HUSZONNÉGY

A FÁK KÖZÖTT BOTORKÁLTUNK EGYMÁST átölelve, majd átkeltünk az autóúton, és eljutottunk a Golden Acorn kaszinót körülölelő parkolóhoz. Amint odaértünk, azonnal lefektettem Jennyt a földre. Az előcsarnok dohos volt és hideg. A nagyteremben mindenütt kibelezett játékasztalok, székek és nyerőgépek sorakoztak, legtöbbjükből minden használhatót kiszedtek már évekkel ezelőtt. Elindultam a terem oldalából kivezető folyosón, amelynek mindkét oldalán egyforma ajtók sorakoztak. Próbáltam kinyitni az ajtókat, mígnem az egyik engedett. A szoba üres volt, csak egy matrac hevert a betonpadlón, csupasz lepedők és egy fém ágykeret. Mellettük egy üres keret árválkodott, amit egykor televíziónak használtak. Nem volt valami nagy berendezés, de a szoba nagy üvegablaka még ép volt, így legalább melegebb volt idebent, mint a szabadban. Úgy gondoltam, ez megteszi.

Behoztam Jennyt a szobába, és ahogyan voltunk, azonnal az ágyra zuhantunk, kormosan és kissé megpörkölődve. Jenny lábai voltak a legrosszabb állapotban. Elővettem az elsősegély dobozt, óvatosan kitisztítottam, majd bekötöztem a sebeit. Figyelnünk kell majd a sebekre, de egyelőre nem tűntek komolynak.

Jenny is ellátta a sebeimet, majd megittuk a maradék vizet. Holtfáradtan feküdtünk vissza, egymást átölelve.

Jenny nemsokára elaludt, én azonban még órákig ébren voltam. Odakint és a hotelszobában is mind nagyobb lett a sötétség.

Valamiért újra és újra megjelent bennem a bányató képe. Jackson és én a barátaink körében állunk. Az én barátaim körében. Visszaléptem a nap történéseibe, újra átéltem az izgatott remegést, ami összekapcsolt a labdával, amikor a bázis felé rohantam. Bőrömön éreztem a szelet, fülemben zúgott a többiek biztatása.

Mindez már a múlté. Vagy mégsem?

Jennyre néztem, aki nyugtalanul aludt, égett volt és csapzott. Tenyerembe mélyesztettem a körmeimet. Fájdalmas grimaszt vágtam, de nem volt ellenemre. Mert hiszen én voltam, nem igaz? Miattam mentek azok az emberek Jennyhez a fáklyákkal. Ha megölték volna Jennyt, az az én hibám lett volna. Ha háborúra kerülne sor, akkor az az én háborúm lenne. Ha Settler’s Landing népe lenne a bomba, akkor én lennék az, aki meggyújtja a kanócot.

Lekászálódtam az ágyról, és félrehúztam a függönyöket. Apára gondoltam, aki egyedül fekszik Greeneknél, gyengén és elesetten. Ha a háború eléri Settler’s Landiget, akkor bizonyosan őt is eléri majd.

– Ide nem jönnek.

Elfordultam az ablaktól. Jenny felült az ágyban és rám nézett.

– Kik? – kérdeztem.

– Will és a családja. Ideig nem fognak követni bennünket.

– Miért nem?

– A kocka el van vetve. Most már azt tesznek, amit akarnak – válaszolta Jenny.

Az ablakpárkánynak támaszkodtam.

– Szerinted tényleg megteszik? Háborút indítanak?

Jenny elkínzott arccal felhúzta égett lábait a mellkasához, és karjaival átkulcsolta térdeit. Arcát eltöltötte az ablakon át a szobába beömlő holdvilág.

– Szerintem vissza akarnak menni abba a világba, amire emlékeznek. Ezt ne felejtsd el!

Elléptem az ablaktól, és elővettem a régi ágyneműmet. Magunkra terítettük a kis takarót, már amennyire lehetett. Felültünk, és szorosan egymáshoz bújtunk. Jenny vállamra hajtotta a fejét.

– Nem kellett volna belekeverni téged – szólalt meg. – Semmibe. A verekedésbe Willel. A Henryék elleni csínytevésbe. Olyan ostoba voltam.

– Nem láthattad előre, hogy mi történik majd.

– Őszintén szólva, nem is érdekelt – vágott közbe Jenny, hangjában éles keserűséggel. Kinézett az ablakon. – Lehet, hogy csak vissza akartam vágni nekik, és nem törődtem vele, ki eshet áldozatul annak, amit teszek.

Kinyújtottam a kezem és szorosan megfogtam az övét. Megfordult, arca ezüstösen csillogott a holdfényben.

– Gyere! – mondta. – Menjünk innen.

Magunk mögött hagytuk a kaszinót, és Jenny egy hirdetőtáblához vezetett, ami az út mentén állt. Ez volt a legmagasabb tábla, amit valaha láttam. Kimagaslott a fák közül. Felkapaszkodtunk a rozsdás, kúszónövények lepte vascsöveken, elhagytuk a mosolygó, napbarnított családot, akik az AT&T mobiltelefont reklámozták, mondván, ez az, ami örökre kapcsolatban tartja őket. A tábla tetején leültünk, majd körbenéztünk a mérföldeken át kihalt vidéken.

Egyre hidegebbre fordult az éjszaka, a tiszta égbolton csak néhány ezüstös felhőfolt látszott. Jenny felnézett a sötétben ragyogó csillagokra. Ha jobban megnézi az ember, olyan, mintha a mozgó csillagok sziporkázó kupolaként forognának körbe-körbe.

– Korábban sosem lehetett látni őket – szólalt meg Jenny. – A városok, a fényeik, a levegőszennyezés, meg minden. Legalábbis ezt mondta Violet.

Jenny leszakított egy levelet a szomszédos fáról, majd a mélybe ejtette, és figyelte, amint helikopterként pörög az ürességben. Aztán közelebb húzódott hozzám a hideg elől. Ültünk és néztük a holdat. Messze a távolban füstcsíkot fedeztünk fel, bizonyára valahol tábortüzet gyújtottak.

– Nem szoktad megkérdezni magadtól, hogy mit csinálhatnak odakint?

– Kik?

– Hát, az emberek – folytatta Jenny –, úgy értem, odakint ott van egy egész világ, nem igaz? Más országok. Ki tudja, talán vannak helyek, ahol az Összeomlás meg sem történt. Ahol az emberek rendben élik az életüket.

Lehetséges lenne? Mivel közös határunk volt, a Tizenegyedik csapás Mexikót és Kanadát is ugyanolyan súlyosan érintette, mint bennünket. De mi történt a többiekkel? Lennének olyan helyek, amelyeket a csapás érintetlenül hagyott? Elgondolkozva meredtem az éjszakába.

– Ha meg nem történtté tehetnéd ezt az egészet – szólalt meg Jenny –, megtennéd?

Megpróbáltam elképzelni. Az Összeomlás. A Tizenegyedik csapás borzalma. Milyen lenne ez a hely, ha egyik sem történt volna meg? Elképzeltem az embertömegeket, ahogyan a vállaik sűrűn összeérnek, ahogyan sürögnek, mint a hangyák, ahogyan a mostani csendes világot elsöpörné az elektromos fények, filmszínházak, televíziók és az autók tömege.

Milyen lenne úgy az életünk? Először is, Jenny és én sosem találkoztunk volna. Több ezer mérföldnyire élne innen, más lenne a neve és más a családja. És mivel anya és apa csak a háború miatt találkoztak, kérdés, léteznék-e én egyáltalán? Tudtam, hogy nem jó dolog a borzalmakat kívánni, de hogyan vágyakozhatnék egy olyan életre, egy olyan világra, amit sosem ismertem.

– Nem tudom – válaszoltam.

Jenny a fülemhez érintette az ajkát.

– Én biztosan nem – suttogta.

Később visszasétáltunk a kaszinóhoz és ágyba bújtunk. Miközben Jenny aludt, fejemet a mellkasán nyugtattam, és hallgattam a szívverését. Olyan volt, mintha madárszárnyak lebbennének a levegőben.

ÓRÁKKAL KÉSŐBB NYITOTTAM KI A SZEMEM, teljes éberséggel bámultam ki a sötétségbe. Jenny az oldalára fordulva aludt, csendben, egyenletesen szuszogott. Halkan felöltöztem, kilopakodtam a szobából, le az előcsarnokba, aztán át a valamivel világosabb játékterembe, a bejárat felé. A bejárat a napszakhoz képest szokatlanul világosnak tetszett.

Kiléptem az ajtón. Odakint egyszerre egy másik világ fogadott. Miközben aludtunk, lehullott ránk az idei első hó. Bármerre néztem, mindent több centiméternyi fehér hótakaró borított. A hó lágyan szállingózott, volt ebben a csendben valami zeneiség, mint amikor kristályok csendülnek egymáshoz és halkulnak el. A teliholdat csak a felhők közötti réseken át lehetett látni itt-ott, fényében úgy ragyogott a táj, mintha nappal lenne.

Begomboltam a kabátomat és átvágtam a parkolón. Lépteim alatt ropogott a friss hó, lélegzetem fehér leheletnyomokat hagyott a levegőben.

Nem volt különösebb célom, de késztetést éreztem, hogy folytassam az utam, úgyhogy az autóút mentén haladtam kelet felé, majd egy idő után betértem a fák közé. Találtam egy kör alakú részt, amelyet a súlyos fakoronák elzártak a hóesés elől.

Megtisztítottam a helyet, letérdeltem, gallyakat és leveleket gyűjtöttem, hogy tüzet gyújtsak. Nagyapa évekkel ezelőtt mutatta meg, hogyan kell tüzet rakni. Mozdulatai ösztönösen életre keltek bennem. A zsebemben talált öngyújtóval meggyújtottam a rakást, mire a levelek parázslani kezdtek. Közelebb hajoltam és óvatosan fújni kezdtem a parazsat, mígnem előbb füst, majd lángok csaptak elő belőle. Ez volt a legkritikusabb rész. Ilyenkor mindig izgalomba jöttem, nem volt szabad túl sok fát túl hamar rátenni, mert akkor az elfojtotta a tüzet. Ha az ember lassú volt, akkor elaludt a tűz. Rátettem még néhány ágat, gondosan megválogatva a vastagságukat, mígnem a lángok egyre erősebbek lettek, és maguktól is égtek. Elnéztem a tüzet, melege és meghittsége egész lényemet átjárta.

„Ezzel megvolnánk”, mondta egy éjjelen nagyapa, amint a tűz körül ültünk. Faágat farigcsált éppen a késével egy kisebb vadcsapda reteszébe. Apa nyugtalanul aludt mögöttünk. Átkaroltam a térdeimet, fejemet lehajtottam, elszorult a torkom. Sírni kezdtem, és azt kívántam, bárcsak eltűnhetnék innen.

Tízéves voltam. Két, frissen ásott sír, egy nagyobb és egy kisebb lüktetett a sötétségben a hátunk mögött.

Hónapokon keresztül figyeltem nagy csodálkozással, hogyan nő anya hasa. Apa leültetett, és türelmesen, de határozottan elmagyarázta, hogy pontosan mi történik. Én azonban semmit sem tudtam kezdeni azzal, amit mondott. Számomra ennek a kis embernek, ennek a kis világnak a növekedése nem lehetett más, csak valami csoda.

Megpróbáltam elképzelni, hogy testvérem születik. Hogy valakivel beszélhetek, játszhatok, feladatokat adhatok neki, akit a legkülönfélébb, most számomra talán el sem képzelhető módon szekálhatok. Túl szép volt, hogy igaz lehessen.

– Mi legyen a neve? – kérdezte anya egy nap.

– Mit szólnál Frodóhoz?

– Nahát, Frodó ne legyen!

– Miért ne?

– Es ha Agnes lenne? – javasolta anya.

– Jaj, az olyan unalmas.

Apának is volt ötlete. – Hildegard?

– Na persze.

– Oh! Oh! – pattant talpra apa. – És ha fiú? Elvis. Aaron. Presley.

Nagyapa persze dühöngött. Egy éhes szájjal több. Csak hátráltatni fog bennünket. Csak mondta, csak mondta, de bármilyen erőszakos volt is, anya rendíthetetlen maradt. Úgy vágott vissza, hogy ha mindenki így gondolkodna, akkor az emberi faj igen gyorsan kihalna.

Sajnos a baba túl korán érkezett. Úgy terveztük, hogy az Északi Gyűlésre megyünk – Apa szerint ott olyan nők is voltak, akik tudtak volna segíteni nekünk – de legjobb esetben is még egyhavi utat kellett volna megtennünk, hogy odaérjünk.

– Nem tudjuk megállítani? – kérdeztem. – Késleltetni, vagy valami hasonló?

– Sajnos nem. Amikor jön, akkor jön.

Apa igyekezett derűsnek mutatkozni, mindent megtett, hogy anya dolgát megkönnyítse, de tudtam, hogy aggódik. Ahogyan anya is aggódott. Jellemzően a legnehezebb időkben is tréfálkozott, mindig azt mondta, hogy végtére is erre való a tréfa. Ám ahogyan aznap reggel ott feküdt a fűben, arca eltorzult az erőlködéstől. Kiáltozott és küzdött, arcáról csorgott a veríték. Mindent megpróbált újra és újra, görcsös ujjakkal igyekezett felszínre küzdeni magát a tajtékzó vízben. Apa megpróbált segíteni, én is próbáltam, de hasztalan. Minden vérben úszott.

Három óra elteltével anya kiáltozása abbamaradt.

Arca elernyedt.

– Bev? – Apa letérdelt mellé. – Bev?

Anya keze kicsúszott apáéból, mint amikor egy galamb rebben az ég felé.

Késő éjjel megástuk a sírokat, apa végre elaludt, én pedig egyedül maradtam a tűz mellett nagyapával. Nagyapa régi vadászkésével egykedvűen farigcsált.

– Tanulj ebből – dörmögte.

– Mit tanuljak? – Hangom távolinak tűnt, mintha valahol odakinn szólalt volna meg.

Nagyapa a távolba meredt, arra, ahol a hullámvasút kicsavart váza sötétlett az ég felé. Aztán a tűz felé fordította a fejét és köpött egy nagyot. Nagyapa nem volt mindig ilyen rideg, csak az elmúlt évek tették azzá. Olyan volt, mint valami megmunkált fém: viharvert, rozsdás és kemény. Kefevágású haja sűrű és szürke, szemei még a tűz fényében is inkább halványkék márványra emlékeztettek: kicsik voltak és hidegek.

– Most már jobb neki.

Nagyapa gyűrűje meg-megcsillant, amint vér nélküli vágásokat ejtett a fadarabon, közben merőn nézett rám a lángok felett.

– Sok ostobaságot csináltunk, mielőtt megszülettél – szólalt meg. – A Tizenegyedik csapás csak az volt, amit megérdemeltünk. Szó sem volt csapásról. Áldás volt. Az igazi csapás az volt, hogy túléltük. De nemsokára minden… csendes lesz.

Végre ropogni és sisteregni kezdett előttem a magam által rakott tűz. Igaza volt nagyapának? Így kellene élnünk – mint az állatoknak? Élni, meghalni és remélni a semmit, addig a napig, míg mindannyian el nem tűnünk?

Ha igen, akkor mit kellene tennünk? Induljak útnak? Egymagamban? És ha igen, mikor? Lehet, hogy Violet még nem kezdte el keresni a gyógyszeres üvegeket. Értük mehetnék, összepakolhatnám a cuccaimat, amíg Jenny alszik, és eltűnhetnék. Apa biztonságban lenne Violetnél. Jenny ellenne magában. Talán, ha mindannyian a saját utunkra indulnánk, ha a természetben maradnánk, városok, család, barátok nélkül élnénk, akkor ez az új világvége életben hagyna minket. Lehet, hogy ha így tennénk, biztonságban lennénk. Lehet, nagyapa csak abban hibázott, hogy bár együtt tartott bennünket, nem vitte következetesen végig a dolgokat.

Egyre erősebb lett a szél, felkapta az ágakat a földről. A fák alsó ágai szétváltak, s láthatóvá vált a mindent kitöltő fehérség.

Nem maradt körülöttem más, csak a hideg semmi.

Eszembe jutott Jenny, aki a sötét szobában fekszik bebugyolálva. Legalább melegben volt. Úgy éreztem, hogy ha azonnal továbbállnék, sok fájdalmat spórolhatnék meg mindnyájunknak. Tudtam ezzel együtt, hogy felesleges lenne azzal áltatnom magam, hogy meg tudnám tenni. Létrejött egy kötelék, ami összekötött bennünket. Nem tudom, mikor és hogyan keletkezett, de ott volt. Éreztem. Nem akartam elképzelni, milyen lenne Jenny öt, tíz, vagy húsz év múlva. Látni akartam, milyen lesz. Ott akartam lenni.

Mert hát, végül is ki tartotta be nagyapa törvényeit? Anya nem. És apa sem. Még ő maga sem. Ha igaz, hogy világunkban minden ösvény ugyanahhoz a célhoz vezet, akkor miért ne tölthetnénk meg bármely ösvényt, amit választunk, a lehető legjobb dolgokkal? Én nem vagyok a nagyapám. Sosem leszek az.

Visszafordultam a kaszinó felé. Mielőtt azonban egyetlen lépést is tehettem volna, egy sötét alakot vettem észre, aki éppen átkelt előttem a főúton. Gyors léptekkel haladt az épület felé, meggörnyedve az erős szélben. Nem tudtam megállapítani, ki lehet az, de nem is számított. Jenny egyedül volt odabent.

Elindultam, bakancsom alatt ropogott a hó, magamban azt kívántam, bárcsak ne veszett volna oda nagyapa puskája a tűzben. Megragadtam apa kését, ha esetleg szükség lenne rá. A fekete kabátos, kapucnis alak megint előbukkant, az ajtónak feszült, és éppen be akart lépni az épületbe, amikor odaértem.

– Megállni!

Megragadtam a késemet, készen arra, hogy használjam, ha kell. A feketeruhás alak szembefordult velem, és leemelte a kapucniját.

– Violet?

– Stephen? – kérdezte, miközben közelebb lépett. – Hála Istennek! Jól vagy? És Jenny? Nem tudtam, hogy mire készülnek… Amikor megtudtam…

– Jól vagyunk.

Violet egy pillanatra szünetet tartott. Továbbra is esett a hó, remegő testét szellemszerűvé, szürkévé változtatta.

– Violet, mi történt?

A hó kavargott körülöttünk. Visszanézett Settler’s Landing irányába.

– Elment – szólalt meg. – Azért jöttem, hogy elmondjam, elment.

– Micsoda? Ki ment el? Violet, miről…

De akkor már tudtam.