Negyvenharmadik fejezet – Sötétségből a fényre

Zo előrehajolt, majd magához ölelte a kábelt, és többször is a derekára és a karjára hurkolta. Nem bízott benne, hogy csupán izomerőből képes lesz megtartani magát, s a lassan bedagadó ujjai egyre nehezebben engedelmeskedtek az akaratának. Aztán nagy levegőt vett, és ellökte magát a faltól. A hurkok megszorultak a testén, s bár nem zuhant le, úgy lendült faltól falig, mintha egy tébolyult ingára kötözték volna. Aztán érezte, hogy lassan emelkedni kezd, s bár résnyire húzta a szemét, a lenti félhomály és füst után a kinti bágyadt napfény is szembántóan erős volt.

A fény a könyvtár felrobbantott tetején át szüremlett be. A szél, ami ide is utat talált, havat szórt az arcába, s a szűrt napfény összekeveredett a szemébe világító leszállófényekkel. Egy űrhajó lebegett a könyvtár felett, s a vontatókábel ennek hasából tekeredett le. A Mirocaw volt az.

Ahogy a kábel egészen a hajó hasáig húzta, feltárult a fedélzeti nyílás, s Zo érezte, ahogy erős, karmos mancsok ragadják meg, és húzzák be. Már ahhoz is túl gyenge és kimerült volt, hogy tiltakozzon.

– Megvagy! – morogta Tulkh. Zo kinyitotta a szemét, és látta, hogy a whiphid görnyed fölötte, s oldja le a testére hurkolt kötelet. Valamivel odébb egy droid – Darth Scabrous lakája – ácsorgott, s úgy méregette, hogy attól Zo szinte meztelennek érezte magát.

– Sértetlennek tűnik – mondta a droid. – Ettől függetlenül elvégzek rajta egy gyors vérvizsgálatot, hogy biztosak lehessünk benne, nem fertőzött-e. – Az egyik ujjbegyéből apró fémtüske bukkant elő. – Lehet, hogy ez fájni fog egy kicsit. – Fájni? Zo, ha nem ennyire elgyötört, most hisztérikus nevetésben tör ki. Azok után, amit átélt, egy tűszúrástól tartott a legkevésbé. Miután a droid levette a vérmintát, néhány másodpercig más sem hallatszott, csak a processzorai zümmögése és a hajó manőverező hajtóműveinek zúgása. – Tiszta – mondta végül. – Nem fertőzött.

A whiphid egy vállrándítással elintézte a dolgot, jelezvén, hogy ő sem számított másra, majd feltápászkodott, és kiballagott a zsilipkamrából.

– Tulkh! – szólt utána Zo. A hangja alig volt több rekedt suttogásnál, de a fejvadász így is meghallotta.

– Mi az? – mordult föl a whiphid, de nem fordult hátra.

– Köszönöm!

– Nem az én ötletem volt, hogy megmentsünk – dörmögte a whiphid.

– Hát persze, gondolom – hevert vissza Zo a padlóra, és úgy érezte, a teste menten darabokra törik. A droid még mindig körülötte tüsténkedett, s a foto-receptorai gyanakodva villogtak. – Ki vezeti ezt a konzervdobozt? – kérdezte Zo fáradtan.

– Egy Pergus Frode nevű ember férfi.

– Kicsoda?

Az FD hirtelen elhallgatott.

– Ezt nem értem – mondta. – Az érzékelőim szerint egy fertőzött egyed tartózkodik a közelben.

– Nem azt mondtad, hogy rendben vagyok? – nézett rá értetlenül Zo.

– Te igen – a droid majdhogynem emberi módon tűnt tanácstalannak. – De valaki más a hajón… – A Mirocaw hirtelen megugrott, élesen balra dőlt, s a hajót egyik pillanatról a másikra szirénák vijjogása és vörös vészhelyzeti jelzőfények töltötték be. A droid abban a pillanatban futásnak eredt, s villámgyorsan felkúszott a főfedélzetre vezető létrán.

– Várj! – kiabált utána Zo. – Mi történik? – A droid azonban nem állt meg válaszolni, s mikor a Mirocaw ismét vadul megugrott, Zónak már nem is volt szüksége válaszra. Megtámadták őket.