harmincnyolc

IMON

KÉTELKEDETT

RAE

természetfeletti

képességében. Léteznek féldémonok, de tizenöt éves Skorára már többet kellett volna tudnia, mint kis nyomokat hagyni, amelyeket alig lehetett még elsőfokú égési sérülésnek is nevezni.

Gyanítottam, hogy igaza van. Elhagyták a születésekor, fiatalabb testvérei által kiszorítva, a Lyle Házban idegenek közé lökve elfeledkeztek róla… olyan sokat jelentene Rae számára, ha különleges lehetne! Ezt láttam az izgalomtól ragyogó arcán aznap reggel.

Derek vetette el legkésőbb az ötletet. Nem mondta, hogy elhiszi Rae-ről, hogy féldémon, de a hallgatása elárulta, hogy latolgatja ezt a lehetőséget. A múlt éjszakai kudarcunk még mindig zavarta, ahogy engem is, főleg az, hogy találjunk vagy elvessük a kapcsolatot mi, Samuel Lyle és a pincében lévő

Variánsok teste között. Ha Rae féldémon, Liz meg lehet, hogy sámán, akkor az itt-tartózkodásunk véletlenszerűségének lehetősége a nullával egyenlő.

Lehetne azzal vitatkozni, hogy a zavart serdülők számára fenntartott otthonokban nem meglepő tizenéves Variánsokat találni, főleg olyanokat, akik ezt nem tudják magukról. A tüneteinket bármikor lehet úgy módosítani, hogy megfeleljen ismert pszichiátriai rendellenességeknek, és mivel azt mindenki tudja, hogy a halottakat lehetetlen felébreszteni, embereket nem lehet csupasz kézzel megégetni, vagy egy gyereket csak feldobni és a nyakát kitörni…, a nyilvánvaló megoldás az volt, hogy elmebetegek vagyunk. Hallucinálok, a tűz megszállottjai, kezelhetetlenül erőszakosak…

De

Tori

hangulatváltozásaiban

nem

volt

semmi

természetfeletti. Peter meg állítólag valamilyen szorongásos zavar miatt volt benn, ami szintén nem illett a sorba.

Mégsem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy valamit nem veszek észre, hogy van összefüggés, de az agyam más gondokkal van túlterhelve, és ezért nem látom. Gyanítottam, hogy Derek is így érez.

Mindannyian egyetértettünk, hogy Rae velünk kell, hogy jöjjön, akár Variáns, akár nem. Dereknél ez nem az engedjük-e, hogy velünk jöjjön, hanem inkább a megkockáztassuk-e, hogy maradjon kérdése volt. Mi van akkor, ha bosszút áll, és elmondja a nővéreknek? Én ezt nem hittem, de ha a távozásunk után esetleg keménykednek vele, előbb megadná magát, mint Derek.

Derek egyetlen kikötése az volt, hogy a képességeink és tervünk részleteit egyelőre tartsuk homályban előtte.

Elmondtam Rae-nek, majd röviddel aztán Derek azzal sokkolt mindannyiunkat, amire nem is számítottunk. Ma éjjel kell indulnunk!

Mivel szombat volt, egész nap készülhettünk, és a házimunkák ürügyet szolgáltattak arra, hogy utánpótlást gyűjtve körbeszimatoljunk a házban. Ma éjjel Miss Van Dop szabadnapos, és a hétvégi nővér kevésbé jön rá, hogy miben törjük a fejünket. Jobb volt most menni, mielőtt más baj is történik.

Miután túlestem az első „Úristen, úgy érted ma éjjel” -

pánikon, be kellett látnom, hogy minél előbb megyünk, annál jobb.

Így amíg Rae a lányok fürdőszobáját takarítva őrködött, én pakoltam.

Táborra már sokszor pakoltam, de ez ahhoz képest kész gyötrelem volt! Minden darabnál figyelembe kellett vennem, hogy menyire van rá szükségem, mennyi helyet foglal, mennyit nyom, és vajon nem lenne-e jobb útközben megvenni.

A kefe nem, a fésű mehet. A dezodor mindenképpen. Az iPodom és a szájfény nem feltétlenül nélkülözhetetlenek a mindennapi életben, de elég kicsik ahhoz, hogy megtartsam őket. A szappant, fogkefét és fogkrémet később kell beszerezni, mert nem engedhettük meg, hogy valaki idő előtt észrevegye, hogy hiányoznak a fürdőből.

Eztán jöttek a ruhák. Még mindig hűvös volt, főleg éjjelente.

A réteges öltözködés kulcsfontosságú. Úgy csomagoltam, ahogy Lauren néni tanított, mikor egy hétre Franciaországba mentünk. A melegítőt, hosszú ujjú pulóvert és a pólót venném fel farmerral. A csomagba teszek még két pólót, egy pulóvert és három pár zoknit meg alsóneműt.

Elég lesz ez? Meddig tart majd a menekülés?

Kerültem ezt a kérdést, mióta felajánlottam, hogy megyek.

Úgy tűnt, Simon és Derek azt gondolta, elég hamar meg fogjuk találni az apjukat. Elvégre is Simonnak voltak varázsigéi, csak körül kellett utaznia Buffalón és mondogatni őket.

Egyszerűen hangzott. Túl egyszerűen?

Láttam a tekintetüket. Derek alig leplezett aggodalmát.

Simon makacs meggyőződését. Mikor erőltettem, mindketten beismerték, hogy ha nem találjuk meg az apjukat, vannak más Variánsok is, akikkel kapcsolatba léphetnek.

Ha tovább tartana pár napnál, nálam volt egy bankkártya és a pénz, amit apától kaptam. Simonéknak is volt bankkártyájuk, a vésztartalék, melyet apjuk tett félre nekik, úgy gondolták, legalább ezer dollár fejenként. Azonnal ki kell vennünk a lehető legtöbbet, mielőtt észreveszik, hogy eltűntünk, és követni kezdenek. Derek megtartja az ő kártyáját és készpénzét arra az esetre, ha szüksége lesz rá, nekünk meg ott lesz Simon pénze és az enyém. Az elég.

Bármi is történik, minden rendben lesz. Még egy póló azért nem olyan rossz ötlet.

Póló…, erről jut eszembe…

A hátizsákot az ágyam alá dugtam, és átosontam Tori szobájába. Az ajtó félig nyitva volt. Látszott, hogy Tori ágya üres. Gyengéden benyomtam.

– Halló! – ugrott fel Rae régi ágya mellől kitépve a fülhallgatót a füléből. – Kopogni nem szoktál?

– É-é-én azt hittem, lenn vagy.

– Ó, szóval ezt akartad kihasználni, igaz? Elindítani a kis terveteket?

Kinyitottam az ajtót és beléptem. – Milyen tervet?

– Amit te és a bandád tervezgettek! Láttalak benneteket együtt ólálkodni és ellenem szövetkezni!

– Mi van?

Feltekerte a fülhallgatója zsinórját az MP3-lejátszóra, jól megszorítva, mintha azt képzelné, hogy a nyakam körül tekergeti. – Azt gondoljátok, hülye vagyok? Nem vagy te annyira édes és ártatlan, mint aminek látszol, Chloé Saunders!

Először is elcsábítod a fiúmat!

– Fiú… Elcsábítom?

– Aztán kiveted a hálódat a magas, sötét undorítóra is, és észbe sem kapunk, már követ téged, mint egy elveszett kiskutya!

– Micsoda?

– Most meg, hogy bebiztosítsd, hogy a házban mindenki ellenem van, Rachelle-t is bevonod! Azt hiszed, nem láttam a reggeli tanácskozásotokat?

– Te azt hiszed, hogy… ellened szövetkezünk? – felnevettem, és háttal az öltözőszekrénynek támaszkodtam. – Hogy fér be az egód az ajtón, Tori? Engem nem érdekel a bosszú! Te sem érdekelsz egyáltalán! Érted?

Az ágy szélére csúszott, a lába leért, a szeme összeszűkült. – Azt hiszed, okos vagy, igaz?

Eltúlzott sóhajtással dőltem vissza a szekrényre. – Soha nem adod fel? Olyan vagy, mint a megakadt lemez! Én, én, én! A világ Tori körül forog. Nem csoda, hogy anyád azt hiszi, hogy egy elkényeztetett…

Abbahagytam, de már késő volt. Tori megdermedt egy pillanatra felállás közben. Aztán lassan visszaomlott az ágyra.

– Nem akartam…

– Mit akarsz, Chloé? – próbált élt adni a szavainak, de kimerülten és csendesen szólt.

– Liz pulcsiját – mondtam egy idő múlva. – Rae azt mondja, hogy kölcsönkértél egy zöld kapucnisat Liztől.

A fiók felé intett. – Ott van valahol. A középső fiókban. Ha összetúrod, újrahajtogathatsz mindent!

És ennyi volt. Semmi „miért akarod?”, de még egy „hívott, hogy visszakérje?” sem. Tekintete már a távolba mélyedt. Be lenne gyógyszerezve? Vagy már nem érdekli semmi?

Megtaláltam a pólót. Egy smaragdzöld kapucnis Gap.

Személyes holmi.

Betoltam a fiókot és kiegyenesedtem.

– Megkaptad, amiért jöttél… – szólt Tori. – … most aztán szaladj és játssz a barátaiddal!

Az ajtóhoz sétáltam, megragadtam a kilincset, de aztán szembefordultam vele.

– Tori?

– Mi van?

Szerencsét akartam neki kívánni. Azt mondani, hogy remélem, megkapta, amit keresett, amire szüksége volt.

Mondani akartam, hogy sajnálom.

Mindazzal, ami a Lyle Házban történt, és a felfedezéssel, hogy hárman nem tartozunk ide, könnyű volt elfelejteni, hogy néhány kölyök viszont igen. Torinak tényleg problémája volt.

Azt elvárni, hogy úgy viselkedjen, mint egy normális tizenéves lány, aztán sértegetni és bántalmazni, mikor nem úgy tesz, olyan volt, mint az elmaradott gyerekeket kigúnyolni a suliban.

Segítségre, támogatásra és figyelmességre volt szüksége, és ezt senki mástól nem kapta meg, csak Liztől.

Felmarkoltam Liz pólóját, és próbáltam valamire gondolni, amit mondhatnék, de bármit jutott eszembe, az rosszul és lekezelően hangzott volna.

Egyetlen szó maradt: – Viszlát!