Huszadik fejezet – Karantén

Egy órával később közel százhúsz tanítvány – a templomban tanulók közel fele – gyűlt össze a nagy étkezőben. A többség már végzett a vacsorájával, mikor a jókora, megvasalt ajtószárnyak hangos döndüléssel csapódtak be. Egyikük sem tudta, hogy ki adta ki az utasítást az ajtó bezárására. Talán a mesterek voltak, de előre senkit sem figyelmeztettek. Rucker, aki már ötödik éve tanult a templomban, volt az első, aki fölfedezte, hogy bezárták őket. Mivel minden gondolatát a holnapi vívógyakorlat töltötte ki, először csak azt feltételezte, hogy pusztán beszorult az ajtó. Aztán ahogy a második és harmadik nekifutásra sem sikerült kinyitnia, már tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén.

Mogorván nézett körbe – azt gyanította, hogy valamelyik fiatalabb tanítvány szórakozik vele –, de szemlátomást senkit sem érdekelt a szerencsétlenkedése. Aztán az Erő segítségével próbálta kinyitni a kaput, s ekkor már többen álltak mögötte, türelmetlenül várva a sorukra. Sőt már azok is őket nézték, akik még nem végeztek a vacsorával, s kíváncsian figyelték a kibontakozó közjátékot. Aztán a konyha irányából felhangzottak az első sikolyok. A hűtőkamrákból és a konyhából fél tucat Sith-tanítvány rontott elő, s az asztalok mellett vacsorázókra vetették magukat. Hátborzongatóan festettek – az arcuk csupa vér volt, a bőrük hullafoltos, sötét szemeik és fogaik gonoszul csillogtak.

Rucker ekkor még nem tudta, hogy alig harminc szívdobbanás maradt az életéből, és elképedve bámulta a társait marcangoló teremtményeket. A mozgó hullák elképesztő erővel és sebességgel csaptak le, tálcák röpködtek, vértől és ételdaraboktól lett iszamós pillanatok alatt a padló, s a lények közben megállás nélkül hörögtek és üvöltöttek.

Az étkezőt a vér torokkaparó rézszaga töltötte be, s mikor már legalább egy tucatnyi tanítvány hevert mozdulatlanul a padlón, Rucker és társai is kezdtek felocsúdni. Különféle fortélyos Erőtechnikákat alkalmaztak – lökést és fojtást –, de a mozgó hullákat hiába törték össze, a tüdejükből hiába szorították ki az utolsó kortynyi levegőt is, úgy tűnt, nem lehet őket megállítani. Egyedül az bizonyult hatékonynak, ha rájuk döntöttek valami olyan súlyosat, ami alól nem tudtak kimászni. Mikor az egyik teremtmény torkon ragadta Ruckert, a tanítvány az Erő segítségével megpróbálta fölemelni és hozzávágni az egyik kőasztalt, de a lény még ekkor sem engedte el. Rucker térde megbicsaklott, aztán már csak azt érezte, hogy két karmos kéz szorul a torkára, és fogak mélyednek az arcába.

Az egyik asztal tetején egy tanítvány állt széttárt karokkal, s az Erő segítségével a két szemközti falhoz vágott néhány mozgó hullát. A tanítványnak lángvörös haja volt, ragyogó zöld szemei, és meglepő nyugalommal figyelte a körülötte kibontakozó mészárlást. Mintha a legkevésbé sem rázta volna meg, amit látott. Hűs zsibbadás vett erőt Ruckeren, s hirtelen kristálytisztán tudta – érezte –, hogy mit akarnak a mozgó hullák. Ugyanazt, amit a többi tanítvány.

Ugyanazt, amit ő. Mind hatalmat akartak, és mind ugyanolyanok akartak lenni. Rucker elvicsorított, és halk hörgés tört fel a torkából. A szemfehérje villámgyorsan kezdett elsötétedni, már mindent vörösben és feketében látott, és… Ölni akart. Az asztalon álló, vörös hajú Lussk felé indult.

– Gyere! – nevetett fel Lussk. – Gyertek mind! – Azzal fölvett egy kést, és mélyen az alkarjába vágott. Széles vigyorral figyelte a felhasított erekből csorgó vért, majd hátravetette a fejét, és felüvöltött: – Gyertek, és kapjatok el!