TIZENHÁROM

– MIVEL FOGLALKOZNAK TULAJDONKÉPPEN az iskolában? – tettem fel a kérdést néhány nappal később, az apa ágya melletti ablaknál nézelődve. A napfény megjelent az aszfalton, és fokozatosan betöltötte az egész parkot. Az út mindjárt gyerekekkel telik meg, akik lökdösődve és nevetve indulnak az iskolába. Marcus mögöttem állt, és Violet kérésére éppen poharak után kutatott egy nagy ládában.

– A szokásos. Matek. Angol. Miért, lenne esetleg kedved…?

– Nem – vágtam közbe gyorsan –, csak kíváncsi voltam. Inkább segítenék magának és Samnek a földeken.

– Szerintem nélküled is elboldogulunk egy-két napig.

– Akkor lehet, hogy itt maradnék apámmal.

Marcus két poharat vett elő a ládából, lecsukta a fedelét, majd elhelyezkedett rajta.

– Ettél már valamit?

– Én…

– Na, jó, figyelj ide! Egész reggel azon dolgoztam, hogy előkészítsem a verandán lévő grillezőt. Egy héten csak egyszer látsz ilyet a Green házban, a Szuper Különleges Reggeli Napján. Nincs kedved kipróbálni valami igazán finomat? Később még ráérünk megbeszélni, mit csinálj azután. Ha kijössz velem a földekre, az rendben van, ha pedig úgy döntesz, hogy ki akarod próbálni az iskolát, akkor elmehetsz Jacksonnal. Gondold át!

Violet időközben Marcus régi pizsamáját adta fel apára, kék-fehér csíkos volt, elegáns kis gallérral. Apa arca és szakálla tiszta volt. A ráterített fehér takarón mindenütt árnyékok látszottak.

Dombok és völgyek, mintha fehér hótakaró borította volna a testét.

– Azt akarná, hogy maradj erődnél – szólalt meg Marcus csendesen. – Na, gyere. Bevallom, hogy az apokalipszis utáni idők grillező technikáinak szakértője vagyok. A Szuper Speciális Reggeliző Napot nem hagyhatod ki.

Marcus nem várt meg, hanem lefelé indult a hallba, majd eltűnt a konyhában. Odalentről a reggeli zajai hangzottak fel: edénycsörömpölés, evőeszközöket tettek fel az asztalra, a folyamatos beszélgetés moraját időnként nevetés szakította meg. Kis idő múlva hús és tojás illata áradt a verandáról felfelé, ahol Marcus a nagy, fatüzelésű grill mellett ténykedett. Olyan intenzív illat volt, hogy szinte fájt, amikor elért.

Apa csendben feküdt, szemei csukva, mellkasa egyenletesen emelkedett és süllyedt. Ujjaimat végigsimítottam a keze oldalán, aztán elindultam a konyha felé.

Az ajtónál megtorpantam és óvatosan körülnéztem. A helyiség nagy volt, tágas és világos, köszönhetően az ablakokon beáradó napfénynek. A háttérben látni lehetett a grill mellett szorgoskodó Marcust is. A konyhában az ajtó előtt egy hosszú faasztal állt, végében Jackson ücsörgött, könyvébe temetkezve. Amikor beléptem, felnézett rám, de én elkaptam a tekintetem, és folyamatosan a kopott linóleum padlót bámultam.

Nem tudtam, mitévő legyek. Lényem egy része menekült volna innen, de a másik felemet túlságosan vonzotta a sült szalonna illata. Közelebb léptem. Álltam már szemben rabszolga-kereskedőkkel, és meglőttem Will Henryt; gondoltam, egy reggeli talán nem fog ki rajtam.

– Szia, Stephen! – kiáltotta Violet, aki éppen tésztát gyúrt a konyhaasztal és a mosogató közötti, márvánnyal fedett munkalapon. A kora reggeli napfényben úgy csillantak meg hajának szürke tincsei, mint a hó a fekete szénrakáson. Éles kampóként hasított belém megint az érzés: mi lesz, ha felfedezi, mit tettem?

– Gyere már beljebb – bátorított Violet kedvesen. – Marcus néhány perc múlva elkészül a reggelivel.

Vettem egy mély levegőt, próbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Kiválasztottam egy széket az asztalnál, a Jacksontól legtávolabb eső szegletben. A megterített asztalon tiszta, fehér tányérok sorakoztak, mellettük ezüst villa, kanál és kés. Mindegyiket megemeltem, tömörek voltak és nehezek. Nem tudtam, igazi ezüstből vannak-e vagy sem, most egyébként is csak annyit tehettem, hogy visszatartottam magam a késztetéstől, hogy az asztal alá, majd a zsebembe csúsztassam őket.

– Mit olvasol? – kérdeztem Jacksont.

Jackson az asztal fölé emelte a könyv borítóját, amelyen piros, fehér és kék betűkkel ez a cím állt: Amerika politikai berendezkedése. – Tuttle, a tanárunk, azt akarja, hogy tanuljuk meg az Alkotmányt.

– Az amerikai Alkotmányt? Minek?

– Hogy bebizonyítsa, mekkora barom.

– Jackson, hallottam! – vágott közbe Violet hangja.

– De, ha egyszer az!

– Azért, mert leckét ad fel nektek, még nem nevezheted baromnak!

Kinyílt a hátsó ajtó, Marcus lépett be rajta, hatalmas tálon tojást és szalonnát egyensúlyozott a karján. Lenyűgözve néztem.

– Már készen is van! – kiáltotta. – A farmról, egyenesen a tányérotokra. Remélem, elég lesz!

Hogy elég lesz-e? Ez most valami vicc? Van, hogy egy egész héten át nem látok ennyi ételt!

– Van itt egy kis probléma, Marcus! Jackson azt állítja, hogy a tanára egy barom.

Marcus felnevetett, miközben elém helyezte a tálat. – Én is ugyanezt mondtam a saját tanáraimról, amikor a te korodban voltam. Jó látni, hogy nem változnak a dolgok.

– De ha egyszer az! – morogta Jackson.

– Mr. Tuttle… különös ember, de örülünk, hogy itt van nekünk – mondta Marcus, miközben Violettel együtt leültek az asztalhoz. – Na, jó, félre a könyvekkel, jöhet a reggeli.

Erre vártam. Nekilendült a kezem, megragadtam egy nagydarab szalonnát, és már majdnem a számba tömtem, amikor észrevettem, hogy senki más nem mozdul.

– Nagyra tartjuk a lelkesedést – nézett rám Marcus –, nálunk viszont az a szokás, hogy étkezés előtt elmondunk még egy rövid áldást.

Meglepetésemben félszegen bólintottam, majd letettem a szalonnát a tányéromra. Greenék lehajtották a fejüket, és becsukták a szemüket.

Violet kezdte az áldást: – Uram, köszönjük az ételt, és hogy Stephen velünk van ma reggel. Kérünk, légy kegyes az apjához és minden elveszett és sebesült emberhez a világon. Kérünk, áldd meg az itt összegyűlt családokat, és védelmezz bennünket az előttünk álló nehéz és hideg napokon. Ámen.

Jackson és Marcus szintén elmorzsoltak egy-egy Áment.

– Ámen – mondtam én is.

Violet elmosolyodott. – Na, jó – mondta –, hajrá!

Úgy rontottunk az ételre, mint a lovak, amikor felnyílik a kapu előttük. Persze én voltam a leggyorsabb. Kedvencem a vajjal és mézzel lecsorgatott kenyér volt, amiből négy vastag szeletet faltam be. Utána küldtem hat szelet szalonnát és két nagy pohár tejet. Addig ettem, amíg úgy éreztem, mindjárt kipukkadok.

Greenék végigbeszélgették a reggelit, ide-oda pattogott közöttük a szó, olyan gyorsan, hogy alig bírtam követni. Beszélgetésük úgy hangzott számomra, mint egy zenedarab, amit betöltött Violet hangjának magas, hirtelen csengése, és Marcus mély dörmögése. Jackson visszafogottabb volt, de amikor megszólalt, gyors tempóban beszélt. Teljesen más volt ez a Jackson, mint az a rémült tekintetű fiú, aki a szekér mögött haladt, szemeit késem pengéjére szegezve. Vajon akkor is így beszélgetnek, amikor Jenny is köztük van? Bármennyire próbáltam, nem tudtam együtt elképzelni őket. Úgy éreztem, Jenny is éppolyan csendben húzná meg magát közöttük, ahogyan én is.

– Tehát – szólalt meg Marcus, amikor befejeztük a reggelit –, akkor hogy döntöttél?

– Mivel kapcsolatban? – kérdeztem vissza.

Marcus felhúzta a szemöldökét, hátradőlt a székében.

– Miről van szó? – érdeklődött Violet, miközben a tányérokat szedte le az asztalról, és pakolta őket a mosogató melletti tálba.

– Az iskoláról beszélgettünk Stephennel reggel.

– És, hogy döntöttél, Stephen? – kérdezte felém fordítva arcát Violet.

Mivel semmit sem válaszoltam, ő is összehúzta szemöldökét, és a lehető legfurcsább tekintettel meredt rám, kezeit csípőre téve. – Semmi olyat nem tudsz tenni az apádért, amit én ne tudnék megtenni. Sajnálom, de ez a helyzet. Biztos vagyok benne, hogy azt akarná, hogy ha lehet, akkor menj el az iskolába. Szerinted nem így van?

– Én…

– Jackson, menjetek fel, és szedj össze Stephennek egy pár könyvet, meg amire még szüksége lehet! – rendelkezett, majd vissza is fordult a munkájához, mintha ezzel pont került volna a kérdés végére.

Jackson letette az asztalra a könyvét, és a lépcső felé indult. Én szívem szerint ragaszkodtam volna hozzá, hogy itt maradjak apával, de volt valami lehengerlő bizonyosság Violet hangjában, ami arra ösztökélt, hogy kövessem Jacksont felfelé a lépcsőn.

Emellett be kellett vallanom magamnak, hogy kíváncsi voltam az iskolára. Olyan volt, mintha egy egész ismeretlen világ létezett volna azon falak mögött. Legalább meg kellene néznem, nem igaz?

A lépcső tetején Jackson balra fordult egy másik szoba felé. Utána léptem, és odabent azonnal földbe gyökerezett a lábam. A szobában egy ágy állt, egy igazi ágy, szépen elrendezve egy függönyös ablak alatt, mellette egy kisebb éjjeliszekrény. Az ágy szépen be volt vetve, halványpiros takaróval és két párnával.

Ott álltam, és ugyanaz a hátborzongató érzés töltött el, mint amikor régen letűnt családok fényképeit nézegettem. Minden, amijük volt, a korábbi városlakóktól maradt rájuk. Miután meghaltak, Greenék és a többiek betelepültek a helyükre, beköltöztek a házaikba. Az ágyaikban aludtak, a konyháikban főztek. Új életet kezdtek.

– Tudsz olvasni? – kérdezte Jackson.

– Igen, tudok – feleltem.

Jackson felemelte a fejét, és hunyorgott. – Már… úgy értem… szeretsz olvasni?

Az ágya mellett álló polcra mutatott, amin, alig hittem a szememnek, legalább ötven könyv volt felhalmozva. Közelebb léptem, és végigfuttattam az ujjaimat minden egyes borítón. Ugyanazt az éhséget éreztem, mint amikor Marcus az asztalra tette a tálnyi tojást és szalonnát.

– Az emberek tudják, hogy szeretek olvasni, ezért amikor könyveket találnak, mindig elhozzák őket nekem – mondta Jackson az asztalához lépve. – Keress magadnak valamit, ha akarsz.

Meglepett, hogy ilyen természetességgel beszélt a könyvekről. Irigységet éreztem és elkaptam a tekintetem. Ekkor vettem észre, hogy van egy másik szoba is a hall túloldalán.

Onnan, ahol álltam, egy ágy sarka látszott, és egy szekrény, nyitva maradt fiókokkal. Ruhák, papírok és ceruzacsonkok hevertek szerte széjjel a padlón. Ez lenne Jenny szobája?

– Kész vagy?

Jackson egy halom füzetet és néhány könyvet tett az asztalra. Bólintottam, de Jackson nem mozdult. Csak állt, ujjait az előtte felhalmozott könyvrakás tetején pihentette, és gondterhelten nézett körül.

– Mi van?

– Semmi – felelte gyorsan. – Hát… nem is tudom… talán szükséged lenne, néhány ruhára vagy ilyenek.

Lenéztem a pólómra és a bakancsomra. – Mi a baj a ruháimmal?

Jackson szemei elkerekedtek. – Ööö, hát semmi, tényleg semmi, klassz ruháid vannak. Határozottan. Csak azt gondoltam, hogy esetleg szeretnél… de semmi. Akkor menjünk, jó?

Jackson kilépett az ajtón, és egyedül hagyott a szobában. Még egyszer végignéztem foltos farmeromon és lyukas felsőmön. A jobb oldalam tiszta sár volt, de ezen kívül nem találtam kivetnivalót rajta. Akkor meg mi volt a baj?

Szemügyre vettem a Jacksontól kapott könyveket és füzeteket, aztán a lépcső felé indultam. Kiléptem a szobából, és egy pillanatra megálltam Jenny szobájának ajtajában. Odalentről felhallatszott, ahogy Violet mosogat, és Jackson halkan beszélget Marcussal. Visszaléptem és besurrantam a szobába.

A helyiségnek egy ablaka volt, amin keresztül fény áradt be, élesen megvilágítva a csontfehérre festett falakat. Míg Jackson szobája tiszta volt és rendezett, Jennyé leginkább egy kisebb szemétdombra emlékeztetett. Az ágyon egy lehúzott takaró és néhány, huzat nélküli párna hevert. Gyertyaviasszal vastagon beborított üvegek között régi ruhák voltak szétszórva, a padlón egy óriási, szélesre tárt könyv feküdt, rajta nagy fekete betűkkel a felirat: KÉMIA.

A matrac kicsi volt és kék csíkok tarkították. Szinte láttam magam előtt Jennyt, ahogy előttem fekszik, haja mindent elborít, mint valami vastag fekete felhő, miközben felfelé néz a mennyezetre, és csak várja – ahogy én is szoktam –, hogy megérkezzen az álom, ami nem akar eljönni.

Eszembe jutott, ahogy Jenny kinyújtózott a napon, megjelent előttem a súlyos sebe, ami fehéren izzott, mint az erezet a márványban, és ajkai kedves mosolyra húzódnak.

Lehet, hogy mégis elmegyek az iskolába hétfőn…

Ebben a pillanatban Violet hangja szólt utánam a lépcső felől.

– Stephen?

Ahogy kisiettem a szobából, szemembe ötlött az ajtó mellett egy horpadás a falon. Kíváncsi lettem, mi lehet az, közelebb léptem, hogy jobban szemügyre vegyem. A mélyedés formája kisebb ökölre emlékeztetett, körülötte apró, megszáradt vérnyomok voltak, bizonyára akkor kerültek oda, amikor valaki beleütött a falba. Szétnyitottam a kezem és ránéztem.

A tenyerem közepén négy félhold alakú vágás éktelenkedett, amelyeket az apával történt baleset éjjelén szereztem. A sebeket megalvadt vér vette körül. Kinyújtottam a kezem, odaillesztettem a horpadáshoz a falon, és becsuktam a szemem.

– Stephen, jól vagy?

Violet most már a lépcsőfeljáróban állt.

– Jövök! – kiáltottam, és különös feszültséggel szaladtam le a lépcsőn, ahol Violet várt, két fémdobozzal a kezében. Igyekeztem valami jó magyarázatot találni arra, hogy mit csináltam idáig, de ő csak a kezembe nyomta az egyik dobozt, míg másikat Jackson kapta. Egy pillanatra meglepődtem, aztán belenéztem, és néhány szalvétába tekert gombócot találtam benne.

– Az ebéded – mondta Violet készségesen.

Hűű, még ebédet is kapok?

Violet megigazította a galléromat és a ruhámat, hogy rendesen álljon rajtam.

– Ha tudtam volna, hogy elmész az iskolába, melegítettem volna elég vizet, hogy megfürödj. Marcus, nem is tudom…

– Minden rendben lesz vele.

Jackson már türelmetlenül toporgott az ajtóban. Eltoltam Violet kezét a kabátomtól.

– Minden rendben lesz – nyugtattam meg. Amikor elindultam, Violet visszafordított és kedvesen átölelt. Közelről olyan illata volt, mint a frissen sült kenyérnek és a száraz virágoknak.

Semmit sem szólt, csak megölelt, egyenletesen lélegzett, abban az ütemben, ahogyan én is lélegeztem. Ismerős érzés volt, az első pillanatban kellemes, de ahogy telt az idő, olyan volt, mintha egy szellem tartana a karjai között. Úgy éreztem, el kell tolnom magam tőle.

– Jobb lesz ha… megyünk, ugye Jackson? – Választ se várva utána indultam, és kinyitottam a bejárati ajtót. Odakint megkönnyebbülten szippantottam be a friss levegőt, ami teljesen eltöltött.

– Istenem – szólalt meg Jackson mellém érve –, mindig ezt csinálja!

Lehorgasztott fejjel néztem, ahogy elkopott cipőm az aszfalthoz ütődik, és eszembe jutott a Violet karjai között érzett melegség. Elszorult a torkom, alig tudtam visszanyelni könnyeimet.

– Ez így van rendben – feleltem. Az anyukák már csak ilyenek.

HAMAROSAN AZ ISKOLÁBA IGYEKVŐ GYEREKEK között találtuk magunkat. Sodrásuk egyre gyorsabban terelt bennünket az iskola felé. Jackson megpróbálta menetközben elmagyarázni, hogy mi vár ránk aznap az iskolában, de csak részleteket értettem abból, amit mondott. Hat óránk lesz, köztük egy ebédszünet. Aztán valamit mondott a matekról. Egyre nagyobb idegesség lett úrrá rajtam. A biztonságot jelentő Green-ház felé meresztettem a szemem, és még egyszer eljátszottam a gondolattal, hogy vissza kellene fordulnom, mielőtt túl késő lesz.

– Hé, nézd, itt jön Derrick és Martin!

Martin félig még aludt. Üres tekintettel bámult maga elé az útra, szemüvege kissé csálén állt rajta, kitűrve az inge, rövidre vágott kefehaja nedvességtől csillogott. Mellette Derrick pattogott, mint a kukorica a serpenyőben, lábujjhegyről lábujjhegyre, mintha nehezére esett volna megtartania az egyensúlyát.

– Fiúk! – kiáltotta Derrick, amikor mellénk ért. “Compadres! Mis amigos! C omo est as?”

– Szia, Derrick! – köszöntötte Jackson.

– Na, nézzétek, ez nem az én kis barátom a nagy étvágyával? – szólított meg Derrick. – Mi a helyzet, öregem?

Ideges voltam, azt sem tudtam, mit mondjak. Válasz helyett megrántottam a vállam.

– Kiváló. Ezek szerint készen állsz a nagy tanulásra?

Kitárult előttünk az iskola dupla ajtaja, és a tömeg magával sodort bennünket. Derrick arrébb lökött néhány kisebb gyereket az útból. Vettem egy mély lélegzetet, amikor beléptünk az iskolába.

Egy keskeny folyosón találtuk magunkat, ahol végig fém öltözőszekrények és a különböző termekbe vezető ajtók sorakoztak. Még sosem láttam ilyen sok, velem egykorú gyereket egy helyen. Csak úgy bámultam a tiszta ruháikat, és azt a magabiztosságot, amellyel az osztálytermek felé haladtak. Ahogyan azt a házakkal is megtettem azon a napon, amikor városba érkeztem, most is annak a jelét kerestem, hogy ezek az emberek ugyanabban a világban nőttek fel, mint én, de semmi ilyet nem találtam.

Miközben őket néztem, ők is néztek engem. Elkaptam a pillantásukat, ahogy az orrukat befogva elfordulnak, és egymás közt suttognak. Egy szürkeinges lány a kopott, régi kabátomra mutatott, és kinevetett. Kirázott a hideg, mintha beteg lennék, és még szorosabbra húztam magamon a kabátot. Azt reméltem, így talán elfedhetem, ami alatta van. Lehet, hogy el kellett volna fogadnom Jackson ajánlatát, és át kellett volna öltöznöm. Beléptünk a terembe, Jackson, Martin és Derrick balkéz felé, az osztály közepén álló asztalok felé indultak. Jackson egy üres székre mutatott maga előtt.

– Ülj ide! – mondta.

Voltak gyerekek, akik kinyitották füzeteiket meg könyveiket, és kétségbeesve próbálták befejezni a leckéjüket, ahogyan Jackson is tette aznap reggel. Azok, akik nem körmöltek, egymással beszélgettek. A társalgás zaja hullámokban jött, erősebben és egyre erősebben, míg végül az egész osztályterem egyszerre üvöltött. Mindez úgy hangzott számomra, mintha üveg csapódna üvegnek. Miért beszélnek itt olyan sokat az emberek, kérdeztem magamtól. Mit tudnak mondani egymásnak? Már azon voltam, hogy lehajtom a fejem az asztalra és befogom a fülem, de aztán meggondoltam magam, mert nem akartam még inkább kiríni a többiek közül. Kinyitottam a Jacksontól kapott füzetet. Fogtam egy ceruzát és firkálni kezdtem a lapokra. Megpróbáltam lekötni magam.

– Te meg mit csinálsz itt?

Elsőre nem is vettem észre, hogy valaki hozzám beszél, de aztán egy térd vágódott durván az oldalamba.

– Hé! Te kém! Hozzád beszélek!

Felnéztem. Will Henry. Fekete pólót viselt és farmert, ami egy helyen kicsit kidudorodott, gondoltam, biztos a kötés miatt. A három barátjával volt, a két retardált ikerrel, és a pattanásos, vörös hajú behemóttal.

– Azt kérdeztem, mit csinálsz itt? – förmedt rám Will egyszerre szikrázó és üres szemekkel. Kezemet kabátom alá csúsztattam, és késem markolatát kerestem. Miután semmit sem szóltam, kitépte a füzetet a kezemből, és Jackson elé tartotta.

– Ezt te adtad neki, Green? Te és a családod? Szerinted mennyi füzetünk maradt még? Képes vagy odaadni egyet egy kémnek?

Will az asztalra támasztotta ökleit, és fölém magasodott.

– Ezek a mi eszközeink! – rivallt rám. – Neked ez nem jár!

– Hagyd békén, Will!

Megfordultam, és meglepetésemre Jackson állt föl a székéből, Derrick és Martin pedig ösztönösen csatlakoztak hozzá.

– Miért, mi lesz? – folytatta Will, feléjük fordulva. Bár egy egész sor asztal választotta el őket egymástól, Jackson idegesen hátrahőkölt, ami láthatóan szórakoztatta Willt. – Te véded a kémet? Ez most komoly? A múltkori nem volt elég neked?

Az egész testem megfeszült, legszívesebben felpattantam volna a székemből, és belevertem volna Willt a háta mögötti falba. Még akkor is igyekeztem nyugodt maradni, amikor fölém hajolt, és arca csaknem hozzáért az enyémhez.

– És te, kém? Te mit fogsz csinálni?

Az arcom lángolt, a kezeimen lévő sebek lüktettek, ahogy megragadtam a kés durva bőrtokját.

A terem végében lévő ajtó ebben a pillanatban kivágódott, és a falnak csapódott.

– Osztály, leülni! Mindenki üljön le! – kiáltotta a tanár, ahogy berohant a terembe. – Mr. Henry, fogja a barátait és üljenek le!

– Mr. Tuttle… – kezdte volna Will, felém mutatva.

– Erre most nincs időnk Mr. Henry – vágott közbe Mr. Tuttle, és papírlapokkal rakta tele az asztalát. – Üljön le, különben büntetést kap!

Will Tuttle-re bámult. – Mázlid van, kém! – súgta oda felém, majd a füzetet a válla felett az egyik barátjához dobta. – Gyerünk fiúk, a teremnek ezen a részén úgyis bűzlik valaki.

A vörös hajú kifejezéstelen, vizenyős szemmel meredt rám, míg az egyik retardált iker meglökte az asztalomat, úgyhogy minden könyvem jó nagy csattanással a földre zuhant. Megvártam, hogy mindannyian a helyükre menjenek, aztán lehajoltam, de ekkorra már Jackson felszedte és felém nyújtotta a könyveket.

– Tessék.

– Köszönöm. – Elfordultam tőle, és összerendeztem a holmimat. Különös érzés volt látni, hogyan álltak ki mellettem Jackson és a barátai. Nemigen értettem, miért védenek meg olyanok, akik nem tartoznak a családomhoz.

Ezzel együtt továbbra is figyelnem kellett arra, nehogy feladjam az óvatosságot. Az emberek semmit sem tesznek csak úgy.

– Osztály, kérem a figyelmüket…, most!

Mr. Tuttle néhányszor rávágott az asztalra vonalzójával, minek következtében az osztály egy emberként vágta vigyázz ülésbe magát a székében, és a tanárra figyelt. Mr. Tuttle a termet fürkészte, minden egyes arcot szemügyre vett, majd jegyzetelt valamit egy papírlapra, mígnem a szemei rám akadtak.

– Hát ez meg, ki?

– Stephen Quinn – ugrott fel mögöttem Jackson. – Ő új fiú.

Tuttle Jacksonra meredt fémkeretes szemüvege mögül. – Igen, azt látom, hogy új, Mr. Green. Ha nem lenne az, nem fejeztem volna ki megrökönyödésemet a láttára. Nem igaz?

– Hát, igen…

– Költői kérdés volt, Mr. Green. És most, Quinn Stephen, az én nevem Mr. Tuttle. Járt már korábban iskolába?

Megköszörültem a torkomat, és megpróbáltam még egyenesebben ülni. – Nem, uram.

– Tud olvasni? Ismeri a számokat?

– Igen, uram!

– Az állampolgári eskü?

– Miféle állampolgári eskü?

Az osztály nevetni kezdett körülöttem. Éreztem, ahogy az arcomba szalad a vér.

– Nos, sok mindent kell bepótolnia, de azt nem ígérhetem, hogy ezért lassítjuk a tempót.

Tuttle visszament, hogy valamit feljegyezzen a papírjára. Aztán Jackson és Martin felé intett a fejével. – Mr. Green és Mr. Stantz segíteni fognak magának.

– Hé, és velem mi lesz? – kérdezte Derrick.

Tuttle felé emelte a tekintetét. – Azt hiszem, Mr. Quinn jól meglesz úgy is, hogy oktatási ügyekben a lehető legkevesebb figyelmet szenteli magának. Vagy másként gondolja, Mr. Wawerly?

– Nem, egyáltalán nem – dünnyögte Derrick. – Jól mondta, uram.

– Edgar! – kiáltotta Tuttle, mire az egyik fiatalabb gyerek előresietett, és egy köteg papírt vett el Tuttle íróasztaláról, majd kiosztotta a lapokat. Az osztály felnyögött.

– És most, hölgyeim és uraim – folytatta Tuttle –, akkor menjünk tovább. Ha képesek lennének jobban fegyelmezni magukat, nem lenne szükség ezekre a kis dolgozatokra. Vegyék tehát elő…

Mielőtt azonban Tuttle befejezhette volna a mondatot, ismét kivágódott a terem végében lévő dupla ajtó, és nekicsapódott a falnak. Az osztály egy emberként fordult a zaj irányába, és látta, amint Jenny Tan rontott be mezítlábasán a terembe. Kopott pólót viselt, régi farmert, és egy ceruzán kívül semmi egyéb nem volt nála.

– Nahát, nahát, nahát, micsoda megtiszteltetés! – jegyezte meg Tuttle gúnyosan. – Már hetek óta nem tüntetett ki bennünket a jelenlétével. Pompás, hogy csatlakozik hozzánk a mai napon, Miss Green.

– A nevem, Tan – vágta oda Jenny, miközben ledobta magát egy szabad székre a terem hátsó végében. Ezután csupasz lábát felrakta az előtte álló szék támlájára. – És szívesen.

– Elkésett.

– Lerobbant az iskolabusz.

Nevetés rázta meg az osztálytermet. Jackson becsukta a szemét, miközben vágott egy fintort és kezeibe temette az arcát. Szinte tapintható volt az idegessége. Tuttle az asztal sarkára csapott vonalzójával.

– Elég legyen! Nem akarok több rendbontást!

Jenny megadóan felemelte a kezét, mintha azt akarná mondani, hogy ő biztosan nem tesz ilyet. Tuttle egy pillanatra elgondolkozott, valamit feljegyzett a noteszébe, aztán visszalépett, és lehúzta a táblát eltakaró vásznat, amely alól krétával írt kérdések hosszú sora bukkant elő. Jenny az asztala fölé görnyedt, arcát egyik tenyerébe fektette, miközben körmével a padot kaparászta.

Jackson egy papírlapot nyújtott felém a füzetéből. Az osztály többi tagja közben ceruzát ragadott és írni kezdett. Jenny kisimította haját az arcából, és csak annyira fordult meg, hogy még éppen meglátta, hogy őt bámulom. Olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Tudtam, hogy el kellene kapnom a tekintetemet, mégpedig gyorsan, de szinte kővé dermedtem.

Jenny felvonta az egyik szemöldökét, és amikor még erre sem néztem más irányba, egészen felém fordította az arcát, kimeresztette nagy barna szemeit, és feltűnően visszabámult rám. Azonnal elkaptam a tekintetem, és a tesztkérdéseket kezdtem el tanulmányozni, közben pedig próbáltam lenyugtatni remegő gyomromat.

Nagy meglepődésemre a teszt tárgya a Szép remények volt. Az a könyv, amelyet már olvastam, és amelyre többé-kevésbé még mindig emlékeztem. Igyekeztem válaszolni a kérdésekre, de nehezemre esett a koncentráció. Éreztem Jennyt a terem túlsó végében. Olyan érzés volt, mintha a teste önmagában gravitációs erővel bírt volna, szinte vonzott magához, és arra sarkalt, hogy megforduljak. Eszembe jutott a rajza az összegyűrt papíron. A lovas nélküli ló, a mozdulatlanság, ami valahogy mégis mozgástól és élettől lüktetett.

Jackson megveregette a vállamat. – Még tíz perc, Steve – suttogta –, hajrá!

Száműztem a gondolataimból Jennyt, és koncentrálásra kényszerítettem magam.

A dolgozat kiegészítendő feladatokból állt. Már-már lejárt a rendelkezésre álló idő, de még gyorsan beírtam az utolsó választ, amikor Tuttle visszahelyezte a tábla elé a vásznat.

– Nos, akkor – mondta Tuttle, miközben beszedte a papírokat –, algebrával folytatjuk, lapozzanak a huszonharmadik oldalra…

Jackson megint megbökött. Amikor megfordultam, egy összehajtogatott papírlap volt a kezében. Hüvelykujjával Jenny felé mutatott, aki a könyve fölé hajolva a lap szélére rajzolgatott. Elvettem Jacksontól a papírt, és kihajtogattam.

Rövid üzenet volt, nem több mint két sor, de amikor elolvastam, úgy éreztem, mintha elfogyott volna a levegő a tüdőmből.

A terem másik végében Jenny mosolya egy farkaséra emlékeztetett.

Az üzeneten, alig olvasható kaparással ez állt:

Láttam, mit tettél az erdőben péntek éjjel, te csúnya, csúnya fiú.