– Csak azért, amit tettél. Tudnom kellett…

– … mennyire vagyok veszélyes! Nem hibáztatlak.

Megkaptad a választ, nem? Pontosan tudod, mennyire vagyok veszélyes!

Nyeltem egyet. – Én…

– Tudod, mit tettem, és mégis azt gondolod, hogy az utcán kéne mászkálnom? – legörbült az ajka. – Pontosan ott vagyok, ahol lennem kell!

Volt valami a szemében, a hangjában és az arcán, amitől elszorult a szívem. A zuhany felé pillantottam, néztem, ahogy a víz az ajtót permetezi, míg durva csobogása megtöri a csendet.

Kis idő múlva visszanéztem rá. – Kellett, hogy legyen valami okod, hogy azt tetted.

– Igen? – újra megkíséreltem elfordulni, de oldalra lépett, nem engedte. – Ezt akarod, Chloé? Hallani az okot? A mentségemet? Mondjuk, hogy a srác fegyvert rántott, és ha nem lököm a falhoz, már halott lennék? Hát, nem így történt!

Van egy gyerek, aki soha nem fog már járni az életben, és erre nincs mentségem. Az én hibám. Minden az én hibám! Hogy apánk eltűnt. Hogy Simont is ideküldték. Én…

Hirtelen elharapta a mondandóját, kezét zsebre dugta, és a fejem fölé bámult, miközben az állkapcsában lévő izmok láthatóan dolgoztak.

Még egy perc telt el, mikor azt mondta: – Igen, igaz, azt akarom, hogy Simon kikerüljön, és mindent megteszek, hogy ebben segítsem, de ez nem jelenti azt, hogy téged veszélyeztetnélek. Neked is jobb lesz ettől. Semmi okod panaszra!

Csak bámulni tudtam. Mint mindig, most is elillanóban volt az érzés, hogy talán végre megértettem őt. Megsejtettem valamit mélyen, ő meg olyan gyorsan tépi ki a kezemből, hogy sebet üt: bolond vagyok, ha többre számítottam.

– Nincs veszély? – mondtam lassan. – Meg fogok szökni az otthonból. A családomtól. Az életemből!

– Simonnal leszel! Ne tettesd, hogy az olyan nagy teher!

– Mi van?

– Tudod te, mire gondolok! Pár nap kettesben Simonnal?

Kemény lesz! Neki meg rengeteget jelent. Rengeteget!

Elszökni, hogy segíts neki megtalálni az apját? Soha nem fogja neked elfelejteni!

Kikerekedett a szemem. – Ó, istenem, azt hiszed? Tényleg?

Ez annyira jó! Fogadok, arra is megkér majd, hogy járjunk meg minden! Válthatunk szerelmes leveleket kettőnk fiatalkorú javítóintézetei között, és talán azt is megengedik, hogy a közös táncon találkozzunk…

Haragosan nézett le rám.

– Te tényleg azt hiszed, hogy hülye vagyok, igaz? – mondtam, aztán felemeltem a kezem: – Nem, ne is válaszolj, kérlek! Hadd tájékoztassalak: a húzás nem minden lány listáján az első! És ebben a pillanatban az én listámon lejjebb nem is kerülhetne… olyan csekélyke dolgok, mint rendbe tenni az életem, is megelőzik!

– Jól van!

– Miután ennek vége, nem lennék meglepődve, ha Simon soha többé nem akarna látni. Ezt az egészet maga mögött akarja majd tudni. És tudod mit? Ez tök rendben van. Nekem meg kell tudnom, mi történt Lizzel. És azért akarok segíteni Simonnak, mert így helyes, nem pedig azért, mert annyira cuki!

Lehet, hogy nem vagyok zseni, mint te…

A harag visszatért. – Én nem…

– … de ahhoz elég okos vagyok, hogy tudjam, ez nem valami oltári romantikus kaland lesz. Meg fogok szökni!

Hajléktalanok leszünk. Még ha meg is találjuk apádat, sem biztos, hogy képes lesz helyrehozni az életem – Lauren nénire gondoltam, és elöntött a bánat. – Nem hiszem, hogy egyáltalán helyrehozható!

– Szóval ezek szerint hálásnak kéne lennem azért, hogy mégy?

– Ezt nem mondtam…

Visszatért az ellentmondást nem tűrő hang: – Éppúgy ki kell innen jutnod, mint Simonnak, sőt, talán még jobban. Lehet, hogy te nem látod, mekkora veszélyben vagy, de én igen. És aggódom…

– Aggódsz? Miattam?

Megvonta a vállát. – Persze! Foglalkoztat. Tudod te azt! – a szemembe sem tudott nézni, mikor mondta. – Igaz, hogy szükségünk van rád, de szeretnék más valakin is segíteni, aki közénk tartozik – óvatosan felém pillantott. – Össze kell tartanunk!

– Meg ne próbáld!

– Mit?

Tekintetét elkapva a fürdőszobát nézegette.

– Igazad van! – mondtam. – Segítségre van szükségem. Az életem szétesőben, és bár lehet, hogy egyszer majd úgy fogok erre visszatekinteni, mint a legnagyobb, legostobább hibára, amit valaha is elkövettem, most ezt az egy megoldást látom.

Legyek a te külön kis megmentésre váró leánykád? Rendben!

De soha ne mondd azt, hogy ezt értem csinálod! Ennek semmi köze hozzám! Meg ne próbálj úgy tenni, mintha lenne!

Sarkon fordultam és kisétáltam.

harminchárom

 

ZON TŰNŐDTEM, VAJON A SZÖKÉSÜNK UTÁN

lesz-e időm aludni. Mert a Lyle Házban egyáltalán nem A volt rá sok alkalmam.

Aznap éjjel annyira kimerült voltam, hogy esélyem sem volt másra, csak feküdni és Derek miatt dühöngeni, vagy azon a lépésen tépelődni, amire készültem. De amint az ágyra feküdtem, azonnal mély álomba zuhantam, sivító rendőrautók és csaholó nyomkövető kutyák közé. Egy kórházi ágyhoz kötött és otthonba kényszerített fiúval meg oszló tetemekbe zárt szellemekkel. Könyörületért kiáltó zombikkal és egy lánnyal, aki azt kiáltja, „Nem akartam!”, a fiú pedig: „Én sem akartam. Nem számít!”

Az álomjelenetek kavarogtak és összeolvadtak, míg egyikük ki nem szabadult. Az erősebb és hangosabb képek felülírták a többit és különválva követelték: – És velünk mi lesz?

Hirtelen ébredtem fel, és csak ültem ott, lebegve a sötétben, az emlékek kusza szövedékében, mely kérdésekre ébresztett és válaszokat ígért.

Kiugrottam az ágyból.

***

Megkocogtattam a háló ajtaját.

– Derek?

Durva horkolás volt a válasz.

Még egyet kopogtam az ajtón, a hangom annyira felemelve, amennyire csak mertem.

– Derek?

A lábujjaim összehúzódtak a jeges keményfa padlón, a karomon libabőröket dörzsölgettem. Hoznom kellett volna egy pulcsit. Meg zoknit.

Nem is szabadna itt lennem. Leszidtam a srácot, tökéletes volt, ahogy leléptem…, most meg visszalopódzom és könyörgök, hogy beszéljen velem!

Ennyit egy jelenet tönkretételéről.

Ahogy a kezemet felemeltem, hogy kopogjak, a kilincs kattant egyet. Az ajtó nyikorogva nyílt ki, és ahogy a tekintetem felemeltem, hogy bocsánatot kérjek, azon vettem észre magam, hogy egy mellkasra bámulok. Csupasz mellkasra…, de nem fiú mellkasára. Széles és izmos volt, csak pár elszórt mérges vörös pattanás árulta el, hogy mégsem felnőtt férfihoz tartozik.

A házban Derek mindig túlméretezett pulcsikat és bő

farmerokat hordott. Ha el kellett volna elképzelnem, hogy nézhet ki alatta – amit nem tettem –, azt gondoltam volna, hogy zömök, majdhogynem túlsúlyos. Annak a rengeteg ételnek, amit bezúzott, valahova mennie kellett! És, ezek szerint, ment is, csak nem zsír lett belőle.

Forróság öntötte el az arcomat, ahogy elkaptam a pillantásom Derek mellkasáról…, erre azt látom, hogy nem visel mást, csak alsónadrágot.

– Chloé?

A pillantásom irányt váltott – hálás voltam ezért – az arcára.

Meredten nézett. – Chloé? Mit…

– Tartozol nekem!

– Mi? – hüvelyk- és mutatóujjával a szemét dörzsölgette, elengedett egy ásítást és a vállát tekergette. – Mennyi az idő?

– Késő van. Vagy korán. Nem számít! Szükségem van a segítségedre, és tartozol nekem. Öltözz fel, és legyél lenn öt perc múlva!

Sarkon fordultam, és elindultam a lépcső felé.

Követni fog majd Derek? Valószínűleg nem, figyelembe véve, hogy aznap délután semmibe vettem a „találkozzunk öt perc múlva” parancsát.

Úgy terveztem, hogy nem hagyom el a szobája bejáratát, amíg meg nem ígéri, hogy segít. Arra viszont nem számítottam, hogy szinte teljesen meztelen lesz a beszélgetés alatt. Erről eszembe jutott, hogy rajtam is csak pizsamanadrág és pántos felső van. Mikor leértem, felkaptam azt a pulóvert, amit Rae dobott le korábban a médiaszobában. A folyosóra menet vettem fel, majdnem nekiütköztem Dereknek.

Melegítőalsót és pólót viselt, ahogy félúton állt a folyosó közepén, mérgesen csupasz alkarját vakarva.

– Bolhák? – kérdeztem.

A vicc bevallottan átlátszó próbálkozás volt a korábbi hangulat feloldására, és nem hiszem, hogy megérdemelte a mogorva tekintetet, amit kaptam érte.

– Essünk csak túl ezen! – mondta. – Nem vagyok jó hangulatban.

Megkérdezhettem volna, hogy ez mennyiben különbözik az átlagostól, de elharaptam a szót, és a médiaszoba felé tereltem, majd becsuktam az ajtót. Kinyújtott nyakkal hallgatóztam.

– Itt jók leszünk – mondta. – Csak ne túl hangosan. Ha jön valaki, én meghallom!

Átmentem a szobán és megálltam a hold által bevilágított foltnál. Mikor utánam jött, először tudtam jól megnézni a fényben. Sápadt volt, vörös foltok borították az arcát, de nem pattanások. A haja az izzadságtól az arca köré tapadt, szeme fénylett, körülötte piros karikák, alig tudott összpontosítani.

– Te lázas vagy! – mondtam.

– Lehet. – hátrafésülte a haját. – Szerintem valami rosszat ettem.

– Vagy összeszedtél valami bacit.

Megrázta a fejét. – Én nem… – tétovázott, aztán folytatta: – … nem szoktam beteg lenni. Legalábbis nem gyakran. Ez része az… állapotomnak. Úgy látszik, válaszreakció. – megint megvakarta a karját. – Nem nagy ügy. Csak nem vagyok az igazi. Ahogy Simon mondaná, házsártosabb az átlagnál.

– Vissza kéne feküdnöd! Felejtsd el ezt…

– Nem, igazad volt! Tartozom neked. Mit szeretnél?

Vitatkozni akartam, de láttam, már meggondolta magát.

– Várj csak! – mondtam, és kisiettem a folyosóra.

Egy bosszús „Chloé”-t suttogott utánam, amit lagymatag átok követett, mintha nem tudná összeszedni az erőt arra se, hogy egy tisztességeset káromkodjon.

Egy pohár hideg vízzel tértem vissza, amit átadtam neki, négy fájdalomcsillapítóval egyetemben.

– Kettőt most, kettőt meg később, ha mégis…

Mind a négyet a szájába dobta, és lehajtotta rá a fél pohár vizet.

– Vagy ha akarod, vedd be most mind a négyet!

– Gyors az anyagcserém – mondta. – Még egy dolog az állapotomnak köszönhetően.

– Ismerek lányokat, akik nem tiltakoznának ellene.

Érthetetlenül mordult valamit, és kiitta a vizet. – Kösz, de…

– találkozott a pillantásunk. – Nem kell hozzám kedvesnek lenned csak azért, mert nem érzem jól magam! Mérges vagy.

Minden jogod megvan rá. Kihasználtalak, és még rontottam is rajta azzal, hogy úgy tettem, mintha nem is azt tenném. Ha a helyedben lennék, nem hoznék vizet, hacsak nem a fejemre borítani!

Elfordult, hogy az üres poharat az asztalra tegye, aminek örültem, mert egész biztos voltam benne, hogy leesett az állam.

Vagy a láz ment egyenesen az agyára, vagy még álmodtam, mert ez gyanúsan úgy hangzott, mint egy beismerő vallomás.

Vagy talán, mint egy terjengős bocsánatkérés.

Visszafordult. – Oké, szóval, mi kell…?

A dívány felé intettem. Bosszúság futott át az arcán – kényelembe helyezni magát olyan figyelemelvonás volt, ami nem érdekelte –, de mikor én a szemben lévő székre ültem, nehézkesen átment a díványhoz. Ha már az ágyba nem tudtam visszaküldeni, legalább pihenhetett, amíg beszéltem.

– Te tudsz a nekromanciáról, igaz? – kezdtem.

Vállat vont. – Szakértője nem vagyok!

– De többet tudsz, mint én, Simon vagy bárki, akivel most beszélni tudnék. Szóval, hogyan lépnek kapcsolatba a nekromanták a holtakkal?

– Úgy érted, mint a fickóval a pincében? Ha ott van, látnod kellene. Aztán meg csak beszélni vele, mint ahogy most mi tesszük.

– Úgy

értem,

hogy

egy

meghatározott

személlyel

kapcsolatba lépni. Meg tudom csinálni? Vagy azokra vagyok korlátozva, akikbe belebotlom?

Elcsendesedett. Mikor megszólalt, a hangja szokatlanul lágyan Csengett. – Ha az anyukádra gondolsz, Chloé…

– Nem! – durvábban hangzott, mint szándékoztam. – Az még nem is jutott az eszembe. Na jó, igen, fontolgattam, hogy majd egy nap, talán, persze szeretném… – hallottam magam, ahogy elkalandozom a tárgytól, és vettem egy nagy levegőt. – A mi helyzetünkkel kapcsolatos.

– Lizre gondolsz?

– Nem…, őt is meg kéne próbálnom, azt hiszem. Cs-cs-csak, hogy biztos legyek. De nem ez az. Ne arra gondolj, hogy miért akarom tudni!

Hátradőlt a díványpárnákra. – Ha tudnám, miért, sokkal könnyebben tudnék válaszolni.

Lehet, de addig nem mondom el neki, amíg nincs elég tényem ahhoz, hogy magabiztosan felvázoljam az elméletemet.

– Ha képes vagyok kapcsolatba lépni egy meghatározott személlyel, hogyan kellene csinálnom?

– Képes vagy, de nem könnyű és nem garantált a te korodban. Mint Simon a varázsigékkel, te is… tanoncszinten vagy.

– Ahol véletlenül meg tudok tenni olyasmit, mint a holtakat felébreszteni.

– Hát, nem! – szórakozottan vakargatta a karját, annak hangja törte meg a csendet. – Abból, amit hallottam, a halottakat felébreszteni a legnehezebb dolog, és bonyolult szertartást igényel. – megrázta a fejét, és abbahagyta a vakarózást. – Biztos rosszul tudom. Ahogy mondtam, nem vagyok szakértő.

– Akkor vissza a hogyanra! Hogy idézek meg egy bizonyos szellemet?

Lustán megpihentette a fejét a dívány támláján, és a plafont tanulmányozta, mielőtt bólintott, de inkább csak magának. – Ha jól emlékszem, két módja van. Használhatsz személyes tárgyat.

– Mint a nyomkövető kutyáknál.

Nevetésnek tűnő kis zaj. – Aha, azt hiszem úgy. Vagy mint azok a médiumok, akiket a filmekben látsz, és mindig kérnek valamit, ami azé a személyé volt.

– És a másik módszer? – próbáltam nem mutatni, mennyire hallani akartam a válaszát, mennyire reméltem, hogy az, amit már kitaláltam.

– Ott kell lenned a sírnál.

A szívem zakatolt, és eltartott pár pillanatig, mire meg tudtam szólalni. – A sírnál. Feltéve, hogy a test ott van eltemetve. A test a fontos, nem a sírhely.

Legyintett a jelentéktelen megkülönböztetésemre, kezdett visszatérni a régi Derek. – Aha, a test. Az utolsó személyes tárgy.

– Akkor szerintem tudom, hogy a pince szelleme mit akart!

Elmagyaráztam, hogy a szellem sürgetett, hogy „lépjek kapcsolatba”, hogy „hívjam össze őket”, és „tudjam meg a történetüket”.

– Az eltemetett testekre gondolt! Ezért akarta, hogy bemásszak az alagsori lyukba! Hogy elég közel kerüljek a testükhöz, és kapcsolatba léphessek a szellemükkel!

Derek hátranyúlt, hogy a hátát is megvakarja. – Miért?

– Abból, amit mondott úgy tűnt, a Lyle Házról van szó.

Valamiről, amit el tudnak róla mondani.

– De azok a testek sokkal régebb óta vannak ott lenn, mint ahogy a Lyle Ház intézet lett. És, ha ez a szellem tud valamit, miért nem mondja el ő neked?

– Nem tudom. Azt mondta… – erőlködtem, hogy emlékezzek. – Úgy rémlik, azt mondta, hogy ő maga nem tud velük kapcsolatot teremteni.

– Akkor

honnan

tudja,

hogy

van

bármi

fontos

mondanivalójuk neked?

Jó kérdések. Ezért mentem Derekhez. Ő kétségbe vonja a feltételezéseimet, megmutatja, hol vannak lyukak rajta, és még mit kell tudnom, mielőtt levonnék bármilyen következtetést.

– Nem tudom – mondtam végül. – Bárhogy is kerültek oda, elég biztos vagyok abban, hogy nem természetes halállal haltak meg. Valószínűleg igazad van, teljesen független tőlünk, és ez a szellem összezavarodott, elvesztette az időérzékét. Vagy talán azt akarja, hogy én oldjam meg a meggyilkolásukat – megálltam. – De bármit is akar, hogy meghalljak, mostantól figyelek. Vagy legalábbis megpróbálom.

– Várj csak!

Felemelte a kezét, én meg felkészültem a további vitára.

Hogy csak vesztegetem az időt. Meg veszélyes is, főleg, hogy ma már elkaptak bennünket lenn együtt. És ne felejtsük el, hogy a legutóbb, mikor megpróbáltam ezeket a szellemeket megszólítani, visszajuttattam őket a testükbe! Ha megint ez lesz, jobb, ha nem őt hívom az újratemetésre!

De feltápászkodott. – Vinnünk kéne egy elemlámpát!

Elmegyek érte, te pedig hozd a cipőnket!

harmincnégy

 

DDIG NEM LÉPEK BE – se mezítláb, se zokniban, se cipőben – abba az alagsori lyukba, amíg nem beszélek az A első szellemmel, és meg nem kérdezem tőle a Derek által felvetett kérdéseket!

Lementünk a mosószobába. Derek oldalra állt, háttal a szárítónak dőlve. Én törökülésben ültem a padló közepén, és a szememet becsukva koncentráltam.

Nem tartott sokáig, mintha a szellem várt volna rám. Még most sem tudtam elkapni, csak kifejezéseket és futó pillanatokat. Mondtam ezt Dereknek, aztán elmagyaráztam: – Miután

ideadtad

azt

az

üveget,

abbahagytam

a

gyógyszerszedést, de biztos, hogy maradt a szervezetemben.

– … nem orvosi… – mondta a szellem. – … gát…

– Mi gátolja?

– Varázs… szellemeket… gátolják…

– Egy szellemeket blokkoló varázsige? – találgattam.

Ez felkeltette Derek érdeklődését, és előrehajolva széttárta a kezét. – Azt mondta, hogy varázslat akadályozza? De milyen?

Épp le akartam fordítani, de a szellem láthatólag értette és válaszolt: – Varázslat… szertartás… fontos.

– Fontos?

– Nem… nem fontos! – mondta nyomatékosan.

Elmondtam ezt Dereknek, aki zsörtölődött a kommunikáció ezen módjának tökéletlensége miatt, mérgesen vakargatta az alkarját, majd azt mondta: – Mondd neki, hogy egyszerre egy szót mondjon! Ismételje addig, amíg meg nem érted és vissza nem mondod. Lassú lesz, de legalább, nem mulasztunk…

Abbahagyta, és tekintetével az enyémet követve az alkarjára nézett. A bőre… mozgott. Hullámzott.

– Mi a…? – kezdte, aztán csalódottan morogva erősen megrázta a kezét. – Izomgörcs. Mostanában elég sokszor van.

Megint a hullámzó bőrére bámult, ökölbe szorítva pumpálni kezdte a kezét, hátha rájön, mitől van. Épp javasolni akartam, hogy menjen orvoshoz, mikor rájöttem, hogy ez talán nem olyan egyszerű olyasvalakinek, mint Derek. Már én is láttam, hogy valóban az izmai voltak, amik maguktól elernyedtek és összehúzódtak. Valószínűleg az állapotának a mellékhatása volt, hogy az izmai túlfejlődnek. Csakúgy, mint testének többi része, átgázolt a serdülőkoron.

– Rendben van, amíg nem feszíted szét a ruhád és be nem zöldülsz! – mondtam.

– Mi van? – arca összegyűrődött, aztán megértette. – A hihetetlen Hulk. Ha-ha-ha. Inkább A hihetetlen hülye film!

Megmasszírozta az alkarját. – Ne törődj velem, térj vissza a szellemedhez!

A szellem hallotta Derek javaslatát az egyszerre egy szóról, így ezt tettük. Sokkal jobban működött, bár olyan volt, mint valami kitalálósdi, ő egy szót ismételget többször, én meg izgatottan találgatom, amíg végül meg nem értem.

A szellemről magáról szóló kérdésekkel kezdtem, és megtudtam, hogy nekromanta volt. Épp a kórházban tartózkodott, mikor én is odakerültem. Mondott valamit, amit nem annyira értettem, a szellemek megállításáról, hogy ne zaklassák az elmebetegeket, de az nem volt fontos.

A szellemek felismerik a nekromantákat, így tudta, hogy az vagyok. Amint rájött, hogy én viszont nem tudom, mi vagyok, világossá vált számára, hogy segítségre van szükségem. De mielőtt kapcsolatba léphetett volna velem, elvittek. Ezért követett a Lyle Házba, de az valahogy fel van vértezve a szellemek ellen. Azt gondolta, varázslat, de amikor Derek megkérdőjelezte ezt a feltevését, beismerte, hogy bármi lehet az építőanyagtól kezdve a földrajzi elhelyezkedésig. Arra rájött, hogy csak a pincében és a padláson tud velem, ha még részlegesen is, kapcsolatba lépni.

Ami az alagsorban lévő testeket illeti, róluk két dolgot tudott. Az egyik, hogy meggyilkolták őket. A másik meg, hogy mind Variánsok voltak. Összetette a kettőt, és meg volt győződve arról, hogy a történetük fontos lehet. Ő nem fért hozzájuk, mert már nem tudott olyan könnyen kapcsolatba lépni a halottakkal, mióta ő is közülük való lett.

– De azok csak csontvázak és rászáradt hús! – mondta Derek. – Mint a múmiák! Bármi is történt velük, nem lehet köze hozzánk, itt és most!

– Lehet – a szellem csak ennyit mondott.

– Lehet? – Derek éghetett kézzel kezdett járkálni fel és alá.

Dörmögött valamit a bajusza alatt, de nem dühösen, csak reménytelenül, ahogy megpróbálta a problémát elemezni, látni az összefüggéseket, mikor igazából ágyban kellene lennie, hogy elmúljon a láza.

– Samuel Lyle – közölte a szellem legközelebb. – Az eredeti tulajdonos. Ismeritek?

Mondtam, hogy én nem, de megkérdeztem Dereket is.

– Honnan ismerném azt a fickót, aki száz évvel ezelőtt építette ezt a helyet?

– Hatvan – mondta a szellem, én meg továbbítottam.

– Mindegy! – Derek abbahagyta a járkálást. – Tudja ez egyáltalán, milyen évet írunk?

Megmagyarázhattam volna, hogy ha a szellem tudja, hány éve építették a házat, nyilván tudja a jelenlegi évet, de Derek nyűgös volt, a láz megnehezítette, hogy a talányra koncentráljon.

– Variáns! – mondta a szellem. – Lyle. Varázsló.

Mikor ezt továbbadtam, Derek egyből megállt.

– A fickó, aki ezt a helyet építtette, varázsló volt?

– Fekete mágus. Alkimista. A Variánsokon kísérletezett.

A hideg végigfutott a karomon, így keresztbe tettem. – Azt hiszi, hogy azok az emberek a pincében úgy haltak meg? Lyle, a varázsló kísérleteket végzett rajtuk?

– Honnan tud ennyit erről a fickóról? – mondta Derek. – Ide téged követett, nem?

– Mindenki tudta – felelt a szellem – Buffalóban. Minden Variáns. Tudtuk, hol él. És távolmaradtunk. Vagy nem.

Derek megrázta a fejét. – Még mindig nem látom, hogyan lehet ez velünk kapcsolatos?

– Lehet – válaszolta a szellem. – Lehet, hogy nincs. De meg kell kérdezni.

Derek sziszegve káromkodott, és a kezét olyan erősen ütötte a falba, hogy összerezzentem. Hozzá léptem.

– Menj aludni! Valószínűleg igazad van. Biztos semmiség…

– Nem ezt mondom. Csak azt… Egy varázsló hatvan évvel ez előtt felépítette ezt a helyet, ahol Variánsok vannak a pincében eltemetve, most meg itt vagyunk mi hárman, három Variáns gyerek. Az otthon az ő nevét viseli. Van ennek jelentősége? Vagy csak amiatt, mert ő építette? Túl sok a véletlen

egybeesés,

de

egyszerűen

nem

látom

az

összefüggést…

– Majd én folytatom. Menj vissza…!

– Nem, igaza van! Meg kell kérdeznünk! Én csak… – most a hátát vakarta a pólója alatt – … szarul érzem magam, és ettől morcos vagyok. De ezt meg kell tennünk!

A szellem követett bennünket az alagsorba.

– Hogy kerüljem el azt, amit a múltkor tettem? – kérdeztem.

– Hogy visszaküldtem őket a testükbe?

Csend. Hatvanig számoltam, aztán érdeklődtem: – Helló! Itt van még?

– Maradj nyugodt! Fókuszálj! De könnyedén! Finoman. A képességed. Túl erős.

– A képességem túl erős?

Nem tudtam elfojtani a mosolyt. Abban ugyan nem voltam biztos, hogy akartam ezt a képességet, de azt azért jól esett hallani, hogy több voltam, mint átlagos nekromanta. Mint mikor intelligenciatesztet írsz, és megtudod, hogy sokkal okosabb vagy, mint gondoltad.

– A korod. Soha nem lennél képes…

Csönd. Türelmesen vártam, hogy elkapjam a következő

szót. És csak vártam.

– Hahó!

Újrakezdte, szóról szóra. – Túl korai. Túl sok. Túl…

Hosszabb szünet.

– Valami hiba van – mondta végül.

– Hiba?

Derek kimászott az árnyékból, ahol csendben figyelt. – Mit mond?

– Valamit a képességemről. Hogy… hibás.

– Túl erős – mondta a szellem. – Rendellenes.

– Rendellenes? – suttogtam.

Derek szeme felvillant. – Ne hallgass rá, Chloé! És mi van, ha erős vagy? Nagy ügy! Minden rendben veled! Csak lassan csináld!

A szellem bocsánatot kért. Adott még pár utasítást, aztán azt mondta, hogy ő a másik oldalról nézné, arra az esetre, ha korábban az ő jelenléte erősítette volna fel a hatásomat. Ha szükségem van rá, visszajön. Még egy utolsó figyelmeztetés arról, nehogy túl erősen próbáljam, azzal eltűnt.

harmincöt

 

EREK VISSZATÉRT az árnyékba, egyedül hagyva törökülésben, előttem a zseblámpával. Bármennyire is D szerettem volna gyertyaként használni, visszaszorítani vele a sötétséget, az oldalára fektettem arra a helyre irányítva, ahol az eltemetett testek voltak, abban a reményben, hogy ha a föld csak kicsit is megremeg, Derek figyelmeztet, mielőtt újra felébresztem a holtakat.

Hogy

megszabadítsam

a

szellemeket

a

testüktől,

vizualizációt használtam, így ezt tettem megint. Elképzeltem, ahogy a szellemeket húzom az éterből, úgy rántva elő őket, mint varázsló a végtelen sálkendőt a palástja ujjából.

Néhányszor elkaptam egy kis vibrálást, de folyton eltűnt.

Tovább küzdöttem, lassan, kitartóan, ellenállva annak a belső

kényszernek, hogy erősebben koncentráljak.

– Mit akarsz? – mordult rám egy női hang olyan közelről és olyan tisztán, hogy felkaptam a lámpát, mert azt hittem, hogy a nővérek találtak meg.

Ehelyett a fénysugár szvetterbe öltözött nőt világított meg.

Vagyis a felső része azt viselt. Állt, a feje a plafonhoz ért, ami azt jelentette, hogy combközépig a piszkos padló alá volt „temetve”. Talán harminc lehetett, szőke, félhosszú hajjal. Éles vonásai szigorúak a haragtól.

– Na, nekromanta, mit akarsz?

– Mondd neki, hogy hagyjon minket békén! – jajgatott egy férfihang a sötétből.

Arra világítottam, de csak elmosódott alakot láttam a legtávolabbi falnál.

– Csak beszélni sz-sz-szeretnék magukkal!

– Ez azért világos! – mordult rám a nő. – Hívsz, húzol, zaklatsz, amíg akaratunk ellenére ki nem cibálsz bennünket!

– Nem a-a-akartam…

– Nem volt jó neked békén hagyni minket, ugye? Nem volt elég, hogy visszalöktél a testünkbe! Tudod te, milyen az? Ülsz valahol, élvezed a délutánt, aztán hirtelen visszakerülsz a testedbe, eltemetve, kaparod az utat magadnak a felszínre, meg vagy rémülve, hogy valami tébolyodott nekromanta, aki zombi rabszolgákat keres, tőrbe csalt!

– Nem akartam…

– Hallod ezt, Michael? Nem akarta! – A nő felém mozdult.

– Szóval, ha véletlenül a pokol kínjait szabadítom rád, azzal nincs baj addig, amíg nem igazán akarom? Kicsi lány, neked van egy képességed, úgyhogy jobb lesz, ha megtanulod helyesen használni, mielőtt valaki úgy dönt, móresre tanít!

Idézz meg újra, és ne félj, én megteszem!

Halványodni kezdett.

– Várjon! Maga… – küszködtem, hogy emlékezzem, hogy nevezte Simon a női varázslókat – boszorkány, igaz? Mi történt itt magával?

– Meggyilkoltak, ha ez nem lenne tökéletesen nyilvánvaló!

– Azért, mert boszorkány volt?

Olyan gyorsan jött vissza, hogy felugrottam. – Arra gondolsz, hogy én hoztam a bajt magamra?

– N-n-nem! Samuel Lyle, a férfi, akié ez a ház volt, ő ölte meg? Azért, mert boszorkány?

Ajka rút mosolyra görbült. – Biztos vagyok benne, hogy az, hogy boszorkány vagyok, adott számára egy kis extra élvezetet.

Ismerhettem

volna

jobban,

minthogy

megbízom

egy

varázslóban, de bolond voltam. Kétségbeesett bolond. Sam Lyle könnyebb életet ígért nekünk. Mindannyian ezt akarjuk, nem? Hatalmat, amiért nem kell nagy árat fizetni. Sam Lyle álmokat árult. Nem létező kígyóbalzsam-kereskedő! Vagy őrült! – megint az a furcsa mosoly. – Soha nem jöttünk rá, melyik, igaz, Michael?

– Örült! – suttogta valaki a sarokból. – Hogy miket tett velünk…

– Ó, de mi szolgálatkész alanyok voltunk! Legalábbis kezdetben. Tudod, kislány, minden tudományos fejlődéshez szükség van kísérletekre, a kísérletekhez meg szükség van alanyokra, és ezek voltunk mi, Michael meg én. Egy őrült látomásáért feláldozott kísérleti nyulak.

– És velem mi van?

Lekicsinylően jegyezte meg: – Veled? Mi lenne veled?

– Van ennek valami köze ahhoz, hogy én itt vagyok? Most?

Többen is vagyunk! És mind Variánsok. Ugyanabban az otthonban.

– Kísérleteznek rajtatok? Ágyhoz kötöznek és elektromos drótokkal szurkálnak, amíg el nem harapjátok a nyelveteket?

– N-n-nem. S-s-semmi ilyesmi.

– Akkor becsüld meg magad, kicsi lány, és ne zaklass minket tovább! Sam Lyle meghalt, és ha a Sors igazságos, a pokol bugyraiban rothad.

Kezdett újra halványodni.

– Várjon! Tudnom kell…

– Akkor derítsd ki! – visszaúszott. – Ha azt gondolod, hogy egy halott varázsló miatt vagy itt, akkor legalább olyan őrült vagy, mint ő. Én nem tudhatom! Én csupán egy árny vagyok, nem jós! Hogy ti, kölykök miért vagytok itt, ahol én meghaltam… Honnan tudjam? Miért érdekeljen?

– Veszélyben vagyok?

Elhúzta a száját. – Variáns vagy, nem? Ez mindig veszélyt jelent!

– A küldetést teljesítettük, de semmi haszna nem volt. Kivéve, hogy még több kérdés vetődött fel – mondtam, ahogy a ruhánkat poroltuk le a mosószobában. – Most végre legalább visszamehetsz az ágyadba!

Derek a fejét rázta. – Nem számít! Nem fogok aludni.

– Emiatt? Bocsánat! Nem akartalak…

– Már akkor sem aludtam, mikor felkeltettél – lehúzta a cipőjét, és vékony sugárban kiöntötte a homokot a cipőjéből a kagylóba. – Ez a láz vagy mi. Ideges vagyok tőle. Nyugtalan – és mintegy végszóra, az alkarjának izmai ismét rángani kezdtek. – Az egyik probléma, hogy nem edzek eleget.

Simonnal dobálni a labdát az nem elég. Több… hely kéne.

Több mozgás. Szerintem ez okozza – egyre keményebben dörzsölte hullámzó izmait.

– Nem kérhetnél edzőfelszerelést? Egész jó fejnek tűnnek ilyesmikkel kapcsolatban.

Ferdén rám nézett. – Láttad az aktámat! Tényleg azt gondolod, hogy vesznek majd nekem súlyzókat meg bokszzsákot? – körbenézett a mosószobában. – Fáradt vagy?

– Ezek után? Nem!

– Mit szólnál egy kis levegőzéshez? Kimegyünk sétálni egyet?

Felnevettem. – Persze, ha nem lenne az az elhanyagolható apróság az utunkban, amit riasztórendszernek hívnak!

Ujjaival végigszántotta a haját, kirázva belőle a piszkot, ami a pincebeli lyuk plafonjáról ragadt rá. – Tudom a kódot!

– Mi van?

– Gondolod, elküldeném Simont anélkül, hogy tudom a biztonsági kódot? Ki tudunk menni, amúgy is körbe kéne sétálni, a menekülési útvonalakat, rejtekhelyeket ellenőrizni.

Nem járok túl sok kirándulásra, úgyhogy nem néztem még körül a szomszédságban.

Összekulcsoltam a kezem. – Bármikor kimehetnél? Hogy meglegyen az áhított mozgásod? És soha nem teszed?

Áthelyezte a testsúlyát. – Soha nem gondoltam rá…

– Persze, hogy gondoltál! De lehet, hogy beriaszt, amikor a készüléket kikapcsolják. Vagy nyoma van, hogy mikor hatástalanítják. Szóval, te soha nem kockáztattad meg. De most nekünk meg kell! Ha elkapnak, már mindenki úgyis azt hiszi, hogy együtt vagyunk. Bajba kerülünk a kiosonásért, de nem annyira, mintha Simont és engem kapnának el szökés közben!

Megvakarta az állát. – Ez jó ötlet!

– És neked soha nem jutott eszedbe!

Nem mondott semmit. Sóhajtottam, és a lépcső felé indultam.

– Chloé! – szólt. – Várj még! Én…

Visszapillantottam: – Jössz?