HUSZONHAT

img2.png

NAGY ROBAJJAL ESTEM NEKI A KASZINÓ padlóján heverő játékasztalnak.

Hogy kerültem ide, néztem körül értetlenkedve. Ekkor Jenny keze nyúlt a hónom alá, és talpra segített. Karomat átvetette a vállán, így indultunk el vakon a sötétben. Csontomig hatolt a hideg. A bőröm égett. Szakadatlanul remegtem. Eszembe jutott, ahogy a hóban térdelek a sírgödör szélén. Mondtam Jennynek, hogy apával akarok maradni, de nem hallgatott rám. Még egyszer el akartam ismételni, de ekkor már nem tudtam beszélni.

Jenny lefektetett az ágyra a hátsó szobában, és minden takarónkat rám terítette. Úgy bugyolálta körbe a testemet, mintha bebábozna. Megsimogatta az arcom, majd kiment a szobából, én pedig ott maradtam a csendben, a teljes sötétségben. A takarók a testemhez szögezték karjaimat. Nem tudtam megmozdulni. Semmit sem láttam. Úgy éreztem magam, mintha több ezer mérföldnyire az óceán mélyén feküdnék, és a víz elképesztő súllyal feszülne a mellkasomnak.

De nem féltem. Megkönnyebbültem. Biztonságban voltam. Végül is annyi rohanás után arra a helyre kerültem, ahová kerülnöm kellett. Haza. Békességbe. A semmibe, a sötétbe, a hidegbe.

Kinyílt az ajtó és Jenny újra mellettem állt. Fölém hajolt. Mennyi idő telhetett el? Órák? Napok? Fogalmam sem volt. Nem láttam őt, csak karját éreztem, ahogy vállaim alá nyúl, és felemel.

Felnyögtem, megpróbáltam ellenállni és fekve maradni. – Jól vagyok, hagyj békén!

– Stephen, halálra fagysz. Mozognod kell!

Jenny elérte, hogy felkeljek az ágyból, és kivezetett a szobából.

Vállának támaszkodva lementünk a hosszú előcsarnokba. Képtelen voltam ellenállni. Az oldalán tántorogtam, lábaim mereven mozogtak, mint egy esetlen csikónak. Beljebb mentünk a kaszinóba, egy távoli fényfolt felé. Égett a tűz. Jenny rakta a csempével kirakott átrium közepén. A füst fölfelé szállt a kupola maradványai felé.

Néhány centivel a tűztől a földre ültetett. A fénytől megfájdult a szemem, de meleget nem éreztem. Ott volt, de nem ért el engem. Jenny felültetett, közben a takarókat a vállaimra borította. Próbáltam ellökni magamtól, de túl gyenge voltam. Csak egyet akartam, lefeküdni és aludni. Csendet akartam, egyedül akartam lenni a fekete semmiben, de Jenny nem engedett.

Egyszerre csattanás hallatszott a kaszinó külső része felől, majd üvegcsörömpölés. Jenny megmerevedett. Kezében apa kése villant, közben úgy kúszott mellém, mint valami állat. A sötétbe meredt és fülelt.

– Nincs ott senki – szólaltam meg kábán, fejemet a mellkasomra lógatva.

– Az, hogy eljöttünk, még nem jelenti, hogy Will és többiek végeztek velünk. Lehet, hogy idejönnek.

– Ők halottak.

Jenny szemei az üres sötétség felől rám meredtek.

– Mit beszélsz? Ki halt meg?

Felnéztem a csempepadlóról. Jenny tűzfény keretezte arcát hamu és égési sebek borították.

– Mindenki – tört fel akadozó hangom valahonnan a mélyből.

– Marcus. Violet. Apa. Az anyám. Még te és én is. Azt hittük, hogy az összeomlásnak vége, de ez nem igaz. Még most is tart. Nem számít, hová megyünk, nem számít, mit csinálunk. Mindannyian halottak vagyunk. Mindannyian. Csak még nem tudunk róla.

Jenny semmit sem szólt. Mellém feküdt a földre. Ujjai hegyével félresimította a hajamat. Arcomon éreztem ajkai melegét. Elhúzódtam. Ekkor szorosan átölelt, a tűz felé billentett, majd előre-hátra ringatott.

A tűz melege elérte a bőrömet, de nem használt semmit. Testem vaskapu volt: nem engedte át a meleget.

AZNAP ÉJJEL CSAK ANNYIRA ÁLLT FEL mellőlem, míg fát rakott a tűzre, vagy a sötétet fürkészte, hogy kitalálja, mik azok a zajok és hangok, amelyek immár állandó kísérőink lettek. Jenny meg volt győződve arról, hogy minden egyes zaj mögött Will vagy Caleb, vagy egy arctalan ember rejtőzik, kezében fáklyával, készen arra, hogy lángba borítson bennünket. De minden alkalommal kiderült, hogy a zajok oka pusztán a régi épület volt, amely így viselte a tél megpróbáltatásait. Betört üvegtáblák, recsegő falak.

– Nem maradhatunk itt – szólt Jenny. Elállt a havazás. A felhőnkön keresztül vékony nedvesség szüremlett át, leszállni készült a harmat. A hajnal első jelei. – Nem biztonságos.

A kaszinó bejárati ajtajának alig látszó körvonala felé fordultam. Odakint, a parkolón túl, a fák között ott volt a tisztás, ahol apa feküdt, mélyen a föld alá temetve. Nem volt kereszt a síron. Nem volt jel. Jenny elhúzott onnan, mielőtt jelet tehettem volna. Tudtam, ha így megyünk el, soha többé nem találok vissza hozzá.

– Elmehetsz – mondtam neki.

– Nem megyek el nélküled.

Valahol mögöttünk a kaszinó teteje nagyot reccsent a hó súlya alatt. Ujjaimmal végigsimítottam a rám terített takaró összegyűrt redőit, és egy ösvény jellegű árkot formáztam a közepén. Soha ne válaszd kétszer ugyanazt az utat, mondtam magamban. Ha így teszel, biztonságban vagy. Ha így teszel, senki sem talál rád. Láttam magamat az úton, a lepusztult földeket, a bevásárlóközpontokat, az omladozó, gazzal benőtt házakat. Hallottam apát, csoszogó lépteit, vidám gügyögését, ami olyan volt, mint a víz, amikor átcsobog a folyami köveken. Tisztán láttam a kezeit, a hosszú ujjakat, a benne lévő erőt. Egy hajszálnyi heget a jobb kezén, ami mutatóujján lefelé haladt.

– Steve?

Jenny az egyik kezével betakarta az enyémet. A másikkal felemelte az államat magához, úgy, hogy nem tudtam elfordítani a fejem. Rá kellett néznem.

– Lehet, hogy nincs jobb dolog odakint, de mégis… apád és nagyapád adták neked ezt az életet, vagy nem? Éppen úgy, ahogyan Marcus és Violet adták nekem az enyémet. Ez a neved. Itt élsz. Ez vagy te. Egyiket sem választhattuk meg. Végül is kinek az életét éljük? A magunkét vagy az övékét? Gondolkoztál már ezen? Nem akartál akárcsak egyszer is magad dönteni a saját életed felől?

Elfordítottam a fejem a kezéből, és mélyen a kaszinó sötétjébe meredtem.

– De igen – válaszoltam.

Jenny szemei tágra nyitva meredtek rám. Volt bennük valami csalódottság. Talán többet várt, ám én hallgattam.

Elengedte a kezem.

– Sajnálom a szüleidet – suttogta. – De legalább úgy haltak meg, hogy megpróbáltak élni. Nemcsak ültek, és várták a halált.

Jenny eltolt magától, és indulásra készen felállt.

– Itt nem vagyunk biztonságban, Stephen. Tudom, hogy tudod. Néhány mérföldnyire nyugatra van egy régi kórház, ami még elég jó állapotban van. Ma odamegyek. Azt akarom, hogy velem gyere, de akkor is megyek, ha te nem jössz.

Jenny válaszra várt, ám mivel nem érkezett válasz, elfordult a tűztől és kiment.

Jenny nélkül a kaszinó sűrű csendje nyomasztóvá vált. De hát végül is ezt akartam, nem? Egyedül akartam lenni a sötétben. Egy darabig még a tűz mellett ültem, aztán amikor kialudt, visszabotorkáltam a szobámba. Mielőtt behúztam volna a függönyöket, áttekintettem megmaradt világomat. Volt menedékem. Eleimet és vizet könnyedén találtam. Mindenem megvolt, amire szükségem lehetett.

Szemem az ablak melletti sarokba tévedt, egy nagy, fehér foltra. Elsőre nem is tűnt fel, de most, hogy jobban megnéztem a sarkot, láttam, hogy Jenny vázlatfüzete maradt ott. Amikor felemeltem, az utolsó képnél nyílt ki.

Olyan érzés volt, mintha egy apró, gyengéd kéz érintette volna meg a szívemet.

Azt a képet tartottam a kezemben, amit Jenny az első együtt töltött reggelünkön rajzolt, amikor a takaró alatt dideregve beszélgettünk. A pajta minden részlete jól látszott, az összeeszkábált fal, a kora reggeli napfény, az összegyűrt ágy. Szinte érezni lehetett a hűvös levegőt. Én a tetőgerendát bámultam, a lábaim kikandikáltak a takaró alól, és lelógtak a matracról. Mosolyogtam magamon.

A valóságnál magasabbnak ábrázolt.

Még egyszer szemügyre vettem az arckifejezésemet. Nehezen ismertem magamra. Abban a pillanatban rajzolt meg, amikor felébredtem, mielőtt eltölthetett volna az apa és a város iránti aggodalom.

Nem az a jó szó, hogy mosolyogtam – ennél többről volt szó –, inkább nyugalom volt rajtam, valami gondolatnélküliség. Békesség. Olyan ember arca nézett vissza rám, aki pontosan ott volt, ahol lenni akart, nem gondolva sem jövőre, sem múltra. Olyan ember, aki csak az adott pillanatban él.

Jenny azt mondta, hogy a rajzolás lecsendesített valamit a lényében. Erre én azt mondtam, hogy nekem nincs ilyen. Lehet, hogy tévedtem? Nem lehet, hogy számomra a vele való együttlét adja meg ezt az érzést?

Visszagondoltam arra az éjszakára, amikor a havas országúton kelet felé bandukoltunk, és azt kérdeztem magamtól: Vajon nem az a helyes döntés, ha elhagyom ezt a helyet és eltűnök? Ha egymagam vagyok, akkor megspórolhatjuk azt a fájdalmat, amit apa érzett, amikor anya keze kicsúszott az övéből, ott, a vidámpark árnyai között. Lehet, hogy nem építünk semmit, de akkor legalább nincs, ami összeomoljon.

Többnek kell lennünk annál, mint amit a világ tesz velünk.

Anya szavai úgy cirógatták meg az arcomat, mint egy meleg lehelet.

Kiesett a kezemből a vázlatfüzet. Kisiettem a szobából, le az előtérbe, követve a hajnali derengést, egyenesen a kijárat felé. Ekkor észrevettem Jennyt. Odakint állt.

A hó szakadatlanul esett, tisztán és fehéren. Lépteimet hallva nem fordult meg. Megálltam mellette. Kézfejem az övéhez ért. Ujjaink összefonódtak. Mély sóhaj szakadt ki a mellkasomból, úgy, mint amikor valami a helyére kerül.

– Nagyon sajnálom apádat – szólalt meg.

– Tudom.

Ismét átjárt a hideg. Magamhoz húztam Jennyt. Szívem zakatolni kezdett a mellkasomban.

– Lerombolták a világukat – szólalt meg ismét Jenny, a hóesésbe meredve. – Ez itt azonban a mi világunk.

– Induljunk – mondtam. – Még ma.

Egy darabig egyikünk sem szólalt meg. Azt kívántam, bárcsak velünk lehetne apa. Azt kívántam, bárcsak velünk jöhetne, és velünk találhatna mindarra, ami várt ránk. Nem tudtam, hogy ez az üres, fájó érzés örökre bennem marad-e.

Jenny megbökött a vállával. – Gyere, menjünk! Még össze kell pakolnunk.

Ezzel az ajtó felé indult, ám mielőtt beléphettünk volna az épületbe, jobb kéz felől nagyadag hó zuhant a földre jól hallhatóan. Megrázkódó faágakat láttunk. Gyorsan beugrottunk az ajtónyílásba, hogy ne látszódjunk.

– Talán csak egy szarvas – suttogtam, ám ekkor két alakot pillantottunk meg a fák mögött.

Amikor eltávolodtak, Jenny intett, hogy mehetünk. Megragadtam a csuklóját, ám ő visszafordult, és felemelte egyik ujját.

– Csak egy másodperc – tátogta.

Jenny az épület sarka felé indult, én meg utána. Odaérve mindketten leguggoltunk, innen kiválóan szemmel tarthattuk az épület hátsó részét.

Két alak lépett ki a fák közül. Azt azonnal tudtam, hogy nem Will és Caleb azok, és nem is a Settler’s Landing-iek közül valók.

Óvatos léptekkel haladtak, maguk előtt tartva rövid, automata fegyvereiket. Kézjelekkel kommunikáltak. Mindkét férfi valamiféle fekete egyenruhát viselt, válluk és mellkasuk lőszerekkel teli hevederrel volt teliaggatva. Úgy tűnt, mintha egykor katonák lettek volna.

Mit keresnek ezek itt?

A két férfi megkerülte az épületet, aztán eltűntek a másik oldalon. Jenny rám nézett, én pedig bólintottam. A hátsó fal mentén továbbosonva észrevettük, hogy felfelé tartanak a dombon, az autóút és Settler’s Landing felé.

– Felderítők – suttogtam.

– Honnan jöttek? Fort Leonardnak nincs hadserege.

Idegesen összerándult a mellkasom. – Gyerünk! – mondtam gyorsan. – Pakoljunk össze, és menjünk. Ahogy mondtad, ez nem a mi…

Ám mielőtt befejezhettem volna, Jenny kiugrott a rejtekhelyről és az országút felé kezdett szaladni.

– Jenny! – sziszegtem, de aztán én is felegyenesedtem, és elindultam utána.

A felderítők akkorra már jóval előttünk jártak, beértek az erdőbe, de nem volt nehéz dolgunk, hogy kövessük a nyomukat. Legközelebb azonban már csak akkor láttuk meg őket, amikor Settler’s Landing kapuinál kibukkantunk a fák közül. A férfiak lefelé ereszkedtek a dombról a kapuk felé, és ott a települést elkerülve élesen észak felé fordultak, majd eltűntek a velünk átellenben húzódó erdőben.

– Menjünk be a tieidhez! – javasoltam. – Figyelmeztessük őket.

Jenny megrázta a fejét.

– Nem tudják, hogy követjük őket. Előbb nézzük meg, menynyien vannak. Lehet, hogy a közelben táboroznak.

– Jenny…

– Ha csak Fort Leonard lenne Settler’s Landing ellen, akkor hagynám az egészet, de ha segítséget kaptak, akkor értesítenünk kell Marcust és Violetet, mert nem lesz egyenlő a küzdelem. Egyetértesz?

Nem tetszett az ötlet, de el kellett ismernem, hogy igaza volt. Bólintottam, azzal a két felderítő nyomába eredtünk, a lehető legmesszebbről követve őket. Néhány mérföld után átmásztak a kerítésen, és keletnek fordultak. Azt hittem, hogy egyenesen Henryék birtoka felé tartanak, ám az utolsó pillanatban visszafordultak, és a háztól néhány mérföldnyire északra eltűntek a szemünk elől.

Amikor a lábnyomok már nem látszottak, levetettük magunkat a havas földre. Egy kidőlt fához kúsztunk, ami egy bozótos szélén feküdt. A másik oldalról hangok hallatszottak, mindenféle nyelv és akcentus. Egymásra néztünk, aztán kileselkedtünk a fa takarásából.

Nem egészen százlábnyira tőlünk egy tábort pillantottunk meg. A precízen elrendezett sorokban fekete sátrak sorakoztak. Lehetett vagy húsz. A környéken a két felderítőhöz hasonló férfiakat láttunk, akik annyi fegyverrel és lőszerrel voltak felszerelve, amennyit csak elbírtak. A tábor közepén tűz égett, mögötte a központi sátor állt. A sátor körül, ahová nem ért el a tűz fénye, három nagy, sötét árnyalak látszott.

Jenny rám nézett, ám én megvontam a vállam, jelezve, hogy fogalmam sincs, kik lehetnek. Az erdő északról szegélyezte a tábort, ezért visszavonultunk a rejtekhelyünkről, hogy olyan helyet találjunk, ahonnan a három sötét árnyalak láthatóvá lesz.

Új helyünktől nem messze egy platós teherautót pillantottunk meg. A platón egy hatalmas fémhordó volt elhelyezve, oldalából gumicső lógott ki. Tartálykocsi, futott át rajtam, bizonyára a mellette álló autókat szolgálja ki – két nehéz, fekete dzsipet, amelyek oldalról és elölről páncélozottak voltak. A dzsipek hátulján forgóállványra szerelt, súlyos gépfegyvereket láttunk.

Úgy éreztem magam, mintha két, történelem előtti szörnyetegre merednénk. Szótlanul és elképedve bámultuk a látványt. Iszonyatos volt belegondolni, mi leselkedik Settler’s Landingre, míg az ottaniak néhány mérfölddel odébb csendesen alszanak. Jenny vállára tettem a kezem, és visszahúztam őt a fák takarásába.

– Hogyan engedhet meg magának Fort Leonard zsoldosokat? – kérdeztem suttogva. – Nem kisebb az a hely, mint Settler’s Landing?

Mielőtt Jenny válaszolhatott volna, mozgás támadt a táborban. A központi sátor fekete ponyvája emelkedett fel. Két alak lépett ki a sátorból, látványukra szinte kővé dermedtem.

Nem! Ez nem lehet igaz!

A fekete férfi rasztahaja és szakálla hosszabb volt, mint amikor legutóbb láttam. Sebhelyes arcú, fehér társa talán nagyobbnak tűnt. Ezzel együtt nem volt kétségem afelől, kik voltak ők. Arcuk mélyen az emlékezetembe vésődött.

Ezek nem zsoldosok. Ezek rabszolga-kereskedők.

Alig kaptam levegőt. Belegondoltam, mit ajánlhatott fel cserébe Fort Leonard, hogy egyszer és mindenkorra véget vessenek a háborúnak. Marcust, Violetet és Jacksont ajánlották fel. Tuttle-t, Martint, Derricket és Wendyt ajánlották fel. Mindent és mindenkit felajánlottak nekik Settler’s Landingben.

– Stephen? – suttogta Jenny.

Megragadta a karom, és elhúzott a tábortól. Beljebb húzódtunk az erdőbe. Amikor már nem hallottuk őket, hátunkat a hóba préselve leereszkedtünk a meredély túlsó oldalán.

– El kell mondanunk Marcusnak! – szólt Jenny. – Figyelmeztetnünk kell őket, talán ha tudják, mi készül ellenük…

Majdnem felnevettem. A gondolat, hogy esélyük lehetne ezek ellen, hogy egyáltalán megkísérelhetnék az ellenállást, önmagában abszurd volt.

– El kell menniük innen! – feleltem. – Mindnyájuknak. Össze kell pakolniuk, amit tudnak, és menekülniük kell.

– Elhagyni Settler’s Landinget? Nem fognak elmenni. Marcus és Violet? Inkább meghalnának.

Ökölbe szorultak a kezeim, körmeimet belemélyesztettem puha tenyerembe. Igaza volt. Úristen, mit indítottam el? Miattam is jöttek? Engem és apát keresték, és Fort Leonardot találták helyettünk?

Leültünk. Árokszerű, üres tér tátongott közöttünk. Jenny körmeit rágva a földre meredt. Mindketten tudtuk, mi következik. Én már láttam annak a gépnek a belsejét, mint ahogy Jenny is látta azokat a férfiakat, kezükben fegyverekkel, szemükben vad, mohó tekintettel.

– Nem a mi hibánk – mondta Jenny hűvösen. – Ostobaságot csináltunk, de Henry volt az, aki elment Fort Leonardba és nem mi. Ő kezdte.

Egyetértően morogtam valamit, de nem igazán gondoltam komolyan, ahogyan szerintem Jenny sem.

Közben csendben ismét havazni kezdett, a fákat és vállainkat újra beborította a hó. A rabszolga-kereskedők tábora felől harsány, vad nevetés hallatszott. Olyan volt, mint amikor egy állat elbőgi magát, mielőtt vadászni indul.

Megfogtam Jenny kezét, és nekiiramodtunk az erdőnek.

VIOLET ÉS MARCUS A KONYHAASZTALNÁL ÜLTEK, amikor megérkeztünk. Violet az asztal egyik végén kötött zaklatottan, Marcus teáscsészéje fölé hajolt.

– Mi az? – szegezte nekünk a kérdést Violet.

Mielőtt megszólalhattam volna, Jackson vágtatott le a lépcsőn. Boldogság töltött el, hogy viszontláttam, neki azonban földbe gyökerezett a lába, amikor megpillantott bennünket. Megmarkolta a korlátot, ahogy élesen ránk meredt.

– Ezek meg mit keresnek itt?

Ahogyan odavágta a kérdést, semmi kétségem nem volt afelől, hogy Marcus mindent elmondott neki az éjszakai támadásunkról Henry birtokán. Hogy mindezt mi tettük. Kiszáradt a szám. Elgyengültem. Szégyelltem magam.

– Gyere Jackson, ülj le – szólalt meg Violet. – Stephen és Jenny mondani akarnak nekünk valamit.

Jackson lejött a lépcsőn, aztán leült a konyhaasztal másik oldalán lévő üres székre. Nem nézett rám, és én is úgy éreztem, hogy képtelen vagyok a szemükbe nézni. Hogyan is nézhetnék? Magára hagytam Jacksont, loptam Violettől, becsaptam Marcust és mindenki mást a városban.

– Nos, Stephen? – tette fel a kérdést Violet.

Mindannyian ránk néztek. Vártak. Megpaskoltam Jenny kezét az asztal alatt, aztán elmeséltem nekik a rabszolga-kereskedőket, akiket Fort Leonard felbérelt. A terepjárókat. A fegyvereket. Hogy ezek ugyanazok az emberek, akik ellen apa és én harcoltunk. Elmondtam mindent.

Amikor végeztem, Marcus megdörzsölte borostás állát.

– Rabszolga-kereskedők – ismételte meg Marcus óvatosan. – Biztos vagy benne?

Bólintottam. – Biztos vagyok benne.

Marcus az asztal felett Violetre nézett, ő azonban lehajtott fejjel ült, arcát elhagyták a színek.

– Tudom, hogy nem akartok elmenni – folytattam. – De ti nem tudjátok, hogy ezek az emberek mire képesek. Ők…

– Ők semmit sem tesznek – vágott közbe Jenny.

A mellettem ülő Jenny felé fordultam.

– Mit akarsz ezzel mondani? Még jó, hogy ők…

Jenny azonban nem nézett rám. Csak a szüleire figyelt. A szüleire, akik nem viszonozták a tekintetét.

– Vagy mégis? – kérdezte Jenny, minden egyes szavát nyomatékosítva.

Marcus és Violet egy szót sem szóltak. Jackson nem mozdult.

– Én nem…

És akkor megértettem. Láttam, amit Jenny látott.

Azon éjszaka óta, amikor megtámadtuk Henry birtokát, minden pillanatban számolniuk kellett volna azzal, hogy a Fort Leonard-iak rajtuk ütnek. De ha így van, akkor miért ült volna Violet kötögetve az asztalnál? Nem készült volna a közelgő ütközetre?

Marcus nem kéznél tartotta volna a puskáját, ahelyett, hogy továbbra is otthagyja a kampóra akasztva a falon?

Aztán amikor arról beszéltem nekik, hogy egy kisebb hadseregnyi rabszolga-kereskedő leselkedik rájuk, egyáltalán nem tűntek ijedtnek. Nem kezdtek el csomagolni. Nem menekültek el a városból.

És ami a legszembetűnőbb, egyáltalán nem tűntek meglepettnek.

Úgy éreztem, mintha egy éles horog akadt volna a torkomon. Abban a pillanatban megértettem.

Nem Fort Leonard bérelte fel a rabszolga-kereskedőket.

Hanem ők.