Tizenhetedik fejezet – Neti

A könyvtárban csend honolt. Kindra legjobb tudomása szerint ő volt az egyetlen tanítvány, aki rendszeresen eljárt ide. Ez volt a legrégibb és leghatalmasabb építmény az Odacer-Faustinon, régibb magánál a Toronynál is, ami egyben azt is jelentette, hogy az összes épület közül ez volt a legrosszabb állapotban. Az elmúlt évszázadok mostoha időjárása, a folyamatos földmozgás és a Sithek nemtörődöm hozzáállása lassan, de biztosan tönkretette az épületet. Egész szárnyakat, lépcsősorokat és folyosókat kellett lezárni, s a hó és a jég évről évre többet és többet hódított el a könyvtártól. Belülről leginkább egy mauzóleumra hasonlított, amit lassan maguk alá temettek az évek.

Kindra a délnyugati szárny olvasótermében ült, egy hosszú kőasztal mellett, és egy Sith-tekercset tanulmányozott, amit csak nemrégiben fedezett fel az ősi írásokat összegyűjtő szekcióban. A tekercsen szereplő írásjelek olyan archaikusak voltak, hogy a fél délutánja ráment, míg lefordította őket. Mégsem érezte elvesztegetettnek az időt, mert biztos volt benne, hogy a szövegben ősi titkokra bukkan majd, melyek segítségével megnövelheti az erejét, s a többi tanítvány fölébe kerekedhet. A pletykák szerint maga Darth Scabrous is egy ilyen tekercsből merítette a hatalmát.

Azt beszélték, hogy a könyvtár egyik eldugott tárolójában talált egy olyan relikviát, mely gyakorlatilag végtelen hatalmat kölcsönzött neki. Hogy ez mennyiben volt igaz, azt Kindra nem tudta eldönteni, de a tekercs tanulmányozása közben máris olyan információkra bukkant, melyeket hasznosnak ítélt. Hirtelen megtorpant az olvasás közben, a mutatóujja egy összetett, szarkalábforma jel előtt állt meg, és félrebillentette a fejét. Valami nem volt rendjén. Nem zaj volt, vagy vibráció, sokkal inkább egyfajta megérzés – valami tompa nyomás a gyomrában, mely vízbe csöppentett tintaként áradt szét a testében.

– Ki van ott? – állt föl az asztal mellől. A hatalmas, boltíves csarnokban visszhangot vertek a szavai, de válasz nem érkezett. Igaz, nem is várt választ. Egy kicsit úgy érezte magát, mint aki rémálomból ébred, s bár már csak benyomásai maradtak, emlékei nem, mégis szinte várta, hogy kiderül, nem álom volt, hanem valóság. Mi ez? Mi történik?

Nagy levegőt vett, és megpróbálta lecsillapítani háborgó idegeit. Hogy valakiből Sith-harcos váljék, meg kellett tanulnia, hogyan ébresszen másokban félelmet, s ugyanakkor azt is, hogy irtsa ki önmagából azt. Ennek ellenére a tenyere izzadni kezdett, és a pulzusa jóval a szokásos fölé emelkedett. Szíve szerint most odakint lett volna, ahol a folyosók és lépcsőfordulók homályában nem lapulhat semmi. Az oldaltáskájába gyűrte a jegyzeteit, a vállára kanyarította a köpenyét, és elindult kifelé. Abban a pillanatban valami megzörrent a feje fölött, a plafonon.

– Ki van ott? – Volt ott valami, a félhomályba vesző boltíves mennyezet keresztgerendái közt. Aztán valaki megköszörülte a torkát a háta mögött. – Dail’Liss! – mondta zavartan a lány a neti könyvtárosnak. – Mit akarsz?

– Talán zavar valami, Kindra? – kérdezte a könyvtáros, mély reszelős hangon. – Talán valamiféle bizonytalanság vert tanyát az elmédben?

– Nem. – A magas, faszerű neti megmozgatta ágforma végtagjait, s ősöreg szemei gyanakodva méregették Kindrát. Dail’Liss volt emberemlékezet óta – sőt talán már azóta, hogy az akadémia ezen a helyen állt – a könyvtár felügyelője. Márpedig ez a hely több mint ezeréves volt. Szertefutó ágai és gyökerei lehetővé tették, hogy a legkisebb üregbe, a fal legapróbb repedésébe is utat találjon, s ironikus módon, bár a feladata a könyvtár őrzése és védelme volt, épp ő, az ágai és gyökerei gyengítették meg lassan, de biztosan az épület szerkezetét. A rossz nyelvek szerint hamarosan eljön az a nap, mikor az egész könyvtár a neti fejére omlik majd, örökre maga alá temetve őt és a hely titkait.

Egy könyvtáros, aki a könyvtárban hal meg. Igazán stílusos vég – gondolta Kindra.

– Én is érzem – morogta a neti. – Igen-igen…

– Én egy szóval sem mondtam, hogy… – Az egyik masszív, ágszerű végtag hanyagul legyintett.

– Egy szóval sem kellett mondanod. De az arcod minden szónál ékesebben beszél!

– Fogalmam sincs, hogy miről…

– A fertőzésről. Érzem a bűzét a szélben.

– Tessék? – vonta föl a szemöldökét Kindra.

– A szélben – ismételte meg a neti. – Lehet érezni a bűzét a szélben. Te nem érzed?

Kindra egy perccel sem akart tovább időzni ezen a helyen, és esze ágában sem volt holmi enigmatikus párbeszédet folytatni egy mozgó fával, de a netinek tökéletesen sikerült szavakba öntenie azt, amit ő is érzett. Mert a levegőnek valóban rossz szaga volt. Keserű. Mint valami betegségnek.

– Tudod, hogy mi ez? – kérdezte.

– Én a helyedben nem mennék ki – mondta a neti, s hosszú, ágszerű ujjaival elkezdte föltekerni az asztalon hagyott papírlapokat. – Idebent biztonságosabb.

– Ha valami baj leselkedik rám, meg tudom védeni magam!

– Ez ellen nem.

– Nézd – mondta Kindra dühösen –, ha van válaszod a kérdéseimre, mondd! Ha nincs, úgyis jó! De eszem ágában sincs idebent bujkálni!

– Pedig most az lenne a legbölcsebb.

– Azokat – mutatott Kindra az asztalon fekvő tekercsekre – hagyd ott, később visszajövök értük!

– Tartok tőle, hogy nem.

– Mindegy! – legyintett a nő dühösen. A neti nem vitatkozott, csak szomorúan megcsóválta a fejét, miután a fiatal nő kiviharzott a könyvtárból.