HARMINCHÁROM

JENNY, JACKSON ÉS ÉN A FIATALABB gyerekeket visszatereltük az erdőbe Derrickkel és a többiekkel.

– Ne menjünk el anyáért és apáért? – kérdezte Jackson.

Jenny megrázta a fejét. – Rengeteg dolgunk van idelent – felelte. – Úgy tűnik, csak mi vagyunk itt.

Hármasban indultunk tovább a vérrontás nyomai között, csizmáink meg-megcsúsztak a sáros vérnyomokkal tarkított havon. Amikor meglátták, hogy jövünk, levették a puskákat a vállukról és ránk fogták. Lassítottunk.

– Csak nyugodtan – suttogtam. – Ne tegyetek hirtelen mozdulatot, és úgy tartsátok a kezeiteket, hogy láthassák őket.

Vegyes csapat volt, idősek és fiatalok egyaránt. Másképpen voltak felöltözve és táplálva, mint a Settler’s Landing-iek, de hiba lett volna lebecsülni őket. Néhányan hasonlóan sebesültnek tűntek, ahogy gondolom Jenny, Jackson és én is azok voltunk, megint mások keménynek látszottak, készen bármire, ami jöhetett. Kétségtelenül készek használni a fegyvereiket.

Ez az érzés még inkább beigazolódni látszott az egyikük láttán, akik bizonyára a vezetőjük volt. Magas, szikár férfi volt, durva őszes fekete szakállal, egyik szemén kötéssel. Derekán króm revolver lógott, de olyan nyugodt volt, hogy nem érezte szükségét, hogy kihúzza, csak a pisztoly markolatán nyugtatta a kezét, ahogy a mezőn keresztül haladtak. Igyekeztünk lassan és könnyedén haladni, mígnem körülbelül három méter távolságra értünk tőlük. Körben mindenütt vér és tűz bűze terjengett. Jenny, Jackson és én megálltunk. A félszemű felemelte az egyik kezét, mire az ő emberei is megálltak.

A puskacsövek leereszkedtek.

Egy pillanatig senki sem szólt semmit, csak méregette a másikat. Hátranéztem a vállam felett. Senkit sem láttam. Mindenki a városban volt és oltotta a tüzet. Összerázkódtam. Mindent megadtam volna azért, hogy Marcus és a többiek felbukkanjanak, de egyedül voltunk.

Tettem egy lépést előre. A szám kiszáradt, kezeim remegtek.

– Maguk Fort Leonardból jönnek – mondtam.

A férfi lassan bólintott. – Úgy tűnik, volt itt valami kis gond.

– Igen, uram.

A férfi körülhordozta a tekintetét a mezőn, majd a földre köpött. – Rabszolga-kereskedők. Láttuk néhányukat az út túl oldalán visszavonulni. Gondolom, nem véletlenül bukkantak fel erre.

– Nem, uram.

– Azért béreltétek fel őket, hogy ellenünk jöjjenek.

Jennyre és Jacksonra néztem. Mondhatom, mindketten ijedtek voltak, ám arcuk rezzenéstelen volt. Átjárt a belőlük áradó erő, egyenesen a gerincoszlopomba hatolt, ettől még bizonyosabb lettem afelől, hogy mit kell tennem.

– Igen, uram – válaszoltam. – Ezt tettük.

– Gondolom nem a tervek szerint mentek a dolgok.

– Voltunk néhányan, akik úgy gondoltuk, hogy az embereknek, akik felbérelték őket, menniük kell – szólalt meg mellettem Jenny. – Amikor megmondtuk nekik és a rabszolga-kereskedőknek, hogy távozzanak, ellenünk fordultak.

– És most azt gondoljátok, hogy meg fogom köszönni nektek, hogy úgy döntöttetek, nem tesztek rabszolgává engem és az enyéimet?

– Nem, uram – felelte Jenny.

Ismét csend lett, ám nekem kifejezetten nehezemre esett csendben maradni. Nem jól alakultak a dolgok. Mi a fenét gondoltunk, amikor feljöttünk ide?

– Steven, Jenny, Jackson – álljatok arrébb!

Mindhárman megfordultunk, és megláttuk Marcust, Samet, és még tíz másik férfit, amint megjelennek, mögöttünk a mezőn. Visszatértek a tűztől, és mindannyiuknál fegyver volt, amit a Fort Leonard-iakra szegeztek. Azok viszonzásképpen fémes kattintással szegezték előre a magukéit. A félszemű férfi ezúttal már előhúzta a pisztolyát, és egyenesen Marcus arca felé irányította. A króm kakast teljesen hátrahúzta. Akkor is elsülne a fegyver, ha erősebben fújna a szél.

– Stephen – szólalt meg Marcus lassan –, fogd Jennyt és Jacksont, és menjetek el az útból.

Nagyot nyeltem. – Nem azért vannak itt, hogy harcoljanak – mondtam.

– Stephen.

A bekötött szemű felé fordultam. – Ugye nem azért jöttek?

A férfi még erősebb szorította a revolver markolatát.

– Két barátunkat megölték. Ha kell, harcolni fogunk, fiam.

– Apa – szólalt meg Jenny. – Mondd meg nekik, hogy baleset volt.

– Menjetek innen! – kiáltotta Marcus.

Elléptem Marcus mellől, és Fort Leonard-iak vezetője felé fordultam.

– Az én hibám volt – mondtam. – Oké? Egy ostoba csíny volt. Mindenki azt hitte, hogy a maguk emberei támadtak meg bennünket, és ezért küldtek egy csapatot, akik aztán megölték a két barátjukat. Hogyha le akar lőni valakit, akkor lőjön le engem, de igazat beszélek. Azok, akik a barátaik gyilkosait küldték, azok, akik a rabszolga-kereskedőiket felbérelték, nem vezetőik többé. Esküszöm, hogy nem.

A félszemű elgondolkodott, mi pedig visszatartott levegővel figyeltük.

– Nézze – folytattam olyan határozottan, ahogyan csak tudtam – azok, akik előttünk jártak, csaknem teljesen elpusztították az egész világot, de mindez tegnap történt. Most ma van, és ma dönthetünk. Nem igaz?

A Fort Leonard-i csapat úgy szorította fegyvereiket, mintha fejüket próbálnák a víz fölött tartani. Ha egy tű is leesne, tüzelni kezdenének. Ha pedig ők lőni kezdenek, akkor Marcus és az emberei is lőni fognak.

– Marcus – mondtam –, szólj, hogy mindenki tegye le a fegyvert.

– Először ők – felelte Marcus. – Mi nem…

– Csak csináld – rendelkezett Jackson, apja felé fordítva a fejét. – Eddig már eljutottunk, most lépjünk még egyet előre.

Marcus vállához emelte a puskát, arcán patakokban ömlött a veríték.

Jenny egy lépést tett felé. – Kérlek, apa – szólt, és kezét a puska irányzéka fölé emelte.

Marcus fájdalmas lassúsággal engedte le puskája csövét, szemét mindeközben nem véve le az idegenekről, figyelte, nem folyamodnak-e valamilyen cselhez, amiből aztán előnyt kovácsolhatnának.

Amikor semmi ilyet nem tettek, teljesen leengedte a fegyvert és intett Sam és többiek felé, hogy ők is tegyenek ugyanígy.

Jenny a félszeműhöz fordult. – És most maga.

A férfi hátranézett az övéire, majd lassan bólintott.

Körülöttünk mindenütt leereszkedtek a puskacsövek, két megosztott frontvonal, háború és harc nélkül.

Marcus óvatos lépést tett előre, majd kinyújtotta a kezét.

– Marcus Green – mutatkozott be.

A férfi visszacsúsztatta a fegyverét a tokjába, majd kezet rázott Marcussal.

– Stan Allison.

A két férfi egy pillanatig csendben állt, majd Marcus vállai felett visszanézett a fák fölött terjengő füstre.

– Ha lenne egy kis idejük – mondta –, elkélne felénk a segítség.

Stan bólintott, majd intett az embereinek, hogy induljanak.

Marcus, Sam és a többi Settler’s Landing-i vezették a csapatot, de nem sokára a Fort Leonard-iak is felzárkóztak melléjük, és a két csoport összekeveredett. Az egyik oldalt nem lehetett megkülönböztetni a másiktól, ahogyan együtt haladtak a tüzek felé a leszálló éjszakában.

Álltunk és figyeltük, ahogyan elmennek, aztán Jenny megfogta a kezemet és Jacksonét, és összeszedtük a kicsiket. Amikor megvoltunk, nekiindultunk a hosszú útnak hazafelé.