HUSZONÖT

NÉHÁNY ÓRÁVAL KÉSŐBB KILÉPTEM Greenék verandájára. Késő volt, mindenki aludt. Elállt a hóesés.

Magasra tartottam a lámpást, amit Greenék pincéjében találtam. A táj körülöttem ragyogóan fehér volt. Az utak eltűntek. A játszótér jéggel borított tárgyakká, és különös alakú hókupacokká változott. A vonalak, amelyek az egyik udvart a másiktól elválasztották, teljesen eltűntek.

Lementem a lépcsőn, és elindultam nyugat felé. A házak mindkét oldalon úgy festettek, mint havas sziklafalak. Ahogy átsétáltam közöttük, úgy éreztem magam, mintha egy mély kanyon alján lennék.

Nem esett nehezemre cipelni őt. A halál, ahogy nagyapát, úgy apát is akkor vitte el, amikor már szinte semmi sem maradt belőle. Áthaladtam a városkapun. A fal és a kőoszlopok leginkább egy hosszú hegygerincre és két görbe kulcscsontra emlékeztettek, melyek fehéren csillogtak a napsütésben. Keresztülmentem a fal túloldalán húzódó füves részen, aztán tovább a fák között, míg el nem értem a másik oldalon fekvő nagy mezőre.

Eltűnt a világ. Bármerre néztem, nem láttam mást, csak fehérséget. A kaszinó és a Starbucks havas kis dombokká lettek. Még a nyugatra tornyosuló reklámtáblák is csaknem eltűntek.

Elindultam a semmibe, és egészen addig mentem, míg lábaim már nem bírták tovább. Ekkor letettem a lámpást, és apát egy hóbuckára fektettem. Ebben a pillanatban lecsúszott az arcát borító ruhadarab. Hajának és szakállának ijesztő, varjúszerű feketesége elütött a bennünket körülvevő fehér csillogástól. Szája résnyire nyitva, bőre kékesszürke. Kicsinek látszott, összeaszottnak és öregnek.

Az emberek azt mondják, hogy a halottak úgy néznek ki, mintha csak aludnának, de én egyáltalán nem így éreztem. Számomra minden eltűnt. Egy üres ház. Egy elhagyott világ.

Letakartam az arcát egy kendővel, aztán kézbe vettem a lapátot.

Nem volt nehéz eltakarítani a havat, de amikor a lapát beleütközött a földbe, az úgy kondult meg, mint egy harang. Tenyerem beleremegett az ütésbe. A talaj csaknem teljesen fagyott volt.

Nekivetkőztem, a jeges szél átfújt régi pulóveremen és foltozott nadrágomon. Belevájtam a lapátot egy mélyedésbe, majd egész súlyommal ránehezedtem, és centiméterről centiméterre beljebb nyomtam a fémet a jeges talajba. Amikor elkészültem a sírhely egész hosszával, akkor mélyebbre és mélyebbre tudtam haladni, újabb centimétereket tudtam a sötét talajból kivájni. Lentebb már lazább lett a föld. A lapát hegye időnként köveknek ütközött, ahogyan kiforgatta a földet.

Néhány óra elteltével, már égtek az izmaim és zihált a mellkasom. Minden egyes levegővételnél fagyos levegő töltötte el a tüdőmet. Kezemet és lábamat nem éreztem. Füleim lezsibbadtak a hidegtől, testem a hideg ellenére lucskos volt az izzadtságtól. Abbahagytam az ásást, teljesen kimerülten támaszkodtam a lapát nyelére, kapkodtam a levegőt. Megnéztem hol tartok, de csupán még két láb mélyen álltam a földben. A lapát kiesett a kezemből és a földnek ütődött. Visszaestem a hóba, mint egy rongybaba.

A hideg a hátamba vágott, eltöltötte az egész mellkasomat, ujjait a szívembe mélyítette.

– Stephen?

Jenny állt mögöttem, vállán takaróval. Mivel nem szóltam semmit, a lapát felé nyúlt, ám én kiragadtam a kezéből, és a mellkasomhoz szorítottam.

– Ez az én dolgom.

Jenny rám meredt, haja kipirult arca mögött lebegett.

– Nem, ez nem így van.

Nem figyeltem rá. A lapátra támaszkodva, mint valami mankóra, visszaléptem a sírba. A fájdalom ellenére fejem fölé emeltem a lapát nyelét, újabb lábnyira leástam, majd újra összeestem. Összeszedtem minden erőmet és újra kezdtem.

Amikor végre elkészültem, leültem a nyitott sír lábához, és karjaimmal átkarolva sovány mellkasát, magamhoz húztam apát.

Becsuktam a szemem, és láttam magam előtt az arcát úgy, ahogyan akkor volt, fénnyel telve, ahogy elém tartotta azt a szelet körtét a halott repülőgép sötétjében. Aztán láttam tekintetében a vasakarat megjelenését, amikor úgy döntött, hogy hőssé lesz, először, mióta anya elhagyott bennünket.

Hallottam dübörgő nevetését és megrázó zokogását, amint apjának sírjánál ült, és anyáénál meg a lányáénál, akit sohasem ismerhetett meg. Éreztem, ahogyan mellkasa az enyémmel mozog, a leheletét, ami könyvlapok száraz zizzenéséhez hasonlított.

Mindezekből ennyi maradt.

Csend.

A tátongó üresség.

Mintha ezek a dolgok sosem léteztek volna.

Engedtem Jennynek, hogy segítsen leereszteni őt, míg a szemfedél fehér ragyogása el nem tűnt a sírgödör aljának sötétjében. Úgy nézett ki, mint egy gyerek, betekerve, gyámoltalanul. Magányosan. Benyúltam a hátsó zsebembe, ahol egy fénykép éles szélébe ütődött a kezem. Elővettem a képet, és a halvány holdfény felé tartottam. A képen anya, apa és én ülünk mosolyogva az egyik utolsó közös együttlétünknél. A sírgödör fölé emeltem a képet, és beleejtettem. Úgy hullott alá, mint egy falevél, majd megnyugodott apa mellkasán. Egy darabig még a sír felett álltam, átjárt a vonzása, úgy hatott rám, mint egy hideg kéz, ami megragadja a vállaimat és lehúz maga mellé. Jenny átölelte a derekamat és vállamhoz hajolt.

Megfogtam a lapátot és betemettem a gödröt.

Amikor elkészültem, térdre rogytam és eldőltem a hóban. A szürke, világító égbolton újabb hófelhők jelentek meg. Úgy éreztem magam, mintha egy nagy, fehér medve borulna rám kieresztett karmokkal.

Becsuktam a szemem, és engedtem, hogy elragadjon.