Tizennegyedik fejezet – Zuhanás

– Lussk! – Rance Lussk megtorpant egy pillanatra, és hátrafordult. Épp a könyvtár felé igyekezett, amikor megszólították. Ra’at volt az. Az apró termetű, szikár tanítvány úgy állt ott, a háta mögött összekulcsolt kézzel, szigorú pillantással, mint a kihívás eleven, hódarával borított szobra. Valami más lett benne – gondolta Lussk. – Megváltozott a tartása. Ahogy a levegőt veszi, ahogy a vállait tartja. Még a hangja is erősebb és keményebb volt, a szemei csiszolt, szürke kődarabok, amikből csak úgy sütött az akarat és elszántság.

– Mit akarsz?

– Ma reggel nem vettél részt a vívógyakorlaton. – Lussk még arra sem vette a fáradságot, hogy megvonja a vállát, s egyedül az arckifejezésével adta a másik tudtára, hogy mit tart felőle. A templomban mindenki tudta, hogy csak akkor jelenik meg egy edzésen, ha úgy tartja kedve, ha valakivel szemben próbára akarja tenni magát, vagy ha valamit a mesterek tudtára akar hozni. Lassan megfordult, és közelebb lépett Ra’athoz. Rajtuk kívül senki sem tartózkodott a könyvtár árnyékában, s úgy tűnt, ezen az órán mindenki edz vagy meditál. Egyedül mintha a Torony figyelte volna őket – a fenti fények parányi hályogos szemekként lestek –, s Lusskban most először merült föl a gondolat, hogy Ra’at talán nem véletlenül épp itt állította meg. Elképzelhető, hogy a vézna kölyök abban reménykedett, hogy Scabrous Nagyúr figyelmét is magára tudja vonni.

– Szóval mit akarsz? – Ra’at előhúzta a háta mögül a kezeit, melyekben két gyakorlókardot szorongatott. – Shak’Weth mester vajon tudja-e, hogy elhoztad két játékszerét? – mosolyodott el gúnyosan Lussk.

– Kihívlak! – mondta Ra’at nyugodt, csöndes hangon.

– Most? – vonta föl a szemöldökét hitetlenkedve Lussk.

– Most. – Lussk egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy elfogadja a kihívást, aztán megrázta a fejét.

– Szerintem te sem akarod ezt.

– Mitől félsz?

– Hát, tőled semmiképpen – grimaszolt Lussk. – Talán… az unalomtól.

– Akkor nem is untatnálak tovább – mondta Ra’at, azzal Lussk felé hajította az egyik kardot. Lussk reflexszerűen elkapta a gyakorlókard markolatát.

– Most nem érek rá! – szegte föl az állát. – De ha mindenképpen meg akarod szégyeníteni magad, akkor tegyük ezt nyilvánosság előtt, úgy, hogy a mes… – Mesterek, akarta mondani, de nem maradt ideje befejezni, mert Ra’at forgószélként rontott rá. A mozdulataiban erő és elegancia volt, s az egyik különösen hatékony támadása felhasította Lussk ujjasát, és a kulcscsont fölött mart a húsába. Lussk hátratáncolt, majd támadóállásba helyezkedett. Most már mindenképpen harcolnia kell. Azzal is tisztában volt, hogy nem lesz elég móresre tanítania Ra’atot – példát kell statuálnia, hogy elvegye a többi tanítvány kedvét az efféle magánakcióktól. Nem értette, hogy mi hajtja a vézna kölyköt. Nem volt elég, amit Nickterrel művelt? Vagy egyszerűen csak elment az esze, és meg akar halni? Pusztító erővel sújtott le, de Ra’at már nem volt sehol. Aztán a fiatalember egy csavart szaltóval ért földet a háta mögött, s a visszakezes csapása kis híján Lussk combjába hasított. Lussknak az utolsó pillanatban sikerült csak félreperdülnie.

– Sokat fejlődtél az utóbbi időben! – vicsorított el. – Úgy nézem, gyakoroltál! – Jobbra lépett, majd villámgyorsan balra cselezett, aztán abba az irányba sújtott le, amerre a megérzései szerint Ra’at ki fog térni. A fiatalabb tanítvány látta a feléje közelítő veszélyt, de már nem volt lehetősége a mozdulat közben kitérni előle. – És most – mondta Lussk, s a hangja mindent lebíró parancsként csapott le Ra’at elméjére – dobd el a kardod! – A fiatalember reszketni kezdett, de nem eresztette el a fegyverét. – Dobd el! – ismételte meg Lussk. De Ra’at még mindig nem mozdult. Lussk hirtelen dühbe gurult – az a fajta düh volt ez, amit csak ritkán tapasztalt, de aminek még ő sem tudott parancsolni –, s habozás nélkül előredöfött. Ha ez a kis senkiházi ennyire elszántan meg akar halni, akkor ő szíves-örömest átsegíti a túlvilágra! Abban a pillanatban, ahogy előrelendült, a fejük fölött szétrobbant a Torony egyik ablaka.

Mindketten önkéntelenül is odakapták a fejüket, s látták, hogy a kavargó üvegcserépfelhőben valami furcsa, idegen lény zuhan ki az ablakon. Beletelt néhány másodpercbe, mire megértették, hogy nem valami groteszk idegen lényről van szó, hanem két egymásba kapaszkodó emberről. Száz méternél is többet zuhantak, s miután a levegőben többször átfordultak, csontrepesztő erővel csapódtak a hóborította sziklákba. Annak ellenére, hogy Lussk kemény fickónak tartotta magát, a péppé zúzódott testek, a húsból kikandikáló tört csontvégek, valamint a kígyóként tekergő belek látványa már neki is sok volt. Aztán az egyik halott felült. Lussk eltátotta a száját, és bizonytalanul hátrálni kezdett. Ez lehetetlen! Egy ilyen zuhanást senki sem élhet túl! Senki! A halott egyik szeme szétroncsolódott, de a másikkal őt méregette, és a szája elégedett mosolyra húzódott. A zuhanástól szemlátomást több helyen is megsérült a gerince, s annyi vért vesztett, hogy úgy tűnt, tetőtől talpig véres rongyok borítják. Mégis mozgott. Lehetetlen szögben álló, törött karjával húzta magához a másik, mozdulatlan holttestet, s Lussk abban a pillanatban felismerte a hullát marcangoló élőhalottat. Az ott Wim Nickter. És akibe a fogait mélyeszti, az Jura Ostrogoth.

– Ez mi? – hebegte Ra’at. – Mi ez? – Lussk hitetlenkedve rázta a fejét, és egyre csak hátrált. Fogalma sem volt, hogy mi ez az egész, s időre volt szüksége, hogy kitalálja, hogyan harcoljon ellene vagy használja föl a saját javára. De… most épp az időnek volt leginkább híján.

– Találd ki magad! – vicsorított el Lussk, majd elhajította a gyakorlókardot, elkapta Ra’at ujjasát, s a holttestet marcangoló Nickter felé lódította.

– Hé! – kerekedett el Ra’at szeme. – Mit csi… – Aztán már repült is. A penge kicsúszott az ujjai közül, s mikor földet ért, kettőt bukfencezett. A Nickter-lény felkapta a fejét. Véres húscafatok lógtak a fogai közt, s torokhangon felhördült. Aztán félrelökte Jura holttestét, és Ra’atra vetette magát. – Ne! – üvöltött föl Ra’at, miközben vergődve próbált felállni. – Ne, ne, neeee… – Lussk közben futásnak eredt, s az utolsó dolog, amit hallott, mielőtt berontott volna a könyvtárba, Ra’at kétségbeesett, elfúló sikolya volt.