TIZENNÉGY

TUTTLE KIENGEDETT MINKET AZNAPRA. Felugrottam a székemből, és kirohantam az ajtón.

– Hé! – kiáltotta Jackson. – Hát te meg mit csinálsz? Most jön a játék!

Ügyet sem vetettem rá. Jenny már akkor lelépett, mielőtt Tuttle erre engedélyt adott volna; mikor kinyitottam a kétszárnyú ajtót, ő már régen eltűnt a folyosó végén.

Valaki megragadta a vállamat, és előretaszított. Megpördültem, mögöttem aranyszőke szín villant, és Will vigyorgó ábrázata meredt rám.

– Figyelj már oda, hova állsz! Vannak, akik erre akarnak menni.

Will és a barátai felnyerítettek.

Eljött az idő.

Két kézzel megragadtam Will ingét, perdítettem rajta egyet és odavágtam a falhoz. Jeges félelem töltött el, amikor megláttam egyszerre meglepett és rémült tekintetét. Éppen összeszorítottam az öklömet, amikor valaki megragadta a könyökömet.

– Stephen, ne! – figyelmeztetett egy hang. – Itt van Tuttle!

Ahogy kimondta, Tuttle jelent meg mögöttünk, mint valami fekete füstoszlop. – Mr. Green, Mr. Quinn, Mr. Henry. Mit csinálnak maguk itt?

– Semmit, uram – felelte gyorsan Jackson. – Így van, Stephen?

Jackson oldalba bökött, én meg hátraléptem Willtől, és kényszeredett vigyorral, egyetértően jeleztem, hogy minden rendben.

– Akkor jó – mondta Tuttle. – Mr. Henry?

Will alig leplezett gyűlölettel ugrott előre. – Kés van nála, uram! – kiáltotta, a derekamra mutatva. – Ezzel fenyeget bennünket, és mindannyian veszélyben érezzük magunkat.

– Ez nem igaz! Én nem is…

Mielőtt bármit mondhattam volna, Tuttle félrehúzta a kabátomat, és egyetlen mozdulattal kirántotta a tokjából a kést.

– Igen, látom! – morogta, miközben forgatni kezdte a sötét pengét a kezében. – Mr. Henry, maga és a barátai elmehetnek.

– Na de…

– Elmehetnek!

Will szája széles mosolyra húzódott. Tuttle háta mögött feltartotta az egyik ujját, és szájával hangtalanul azt tátogta, „első csapás”, majd barátaival lassan felfelé indult a dombon, elfelé az iskolától.

– Maguk hárman, szintén elmehetnek – mondta Tuttle, Jackson, Martin és Derrick felé fordulva. Amikor elindultak, elkaptam Jackson pillantását. Különös, aggódó tekintet ült az arcán, de intett, hogy kövessem őket a mezőre az iskolától északra, amikor végeztem.

– Régi darab – szólalt meg Tuttle, miközben a kés bőrbevonatú markolatát tapogatta –, öregebb, mint maga. Az apjáé?

Bólintottam.

– Gondoltam – mondta halkan. – Úgy tudom megsebesült.

Bólintottam, miközben keserű gombóc kezdett növekedni a torkomban.

– Értem – folytatta Tuttle. Finoman végighúzta ujját a kés pengéjén. – Nem engedem meg a rendbontást ezen a helyen, Mr. Quinn. Elég, ha odakint káosz uralkodik. A rend fenntartására számos büntetéstípus létezik diákjaim számára. Szeretné tudni, melyek ezek?

Földbe gyökerezve álltam, egyetlen szót sem tudtam kinyögni.

– Ott van az elzárás. Van a plusz házi feladat, és az iskolaépület takarítása. Ha ez nem lenne elég, akkor következik a rövid, de fájdalmas testi fenyítés. Az olyanoknak, mint maga, akiknek nincsenek kötődései ehhez a városhoz, úgy hiszem, más utat kellene választani, azt, amelyet úgy hallottam, Caleb Henry és még néhányan, már előszeretettel gyakorolnak. A száműzetést. Először az iskolából, aztán ha szükséges, a városból. Úgy hiszem, ezt sem maga, sem az apja nem viselné el, vagy tévedek?

Tuttle válaszra várt. Gyomromban egy bomba gyújtózsinórja sercegett. Körmeimet a tenyerembe vájtam. Ennek az embernek, akit nem ismerek, akivel soha korábban nem találkoztam, ilyen hatalma lenne felettem és apám felett… Minden erőmre szükség volt, hogy megrázzam a fejem.

– Gondoltam. Nagy szerencséjére van még egy másik lehetőség is – Tuttle felém fordította a kés markolatát –, mégpedig a szigorú figyelmeztetés. Vigye ezt haza, és többé ne hozza magával az iskolába. Megértette?

Egy pillanatra elbizonytalanodtam, azt hittem, hogy ez valami csapda, de aztán elvettem tőle a kést. Tuttle a háta mögött összekulcsolta a kezeit, majd sietős léptekkel távozott.

– Szemmel tartom magát, Mr. Quinn! – vetette még hátra a vállai fölött. Aztán eltűnt.

Nekizuhantam a téglafalnak. Becsuktam a szemem, arcom eltorzult az éles fejfájástól, ami belém hasított, és ami a koponyám hátsó felét elárasztotta. Mégis, mire számítottam? Először is Jenny meglátja, ahogy elásom azokat a tárgyakat az erdőben, aztán meg ez.

Will azt mondta, gondoskodik róla, hogy apa és én ne maradjunk itt sokáig. Kezdtem látni, hogyan akarja véghezvinni a tervét. Azzal, hogy iskolába járok, már nem tudtam segíteni a helyzetünkön, még ha akartam volna sem. Tudhattam volna. Belevertem a fejem a téglafalba, hogy kitisztuljon a zsibbasztó fájdalomtól.

– Hát, ez elég szörnyű volt! – Derrick hangjára nyitottam ki a szemem, aki mögöttem állt idétlen vigyorral, Martin és Jackson társaságában. – Éppen egy ilyen kis izgalomra volt szükségünk a baseball-meccs előtt! Nem igaz?

Hangja úgy csörömpölt a fejemben, mint a törött üveg. Elléptem a téglafaltól, és egyetlen szó nélkül elviharzottam mellőlük.

– Hé, most meg hová mész? – kiáltott utánam Derrick, miközben megpróbált lépést tartani velem, nyomunkban a többiekkel.

– Szükségünk van rád! Lehetnél a második bázis!

– Hagyj békén, Derrick!

– Na, de…

– Nem akarok részt venni semmilyen hülye játékban, érted?

– Hülye játék? Most szórakozol? Játszottál már baseballt? Mármint, mi a túrót csináltál az elmúlt években?

– Ne már, Derrick! Lehet, hogy minden idejét azzal töltötte, hogy élelmet, meg szállást meg ilyeneket keresett.

– Ez talált, ott a pont, Green! – felelte Derrick, és közelebb húzódott hozzám, vörös arcát egyenesen az enyémhez nyomta. – De most már nem kell kaja és szállás után kutatnod, nem igaz?

Rámeredtem, de ő csak folytatta.

– Jó, értem. Rohadt egy napod volt, ezt nem vitatom – folytatta Derrick. – Tudom, a legtöbben ezen a ponton hátralépnének és elengednének, összeszednék gondolataikat, vagy bármi egyéb, de én képtelen vagyok rá. Anya szerint van valami izé a fejemben, aminek köszönhetően, ha egyszer valamibe belekezdek, akkor nem tudok leállni róla, és csak bepörgetem magam. Azt mondta, hogy az ő gyerekkorában ezt hiperaktivitásnak hívták és Ritalint kellett szedni rá, de most… ha-ha! Mindenkinek be kell érnie velem úgy, ahogy vagyok!

– Ez igaz – felelte Jackson. – Nem fog békén hagyni, amíg nem játszol, vagy amíg egyikőtök meg nem hal.

– He-he! Szép volt, Green. Figyelj Steve, most komolyan…

– Azt mondtam, hagyjatok EGYEDÜL! – ezzel nekimentem Derricknek, és olyan erővel löktem hátra, hogy megtántorodott, majd hanyatt esett a fűben.

Minden elcsendesedett, csak a vér lüktetése zakatolt a fülemben.

Derrick felnézett rám, tágra nyílt szemekkel. Jackson és Martin csendben álltak mögöttem, és vártak.

– Steve! – szólalt meg Jackson békülékeny hangon. – Ne csináld már! Mi csak megpróbáltunk…

Megfordultam, felé villantottam a szemem, erre megadóan hátra lépett, miközben Derrick mellett kirohantam az útra.

Amikor visszaértem a házhoz, a Green szülők nem voltak otthon. Becsaptam magam mögött az ajtót, a kabátomat pedig dühösen Apa ágyának támlájára hajítottam. Hogyan lehettem ilyen ostoba?Na persze, iskola. Mégis, mit gondoltam?

Ujjaim a tenyeremen lévő sebeket keresték, amikor rájuk találtam, beléjük mélyesztettem a körmömet. Összeszorítottam a fogamat. Legszívesebben összetörtem volna valamit. A kandalló mellett álló széket. A falakon sorakozó képkereteket, bennük az idiótán mosolygó hajósokkal, akik barnára sülve feküdtek a napon, anélkül, hogy bármit is sejtenének arról, hogy a világuk éppen összeomlani készül.

Elképzeltem, milyen érzés lenne, ha átnyúlnék az apával szemközti ablakon. Az üvegszilánkok szétszakítanák a bőrömet, a csontomig hatolnának, talán még meg is sértenék a csontokat. Bár elvetettem az ötletet, kezemet ökölbe szorítottam, és hátra lendítettem. Ebben a pillanatban zörejt hallottam magam mellett, ahogy apa mellkasa finoman felemelkedett, aztán megint visszahullott.

Elernyesztettem az öklömet. Will éppen azt akarja, hogy kirúgjanak innen, nem tettem már neki épp elég szolgálatot?

Ha összetörök valamit, lehet, hogy Marcus megharagszik, és akkor ez lesz az a bizonyos utolsó dobásom.

Vettem egy dühödt lélegzetet, lassan kieresztettem magamból a mindent elhomályosító haragot, helyére pedig valami hűvös és sötét, valami üresség költözött.

– Jól vagy?

Hirtelen megfordultam, és Violetet pillantottam meg az ajtóban. Hóna alatt egy nagy orvosi könyvet tartott. Megfogtam az egyik közeli széket, és apa ágyához húztam. Háttal ültem Violetnek. Mardosó bűntudat töltött el. Itt kellett volna lennem egész idő alatt. Megfogtam apa kezét. Olyan könnyű volt, mint egy maroknyi fű.

– Úgy láttam, hogy a többiek éppen most kezdik a játékot. Csodálkozom, hogy nem csatlakozol hozzájuk.

Hátranéztem a vállam fölött. Violet leült a mellettem lévő székre. Kezébe vett egy régi baseball sapkát az asztalról, és a fejére tette. A könyv kinyitva feküdt az ölében.

– Tudod, hogy ez a nemzeti sportunk.

– Pontosabban, ez volt a mi nemzeti sportunk – helyesbítettem. – Nem értem, miért beszélnek úgy Amerikáról, mintha még mindig létezne. A nagyapám ilyenkor azt mondaná… – Próbáltam visszaidézni a mondatot. Ezerszer hallottam, általában olyankor, amikor valamelyikünk kevesebbet akart gyalogolni, vagy egy kicsit többet aludt volna – …mint a táncparkett a Titanicon.

Violet könyve csendben becsukódott mögöttem. Nem mozdultam. Szemhéjaim elnehezültek, ahogy figyeltem apa lélegzését és hullámzó mellkasát.

Odakint az ősz még megmaradt levelei ide-oda lengedeztek a gyengülő napsütésben. Két gyerek, egy fiú és egy lány széles, ragyogó arccal játszottak a parkban. Elfordítottam a tekintetem és a szemem Violet szekrényére szegeződött a másik szobában. Arra a szekrényre, amiről csak én tudtam, hogy néhány dolog hiányzik belőle.

– Miért segítenek nekünk?

– Miért ne segítenénk?

– Nem ismernek minket – folytattam és magam is meglepődtem a bennem lévő ellenállástól. – Gyógyszert kapunk, élelmet, megosztják velünk az otthonunkat és mindezért csak nehézségekben van részük. Ez így hülyeség.

– Titeket hozott elénk az élet – felelte Violet.

– Ez nem válasz.

Violet keresztbe fonta karjait a mellkasa előtt, és a vállaim felett kinézett az ablakon. – Volt idő, amikor az emberek segítettek egymásnak – magyarázta. – Úgy egy kicsit jobb volt a világ. Nem volt tökéletes, de jobb volt. Mi hiszünk abban, hogy azok az idők visszatérhetnek.

– De mi van, ha tévednek? – kérdeztem vissza.

Violet megborzongott. – Talán tényleg a Titanic fedélzetén vagyunk – mondta. – Lehet, hogy az Összeomlásnak még nincs vége, és holnapra minden megsemmisül körülöttünk. Nem tudom. Azt viszont tudom, hogy milyen a világ odakint. És ha csak egy kicsit is ki tudok emelkedni belőle, ha csak egy kicsit is újra az az ember lehetek, aki a történések előtt voltam, akkor igent fogok mondani rá, még akkor is, ha csak egyetlen napig tart.

Violet az ölembe ejtette a baseball sapkát.

– Biztosan érted, mire gondolok.

Szó nélkül ott hagyott, és kiment a konyhába.

Felálltam a székről. Odakint a levelek a kék ég felé lebbentek.

Apa előttem feküdt, csendben, mint mindig. Forgatni kezdtem a Violettól kapott ócska sapkát a kezeim között.

Mit akarna apa, mit csinálna?

Egyszerre hangos nevetés hallatszott, és a kinti két gyerek elszaladt az ablak előtt. Talán hat vagy hét évesek lehettek. A lánynak hosszú aranyhaja volt, a fiú magasabb volt nála és sovány. Mindketten egy-egy botot tartottak, melyek végére színes szalagokat kötöttek. Elszaladtak a ház mellett, piros, lila és szőke csíkot húztak maguk után, mint amikor fényes színekben pompázó madarak húznak el az égen. Fejemre húztam a baseball sapkát, és néztem őket a napsütésben, aztán eltűntek a parkban.