KETTŐ

MÁR NAPKELTE ELŐTT KIKÁSZÁLÓDTUNK hálózsákjainkból, álmos szemekkel, morogva köszöntöttük egymást, és nekiláttunk az aznapi munkának.

Először apa hátizsákjával foglalkoztam, fokozottan ügyeltem arra, hogy a belső vízálló része jól le legyen zárva, miután beleraktam a kötszerdobozt és azt a kevés gyufánkat, ami még megmaradt. Óvatosan ügyködtem a csomagolással, féltem, hogy a nagyapám megint rám ordít. Szinte hallani véltem a hangját újra a hátam mögött, mint akkor, amikor kicsavarta a zsákot a kezemből, hogy megmutassa, hogyan kell csinálni. Megálltam. Mélyet lélegeztem. Ő már nincs itt, mondtam magamnak. Benyúltam a hátizsákba, és leellenőriztem az egyetlen fényképünket, hogy megvan-e. Megnyugodtam, hogy még mindig ott van, le kellett ellenőriznem, mint minden reggel, és akkor indulhattunk tovább.

Ahogy a ruhákat rendeztem a csomagomban, a kezem nekiütközött egy könyvnek. A Gyűrűk Ura volt az. Évekkel korábban találtam egy Walmart üzletben, egy halom szakadt bébi ruha és száraz falevél alatt bukkantam rá. Már hatszor olvastam el az elejétől a végéig. Persze olvasni csak akkor tudtam, ha megvártam, amíg a nagyapám elaludt. Azt mondta ugyanis, hogy a könyvek egyetlen dologra jók csupán: gyújtósnak.

Átlapoztam a könyvet, aztán elhelyeztem a csomagom legtetején, így ez lesz az első dolog, amihez hozzáérnek az ujjaim, mikor belenyúlok a zsákba. Lázadó izgalom járt át. Többé nem kell aggódnom nagyapa miatt, most már nem fogja nálam megtalálni.

Amikor lementem a vízhez, megitatni a szamarunkat, Paolót, ott találtam apát. Éppen bámult valamit. Nagyapa vadászpuskáját. Úgy feküdt ott a földön a fegyver, ahogy otthagyta két nappal korábban az öreg, amikor túlságosan gyenge lett ahhoz, hogy felemelje.

Apa érte nyúlt és magához vette, az ujjai többször is végigfutottak az ütött-kopott puskatuson.

– Szóval… Ez most már az enyém, nem igaz?

A vállához emelte a karcsú, halálos fegyvert.

– Gondolom – mondtam.

Apa mosolyt erőltetett az arcára, majd a vállára akasztotta a puskát. – Még ki kell találnom, hogy működik, mi? – viccelődött, és a szemében halványan felcsillant valami. – Gyerünk, Steve. Lépjünk le végre.

Ahogy apa elindult lefelé az ösvényen, megfordultam, hogy még egy utolsó pillantást vethessek nagyapa sírjára. Sok ilyen halmot láttunk már, ahogy vándoroltunk az ország egyik végéből a másikba. Néha csak egyet-kettőt találtunk egy helyen, máskor meg a kihalt városok környékén több száz, sőt több ezer sírra bukkantunk.

Még mindig olyan nehéz elhinni, hogy nagyapa nincs velünk. A halála olyan gyorsan jött. Végtére is, az öreg túlélte a háborút, a nagy összeomlást és a káoszt is…

Mi okozhatta mégis a halálát? Valami fertőzés? Tüdőgyulladás? Vagy influenza? Fogalmunk sem volt. Nagyapa olyan volt, mint egy ezeréves vén tölgyfa, amit most valahogy kivágtak egy nap alatt. Bántott ez a gondolat, szomorú voltam, de belülről valahogy mégis egyfajta öröm járta át a testem. Felszabadultunk.

Meg akartam kérdezni apát, hogy nem kellene valamilyen jelzést tennünk a sírra, de ő már elindult az ösvényen.

– Gyerünk, csacsi! – rántottam meg Paolo gyeplőjét, és apa után kanyarodtunk.

A nap még akkor kelt fel, a levegő hűvös volt, csípős szél fújt. Elmentünk egy lepusztult pláza mellett, és átkeltünk az autópálya másik oldalára, ahol egy elhagyatott templom volt található. Előtte egy katonai teherautó roncsai feketélltek, körben pedig sorban a lakatlan lakóházak. Omladozó falak és összetört ablakok, mintha hatalmas, üres és ásító koponyák között járkáltunk volna.

Szinte lehetetlen volt elképzelni, milyen lehetett itt korábban az élet. Hogyan élhettek itt az emberek az összeomlása előtt. A háború öt évvel a születésem előtt kezdődött. És valójában egy kis semmiség miatt tört ki, de tényleg. Apa azt mondta, egy pár amerikai diák Kínába ment kirándulni. Ott meg valami olyan helyen fogták el őket, ahová nem kellett volna betenniük a lábukat. Kémkedés gyanújába keveredtek, de persze nem lett volna olyan nagy ügy az egészből, ha történetesen nem éppen az idő tájt fogy el a Föld olajkészlete, meg nincs a globális felmelegedés, meg az az ezer más, problémás dolog, ami akkoriban ment. Apa azt mondta, mindenki félt, és a világméretű félelemtől a világ olyan volt, mint egy nagy halom kiszáradt tapló – csak egy apró szikrára volt szükség. A világ lángra lobbant, az egész nem tartott tovább néhány évnél, és a végén minden romokban állt. Nem sokan élték túl az egészet, az országban alig maradt néhány vándorló család.

Először keletnek tartottunk, majd dél felé fordultunk. Átvágtunk a város romjain, aztán egy nagy füves térségen, amit kétoldalt fák kereteztek. A levelek már kezdtek élénk árnyalatú narancssárgává és pirossá válni, közeledett az ősz.

– Nem lesz semmi baj – mondta apa, megtörve a délelőtt egyhangú csendjét. – Tudod, ugye?

Úgy éreztem, hogy összeszorul a torkom. Nyeltem egyet, és helyeslően bólintottam, persze, minden rendben lesz.

– Jól jövünk – jegyezte meg apa visszapillantva a távolban feketéllő kiégett katonai teherkocsira a templom előtt. – Emlékszel, amikor rábukkantunk arra a rengeteg elhagyott Star Warsos cuccra? Hol is volt, melyik városban? Columbusnál? Lehet, hogy holnap reggel találunk egy helikoptert, olyat, ami tökéletesen működik, mi? Csak gázt adunk és kész! Már repülünk is.

– Caseynek biztos jobban bejönne, mint az a nagy csomó régi Star Warsos játék.

– Ja, az biztos! De ki tudta, hogy ez a majom a Csillagközi Rombolóért rajong, nem a jedikért?

Casey, vagy inkább Casey tábornok, ahogy ő szerette hívatni magát, tartotta kézben a környék hulladék kereskedelmét. Működési területe az egykori Florida állam térségére terjedt ki. Apa és én hozzá vittünk minden talált cuccot. Casey ezek forgalmazásával foglalkozott, tőle tudtunk ruhákat, gyógyszert meg töltényt szerezni.

– Még mindig megvan vagy tíz pár zokni abból, amit az előző szállítmányért kaptunk – mondtam. – Mit gondolsz, mennyit adna egy helikopterért?

– Miért? A helikopterért? Viccelsz? Azt nem adjuk neki, bármit is kínál érte!

– Még zokniért se?

– Egy frászt! Szabadúszó helikopter pilóták leszünk! Képzeld csak el, mit meg nem adnának nekünk az emberek, hogy tegyenek velünk egy kört odafent! – rikkantotta apa és az öklével a levegőbe csapott. – Aranybánya lesz az a helikopter, én mondom!

Apa nevetett, és én is vele nevettem. Egy kicsit erőltetett jókedv volt ez, de azt gondoltam, hogy miért is ne?! Valahogy olyan volt, mintha ezzel is megerősödött volna bennünk a gondolat, hogy minden rendben lesz, hamarosan.

Egyre melegebb lett, ahogy telt az idő. Dél körül letelepedtünk egy rozoga padra, és előhúztuk szerény ebédünket. Száraz szarvascombot ettünk, míg Paolo, a csacsi pedig békésen legelészett mellettünk az elhagyatott parkban. Apa is megnyugodott. Evett egy pár falatot, aztán nyugat felé bámult, az erdő irányába. Amikor befejeztem az evést, tűt és cérnát vettem elő a csomagomból, azzal elkezdtem bevarrni a pulóverem könyökén éktelenkedő lyukat.

– Enned kellene – figyelmeztettem apámat, miközben áthúztam a tűt a kopott szöveten.

– Nem vagyok éhes.

Egy madárraj röppent a levegőben, hangosan csivitelve, majd letelepedtek a távvezetékre. Azon töprengtem, hogy vajon képesek lettek volna ezt megtenni a nagy összeomlás előtt is, akkor, amikor még valóban elektromos áram volt a kábelekben. És ha nem, akkor melyik bátor madár volt az első, amelyik ki merte próbálni.

Amíg a madarakat figyeltem, a tűt véletlenül az ujjamba böktem. Elkezdtem szívni, amíg a vérzés elállt. És újra hallottam nagyapám reszelős hangját. Ügyelj arra, amit csinálsz, Stephen. Nem kell túl sok ész ahhoz, hogy koncentrálj! Hátradőltem hát, és megpróbáltam összpontosítani, úgy csináltam, ahogyan annak idején anya tanította nekem.

– Mindig azt várom, mikor szólal meg végre – tűnődött apa. – Szinte hallani vélem a nagyapád hangját most is.

– Régebben más volt? – kérdeztem, abbahagyva a varrást. – Mármint nagyapa, azelőtt milyen volt?

Apa hátrahajtotta a fejét, és felnézett az égre. – A hétvégéken mindig elvitt moziba. Sokat dolgozott, így csak akkor lehetett velünk. Minden hülyeséget megnéztünk. De tényleg. Nem számított, hogy mit. Nem a filmek miatt jártunk moziba, hanem hogy együtt legyünk. De amikor a nagyi meghalt, akkor minden szétesett… Azt hiszem, ezt a fájdalmat nem akarta átélni ismét, ezért lett olyan, amilyen. Azt hitte ilyenné kell válnia.

Annak ellenére, hogy még mindig elég meleg volt, apa megborzongott. Összehúzta magán a kabátját, majd a földre nézett, és megrázta a fejét.

– Annyira sajnálom, Steve – mondta, fáradt remegéssel a hangjában. – Sajnálom, hogy hagytam… hogy megengedtem neki…

– Semmi baj, apa, nem számít.

Elharaptam a cérnát a fogammal, és megrángattam a szövetet, hogy elég erősen tart-e. Úgy láttam, jó lesz, úgyhogy felvettem a pulóvert.

– Kész vagy?

Apa meg sem mozdult. Csak nézte az utat meg a fákat, mintha valami titkot fedezett volna fel a gallyak és levelek szövevényében.

– Mi az? Ott a helikopter?

Apa válla megrándult, és némán elnevette magát.

– Jobban tennénk, ha indulnánk, nemde? Dél felé kell mennünk.

Rámszegezte kipirosodott szemét, amint hozzám fordult. Egy pillanatra olyan volt, mintha valami idegent nézne, de aztán elmosolyodott és rácsapott a térdemre.

– Ideje indulnunk! – mondta, miközben nehézkesen felkelt a földről, és vállára akasztotta a puskát, majd elindult.

Én meg Paolót kezdtem húzni az ösvény felé. És elkezdtük végre délre tartó évenkénti vándorlásunk utolsó szakaszát.

– HÉ! EZT NÉZD MEG!

Jó néhány órája meneteltünk már, és most egy füves síkságra értünk. Apa ment elől, tenyerével beárnyékolta a szemét a vakító fény elől. Odaléptem mellé, hogy én is láthassam, amit ő. Az előttünk magasodó sötét domboldal valahogy különös módon emelkedett ki a környező síkságból, de számomra egyébként jelentéktelennek tűnt.

– Mi az? – kérdeztem.

– Hát, helikopternek éppen nem helikopter – válaszolt apa, miközben átadta nekem nagyapa fegyverét, hogy annak távcsövén keresztül vegyem szemügyre, amit megpillantott. – Inkább vadászbombázónak nézem.

– Na, ne! Komolyan? – ámultam el.

Pedig az volt. Lehetett vagy tizenkét méter magas és valószínűleg több mint negyvenöt méter hosszú. Ketté volt törve a szárnyánál, a gép hátsó felénél volt a hosszabb rész, a rövidebb pedig elöl. Az egész bombázót kosz és piszok borította, vadszőlő futotta be és ellepte a rozsda.

A gép előtti térségben kiirtották a fákat. Úgy nézett ki, mintha nagyjából egy évvel ezelőtt vágták volna ki őket. Rájöttem, hogy ezért nem láttuk meg a gépet, amikor legutóbb erre jártunk. Milyen hosszú ideje heverhet már itt elhagyatottan? Tizenöt éve? Vagy még régebben?

A távcsövön keresztül csodálva végigmértem a méreteit. A farok tájékán egy nagy fehér csillagot tudtam kivenni.

– Amerikai gép – jegyeztem meg leeresztve a puskát.

– B-88-as – bólintott apa. – Talán pont Atlantába ment, vagy Memphisbe. Nem hiszem, hogy lezuhant, ahhoz túlságosan is ép. Szerintem megpróbált landolni, csak valamiért nem sikerült.

Vártam rá, hogy most akkor mit tegyünk, mi lesz a következő lépés, de apa elnémult, csak bámulta a bombázót. A felnőttek mindig ilyen furcsán viselkednek, amikor szóba jön az összeomlás. Zavarban vannak, gondolom, mint a gyerekek, akiket rajtakapnak, hogy eltörtek valamit, ami nem az övék.

– Nos… legjobb lenne, ha megnéznénk közelebbről. Nem igaz?

– Szerintem is – bólintottam. – Gyerünk!

Úgy egy órával később ott álltunk a gép előtt. Mint egy darab repedt tojás, úgy vált szét a kettétört résznél. Szárnyai megrogyva támaszkodtak a talajra. Élénk színű virágok nyíltak körülötte.

Kikötöttem Paolót a gép mellett, ahol tudott legelni és virágokat rágcsálni, aztán követtem apát a bombázó bejáratához. A gép a pilótafülke mögött szakadt két részre. A jobb oldalon voltak az üres tárhelyek, ahol egykor a bombákat tartották. Az acél-barlang szája, a gép bejárata még viszonylag világos volt, befelé azonban már egyre nőtt a sötétség, úgyhogy nekem nem sok kedvem volt bemenni és ott csetleni-botlani egy rakás törött fémhulladék, szennyeződéssel borított használhatatlan holmi, kúszónövény meg gyom között.

– Nem is tudom – tűnődtem –, nem úgy néz ki, mintha lenne itt még valami hasznavehető holmi. Talán nem is kellene…

– Dehogyisnem, Steve. Csak gyorsan körbenézünk, és már megyünk is.

– Jó, de szükségünk lesz a zseblámpára.

Apa meghúzgálta a szakálla végét, majd bólintott. Elővettem a lámpát, és utána indultam. Volt egy szűk folyosó, ami a gép hátuljába vezetett. Apa fellépett rá, és megindult befelé. Végig a háta mögött maradtam, amíg egy acél válaszfalhoz nem érkeztünk. A válaszfal tulajdonképpen már majdnem teljesen átszakad, de azért még le kellett guggolnunk, hogy átférjünk rajta. Odabent párás és dohos szagú volt a levegő. Bekapcsoltam a lámpát, a fénysugár pedig hosszában végigfutott a gépen. A bombázó hátsó részében egy sor munkaállomás volt kialakítva, ahol gondolom a katonák látták el a különböző feladatokat. Most már nem maradt semmi, csak az acél polcok. A székeket, az elektronikát elvitték, de még a kábelezést is régen kitépték. Valószínűleg jártak már itt korábban hozzánk hasonló vándorló családok. A vadszőlő itt bent nem csak a falakon kúszott fel, hanem a mennyezetről is lógott.

– Miért ment volna egy amerikai vadászbombázó Atlantába? – kérdeztem, remélve, hogy sikerül elterelnem valamivel a figyelmemet a hely hátborzongató légköréről. De apa válasza ebben cseppet sem segített.

– A tizenegyedik csapás miatt.

– Hogyhogy? – tudakoltam megborzongva.

– Annak idején megpróbáltuk karanténba zárni a nagyvárosokat. A bentlévők viszont nem akartak összezárva lenni a betegekkel, így a kormány úgy döntött, hogy fel kell égetni a fertőző helyeket.

– Micsoda? Ők maguk bombázták az embereket?

– Azt hiszem, nem volt más választásuk. Mert mi lett volna, ha elterjed a fertőzés… Persze, a végén ez már mit sem számított. A fertőzés így is, úgy is elterjedt mindenhol.

A fertőzésről már korábban is hallottam, tudtam, hogy a hadviselés akkoriban hihetetlen méreteket öltött. Alig néhány hónappal a háború kitörése után az Egyesült Államok atomtölteteket lőtt ki Kínára és szövetségeseire. A H3 volt Kína válasza. Tizenegyedik csapásnak nevezték el. A H3 nem más, mint egyfajta módosított influenza vírus, de úgy söpört végig az országon, mint a futótűz. Megfertőzött, majd megölt szinte mindenkit, akit csak elért. Az utolsó megbízható hírek a médiában, mielőtt lezárták volna az állomásokat, arról szóltak, hogy a H3 csak az Egyesült Államokban több száz millió áldozatot szedett.

Elszorult a torkom. Jobb lenne az előttünk álló feladatra koncentrálni. Minél gyorsabban végzünk a vadászgéppel, annál hamarabb elmehetünk innen.

– Látsz valamit, apa? – kérdeztem.

Apa a zseblámpám fénysugarába lépett, a kezével eltakarta a szemét.

– Úgy látszik, itt már mindent összeszedtek. Nézzük meg hátrébb.

Kotorásztunk egy kicsit a törmelék között, de csak a gép egykori utasüléseinek maradványait és egy pár porladozó naplót találtunk. A fal menti zárt szekrények úgy be voltak rozsdásodva, hogy feltépni sem lehetett őket, amelyiket mégis sikerült kinyitnunk, azokat üresen találtuk. Semmi értelme az egész. Olyan volt, mintha egy dinoszaurusz épen maradt csontvázában járkálnánk.

– Az utolsó a maga nemében. – mondta apa, és megveregette a falat. – Jóval a nagy Összeomlása előtt készült.

Az Összeomlás a Tizenegyedik csapás után következett be. Olyan kevés ember maradt életben, hogy minden leállt. A gyárak. A kórházak. A kormány. A hadsereg összeomlott. Az erőművek egymás után fújtak ki sorra, egészen addig, amíg a villamosenergia ellátás gyakorlatilag országosan megszűnt. Olyan volt, mintha az egész Amerikai Egyesült Államok rá lett volna kötve valamiféle hatalmas kapcsolóra, és a tizenegyedik csapás volt tulajdonképpen a kéz, ami kinyúlt és lekattintotta az egészet. Milliók haltak meg a hirtelen beálló a sötétségben és a káoszban, ami ezután következett.

Szerencsére nagyapa tengerészgyalogos volt, így a nagyival meg anyával és apával egy régi katonai támaszponton sikerült átvészelniük a legborzalmasabb időket. A bázis a sivatag keleti részén volt, San Diego közelében. Ott maradtak két teljes évig, amíg a járvány tartott. Végül amikor a betegség már úgy tűnt, hogy nem tud áldozatokat szedni, akkor jöttek a kínai hadosztályok. Gáz-maszkos kínai katonák landoltak Kaliforniában, hogy bevégezzék a H3 által megkezdett munkát.

– Látsz valamit? – kérdezte apa.

Megráztam a fejem. – Nem. Menjünk innen, oké?

– Rendben, rendben – veregette meg a vállamat apa. – Hé, ezt nézd, mi ez?

– Mi van?

Apa letérdelt egy fém szekrény mellé, és lesöpörte a gyomnövényeket és a koszt a tetejéről.

– Ez csak egy régi szekrény – legyintettem. – Ha volt is benne valami, azt már biztos elvitték.

– Lehet, hogy nem vették észre. Gyere ide és segíts!

– Ez tiszta rozsda. Soha nem nyitjuk ki.

– Nem hagyhatjuk itt csak úgy, ha egyszer rábukkantunk, Stephen – csattant fel apa. – Gyerünk! Segíts végre, oké? Háromra. Egy. Kettő. Húzd!

Nekiveselkedtünk, aztán meglepve tapasztaltuk mind a ketten, hogy a fedél hangos csikorgással ugyan, de engedett, felpattant, mi meg a hátsónkra estünk.

– Na, látod ezt? Én és te, apa és fia, együtt bármire képesek vagyunk! – büszkélkedett apa, aztán odahajolt a nyitott fedélhez, és elégedetten dörzsölte össze a tenyerét. – Lássuk hát, mit rejt a titkos szekrény!

Első pillantásra nem sokat. Apa sorban hátra adogatta nekem, amit a fémszekrényben talált. Az első dolog, amit érdemes volt megtartani, egy vastag kék takaró volt. Volt egy pillanat, amikor mindketten izgalomba jöttünk: apa ugyanis egy halom előrecsomagolt katonai élelmiszerre bukkant, de aztán kiderült, hogy már mind fel volt bontva, ráadásul a szavatossági idejük is rég lejárt. Értéktelen az egész.

– Oké, ennyi volt. Mehetünk végre, apa?

– Egy pillanat, csak még… – hirtelen elhallgatott. – Uramisten!

– Mi az? Mit találtál? – térdeltem mellé.

Egy fémdoboz volt az. Konzerv. Nem olyan kisebb fajta, mint amilyet az elhagyott üzletek polcain találtunk néha, hanem nagy. Közel másfél kiló legalább. Apa körbe forgatta, hogy zseblámpa fényében el tudjuk olvasni a feliratát is. Egyszerű, fekete betűkkel ennyi volt ráírva: KÖRTE.

– Gyümölcs konzerv! – ejtette ki a szavakat áhítattal. – Úristen, ez igazi gyümölcskonzerv. Jézusom, mikor is ehettünk ilyet utoljára?

Legalább két éve. Apa tartogatott egy doboz őszibarackot a tizenharmadik születésnapomra. Azóta ha találtunk is néha gyümölcsöt, az vagy vadalma volt vagy valami ízetlen narancs.

A számban összefutott a nyál, ahogy visszaemlékezem azokra a szülinapi őszibarackokra.

Apa letette a földre a konzervdobozt kettőnk közé, aztán a hátsó zsebében kezdett kotorászni konzervnyitó után. Rögtön ki akarta nyitni, de elkaptam a csuklóját. Felnézett, a szeme szinte őrülten szegeződött rám:

– Steve…

– Apa, ne!

– Mi az, hogy ne?!

– Nem ehetjük meg! Gondolj bele, apa, mi mindent kaphatnánk ezért Casey-től!

– Stephen! – nevetett kényszeredetten apa. – Idefigyelj, ez a miénk.

– Igen, és semmink sincs. Ott áll kint a kocsi, üres. Töltényre van szükségünk, új ruhákra, elemre a zseblámpába.

– De… – kezdte volna apa védeni az igazát, aztán elakadt a hangja. Tekintete a konzervnyitóra tévedt, a keze elernyedt, a konzervnyitó pedig csörömpölve hullott a padlóra.

– Apa, most bölcsen kell döntenünk, érted… muszáj minden végiggondolnunk, mielőtt cselekszünk.

Apa csüggedten bólintott.

– Igazad van. Te is olyan vagy… mint a nagyapád…

Ez szíven ütött. Mint egy kalapács. Mielőtt tudtam volna, hogy mit csinálok, felkaptam a konzervnyitót és belevágtam a doboz tetejébe. Apa megpróbált megállítani, de mielőtt sikerült volna neki, már félre is dobtam a fedelét. Belenyúltam a ragacsos körtelébe, előhúztam egy jó nagy szelet gyümölcsöt, és beletartottam a keskeny fénysugárba. Úgy csillogott, mint egy ékszer. Tökéletes és szinte lehetetlen, hogy a miénk. A szívem hevesen dobogott.

– Rajta – sürgetett apa –, edd csak meg!

A körte húsa szinte szétcsattant a számban, amikor telibe találta a fogam. És az az édes körtelé…! Lassan ízlelgettem, közben odatoltam a konzervet apának, hogy ő is egyen. Egy ültő helyünkben befaltuk az egészet a vadászgép félhomályos rejtekében.

Néha megszólalt valami bűntudat féle hang a fejemben, hogy ezt azért mégsem lenne szabad megtennünk, de ki törődött már vele. Csak ettük az édes körtéket egymás után, aztán hátradőltünk tele hassal, a szánk és a kezünk ragacsos volt az édes létől. Apa boldog, bódult pillantással révedezett, és biztos voltam benne, hogy memóriája most újrajátssza az édes bűnbeesés pillanatát.

Felemeltem a konzervdobozt és a lámpafényébe tartottam. Üres volt, olyan könnyű, mint a levegő. A körték iránt érzett kábult izgalom kezdett elhalványulni, és sötét, nyirkos gondolatok kúsztak a helyükre. Az édes körte hirtelen keserű lett. Már a szám is fájt. Egy-két óra múlva éhesek leszünk újra, és az édes körték varázslata akkorra teljesen megszűnik. Viszont töltényre, ruhákra és elemekre még mindig szükségünk lesz, ahogy élelmiszerre is. A tél még előttünk áll. És ekkor újra hallottam nagyapa hangját, olyan tisztán, mintha ott ült volna mellettem.

Ostobák. Ez pazarlás!

Szerettem volna darabokra törni a konzervdobozt a fém padlón, széttépni, széthasogatni a kezem a fém szilánkokkal, ez lenne a méltó büntetés, amiért ilyen meggondolatlanok voltunk.

– Hová mégy?

Kimásztam a gépből, aztán végigsétáltam az egyik virágokkal borított szárny mellett. Elsötétült az ég, amíg a körtéket majszoltuk. Szürke felhők takarták el a napot, szinte vibrált valami feszültség a levegőben.

– Stephen? – jött utánam apa.

Letéptem az egyik a virágot a gép szárnya széléről, és összedörzsöltem a szirmait a tenyeremben. Lila foltot hagyott az ujjaim hegyén.

– Indulnunk kell – mondtam.

Apa nekidőlt a rozsdás vadászgépnek. – Stephen, te még soha nem gondolkoztál azon, mi minden lehet a világban? – kérdezte.

Ránéztem, zsebre dugott kézzel támaszkodott a bombázó kopott falának és merengve nézett napnyugat felé. A ködös távolban erdő borította hegylánc kéklett.

– Mindig arra gondolok, hogy talán van a hegyeken túl, mondjuk, valami csendes kis hely. Egy hely, ahol házat lehetne építeni, egy kis házat… Aztán ott élhetnénk… halásznánk, vadásznánk.

Ábrándos arcán álmos mosoly futott át:

– Talán valahol még embereket is találnánk, szabad vándorokat, olyanokat, mint mi.

– Rabszolgákat, aha – rúgtam bele a földbe. – Csak rabszolgákat találsz. Meg a Vörös Hadsereget. Esetleg az amerikai hadsereget. Banditákat.

– Azelőtt mindig elkerültük őket, nem akartunk találkozni senkivel.

Éles pillantással meredtem rá, most tényleg, miről beszél ez? Hagyjunk fel a régi életünkkel és keressünk kapcsolatot más emberi lényekkel? Ledobtam az összemorzsolt virágot a fűbe, és a bakancsom orrával beletapostam a földbe.

– Most már tényleg mennünk kell – zártam le a beszélgetést. – Még jókora utat kell megtennünk a sötétség beálltáig!

Indultam Paolo felé, de amikor apa mellé értem, ő nem engedett tovább. A vállamra tette a kezét, hogy álljak meg mellette. Ránéztem, egyenesen a szemébe. Most, hogy már tizenöt éves voltam, majdnem olyan magas lehettem, mint ő.

– Figyelj, Stephen, te és én most esélyt kaptunk az élettől.

– Esélyt? Mire?

– Arra, hogy otthont teremtsünk, végre esélyt kaptunk az életre.

Láttam apa mögött az üres szekerünket, szinte semmink sem maradt. És hallottam nagyapa reszelős hangját, a maga jéghideg józanságában.

– Ez az otthonunk! – toltam félre apa kezét.

Elléptem mellette, és visszamásztam a vadászgép belsejébe megkeresni a zseblámpámat. Apa valami csendes helyről beszélt. Az igazi otthonunkról. Ez is csak ugyanolyan fantáziálás volt, mint a helikopter. Ezt ő is ugyanolyan jól tudta, mint én. Akkor meg miért hozza fel? Vajon mire gondol?

Először ott volt a gyűrű, aztán jött a körte, most meg ez. Megálltam, keserűséget éreztem, a szavak ott lüktettek a fejemben. Vajon igaz, amit mondott? Tényleg ugyanolyan vagyok, mint nagyapa volt? Összerezzentem erre a gondolatra. Amúgy meg ki tartott minket életben az elmúlt években?

– Steve!

Na, mi van már megint? Kimásztam a gépből, és ott találtam apát még mindig a repülő oldalának támaszkodva. Tekintete a mögöttünk elmaradt messzeséget fürkészte. Füst emelkedett a levegőbe, néhány mérföldnyire innen.

– Mi az ott?

– Hozd a puskát! – parancsolta. – Siess!

Lekaptam a fegyvert a kocsiról. Apa a vállához emelte, és a távcsövön keresztül észak felé kémlelet a horizonton, amíg meg nem találta, amit keresett.

– Emberek közelednek. Járművel.

Megpróbált nyugodt maradni, de éreztem a hangjából, hogy retteg. Ennél rosszabb nem is történhetett volna. Nagyapa egyik megszeghetetlen szabálya az volt, hogy ha olyan embereket láttunk, akiket nem ismerünk, akkor el kell kerülnünk őket minden áron. Az idegenek csak bajt jelentenek. A járművel érkező idegenek pedig még inkább.

– Mit tegyünk? – kérdeztem riadtan, a szívem kalapált odabent. – Elfussunk?

– Gyalog vagyunk, másodpercek alatt utolérnek.

– Akkor…?

Apa nem válaszolt, hanem megragadta Paolo gyeplőjét, és áthúzta a csacsit a vadászgép túlsó oldalára, hogy ne legyen szem előtt. Kikötötte egy kiugró fémdarabhoz, és azt mondta nekem, hogy hozzam a hátizsákokat. Megragadtam a két csomagot, aztán követtem apát a gép belsejébe.

– Menjünk egészen hátra – súgta.

Az utolsó lecsupaszított munkaállomás mögött leguggoltunk és elrejtőztünk.

– Itt megvárjuk, amíg elmennek – szólt, miközben benyomta a hátunk mögé a csomagokat. – Valószínűleg ők is azt csinálják majd, amit mi tettünk: csak körülnéznek, és már indulnak is tovább.

– De mi van, ha mégsem?

– Továbbmennek – erősködött apa.

A mellkasom majd szétpattant, úgy vert a rettegő szívem. Tudtam, hogy apa is csak arra törekszik, hogy megnyugtasson, hogy jobban érezzem magam, de ő sem volt biztos benne, hogy mi fog itt történni. Nagyot nyeltem.

– Igazad van – mondtam –, tovább fognak menni. Tovább kell, hogy menjenek!

De akkor elkezdett esni az eső.