Negyvenhatodik fejezet – Az út végén

Mikor végre visszatért a Marfára, Bennis a Béta 7-es szinten várta, az onderoniai bambuszliget mellett.

– Hestizo! – sietett elé mosolyogva, s rögvest kezet is nyújtott a nőnek. – Üdv idehaza!

Kézfogás helyett a nő megölelte, Bennis ízlésének talán egy kicsit túl bensőségesen is.

– Örülök, hogy élsz!

– Nemkülönben! – vigyorgott rá a férfi. – Majd emlékeztess rá, hogy miután begyógyulnak a sebeim, megmutassam a hegeket! Igazán lenyűgözőek!

– Biztos, hogy megmaradsz?

– Most már igen. Az Erő és a modern orvostudomány valóban csodákra képes! – Aztán lassan lehervadt az arcáról a mosoly, és szomorúan csóválta meg a fejét. – Mindenféle pletykákat hallani a testvéredről, és… ha igazak, akkor fogadd részvétem! – Zo egy biccentéssel nyugtázta a dolgot. Van az a fajta fájdalom, amit nem lehet szavakba önteni, s amit igazán csak a csönd tud kifejezni. – Van… valami, amit szeretnék megmutatni neked – mondta Bennis óvatosan.

Átvágtak a hosszú üvegházon, s ahogy elhaladtak a növényekkel teli park előtt, a világegyetem legkülönfélébb életformái fordultak utánuk, és üdvözölték őket a maguk növényi módján. Aztán a B 7–es szint egy nagyon is ismerős részéhez értek. Míg Zo távol volt, helyreállították az inkubációs kamrát. Bennis kinyitotta az ajtót, s intett a nőnek, hogy kövesse.

Hestizo? – A helyiség közepén, egy fémemelvényen egy murakamii orchidea bontogatta szirmait.

Üdv, szépségem!

Hestizo! El sem tudom mondani, mennyit hallottam már rólad, s azt hiszem, nekünk, kettőnknek bőven lesz megbeszélnivalónk…

– Tegnap érkezett – magyarázta Bennis. – A fajtájának ez a második ismert példánya. És azt hiszem, szükségtelen is mondanom, hogy milyen nagy várakozással tekintett kettőtök találkozása elé!

– Biztos vagyok benne – bólintott Zo, és finoman megsimogatta a növény szirmait.

Igaz, hogy a magtestvérem barátja voltál?

Az voltam – bólintott a nő, aki tudta, sosem fogja tudni kitörölni az elméjéből a fekete orchidea hangját. – És megmentette az életem. A magtestvéred örökre a részem marad.

Tényleg?

Bennis elmosolyodott, és óvatosan megérintette a virágot.

– Türelem! Bőven lesz időtök beszélgetni, mikor Hestizo ismét munkába áll!

– Nos… azt hiszem, ezt meg kellene beszélnünk – mondta Zo halkan.

– Ó?

– Egy darabig nem leszek itt. Úgy döntöttem, hogy visszatérek a coruscanti Jedi Templomba, hogy folytassam a tanulmányaimat. Nem mintha nem érezném itt jól magam, de úgy gondolom, bőséggel van még mit tanulnom.

Elhallgatott egy pillanatig, mire Bennis szomorkás mosollyal bólintott.

– Valahogy volt egy olyan érzésem, hogy ezt fogod mondani.

– Míg távol voltam, olyan dolgokat láttam… – Zo hangja elcsuklott, s kellett neki egy kis idő, hogy összeszedje magát. – Mennyit hallottál a velem történt dolgokról?

– Egy keveset – mondta Bennis.

– Még mindig rémálmaim vannak – sóhajtott föl a nő. – Azt hiszem, ezek egy része életem végéig elkísér majd. És tudod, gyakran eszembe jut, hogy… mi van, ha még sincs vége? Mi van, ha ez a betegség, amit Darth Scabrous teremtett, valahogy kijutott arról a bolygóról? – Egy darabig megint hallgattak, aztán Zo elmosolyodott, és megcsóválta a fejét. – Egy igazán lehetetlen barátra tettem szert útközben. Pergus Frode-nak hívják, pilóta, szerelő, és kifejezetten jó hallgatóság. Megígérte, hogy elvisz a Coruscantra. Aztán pedig… – vonta meg a vállát – ki tudja?

– Azért remélem, egy nap visszatérsz még közénk! – mondta Bennis. – És… Hestizo?

– Igen?

– Az Erő legyen veled! – Régi, untig ismert frázis volt, azonban az elmúlt idők eseményeinek tükrében Zo kezdte megsejteni, hogy olyan mélységek vannak e néhány szó mögött, amit eddig nem is feltételezett. Óvatosan még egyszer megérintette az orchideát, aztán sarkon fordult, kisétált az inkubációs kamrából, s a B 7-es szinttel együtt az egész eddigi életét maga mögött hagyta.

Nem sietett. Tudta, hogy mire a hangárba ér, Frode már ott vár rá, hogy elvigye a Coruscantra. A szerelő jó útitársnak ígérkezett, s Zo kíváncsi volt, vajon megosztja-e vele azt a történetet is, hogy hogyan kötött ki az Odacer-Faustinon. A turbólifthez sétált, mely egész a hangárig viszi majd, de mielőtt belépett volna, megtorpant egy pillanatra.

Az, amit maga mögött hagy… ez volt az a világ, amit ismert. Talán még nem késő meggondolnia magát, s hagyni némi időt, hogy pihenjen és átértékelje a dolgokat. Nyílt a liftajtó, és ő belépett. Még egyszer mélyet szippantott a park buján zöldellő virágainak illatából, aztán… Ideje indulni. Mert a jövő, legyen bármennyire félelmetes is, ugyanúgy nem kerülhető el, ahogy a múlt sem változtatható már meg. Megnyomta a lift indítógombját, és nem nézett vissza.