tizenkilenc

.50-KOR MÉG SEGÍTETTEM Rae-nek a mosogatógépet kipakolni.

7 A folyosóról hallottam, amint Simon érdeklődik, kimehetne-e hátra kosárra dobni, amíg Derek zuhanyozik. Mrs.

Talbot figyelmeztette, hogy nemsokára besötétedik, túl sokáig nem maradhat, de azért kikapcsolta a riasztót és kiengedte.

Mikor a mosogatógép kiürült, mondtam Rae-nek, hogy később utolérem, aztán kiosontam Simon után.

Ahogy Mrs. Talbot megjósolta, már alkonyodott. Óriási lombkoronájú fák vették körül a széles udvart és vetettek rá még több árnyékot. A kosárpalánk egy darab betonon volt és kívül esett a bejárati lámpa fénykörén, úgyhogy csak Simon pólójának fehérségét láttam és a labda pattogásának ritmusát hallottam. Körbejártam a területet.

Nem látott meg, tovább cselezett, szemét komoly arccal a labdára szegezve.

Az árnyékban maradva közelebb mentem és vártam, hogy észrevegyen.

Mikor

meglátott,

úgy

felugrott,

mintha

megijesztettem volna, aztán egy még sötétebb helyre mutatott a kosárpalánk túloldalán.

– Minden oké? – kérdeztem. – Nagyon magadba fordultál.

– Csak gondolkodtam – tekintete végigsiklott a kerítés vonalán. – Alig várom, hogy innen kikerüljek! Azt hiszem, úgy, mint bárki más, de…

– Rae mondta, hogy itt vagy már egy ideje.

– Mondhatni.

A homloka árnyékba borult, mintha a jövőt kutatná, de nem látná a kiutat. Nekem legalább volt hova mennem. Ők gyermekgondozóknál voltak előtte. Innen kihez fognak menni?

Keményen lepattintotta a labdát és sikerült elmosolyodnia.

– Vesztegetem az időnket, mi? Kábé tíz percem van, mielőtt Derek megtalál. Először is, szerettem volna bocsánatot kérni.

– Miért? Te nem csináltál semmit!

– Derek miatt.

– Ő a bátyád, nem te vagy érte a felelős. Nem tudhatod, mit csinál – a ház felé biccentettem. – Miért nem akartad, hogy lásson minket beszélgetni? Mérges lenne?

– Nem örülne, de… – meglátta az arcomat és élesen felnevetett. – Úgy érted, félek-e, hogy a szart is kiverné belőlem? Dehogy! Derek egyáltalán nem ilyen! Ha dühös lesz, engem is ugyanúgy kezel, mint bárki mást – semmibe vesz!

Nem végzetes, de azért, ha tehetem, direkt nem bosszantom fel.

Csak azért… – hosszan bámulta, majd pattogtatta a labdát. Egy perccel később abbahagyta és felkapta. – Már eleve dühös azért, hogy megvédtem, utálja az ilyet, most meg veled beszélgetek és próbálok elmagyarázni olyan dolgokat, amiket ő

nem akarna megmagyarázni…

Megpörgette a labdát az ujja hegyén. – Tudod, Derek nem annyira szereti az embereket.

Próbáltam nem mutatni a megdöbbenésemet.

– Amikor eldöntötte, hogy te mégis lehet, hogy szellemeket látsz, mondanom kellett volna: Persze, bátyó, de hadd beszéljek vele él! Én… másképp intéztem volna. Derek nem tudja, mikor álljon le Neki ez olyan, mint az egyszeregy. Ha nem jössz rá magadtól, nem hallgatsz rá, mikor megmondja a tutit, addig fog ütni, amíg rá nem ébredsz.

– Ha kiabálva menekülök, az nem segít!

Nevetett. – Hé, ha Derek rám szállna, én is kiabálnék! És ma el sem szaladtál! Bátran szembenéztél vele, amihez, hidd el, nincs hozzászokva – vigyorgott. – Jól tetted! Ennél több nem is kell. Ne tűrj el neki ilyesmit!

Dobott még egyet. A labda elegánsan esett át a gyűrűn.

– Szóval Derek azt gondolja, hogy nekromanta vagyok?

– Szellemeket látsz, nem? Egy hullát, aki beszélt hozzád, kergetett és a segítségedet kérte?

– Honnan… – megálljt parancsoltam. A szívem lüktetett, gyorsan és nehezen kapkodtam a levegőt. Csak nemrég győztem meg Dr. Gillt arról, hogy elfogadom a diagnózisát.

Bármennyire is vágytam arra, hogy bízzak Simonban, nem mertem.

– Honnan tudom? Mert ez az, amit a szellemek a nekromantákkal csinálnak! Te vagy az egyetlen, aki hallja őket, és mindegyiküknek van valami mondanivalója. Ezért maradtak itt a pokol tornácán, vagy hol – vállat vont, mielőtt feldobta a labdát. – Nem világosak a részletek, ugyanis soha nem találkoztam még nekromantával. Csak azt tudom, amit erről mondtak.

Be- és kilélegeztem, mielőtt olyan lazán, ahogy csak bírtam, válaszoltam: – Azt hiszem, ez így érthető. Azt várnád, hogy a szellemek így vannak azokkal, akik azt gondolják, tudnak a holtakkal beszélni. Médiumokkal, spiritisztákkal meg a többivel.

Megrázta a fejét: – Igaz, de a médiumok meg a spiritiszták olyan emberek, akik azt hiszik, tudnak a halottakkal beszélni. A nekromanták meg tudnak. Ez örökletes – mosolygott. – Mint a szőke haj. Befestheted vörös csíkokkal, de alatta attól szőke marad. Semmibe veheted a szellemeket, de azok attól még jönnek. Tudják, hogy látod őket.

– Nem értem.

Feldobta, majd nyitott tenyérrel elkapta a labdát. Motyogott valamit. Épp mondani akartam, hogy nem hallottam, mikor a labda felemelkedett. Szabadon lebegett.

Mereven bámultam.

– Igen, tudom, hogy ez legalább olyan haszontalan dolog, mint az a ködfolt – mondta erősen koncentrálva, a labdára szegezett tekintettel. – Na most, ha még feljebb is tudnám emelni pár centiméternél, például a kosárgyűrű fölé, és bevágnám minden alkalommal, az igazi mutatvány lenne. De nem vagyok Harry Potter, és az igazi varázslat nem így működik.

– Ez… varázslat? – kérdeztem.

A labda a tenyerébe esett. – Nem hiszel nekem, igaz?

– Nem, én…

Félbeszakított a nevetése. – Azt hiszed, ez valami csalás vagy spéci trükk. Hát, filmes lány, vonszold ide magad, és tegyél próbára!

– Én…

– Gyere már! – a mellette levő pontra mutatott. – Lássuk, megtalálod-e a zsinórokat!

Közelebb araszoltam. Szavakat mormolt, már hangosabban, hogy én is halljam, de nem angolul.

Mikor a labda nem mozdult, káromkodott. – Említettem, hogy nem vagyok Harry Potter? Próbáljuk újra!

Lassan, merev tekintetét a labdán tartva elismételte a szavakat. Az öt centit emelkedett.

– Na, most keress madzagot vagy drótot, vagy bármit, ami szerinted fenntartja!

Tétováztam, de addig unszolt és ingerelt, amíg közelebb nem mentem, és bedugtam az ujjam a labda és a keze közé.

Nem értem semmihez, így az összes ujjamat átdugtam, aztán megmozgattam.

Simon

ökle

a

kezemet

megragadva

összezárult, én felsikoltottam, a labda meg keresztülpattogott a betonpályán.

– Bocs! – mondta vigyorogva, ujjaival még mindig az kezemet tartva. – Nem tudtam ellenállni.

– Aha… kicsit ijedős vagyok, ahogy ezt a bátyád már megállapította. Szóval, hogy csi… – a labdára néztem, amint épp megállni készült a füvön. – Ez igen!

Még jobban vigyorgott. – Most már hiszel nekem?

Ahogy a labdát figyeltem, erőlködtem, hogy más magyarázatot találjak. Egyet sem sikerült.

– Meg tudsz tanítani arra, hogy kell ezt csinálni?

– Á! Nem jobban, mint ahogy te tudsz megtanítani arra, hogy kell szellemet látni. Vagy benned van, vagy…

– A sötétben kosarazol, Simon? – kérdezte egy hang az udvar másik oldaláról. – Szólhattál volna! Tudod, hogy én mindig benne vagyok…

Tori ahogy meglátott, abbahagyta. Meglátta a kezemet is, még mindig Simonéban.

– … az egy az egy ellenben! – fejezte be.

Elrántottam az ujjaimat. Tori tovább bámult.

– Szia, Tori! – kiáltotta Simon, ahogy felszedte a labdát. – Mi újság?

– Láttam, hogy játszol, és gondoltam, jól jönne neked egy csapattárs – tekintete olvashatatlan arckifejezéssel, felém siklott. – De azt hiszem, mégsem.

– Be kéne mennem – mondtam –, kösz a tanácsot, Simon!

– Ne, várj! – egy lépést tett utánam, futólag Torira pillantott.

– Hát persze! Bármikor! Kezd besötétedni, nem? Ideje harapni valamit…

Besietett a házba.

Feküdtem az ágyban, de megint képtelen voltam elaludni.

Ezúttal azonban nem a rossz álom tartott ébren, hanem a fejemben kavargó gondolatok; olyan élesek és kitartóak voltak, hogy éjféltájt már komolyan fontolgattam egy igazi konyharablást,

hogy

elhozhassam

azt

a

tubus

fájdalomcsillapítót, amit ott láttam.

Nekromanta vagyok.

Ez a címke megkönnyebbülést kellett volna, hogy jelentsen, de nem voltam biztos abban, hogy bármivel is jobb a skizofréniás nál. A skizofrénia legalább elfogadott állapot.

Lehet róla beszélni, van segítség a legyőzésében, szeded a gyógyszert, ami megszünteti a tüneteket!

Lehet, hogy ugyanezek a gyógyszerek kellenek a nekromancia tüneteire is, de Simon szerint az olyan lenne, mint a hajfestés, legbelül ugyanaz lennék, s az igazi valóm csak arra várna, hogy megint előtörjön, amint elmúlik a gyógyszerek hatása.

Nekromancia.

Honnan jött ez? Anyámtól? Ha igen, Lauren néni miért nem tudott róla? Apámtól? Talán nem volt elég mersze, hogy figyelmeztessen, ezért tűnt olyan bűntudatosnak a kórházban, ezért buzgólkodott, hogy elégedetten és kényelmesen érezzem magam. Vagy lehet, hogy sem a szüleim, sem a nénikém nem tudtak erről? Lehet recesszív gén is, amely több generációt kihagyott.

Simonnak szerencséje volt. Az apja biztos elmondta neki a varázslás mikéntjét, megmutatta, hogyan használja. Irigységem elpárolgott. Szerencsés? Egy intézetben dekkol. A varázslás itt nem sokat segít rajta.

Mágia. A szó olyan könnyedén jött, mintha máris elfogadtam volna. És valóban? El kéne?

Napokat töltöttem annak tagadásával, hogy szellemeket látok, most meg hirtelen már azzal sincs bajom, hogy a varázslásban higgyek? Több szemléltetést kellene követelnem!

Új magyarázatokat kéne kitalálnom. Mindezen végigmentem magammal kapcsolatban, most meg, miután rájöttem, hogy tényleg látom a halottakat, majdhogynem megnyugtató volt, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki természetfeletti képességgel rendelkezik.

És Derek? Simon mondta, hogy természetellenesen erős. Ez is mágia lenne? Én éreztem azt az erőt! Olvastam az aktáját és tudtam, hogy még a hatóságok is tanácstalanul álltak az ügye felett.

Bármennyire is furcsán hangzik, az a magyarázat, amelyiknek a legtöbb értelme van, az a legelrugaszkodottabb a valóságtól. Hogy léteznek emberek olyan képességekkel, melyeket csak mondákban és filmeken látni. És mi is közéjük tartozunk!

Majdnem

felnevettem.

Mint

egy

képregény!

Természetfeletti képességekkel rendelkező gyerekek, mint szuperhősök. Szuperhősök? Hát persze! Valahogy nehéz volt elhinnem, hogy a szellemlátás és a kosárlabda lebegtetése bármikor is segíteni fog abban, hogy megmentsük a világot a gonosztól.

Ha Dereknek és Simonnak is ilyen képessége van, akkor esetleg így kerülhettek össze fogadott gyerekekként? Mit mondott nekik az apjuk? Az eltűnéséhez van valami köze a varázslásnak? Ez az oka, hogy a fiúk álnéven jártak suliba és sokszor költöztek? Ez az, amit a mifélénknek tennie kell?

Elrejtőzni?

A kérdésekkel tele lett a fejem, és egyik sem akart válasz nélkül távozni… válasz nélkül, amit hajnali kettőkor sehogy nem tudtam megszerezni. Pattogtak bennem, mint Simon kosárlabdája. Egy idő után esküdni mertem volna, hogy látom is őket, narancssárga labdák a fejemben, előre-hátra, előre-hátra, míg el nem aludtam.

Egy hang hasított át az álmom súlyos takaróján, felültem, azzal küszködve, hogy öntudatra térjek.

Elszorult a torkom, ahogy feszült szemmel és füllel a szobát tanulmányoztam. Minden mozdulatlan és csendes. Rae-re pillantottam. Mélyen aludt.

Álom volt. Vissza akartam feküdni.

– Ébredj!

A suttogás a félig nyitott ajtó felől jött. Lefeküdtem, de megálltam, hogy feljebb húzzam a takarót.

Azt hittem, nem fogsz többé rettegni! Ez volt a terv, nem?

Nem semmibe venni a hangokat, hanem választ kapni, átvenni az irányítást!

Mély lélegzet. Kibújtam az ágyból, és az ajtóhoz léptem.

A folyosó üres volt. Csak a nagy ingaóra ketyegését hallottam lentről, tik-tak, tik-tak. Ahogy megfordultam, lejjebb a folyosón halvány alak lebbent fel az egyik zárt ajtóhoz közel.

Egy kamra lehet ott, gondoltam korábban. Mi van ebben a házban a szellemekkel meg a kamrákkal?

Végigosontam a folyosón, és csendben kinyitottam az ajtót.

Sötét lépcső vezetett felfelé.

A padlás!

Ajjaj, ez legalább olyan rossz, mint a pince, talán még rosszabb! Én aztán nem követek semmilyen szellemet oda fel!

Jó kifogás!

Ez nem egy…

Nem akarsz velük beszélni! Nem igazán. Nem akarod tudni az igazságot.

Nagyszerű!

Nemcsak

Derek

kötekedésével

és

gúnyolódásával kell elbánnom, hanem a belső hangom is kezd úgy hangzani, mint ő! Mély lélegzetet vettem és beléptem.

húsz

 

EZEMET

KAPCSOLÓT

KERESVE

VÉGIGCSÚSZTATTAM a falon, aztán megálltam. Jó K ötlet az? Amilyen szerencsém van, Tori épp a fürdőbe megy, látja, hogy a padláson világos van, és nyomozni kezd…, csakhogy rám találjon itt fenn, amint magamban beszélek.

Nem kapcsoltam villanyt.

Egyik kezemet a korláton, a másikat a szemközti falon csúsztatva másztam fel a feketeségbe vezető lépcsőkön.

Mikor a korlát végén a kezem hirtelen lecsúszott, előre buktam. Felértem a tetejére. Holdfény szivárgott be a kis padlásablakon, de még miután vártam kicsit, hogy a szemem hozzászokjon, sem tudtam kivenni többet, mint homályos alakzatokat.

Előre tartott kézzel, tapogatózva mentem. Beleütköztem valamibe, ami porfelhőt kavart. Kezem az orrom elé kaptam, hogy elfojtsam a tüsszentésem.

– Te lány…!

Megmerevedtem. A pincebeli szellem volt, az, amelyik ragaszkodott hozzá, hogy kinyissam a bezárt ajtót. Mély lélegzetet vettem. Bárki is az, nem bánthat. Még az a gondnok sem, akármilyen komolyan próbálta, ő sem tudott mást, csak megijeszteni.

Nálam volt a hatalom. Én vagyok a nekromanta!

– Ki vagy? – kérdeztem.

– … kapcsolat… áthatolni…

– Nem értelek!

– … bezárva…

Valami megakadályozza, hogy kapcsolatba lépjen velem? A testemben lévő gyógyszermaradványok talán?

– … pince… próbál…

– Próbáljam meg azt az ajtót? Felejtsd el! Nincs többé pince! Nincs többé padlás! Ha beszélni akarsz velem, tedd a földszinten! Rendben?

– … nem lehet… zár…

– Igen, be vagy zárva. Szerintem attól, amit bevettem, de holnapra, gondolom, jobb lesz. Beszéljünk a szobámban!

Mikor egyedül vagyok, jó?

Csönd. Megismételtem, de nem válaszolt. Ott álltam dideregve még vagy öt percig, mielőtt még egyszer, utoljára megpróbáltam. Amikor nem jött válasz, a lépcső felé fordultam.

– Chloé?

Olyan gyorsan fordultam meg, hogy a térdem beleütközött valamibe, a meztelen lábszáramat megkarcolta valami fa, kezem tompán puffant a tetején, porfelhő borított be.

Tüsszentettem.

– Egészségedre! – kuncogás. – Tudod, miért mondjuk ezt?

Vér lüktetett a fülemben, ahogy felismertem a hangot. Ki is tudtam venni Lizt a Minnie egeres hálóingében, alig egy méternyire tőlem.

– Azért, mert mikor tüsszentünk, a lelkünk kirepül az orrunkon, és ha senki sem mondja azt, hogy „Egészségedre!”, akkor a gonosz elviheti – még egy kuncogás. – Vagyis a nagyi mindig ezt mondta. Vicces, nem?

Kinyitottam a szám, de nem tudtam megszólalni.

Felhúzott orral nézett körül: – Ez a padlás? Mit csinálunk itt fenn?

– É-é-én…

– Vegyél egy nagy levegőt! Az mindig segít az öcsémnek – még egyszer körülnézett: – Hogy kerültünk fel ide? Aha, igen!

A szeánsz! Szeánszot akartunk csinálni!

– Szeánszot? – tétováztam. – Hát nem emlékszel?

– Mire kéne emlékeznem? – elkomorult. – Jól vagy, Chloé?

Nem, elég biztos voltam benne, hogy nem. – Te… mindegy is. Én… csak egy pasival beszéltem. Nem látod őt? Itt van?

– Hm. Nincs. Csak mi ketten – szeme körbejárt. – Szellemeket látsz?

– Sz-sz-szellemeket?

– Chloé!

Ez a hang éles volt, és amint megfordultam, láttam, hogy Mrs. Fal bot tapogatózik felfelé hozzánk. Visszafordultam Lizhez. Senki.

– Chloé, mit csinálsz ott fenn?

– A-a-azt hittem, hogy… egeret hallok. Vagy patkányt.

Valami mocorgott idefenn.

– Te meg beszélgettél vele? – lépett Tori is a padlásajtó nyílásába.

– N-n-nem, é-é-én…

– Ó, én elég bizonyos vagyok abban, hogy hallottam, amint szellemet mondtál! És határozottan tudom, hogy beszéltél valakivel! Úgy tűnik, mégse vagy annyira kikúrálva, mint állítottad!

Mrs. Talbot altatót hozott nekem, és megvárta, míg beveszem.

Egész idő alatt egy szót sem szólt, de ahogy kettesével szedte a lépcsőket lefelé, tudtam, hogy Dr. Gillnek és Dr. Davidoffnak bizony lesz mit mondania.

A fene egye meg!

Könnyek égették a szemem. Letöröltem.

– Te tényleg látsz szellemeket, ugye? – suttogta Rae.

Nem feleltem.

– Hallottam, mi történt. Még nekem sem fogod bevallani, igaz?

– El akarok innen menni!

– Nem újság! Mind így vagyunk! – hangja élessé vált. – Nekik hazudhatsz! De én előbb elhittem azt, hogy szellemeket látsz, mint te! Kinek az ötlete volt, hogy utánanézz annak a fickónak, akit a sulitokban láttál? És megtetted, ugye? Csak azzal nem törődtél, hogy nekem elmondd!

– Nem ez…

Hátat fordított. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit, ám nem voltam biztos benne, hogy mi legyen az.

Mikor becsuktam a szemem, újra láttam Lizt, és ettől elszorult a gyomrom.

Tényleg láttam? Beszéltem is vele? Viaskodtam, hogy más magyarázatot találjak. Nem lehetett szellem, mert tisztán láttam és hallottam, nem úgy, mint azt, amelyik felcsalogatott oda. És az sem lehet, hogy meghalt. A nővérek azt ígérték, hogy beszélhetünk vele!

Mikor beszélhetünk vele?

Alig bírtam felkelni, de hirtelen azonnal tudni akartam.

Annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam tisztán gondolkodni, így csak tétováztam a könyökömre támaszkodva, amíg az altató hatni nem kezdett.

Valami történt Lizzel. Valami, amit ellenőrizni akartam…

A fejem visszazuhant a párnára.