Harmadik fejezet – Kín

Nickter egy ketrecben tért magához. Emléke sem volt róla, hogy került ide, ahogy azt sem tudta, mióta van már itt. Az utolsó emlékképe a gyengélkedő volt, és hogy arra vár, hogy Arliack visszajöjjön, és ellássa a tarkóján éktelenkedő sebet. Amilyen kába volt, egy pillanatra azt hitte, hogy még mindig a gyengélkedőn van. Milyen hideg van itt! Nem kellene följebb venni a fűtést? Aztán ráébredt, hogy nem a gyengélkedőn van. Megpróbált fölülni, de közben olyan erővel ütötte be a fejét a ketrec rácsaiba, hogy felnyögött. Mi a fene folyik itt? A ketrec olyan apró volt, hogy legfeljebb négykézláb vagy magzatpózba kuporodva fért el benne. Valaki letépte róla az ujjasát, s derékig lemeztelenítette.

Fájt a háta – nagyon fájt –, s a tarkójától egészen a farkcsontjáig lüktetett a gerince. Mintha csak a bezártság érzéséből akarna csúfot űzni, a ketrec körül hatalmas, üres tér tátongott. Majdnem ötven méter átmérőjű, kör alakú teremben volt, amit az itt-ott elhelyezett monitorok, gyertyák és lámpások fénye világított meg. Ahogy a szeme egy kicsit jobban hozzászokott a félhomályhoz, itt is, ott is laboratóriumi felszerelést pillantott meg. Kábeleket és csöveket, halomba rakott, ismeretlen rendeltetésű eszközöket, üvegcséket, kondenzátorokat, lepárlókat és lombikokat. A fal egy része füst-szürke üveg volt, s mögötte csak a csillagos éjszakai égbolt látszott. Hirtelen ráébredt, hogy hol lehet.

Ez itt valószínűleg a Torony.

– Felébredtél hát! – szólalt meg egy testetlen hang. Nickter összerándult a hang hallatán, és kis híján felüvöltött. A ketrec túloldalán egy magas, széles vállú, fekete köpenyes alak állt, aki majdnem teljesen beleolvadt a sötétségbe. Nickter már azelőtt bizton tudta, ki az, hogy az egyik monitor halvány fényében megpillantotta volna a férfit. Ismerte ezt az arcot, a hosszú, csontos koponyát, a lustán félig lehunyt szemhéjakat, az előreugró felső ajkat, amitől mindig úgy tűnt, mintha a férfi valami, csak általa ismert tréfán mosolyogna. A gerincébe hasító fájdalomtól ismét felüvöltött. A szemei… azok a közömbös, ezüstösen csillogó szemek voltak a legborzasztóbbak.

– Scabrous Nagyúr! – hebegte, bár úgy érezte, hogy az ehhez szükséges levegőt is alig tudja kipréselni a tüdejéből. – Mit keresek én itt? – A Sith-nagyúr nem válaszolt. A szemei azonban úgy fürkészték, mintha… De mintha nem is őt figyelték volna, hanem valamit, ami rajta kívül lapul a ketrecben. Nickter érezte a saját bűzét – a pánik és az izzadság gyomorkavaró elegyét –, és a hátában lüktető fájdalom lassan éles kínnak adta át a helyét. Pillanatról pillanatra jobban fájt, valahogy úgy, mintha valaki sós vizet locsolt volna a nyílt sebre. Ennyi fájdalmat semmiképpen sem okozhatott a tarkóján ejtett seb. Ez sokkal mélyebb, sokkal kínzóbb dolog volt – mintha folyamatosan a fájdalomérző receptorait ingerelték volna, s a kín föl-le vándorolt a gerince mentén. Ahogy megmozdult, érezte, hogy valami hideg és puha tapad a hátához, nem sokkal a dereka fölött. Ahogy hátranyúlt, érezte, hogy egy cső az, ami egyenesen a gerincéhez csatlakozott. A cső körül egyre jobban fájt a meggyötört hús, s ahogy óvatosan följebb nyúlt, újabb és újabb csöveket tapintott ki. Legalább hatot számlált, s mindegyik olyan vastag volt, mint a kisujja. Erezte a lüktetésüket, s a fájdalom újra fehéren izzó tőrként döfött a gerincébe.

– Mi… mi ez? – kérdezte magas, pániktól elcsukló hangon. – Mit tettél velem, mester?

Scabrous ezúttal sem méltatta válaszra. Lassan megkerülte a ketrecet, és azt a mechanikus pumpát vette szemügyre, amihez a Nickter hátába fúródó csövek csatlakoztak. A fiatalember kétségbeesetten próbált úgy fordulni, hogy ő is lássa. A pumpa tetején egy sárgásvörös folyadékkal teli tartályt pillantott meg, mellette egy apró, csillogó jelekkel telerótt fekete kúpot, amiben egy Sith-holokront ismert föl. Ilyenről már hallott a tanulmányai során, de látni még sohasem látott. És a pumpa másik oldalán, tucatnyi apró, csillogó üveggömbben virágokat pillantott meg.

Virágok. – Mind fekete. – Mind más és más. – És mind halott. – Nickter megvonaglott, és legszívesebben üvölteni kezdett volna. Nem értette, hogy mi történik vele, s hogy mit keres itt, és a helyzet szürrealitása kis híján az őrületbe kergette. A félelem jókora, hideg izzadságcseppekben ütközött ki a bőrén, s legszívesebben térden állva könyörgött volna az életéért. Egyedül azért nem tette, mert azok alapján, amit Scabrousról hallott, biztosra vette, hogy minden erőfeszítése felesleges lenne. A Nagyúr hol a virágokat, hol a holokront vette szemügyre. Végül kiválasztott egyet a növények közül, felnyitotta az üvegszférát, majd a pumpa tartályába szórta a halott szirmokat.

– Mi ez? – nyögött föl Nickter. – Mit csinálsz, Nagyuram?

Scabrous úgy fordult feléje, mintha csak most tudatosult volna benne, hogy valami élő kuporog a ketrecben. Mikor végül megszólalt, a hangja mély volt, és sokkal lágyabb, mint amire Nickter emlékezett. Mintha a Sith-nagyúr egyenesen a fülébe suttogott volna.

– Csúnyán megszégyenültél ma a templomudvaron, Wim Nickter! Mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy gyenge vagy, és könnyen legyőzhető!

– De hát… Lussk! – robbant ki Nickterből. – Az Erőt használta ellenem, és…

– Talán akad még rá mód, hogy a hasznodat vegyem – fojtotta belé a szót Scabrous. – Tekintsd úgy, hogy lehetőséget kínálok neked a megváltásra! – Azzal megnyomott néhány gombot a pumpa oldalán. Nickter látta, hogy a vörösessárga folyadék felkavarodik, s a fekete virágszirmok feloldódnak benne. Aztán a pumpa magas, sípoló hangot adott ki, s a hátába futó csövek megremegtek. A fájdalom minden eddiginél elviselhetetlenebbé fokozódott, átjárva minden csontját, izmát és sejtjét. Nickter előrehajolt, és csak üvölteni bírt. Már nem ő uralta a fájdalmát, hanem a fájdalom őt. A kín mindent elborító fehér izzása magába szippantotta, s már nem látott mást, mint az őt figyelő hideg, élettelen, ezüstszínű szemeket. S mielőtt a sötétség teljesen elborította volna, még látta, hogy Scabrous kikapcsolja a pumpát, majd karjának egyetlen mozdulatával szétzúzza azt.