TIZENKILENC

ÚTKÖZBEN EGYRE SŰRŰBB LETT az erdő, az utat kidőlt fák és sűrű bozótos szegélyezte. Átmásztam a vaskerítésen. Körülöttem mindenünnen az éjszakai erdő neszei hallatszottak: baglyok sivítása, gyíkok susogása az avarban. Később nagyobb testű állatok nyomaival is találkoztam – szarvasok, farkasok vagy medvék –, ők is a maguk útját járták a sötétben.

Átléptem egy sebes patakon, majd egy tisztásra jutottam, ami ezüst holdfényben úszott. A tisztás távolabbi oldalán megpillantottam a pajta romjait.

Száraz falécei bevert szögekkel voltak teli, benőtte őket a vadszőlő és a moha. A tető egy része beszakadt. Az építmény körül mindenütt rozsdás farm-tartozékok hevertek: kapák, lapátok, vasvillák, meg valami régi traktorra emlékeztető gép, amit valamiféle kúszónövény és gaz lepett el.

Egy régi pajta – mondta Jackson. – Nyugat felé.

Felmásztam a pajtára és átjutottam a félig nyitott ajtón. A pajta belsejében néhány pislákoló gyertya világított, melyek az egyik sarokban felállított ágy körül álltak. Körülnéztem, de senkit sem láttam, csak a falak mentén felállított nagy szalmahalmokat és gereblyéket, meg egy hosszú, rozsdás, kampóra felakasztott kaszát.

Valami megmozdult a fenti padlásrészben.

– Jenny, te vagy az?

Egy bagoly robbant ki a fenti tetőrésen, halálra rémített, majdnem felkiáltottam ijedtemben.

Összeszedtem magam, keresztülvágtam a pajtán és a régi matrachoz léptem. Egy paplan volt ráterítve és néhány vékonyabb párna. Körülötte szétszórva mindenütt papírszemét, ruhák, gyertyacsonkok és egy macskafüles kémiakönyv.

Az ágy fejrészénél Jenny vázlatfüzete hevert. Még egyszer benéztem a pajta sötét sarkaiba, hogy meggyőződjek róla, egymagam vagyok. Ezután félretettem a puskát és letérdeltem. Kinyitottam a jegyzetfüzetet, majd a gyertyafény felé fordítottam. Az első rajzok többnyire emberekről készültek. Az egyik oldalról Tuttle fenyegető ábrázata meredt rám, körülötte sötét glória, kezében vonalzó. Sam halvány gyertyafényben ücsörgött, kezében pipával, arcán félmosoly, könyve egyik térdére ejtve. A füzet vége felé lapozva az emberábrázolásokat fákról, a pajtáról, az iskolaépületről, üres mezőkről készített rajzok váltották fel. Ha voltak is emberek ezeken a rajzokon, csak messziről látszottak, hátuk, mint sötét, arctalan fal.

– Te meg mit keresel itt?

Megpördültem, elvesztettem az egyensúlyomat, és mint valami zsák, éles kiáltással az ágyra zuhantam. Amikor feltekintettem, Jenny állt felettem, véres pólóban, macskavigyorral, fekete szemekkel.

– Szép kis sikoly, bátor fiú.

– Én nem is…

– Na, hagyjuk – Jenny felemelte a füzetet a földről. – Mi a fenét csinálsz te itt?

Óvatosan felegyenesedtem. Kabátomban és hátizsákommal esetlenül álltam előtte. Igyekeztem valami magyarázatot találni.

– Én… én csak éppen… sétálgattam.

Jenny megfordult, és a kinti sötétségbe meredt.

– Nincs itt senki más – mondtam –, egyedül vagyok.

– Azt hittem, haragszol rám.

Megborzongtam. Jenny az ágy mögötti halom tetejére dobta a vázlatfüzetet.

– Jobban van a kezed?

Felemeltem a jobb kezemet, aztán a fény felé tartva megpróbáltam megmozdítani az ujjaimat. A vérzés elállt, ujjperceimet még mindig piszok és vér borították. A csontok megcsikordultak, amikor megmozdítottam őket.

– Ki kellene tisztítanunk – javasolta Jenny. Előhúzott egy műanyag dobozt az ágy mellől, és megállt előttem.

Rámeredtem.

– Mit bámulsz? Azt akarod, hogy elüszkösödjön? Ülj le.

Levettem a kabátom és a hátizsákom, majd leültem az ágya szélére, ahogyan mondta.

Jenny megfogta a kezemet, megvizsgálta, majd egy ronggyal tisztogatni kezdte a sebeket. Felszisszentem, próbáltam elrántani a kezem, de Jenny szorosan tartotta a csuklómat. – Csak lazán, te nagy gyerek! Ha nem tisztul ki, akkor amputálnom kell.

Lélegzetemet visszafojtva tűrtem, hogy kitisztítsa a koszt a sebeimből. Amikor végzett, egy kisebb tubusból valamilyen kenőcsöt nyomott a kezemre.

– Hogy lehet, hogy Violet nem tisztította ki a sebeidet?

– Nem volt rá ideje, mert már ott volt Caleb, amikor visszamentem a büntetés után. – Jenny felhúzott szemöldökkel meredt rám.

– Úgy volt, hogy holnap szavazást tartanak – mondtam. – Eljöttem, mielőtt döntést hozhattak volna.

Jenny egyszerre megmerevedett. Sötét szemei felizzottak és fojtottan átkozódott. – Sajnálom. Nem kellett volna…

– Nem miattad tettem bármit is.

– Apád, most ő…

– Violettel van.

– Jól van – mondta Jenny. – Vele nem fognak balhézni egy beteg miatt. Nem mernék megtenni.

Jenny visszadobta a kenőcsös tubust a dobozba, majd egy csomag gézzel tért vissza. Óvatosan betekerte a kezemet.

– Legalább elvettük tőlük az élvezetet, hogy kidobhatnak bennünket – mondta. – Ez is valami, nem igaz?

– Ja, jól kiszúrtunk velük.

Jenny elmosolyodott, közben visszafojtott lélegzettel hurkolta a kötést ujjaim körül, keresztül a tenyeremen. Furcsa volt látni, hogyan lágyul Jenny keménysége. Korábban olyan volt, mint egy óriás. Mint egy hurrikán. Most pedig csak egy lány volt. Nyugalmat árasztott.

– Akkor ezek szerint nem mész vissza? – kérdezte.

– Nem. És te?

Jenny felnézett a tetőgerendára. – És mindezt hagyjam itt? – kérdezett vissza. – Mindenkinek könnyebb úgy, hogy itt maradok. Nincs helyem az ő amerikai fantázia-táborukban. – Megrázta a fejét és sötéten felkacagott. – Azért ez elég vicces, nem? Baseball meccsek. Hálaadás. Amerikai zászlók. Elsősorban az ő felelősségük, ami történt, most meg hirtelen mindent annyira szeretnek, annyira vissza akarnak csinálni! Még Fort Leonardot is megtámadták, aztán külön kis nemezist építettek maguknak belőle.

– Marcus és Violet nem olyanok.

Jenny rám emelte tekintetét fekete hajkoronája alól. – Nem?

– Befogadtak – mondtam. – Téged is befogadtak. Nem volt kötelező, hogy segítsenek.

– Tudom – válaszolta csendesen. – A szándékuk jó, tudom, hogy az, csak hát… eddig mennek el. Érted? Elmennek egy határig, de onnan visszafordulnak.

Eszembe jutott a kép, ahogy Marcus keze Violet csuklójára fonódik, hogy visszatartsa őt. Violet enged, nem mozdul.

– Mint amilyenek Krychekék voltak.

– Jackson beszélt neked róluk? Meg vagyok lepve. Ez nem az a fajta történet, ahol apa és anya a legjobb színben tűnnek fel. Nem is tudom, talán ez az a pont, ameddig képesek elmenni. Talán tényleg biztonságosabb megtartani a dolgokat úgy, ahogyan azok vannak.

Jenny egy tűvel rögzítette a kötést, elrakta a gézt, majd becsukta az egészségügyi dobozt. – Na, azt hiszem, ezzel készen is volnánk. Néhány nap és begyógyul.

– Akkor elmarad az amputáció?

– El, de azért rajtad tartom a szemem.

Elhúztam a kezem, és nagyon sajnáltam, hogy elengedem tenyerének melegét. Csendben ültünk az ágy szélén. Indulnom kellett volna éjszakai szállást, élelmet keresni, de nem mozdultam. Odakint egy bagoly sivított. A gyertyaláng táncolt idebent.

– Hogy van? – kérdezte Jenny. – Hogy van az apád?

A kérdés elevenembe hatolt. Mélyen megindított. Torkom elszorult, szemeim égni kezdtek. Könnyeimmel küszködtem, de nem akartam sírni. Jenny ekkor közelebb húzódott hozzám, tenyerét a hátamra helyezte. Érintése meleg volt és érdes, minden csontomat és csigolyámat átjárta. Kemény, mezítelen lába közvetlenül az enyém mellett. Meleget árasztott. Fenyő és fűszeres föld illatát.

Egyszerre nyugalom töltött el. A melegség és zaj semmivé lettek.

– Amióta csak idejöttünk, azt mondtam, „majd ha felkel”, „majd ha jobban lesz”. Olyan volt, mintha megpróbáltam volna tagadni, hogy Violet megmondta, apa sosem fog meggyógyulni.

– Violet tévedhet – vágott közbe Jenny. – Ő sem tökéletes. Igen, régen voltak vizsgálatok meg műszerek és mindenféle eszközök, amelyek előre jelezték, mi történik majd velünk, de ilyenek már nem léteznek. Nem így van? Most nem látunk előre. A jövő mostanság olyan irányokat vesz, amilyeneket csak akar.

Jennynek igaza volt. Eszembe jutott a háborgó folyó, ami keresztülrontott a sziklán és homokon. Ki tudta, merre folyik majd? Hogy mit akar elmosni?

Ki az, akit megkímél?

– Komolyan gondoltad, amit az üzenetbe írtál? – kérdeztem. – A világról és a világ forgásáról?

– Igen – válaszolta Jenny. – Pontosan így érzem.

– És akkor?

Jenny elnyújtózott mögöttem keresztben az ágyon, egyik kezével a hátamat cirógatta, másikkal a táskájában kutatott.

– Mit csinálsz?

Amikor felült, kezében tartott valamit. – Amit legszívesebben tennék olyankor, amikor a világ magával rántja az embert…

– Mit?

Jenny kitárta a tenyerét a holdfény felé. Kezében egy halom zsíros papírhengert tartott. Mindegyikből sodort fehér kanóc lógott. – Ha tetszett a verekedés – mondta lassan –, akkor várj, amíg kipróbálod, milyen az, amikor felrobbantasz valamit.

Tenyerének melegét érezve a kis robbanószerek távolinak tűntek, szinte kitaláltnak, ám a következő pillanatban már zsibbasztó érzés futott át egész testemen. Ugyanazt az izgatottságot éreztem, mint amikor a baseball ütő eltalálja a labdát, én pedig rohanni kezdek a bázis felé.

– Te meg miről beszélsz? – kérdeztem.

Jenny széles mosolyra húzta a száját.