HÚSZ

NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB MÁR MÖGÖTTE rohantam a fák között. Az erdőben nem volt ösvény, úgyhogy igyekeznem kellett egyik szememet mindig rajta tartani. Jenny olyan ügyesen futott, mint egy szarvas, ide-oda szökellt a holdfényfoltokban, amelyek elő-előviláglottak az erdő sötétjében.

Jenny jobban ismerte az erdőt, mint én, úgy éreztem, szinte játszik velem azzal, hogy futnom kell utána, de elkapni sosem tudom. Egy ponton aztán lassítanunk kellett, mert közeledtünk a Settler’s Landinget körülvevő kerítéshez. Jenny meglapult egy vastag fatörzs takarásában. Amikor mellé értem, hirtelen szája elé tette az ujját, és intett, hogy bújjak le. Mindketten zihálva lélegeztünk, minden levegővétel fehér ködöt hagyott maga után a sötétben.

– Hol vagyunk? – kérdeztem suttogva.

Jenny az állával előre biccentett. – Nézd meg.

Az előttünk elterülő tisztáson egy ház állt, egészen másféle, mint amit Settler’s Landingen egyébként megszoktunk. Hatalmas méretei voltak, inkább tűnt villának, mint egyszerű háznak, toronyszerű fehér falak vették körül. A bejárati ajtót két oszlop szegélyezte, úgy álltak ott, mint két márvány generális. A felső szint ablakaiban sárga fény világított, pislákoló fénnyel töltve meg az udvart.

– Casa de Henry – szólalt meg Jenny.

– Mit keresünk mi itt?

Ebben a pillanatban kialudtak a felső szint fényei. – Gyere, induljunk. Körbe kell mennünk.

Jenny ismét az erdő belseje felé vette az irányt, ott pedig a ház hátsó része felé fordultunk. Amint megkerültük a házat, a mérete még lenyűgözőbbnek tűnt. A falak vagy százlábnyira elhúzódtak hátrafelé.

A ház mögött elkerített ólak sorakoztak, amelyeket nemrégiben építhettek saját kezűleg, farönkökből, karókból, összetákolt tyúkketrecekből. Az egyikben marhákat, a másikban disznókat, a harmadikban birkákat tartottak.

– A fák túloldalán vannak a karámok, lovakkal, vagy húsz tehénnel, meg malacokkal. Ez így talán megteszi – suttogta Jenny.

– Mármint mire gondolsz?

Jenny nem felelt, ehelyett lázasan kutatni kezdett a táskájában.

– Fogd ezeket! – ezzel egy-egy maroknyi gyutaccsal ellátott hengert tolt a kezembe.

– Azt akarod, hogy felrobbantsam a birkákat?

Jenny megkocogtatta a fejemet.

– Dehogyis! Nem bántjuk őket!

– Na de…

– Ide hallgass! A robbanószer kicsit túlzás, ezek inkább olyanok, mint a tűzijáték.

– Jenny, én nem is tudom. Ha elkapnak minket…

– Akkor mi lesz? Mi már egyszer kiszakítottuk magunkat a városból. Nem igaz? Figyelj! Esküszöm neked, hogy soha nem tudják meg, hogy mi voltunk. Egyébként is, amit tenni akarunk, lehet, hogy kicsit zűrös, de amúgy ártalmatlan.

– Mert mit akarunk csinálni?

Különös, penge mosolyra húzódott a szája. – Gondoskodunk róla, hogy Will Henrynek legyen egy igazi mocskosan rossz éjszakája. Most pedig menj át a birkák karámjához, nyisd ki a kapukat, aztán dobáld be ezeket. Ja! És itt vannak a gyufák.

Jenny egy doboz gyufát nyomott a kezembe, és a tehenek karámja felé bökött. Elindultam a birkák irányába, egyik szememet mindig a házon tartva, hogy észrevegyem, ha valaki gyertyát gyújt odabent. A kapunál leguggoltam. A birkák legtöbbje a karám közepén, egy csomóban állt, és a fejüket sem emelték fel érkezésemre. Óvatosan húztam el a reteszt a helyéről, de amikor kihajtottam a kaput, élesen megnyikordult. Megdermedtem a zajtól. Az egyik bárány szolid érdeklődéssel emelte meg a fejét, ám aztán tovább legelészett.

Megmarkoltam a köteg tűzijátékot. Tiszta őrültek vagyunk. Elment az eszünk. Átsandítottam a kerítés felett. Jenny a tehenek karámjánál állt, kezében a petárdákkal. Nyeltem egy nagyot, majd visszafordultam a birkák felé, miközben a lábaim a sárba süllyedtek. Lelki szemeim előtt újra láttam, ahogyan Will Henry földre viszi Jennyt. Láttam az aranyhaját és a győzedelmes mosolyát.

Meggyújtottam a kanócot, ahogyan Jenny is a magáét, majd a köteget úgy ötlábnyira a legnagyobb birkacsapat mögé hajítottam. Az egyik birka a szikrázó petárdák felé fordult.

– Buuuuuum!

A robbanás sokkal nagyobb volt, mint amit gondoltam. Gyors egymásutánban durranások, sistergés és csattanások hallatszottak, ezeket hatalmas szikrazuhatagok követték. Vörös, zöld és sárga szikrák töltötték be az eget és robbantak újra meg újra, tűzernyőket festettek az égboltra, és úgy világították meg az udvart, mintha új nap született volna felettünk.

– Király! – kiáltozott Jenny, ahogy mellém huppant a sárba. – Nem is sejtettem, hogy ilyen lesz!

Az állatok teljesen magukon kívül voltak. Még sosem hallottam ilyet. Nem is tudtam, hogy ennyiféle hangot tudnak kiadni a birkák: bégettek, sivítottak, bőgtek… fülsiketítő zaj volt. Néhány pillanat múlva pedig nekiindultak, és csak úgy áradtak kifelé a karámajtón. Legtöbbjük egyenesen Henry hatalmas és gyönyörű háza felé rohant. A házban mindenütt gyertyák gyúltak. El tudtam képzelni, mi történik most odabent: zűrzavar, a Henryk kiáltozása az állatok bőgése felett, ruhákat kapkodnak magukra, fegyvereket keresnek.

– Azt hiszem, Jenny, jobb, ha szedjük a sátorfánkat!

Ebben a pillanatban kinyílt a hátsó ajtó, melyen keresztül Will rontott ki az udvarra, alsóneműben, egyik kezében fegyverrel, a másikban elemlámpa. Nyomában mindenféle rokonok látszottak, egy csapat sokkal idősebb fiútestvér, és egy szőke hajú kislány, aki gondolom, a húga lehetett.

Az állatok szökőárként zúdultak nekik, lábaik között hullámzottak, feldöntötték őket, majd tovább rohantak. A kisebbek az elegáns fehér verandára özönlettek, ahol mindenütt sár és ürülék maradt utánuk. Némelyik a hátsó ajtón keresztül még a házba is bejutott, a bégető hangok közé edények és porcelánok csörömpölése vegyült.

Az állatok döntő többsége azonban az erdő felé vette az irányt, átvágott a bozótoson, aztán eltűnt szem elől. Ekkor már Caleb is megjelent, ordibálva utasította a többieket, hogy eredjenek utánuk. Will megpróbált engedelmeskedni, de éppen abban a pillanatban egy halálra rémült birka a sárba döntötte.

– Ez az! – örvendezett Jenny – Küldetés teljesítve!

– Hé! Ki van ott?!

Egy nagy elemlámpa fénycsóvája közeledett Jenny felé. Bármelyik pillanatban rátalálhatott.

Kiugrottam a bozótból.

– Hajoljatok meg új mestereitek előtt! – üvöltöttem. – Éljen Fort Leonard!

A fénycsóva odébb vetült, mi pedig nevetve futottunk be az erdőbe. Ekkor egy puska dörrent el mögöttünk. Lélekszakadva rohantunk, patakokon ugrottunk át, tüskés ágak téptek meg bennünket, és csak annyira álltunk meg, amíg átmásztunk a kerítésen, majd szaladtunk tovább. Még akkor is iszkoltunk, amikor a rohanó háziállatok és a rémült Henryk hangja eltűnt mögöttünk a sűrűben. Jenny előttem futott, amikor feltűnt előttünk a pajta.

Keresztülvágtunk a tisztáson. Egy kicsit felgyorsítottam a tempót, hogy utolérjem Jennyt. Megragadtam a karját, próbáltam visszahúzni őt, a lendülettől azonban nekiestünk a falnak, olyan keményen csapódva neki, hogy az egész pajta beleremegett. Jenny ért oda először, én pedig közvetlenül utána. Kinyújtott karjaimmal a falnak szegeztem őt.

Jenny megfordult, hátát nekitámasztotta a pajtának.

– Megint én nyertem! – évődött.

Arca kipirult a hidegtől, fekete hajtincsei szemébe lógtak.

A következő dolog, amire emlékszem, az volt, hogy csókolózunk. Azt már nem tudom, hogy ő kezdte el, vagy én. Könyököm elernyedt, átöleltem őt. Testünk egymásba fonódott, olyan szorosan, hogy amikor levegőt akartunk venni, mellkasunk összepréselődött.

Kezei a hátamat simogatták, szorosan magához húzott. Kezem a csípőjén pihentettem, majd felfelé indultam, egészen sebhelyének szabálytalan vonaláig.

Bőre olyan volt, mintha tűz égett volna ujjbegyeim alatt.