Nyolcadik fejezet – Odalent

Hosszú és hányatott története során a Geonosis bolygónak bőséggel kijutott a katasztrófákból. Miután az ökoszisztémája összeomlott, s az egész planéta elkezdett elsivatagosodni, az őslakók már azt gondolták, ennél rosszabb nem jöhet. Aztán egy kósza meteor, mely kis híján megsemmisítette a bolygó legnagyobb holdját, bebizonyította, hogy mindig van rosszabb. Ezek tükrében érthető hát, hogy a homok- és radioaktív viharok elől a geonosisiak a földfelszín alá menekültek. S a helyzet az elmúlt évezredekben sem sokat változott. A föld-mélyei barlangváros egyik légaknájának peremén álló Rojo Trace be kellett lássa, hogy a vele tárgyaló köztársasági hivatalnok kasztjának igazi mintapéldánya. A fickót Norch hadnagynak hívták, s annak ellenére, hogy beszéd közben végig tartotta a szemkontaktust, és képes volt elég hangosan beszélni, hogy a szavait még a sivító szél se tudja elnyomni, sikerült olyan hivatalosnak és tiszteletlennek tűnnie, amire csak egy köztársasági bürokrata volt képes.

– Ezenfelül – folytatta Norch –, a Köztársaság Katonai és Biztonsági Divíziójának nevében hálásak vagyunk a Rend azonnali közbeavatkozásáért! – A hadnagy a hatalmas, kifeszített polimersátor felé intett – a fél kilométer hosszúságú, ezüstösen csillogó, mikroszálas szövet úgy csapkodott a hűvös szélben, mint egy kifeszített vitorla. – A felfedezés természetét tekintve nyilván megérti, hogy azonnali beavatkozásra van szükség.

Trace biccentett, s letörölte a homlokára tapadt porszemeket. Magas, arányos testfelépítésű, sötét hajú férfi volt, akinek halvány mosolya, zöld szemei és borostás arca számos nő érdeklődését fölkeltette már. Most azonban semmi vonzó vagy kihívó nem volt benne. Úgy állt ott mozdulatlanul, kifejezéstelen arccal, akár egy titokzatos szobor.

– Tegnap este érkezett a jelentés – próbálta Norch túlkiabálni az egyre hangosabban vonító szelet. – Egy a Külső Gyűrűből hazafelé tartó kereskedőhajó fedezte fel először a szokatlan hőnyomokat. A hajó kapitánya először arra gondolt, hogy valamiféle segélykérő üzenettel van dolga, de mikor nyomába eredt, kiderült, hogy valami egészen másról van szó. – Azzal egy drámai mozdulattal félrehúzta a sátorponyvát, s maga elé engedte Trace-t. A Jedi bebújt a polimerponyva alá, ahol már nem érte a szél, és lenézett. Bár a kráterből még mindig szivárgott némi füst, s a kőtörmelék is akadályozta a pontos vizsgálódást, még így is kivehető volt a majd száz méter mélyen pihenő szétroncsolt hajótest. Lekuporodott a kráter szélén, és szó nélkül vette szemügyre a hajóroncsot.

– Nos? – kérdezte Norch, mikor túl hosszúra nyúlt a csönd. – Mit gondol róla?

– Egyértelműen egy Sith-hadihajó. Az öt-osztagú hajtómű és a szögletes formák igen jellegzetesek.

– Tartok tőle, hogy félreértett! – rázta meg a fejét türelmetlenül a hadnagy. – Tökéletesen tisztában vagyunk vele, hogy ez egy Sith-hadihajó! Épp elég effélével akadt már dolgunk! A kérdés csak az – söpört le néhány láthatatlan porszemet a zubbonya hajtókájáról –, hogy miért pont a Geonosison kísérelt meg kényszerleszállást, és hogy vajon a megjelenését tekinthetjük-e szándékos agressziónak?

– Már miért kellene szándékos agressziónak tekintenünk? – vonta föl a szemöldökét Trace. Norch egy darabig úgy méregette a Jedit, mintha csak a megbízhatóságát próbálná felmérni, aztán kimérten biccentett.

– A Köztársaság egy ideje már egy előretolt állás kiépítését fontolgatja az Arkanis-szektorban, és erre a legalkalmasabb a Geonosis volna. De ez természetesen szigorúan titkos információ.

– És?

– És mikor kapcsolatba léptem a Jedi Tanáccsal, azt az információt kaptam, hogy ön rendelkezik olyan képességekkel, melyek a segítségünkre lehetnek kideríteni az ellenség rejtett szándékait.

– Így igaz.

– Nos, ez esetben… – Norch annyi türelmetlenséget és agressziót sűrített a gesztusaiba, mintha teli torokból ordított volna, s úgy mutatott a hajóroncsra, mintha nem is értené, Trace miért nem oldotta már meg a Sith-roncs rejtélyét. – Akkor hát nem is értem, hogy miért nem veti be rögvest a különleges… khm… képességeit, hogy előrébb mozdítsa a nyomozást?

– Én pedig azt nem értem – egyenesedett föl Trace, és összefonta a karjait –, miként képzeli, hogy nekiállok a nyomozásnak, miközben itt liheg a nyakamban. – Aztán ismét a gigászi roncsot vette szemügyre, ami majd százméteres szakadékot robbantott magának. S ennek a mélységes mély, sötét aknának az aljáról mintha folyamatosan halk sziszegést hallott volna.

– Mit akar, mit tegyek? – kérdezte a hadnagy kő-merev arccal.

– Fogja az embereit, és vigye innen őket!

– Úgy érti, a sátorból?

– Úgy értem, a bolygóról.

– Parancsol? – vonta föl a szemöldökét Norch, és olyan arcot vágott, mint aki nem biztos benne, hogy jól hallott.

– Nem biztonságos.

– A kráter egy kilométeres körzetében megerősítettük a talajt, és…

– Nem a talajról beszélek! – Trace hangjába némi türelmetlen él lopózott. – Hallja ezt a sziszegő hangot? A Geonosison számos olyan felszín közeli záróréteg van, ami alatt földgáz található, és nagyon úgy tűnik, hogy a hadihajó átszakított egy ilyen réteget. Márpedig az itteni gázokról az a hír járja, hogy legendásan instabil szerkezetűek, és ha aközben robbannak be, hogy ön és az emberei itt tartózkodnak, akkor azt fogják kívánni, hogy bár máshol lennének… de akkor már késő lesz.

– Na, ide figyeljen! Itt én vagyok a kinevezett parancsnok, és…

– Többé már nem – szólalt meg valaki a hátuk mögött. Ahogy Trace megfordult, egy, csinos, sötét hajú, a harmincas évei elején járó nővel találta szembe magát, aki kapitányi egyenruhát viselt. Norch azonnal feszesen tisztelgett, a nő azonban úgy nézett át rajta, mintha a hadnagy ott sem lett volna.

– Rojo Trace? Tekla Ansgar kapitány vagyok. Üdvözlöm a Geonosison! – Aztán elmosolyodott, és kezet nyújtott a Jedinek. – Örömömre szolgál, hogy a körünkben üdvözölhetem! Remélem, az itt-tartózkodását nem csupán az előbbi bosszantó beszélgetés alapján fogja megítélni!

– Az én véleményem ez esetben a legkevésbé sem számít – mondta Trace színtelen hangon. – Egy feladat elvégzésével bíztak meg, azért vagyok itt.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy ennél több érdekességet is tartogathat az ön számára ez a kiruccanás! – mondta a nő mosolyogva, s mintegy véletlenül a karja a férfiéhoz ért. – Be kell valljam, mindig is csodáltam a Jedi-rendet, de most először adódik alkalmam személyesen is megismerni egy Jedi-lovagot!

– Tartok tőle, hogy erre ma sem kerül sor – vonta meg a vállát Trace.

– Na de… – Mielőtt folytathatta volna, a férfi ellépett mellette, s azzal a lendülettel levetette magát a kráterbe. A zuhanást az Erővel lassította, s így majdnem harminc másodpercbe telt, mire leért a kráter aljára. Mintha egy hosszú kötélen csúszott volna lefelé, s közben úgy rendezte át a levegőmolekulákat, hogy azok, akár egy hatalmas párna, fölfogják a zuhanása erejét. Közben az érzékeit is kiélesítette, s így már minden sziklazugot és hasadékot tisztán látott.

Ahogy ellebegett a roncs mellett, óvatosan megérintette a hideg, duracél felszínt, majd átlebegett a burkolaton tátongó jókora nyílások egyikén. A hajó bentről sem festett jobban. Csúf volt és szögletes, ami a gyakorlatiasság oltárán minden eleganciát feláldozott. Egy olyan kultúra terméke volt, ami szemlátomást képtelen volt bármiben is felfedezni a szépséget. A kényszerleszállás szinte csak javított a hajó arculatán, s a szabálytalanul összegyűrődött felületek egyfajta kiszámíthatatlan, aszimmetrikus esztétikát kölcsönöztek a járműnek. Ahogy kiterjesztette a tudatát, érezte a fölébe tornyosuló és az őt körülvevő sziklatömeg rettentő súlyát, melybe sosem látott, bizarr hieroglifákat vésett a bolygófelszínt átszakító hadihajó burkolata. Itt már sokkal tisztábban hallotta a szivárgó gáz sustorgását, s tudta, nincs sok ideje. Sötét, lehetetlen szögbe csavarodó folyosókon vágott át, és közben szüntelen az élet nyomai után kutatott – mindhiába. Norch hadnagy azt magyarázta neki, hogy egyetlen életjelet sem találtak a roncson, ugyanakkor abbéli aggályának is hangot adott, hogy Sith-túlélők lehetnek a hajón, akik különleges képességeik segítségével leplezik el az életjeleiket, és csak az alkalomra várnak, hogy rajtaütést kísérelhessenek meg.

Trace alig néhány perc vizsgálódás után megnyugtathatta volna, hogy erre semmi esély, de hajtotta a kíváncsiság, és közelebbről is meg akarta nézni magának a roncsot. Még mélyebbre hatolt a hajótestbe, s már a parancsnoki híd közelében járt, mikor valami langyos, nyálkás dologba lépett. Nem volt szüksége fényre, hogy tudja, egy holttest az.

Ahogy a szeme alkalmazkodott a majdnem teljes sötétséghez, egy széttört, megégett tetem körvonalai bontakoztak ki előtte. Aztán egy újabbat, majd egy harmadikat pillantott meg. A gyorsulás, a gravitáció és a tűz rettentő dolgokat művelt a testekkel, s ami maradt belőlük, abban szinte semmi emberi nem akadt. Idelent mindent a gáz záptojásbűze töltött be, s tudta, hogy most már nagyon kell sietnie. Lekuporodott, s óvatosan megérintette azt, ami az egyik holttestből maradt. A közelség fontos, a fizikai kapcsolat pedig még jobb, de igencsak nehezére esett kizárni a tudatából, hogy ez a dolog a keze alatt nem is olyan rég még élő ember volt. Olyan, aki a társaival épp elég sokáig szolgált ezen a hajón ahhoz, hogy valamiféle érzelmi-gondolati lenyomatot hagyjon rajta. S ahogy koncentrált, Trace lassan kezdte felfogni az utolsó percek érzéseit és gondolatait. A dühös szitkaikat, amikor a navigációs rendszer csődöt mondott. Az iszonyatukat, amikor ráébredtek, hogy képtelenek módosítani a hajó pályáján, és ezzel a sebességgel át fogják szakítani a bolygófelszínt. S a végső, elkeseredett belenyugvást, ami kilúgozta belőlük a Sith-nagyuraknak tett esküjüket és a beléjük vetett feltétlen hitet, mely után nem maradt már más, csak a görcsös, állati kétségbeesés.

Aztán a sötétség. – Aztán a csend. – Trace felsóhajtott, és igyekezett nem gondolni arra, hogy is nevezik őt és a hozzá hasonlókat a köztársaságiak. Mert lehet, hogy az efféle nyomozások végzőit szemtől szemben felderítőnek és kutatónak hívják, de a hátuk mögött nagyon másfajta titulust aggattak rájuk. Hullaszámlálók és dögkeselyűk. Az efféle gúnynevek nem zavarták. Ő csak a feladatát teljesítette, és minden más – mint például a közelebbi ismeretségre vágyó nőnemű főtisztek – csupán zavaró tényező volt. Tudta, hogy mit gondolnak róla. Tudta, hogy hidegnek és érzéketlennek tartják, de nem érdekelte. Lassan fölállt, és elindult visszafelé, mikor…

Egy pillanatra úgy érezte, mintha kötőtűt döftek volna az agyába. A félelem emésztő erővel próbálta maga alá gyűrni, s ennek semmi köze nem volt a halálhajó visszhangjaihoz. Valami más történt, valahol máshol. Valami sokkal rosszabb. És a húga arcát látta. Érezte a lány fájdalmát és kiszolgáltatottságát, s a sikolyai késként hasítottak belé. Olyasvalami történt vele, ami ellen senki sem tudta megvédeni, s ragadta magával a Marfáról… hová is? Csak bámult maga elé üveges tekintettel, s olyan képek és benyomások villantak a tudatába, amik talán csak Zónak jelentettek volna valamit: zöld lombokat látott, amik közül aranyló szemek pislogtak rá, egy lándzsát, melyről vércseppek hulltak alá, emellett minden mást elnyomó bűz facsarta az orrát. S egy pillanatra az el-rablója jelenlétét is érezte.

Az Erő segítségével nyúlt ki feléje, és megpróbálta megérinteni a tudatát. Figyelj rám! Nem tudom, ki vagy, én azonban olyan képességek birtokában vagyok, amit te elképzelni sem tudsz! Ha visszahozod a húgom most rögtön, sértetlenül, akkor elengedlek. De ha nem, akkor megígérem, hogy felkutatlak, megtalállak és megöllek! Természetesen semmiféle választ nem kapott. Aztán a következő pillanatban megrázkódott a talpa alatt a padló, s szinte hallotta, ahogy egy zárlatos vezeték szikrát vet… A robbanás az egész krátert megrázta, a rettentő hőtől megolvadt a fém, s a nyomástól szétmorzsolódott a kő. Trace szemvillanás alatt maga köré gyűjtötte a még belélegezhető levegőt, aztán, akár egy borostyánba zárt rovar, figyelte, ahogy vibrálni kezd körülötte a tér, s a buborék a magasba emeli. Átlebegett a széthasadó hajóburkolat egyik résén, s miközben alatta lángtengerré vált a világ, ő fölfelé szállt, mind magasabbra és magasabbra. A gondolatai azonban fényévekre jártak, a húga körül, s érezte, hogy a keze ökölbe szorul.