Harmincharmadik fejezet – A fal

– A holo-felvételen nagyobbnak látszott! – dörmögte Maggs. A szavait azonban alig lehetett érteni, mert ő is, akárcsak a többiek, kénytelen volt eltakarni a száját és az orrát. Az alagutat a rothadás bűze ülte meg, ami olyan sűrű és átható volt, hogy szinte önálló életre kelt. Ra’at megkockáztatott egy szippantást belőle, szinte érezte a rothadás ízét a szájában. Forró, szerves íz volt, olyan valaha élő lények aromája, amelyekből már nem maradt más, csak bomló hús.

– Hát ez meg miből készülhetett? – dünnyögte Maggs.

– Nekem úgy tűnik, hogy szemét meg fémhulladék…

– A fémnek nincs ilyen szaga.

– Akkor mégis mi lehet? – kérdezte: Kindra.

– Nos… az úgy néz ki, mint egy törött combcsont – mutatott Ra’at egy sárgásfehér csődarabra.

– Emberi?

– Annak tűnik – biccentett a fiatalember. Hartwig nagyot nyelt, és hitetlenkedve csóválta a fejét. – Úgy néz ki, mint amit… – kezdte Ra’at, aztán elhallgatott. Azt akarta mondani, hogy mint amit megrágtak és félig megemésztettek, de úgy döntött, inkább megtartja magának a véleményét, amivel amúgy sem sokban járulna hozzá a beszélgetés előrelendítéséhez. Egyébként is úgy nézte, hogy ezt mára többiek gyomra nem tolerálná.

– A kijárat a túloldalon van – mondta Kindra, és aktiválta a fénykardját.

– Várj egy pillanatra! – mondta Ra’at, akinek hirtelen kellemetlen érzése támadt. Nem volt ez több múló fejfájásnál, pillanatnyi zavar volt csupán az Erőben, de a templomban töltött évei alatt megtanulta, hogy bízzon az efféle megérzésekben. – Elő a karddal! – reccsent Maggsre. – Nyomban!

Ahogy a vörösen izzó energianyaláb fényében vették szemügyre a falat, Ra’at egy árnyéktócsa felé intett. Egy hatalmas fémkonténer gubbasztott az egyik fal mellett, s bár látni nem látták, szinte érezték, hogy valami megmozdul mögötte. Aztán a következő pillanatban elő is bukkant.

– A francba! – nyögött föl Hartwig. – Ennek meg mi baja?

– Ennek? – grimaszolt Maggs. – Minden! – A feléjük botorkáló lény nem is olyan régen még egy Sith-tanítvány volt, s négyük közt olyan is akadt, aki arcról és névről is ismerte. Ruckernek hívták, s már ötödik éve szolgált a templomban. Ez a teremtmény azonban már szinte semmiben sem hasonlított az általuk ismert tanítványra. Az arca bal oldaláról valami letépte a bőrt és a hús javát is, fölfedve az alatta megbúvó csontokat. Egy cafatokra tépett nadrágon és a csizmáin kívül semmi mást nem viselt, így tisztán látszott a degeszre tömött, előremeredő pocakja. A lény megtorpant, egy hosszú pillanatig őket méregette véreres szemeivel, aztán hátrahajtotta a fejét, és felüvöltött.

– Öljétek meg! – bődült el Hartwig. – Mi a fenére vártok még?!

A teremtmény üvöltve, hörögve rontott nekik, s olyan szélesre tátotta a száját, mintha egyetlen csont vagy ízület sem tartaná az alsó állkapcsát. Ra’at iszonyodva figyelte a jókora bakugrásokkal közeledő lényt, s mindaz, amit az elmúlt években tanult, az összes trükk, csel, fogás, taktika és stratégia egy pillanat alatt szertefoszlani látszott a hátborzongató teremtmény láttán. Ez tényleg velem történik? Nem… ez képtelenség! Ez biztosan csak egy rossz álom!

A teremtmény őrjöngve préselte át magát a fal egyik résén, s Ra’atnak önkéntelenül is azok a fészekrakó darazsak jutottak az eszébe, amik a felöklendezett, félig megemésztett dolgokból tapasztottak maguknak hajlékot. Ezek minket is felzabálnak, hogy aztán a félig megemésztett maradványainkból építsék tovább a falukat! Keserű epe szorult a szájába, s csak a többéves kemény edzés, valamint a belé-égetett szégyenérzet akadályozta meg, hogy öklendezni kezdjen. A lény rávicsorgott, és ismét nekilódult.

– Kapjuk el! – szisszent föl Kindra, s a következő pillanatban Maggs, Ra’at és ő közös, hibátlanul koordinált támadást indítottak az élőhalott ellen. Kindra a fejét csapta le, Maggs térd alatt metszette el a lábait, Ra’at pedig a derekába hasított bele, s érezte, hogy a fénykard egy villanás alatt átvágja a gerincoszlopot. Öt másodperc sem kellett hozzá, s a lény, ami nemrégiben még Rucker volt, már darabokra metélve hevert a padlón. És még mindig élt.

– Mi történhetett a többiekkel? – kérdezte Maggs.

– Jó kérdés – vonogatta a vállát Ra’at. – Ez itt zsákutcának tűnik, s el sem tudom képzelni, hogy innen hová mehettek!

– Azért jobb lesz, ha körülnézünk! – bökött Kindra a fejével a hátborzongató fal felé. Ra’at biccentett, de a tekintete időről időre visszavándorolt a fal mellett álló jókora konténerekre. Mi van akkor, ha a Rucker-lény nem dühében vagy elkeseredésében üvöltött, hanem a társait hívta… Aztán az egyik konténer megrázkódott, és felborult. S már ott is voltak. A templom számos tanítványa bújt meg ezekben a konténerekben, s várt a kedvező alkalomra, hogy lecsaphasson rájuk.

– Hányan lehetnek? – hőkölt hátra Maggs.

– Tízen… talán tizenketten. – S már rohantak is rájuk sikoltva és üvöltve, karommá görbített ujjakkal és nyáltól csillogó fogakkal. Akár egy sokfejű, soktestű, egyakaratú organizmus.

– Legyezőalakzatba! – csattant föl Kindra. – Át kell jussunk a falon!

Ra’at jobbra mozdult, s a kezében, mintha csak a teste szerves meghosszabbítása lett volna, ott csillogott a fénykard. Akár egy táncos, úgy perdült félre az első élőhalott elől, s félfordulatból hasította szét a koponyáját. A lény kezei azonban még mindig ragadozókarmokként kaptak feléje, s Ra’at-nak újfent emlékeztetnie kellett magát, hogy azok a sebek, melyek bárki mással végeznének, ezeknek a teremtményeknek meg sem kottyannak. Egy újabb félfordulat után a teremtmény mindkét lábát térdből csapta le, aztán egy erőteljes rúgással odébb-penderítette a még mindig vonagló hullát. Két újabb lény ugrott neki, de most már ismerte a koreográfiát, s tudta, hogy végtagok és fej nélkül nem sokat árthatnak neki. Jobbra… balra… mögéje kerülni… mozgás, mozgás, mozgás!

Igyekezett kiüríteni az elméjét, s hagyni, hogy a többéves gyakorlat vezesse a mozdulatait. Végtére is ez sem sokban különbözött a Kínok Kamrájától! Kezdte egy harcos szemével nézni a küzdelmet, egyszerű, gazdaságos mozdulatokká redukálva, s úgy szemlélte az élőholtakat, mint egy sor olyan akadályt, amin kénytelen lesz átverekedni magát. A teremtmények most már megállás nélkül üvöltöttek, s akárcsak a bűzük, ez a hang is minden mást elhomályosított.

Épp egy újabb teremtményt hasított ketté, mikor fehéren izzó kín mart a jobb vállába. A karja hirtelen elzsibbadt, az ujjai begörcsöltek, de sikerült a baljába átvenni a fegyvert, még mielőtt az egész jobb oldala elkezdett volna lemerevedni. Minden szédítő sebességgel történt, s csak egy villanásig látta – a vállába harapó lényt, ami véres fogakkal vigyorgott rá. Kindra viharzott el mellette, s egy villámgyors félköríves vágással fölhasította a lény oldalát.

Az élőholt fogai továbbra is Ra’at vállába mélyedtek, mire a tanítvány fordított egyet a bal csuklóján, és az energiapengét áttolta a lény koponyáján. Maggs őrülten vagdalkozott, de úgy tűnt, lassan őt is maga alá gyűri a horda. Egyszerűen megállíthatatlannak tűntek, s Maggs dacos kiáltásaiba egyre több rémület vegyült. Vesztésre állunk! – villant Ra’atba a felismerés. – Hogy lehet, hogy vesztésre állunk? Valami feldübörgött, szembántóan éles fény villant, s hirtelen égett hús bűze töltötte be a folyosót. Az egyik Sith-teremtményt valami hatalmas, láthatatlan erő ragadta a magasba, s csapta a falnak. Ra’at ózonszagot érzett, s az égett hús és szőr torokkaparó bűzét. A négy tanítvány döbbenten nézett össze. Ilyen nincs! – gondolta Ra’at. – Csak egy Sith-mester képes villámmá formálni az Erőt, és…

– Félre! – üvöltötte valaki, és Hracken mester tűnt föl a folyosó végén. – Le a földre!

Azzal mindkét kezét előrenyújtotta, s az ujjbegyeiből kékesfehér, emésztő hevű villámok csaptak elő. Maggs és Kindra az utolsó pillanatban tudott kibontakozni a harcból, s hajszálon múlt, hogy a villámok nem söpörték el őket is. Az energianyalábok olyan fényesek voltak, hogy belekáprázott a szemük, s még hosszú pillanatok múlva is csak fehéren izzó kígyóvonalakat láttak. A Sith-mester előrenyújtott ujjakkal, dacosan összeszorított szájjal indult előre, és a kezeiből, akár az elektromosságból font korbácsok, csaptak le újra a villámok. A sistergésük fülsiketítő volt a szűk, zárt térben, s a nyomukban nem maradt más, csak összeégett hús és füstölgő, kormos falak. Ra’at megdörzsölte a szemét, és próbálta kivárni, hogy visszatérjen a látása. Annyit azonban így is ki tudott venni, hogy a folyosó füstölgő tetemekkel, levágott végtagokkal és fejekkel, s még mindig vonagló torzókkal volt tele. Mint egy hátborzongató élőholt szőnyeg, melynek részei még mindig emberfeletti erővel kapaszkodtak a létbe. S úgy tűnt, egyik-másik test talán még össze is rakja magát, és ismét rájuk támad. A többség azonban mozdulatlanul hevert, szénné perzselve, szétrobbant szemekkel, lefoszlott hússal, elszenesedett csontokkal. Hracken mester a bűzlő fal előtt állt, s látszott rajta, hogy az előbbi erődemonstráció rengeteget kivett belőle. Az izmai remegtek, s megharaphatta az ajkát, mert a szája csupa vér volt.

– Át kell jussunk a falon! – morogta.

– Hogy van a karod? – állta el Kindra Ra’at útját.

– Csak egy karcolás.

– De én láttam, hogy az egyik lény megharapott!

– Mondtam már, hogy jól vagyok! – csattant föl Ra’at, majd letépte a zubbonya egyik ujját, s abból rögtönzött hevenyészett kötést. A vér azonban megállíthatatlanul dőlt a vállsebéből, pillanatok alatt átáztatva az öltözékét. Kindra még mindig a sebet bámulta, csakúgy, mint a másik két tanítvány. Majd a pillantásuk találkozott Hracken mesterével.

Ra’at érezte, hogy a csoport dinamikája egy szemvillanás alatt megváltozott. Ö megsérült, a többiek nem. Innentől kezdve csak felesleges teher lesz a számukra, amiről gondoskodniuk kell. Vagy mihamarabb megszabadulni tőle.

– Bal kézzel is ugyanolyan jól harcolok! – nyögte ki Ra’at, de érezte, hogy a kijelentése nem sikerült túl meggyőzőre. – Ti is láttátok! Mind láttátok! – Kindra biccentett, de az arca kifürkészhetetlen maradt. Hracken mester egy szót sem szólt, mint aki nem is hallotta Ra’at bizonygatását. És a többiek sem reagáltak. Ra’at bekapcsolta a fénykardját, majd a baljába fogta, és nekiesett a falnak. Jókora darabokat hasított ki a véres nyállal összetapasztott fém- és húsdarabokból, s maga mellé lökte őket a padlóra. – Látjátok? – szólt hátra a válla fölött. – Látjátok?!

Egyikük sem szólt egy szót sem. Aztán Kindra és Maggs is munkába állt, és a fénykardjukkal kezdték szétszabdalni a falat. Ra’at veszett tempóban dolgozott, és mindent megtett, hogy bizonyítsa, még mindig a hasznukra lehet. Az égő hús bűze összekeveredett az olvadt fém orrfacsaró szagával, s miközben a jobb karja kezdett teljesen érzéketlenné válni, a szíve mind hevesebben vert. Koncentrálj! Muszáj kizárnod a tudatodból a fájdalmat! Nickterre gondolt, s arra, milyen gyorsan változott át. Hacsak nem mutat föl eredményt, és nem bizonyítja, hogy hasznukra lehet, egy villanás alatt magára hagyják! Használd az Erőt! Engedd, hogy a sötét oldal ereje átjárjon! Egy vékony hang azonban a tudata mélyén azt bizonygatta, hogy talán mégsem lenne olyan bölcs dolog az Erőhöz folyamodnia. Sőt nemcsak ostobaság, de egyenesen veszélyes lenne! Hisz ki tudja, mit engedne be közben az elméjébe?

Hogy érzed magad? – kérdezte egy hang az elméjében. – Haldoklom. Meg fogok halni. Nem, ez ostobaság! Hiszen ez csak egy hússeb! És bár sok vért vesztett, de erős és fiatal. Jól képzett. Van önfegyelme! Képes elviselni a fájdalmat, és ezt is túl fogja élni! De mi van, ha az a dolog, ami megmart, fertőzött volt? Ra’at érezte, ahogy kezd elgyengülni, és már alig képes megállni a lábán. A verejték jókora cseppekben ütközött ki a homlokán, s a szeme előtt sárga és fekete pontok ugráltak. S mintha valaki egy hatalmas kődarabot tett volna a mellkasára, amitől minden eddiginél több fájdalom áramlott a jobb karjába, levegőt viszont már csak alig-alig kapott. Fuldokolva roskadt térdre, s lehunyta a szemét. Legszívesebben felüvöltött volna, de már ehhez sem volt elég ereje. Végül, mikor már nem látott más kiutat, az Erőhöz fordult. Szükségem van rád! Tölts el a hatalmaddal, hogy képes legyek állni, járni és harcolni, hogy…

Akár egy hatalmas, fekete hullám, úgy csapott le rá, s mire Ra’at ráébredt, hogy mi is az, amit az elméjébe engedett, már túl késő volt. Talán képes volt utánozni az Erőt, de… nem az volt. Ra’at látta, hogy most már mind őt nézik. De nem érdekelte. A legutolsó tiszta pillanatban, mikor még ura volt a saját gondolatainak, egy hatalmas fekete csontkéz jelent meg a lelki szemei előtt, ami a szíve köré kulcsolódott, s addig szorította, míg az szét nem robbant. Érezte, hogy a teste feladja a küzdelmet, a vér már nem kering az ereiben, a tüdeje nem pumpálja a levegőt, s minden egyes sejtjét átjárja ez a sötét erő. Most már az enyém vagy! – suttogta a fertőzés. – Enyém a tested és a lelked!

És nem ölte meg. Átformálta. Végtelen megkönnyebbülés áradt szét Ra’atban. Most, hogy már nem kötötték a fizikai lét béklyói, súlytalannak, mégis erősnek érezte magát. Akár egy isten. A szája hátborzongató mosolyra húzódott, s a szemeiben vérkönnyek csillantak. A megkönnyebbülés könnyei. Most már üvölthetek! Ó, köszönöm! Most már üvölthetek, és hallani fogják, és tudni fogják, hogy milyen érzés, mikor az egész Galaxis, akár egy nyitott sír, hever a lábam előtt! A lény, ami néhány perce még Mnah Ra’at volt, szélesre tátotta a száját, s abban a pillanatban egy hatalmas, fekete piramis jelent meg lassan tovatűnő gondolatai közt, olyan hatalmas és sötét, mint az őt elnyelő erő, és két hatalmas sápadt kéz kulcsolódott rá. S abban a pillanatban már tudta, hol a helye a világegyetemben. S abban a pillanatban már mindent tudott. Hátravetette a fejét, és örömében felüvöltött. Valami mozdult mögötte. Ahogy megperdült, Hracken mesterrel találta szemben magát, aki lassan felé emelte a kezét.

– Ég veled, Ra’at! – mondta Hracken halkan. A lény, aki valaha Ra’at volt, elvicsorított, és rávetette magát. Mielőtt azonban még elérhette volna a Sith-mestert, kékesfehér villámok martak a testébe, és… Megszűnt létezni.