TIZENKETTŐ

KÉSŐ ÉJJEL, AMIKOR MINDENKI ALUDT, felültem a sötétben. Felöltöztem, olyan csendesen, ahogy csak tudtam, aztán összeszedtem mindent, amire szükségem volt. Óvatosan lépkedtem, nehogy zajt csapjak – és kiosontam a városból.

Az út mentén haladtam, a fehér útjelző kövek felé, amelyek csak úgy csillogtak a holdfényben. Szerencsére résnyire nyitva volt a kapu, úgyhogy éppen átfértem, anélkül, hogy a rozsdás fém megnyikordult volna, mert az bizonyára fellármázza az egész várost. Amikor átjutottam a kapun, a füves mező másik oldalán húzódó erdő felé vettem az irányt. Talán egy órányi időbe tellett, hogy átjussak az erdőn. Mire kijutottam az autóút szétrepedezett maradványaira a túlsó oldalon, a bakancsom csupa sár lett, karjaim pedig tele voltak horzsolással a fák közé nőtt tüskés bokrok miatt.

Az út túloldalán elterülő táj sötét volt, mint a palatábla. Úgy tűnt, hogy a végtelenségig elhúzódik nyugat felé, csupán csalitosok törték meg itt-ott, míg végül fel nem szaladt a távolban már alig kivehető hegyekre. Északon a Golden Acorn nevű kaszinó, valamint a Starbucks maradványai látszottak. Reklámtábláik a sötét égbolt felé nyújtóztak.

Felfelé indultam a dombon a fák takarásában, aztán kihúztam a gézbe tekert csomagot a kabátom zsebéből és kinyitottam. Kezemben ott csillogott a két orvosságos üveg, az a néhány fém műszer, aminek semmilyen értéke nem volt a piacon. Bűntudat vágódott a mellkasomba. Nem vagyok tolvaj, futott át a fejemen megint. A helyzet ezzel együtt úgy állt, hogy ha felfedezik a lopást, és akár apát, akár engem kizavarna Caleb a városból, vagy arra kényszerítene, hogy magunk meneküljünk el, az számunkra halálos következményekkel járna.

Nincsen szekerünk. Nincsen élelmünk. Nincsen árunk, amit eladhatnánk. Nem hagyhattam, hogy idáig fajuljanak a dolgok. Mivel más nem volt körülöttem, az én, és csak is az én felelősségem volt, hogy mi történik majd velünk.

Találtam egy éles, lapos követ, letakarítottam róla a leveleket, és ásni kezdtem a puha talajban. Amikor elkészültem, a lyuk megfelelően széles volt és lehetett vagy fél méter mély. Óvatosan az aljára helyeztem a gézbe tekert orvosságos üvegeket, a ceruzát, a piros gumilabdát és a régi ötcentest. A gézbe tekert orvosságos üvegek úgy feküdtek a földben, mint két lepelbe burkolt test. Gyorsan betemettem az üreget, aztán rátettem a kődarabot, és visszaültem a dombra. Könyökömre támaszkodtam, beleszippantottam a hűvös levegőbe, mely az erdő és rothadó levelek illatát hozta felém. Ismét eltöltött a bűntudat érzése. Kezem a zsebem felé indult. Előhúztam anya fényképét, és a holdfény felé tartottam. Néhány órával azt követően, hogy a fénykép készült, megint a táborban voltunk. Én besurrantam anya és apa sátrába, ott aztán befészkeltem magam közéjük. Anya gyertyát gyújtott, kinyitotta kevés könyveink egyikét, közben átkarolt. Apa közben a könyvet lapozgatta. Anya hangosan felolvasta az egyik bekezdést, aztán én a következőt, mindketten olyan halkan, hogy ne keltsük fel nagyapát.

Amikor megakadtam egy-egy szónál, amelyet nem ismertem, vagy nem tudtam kiejteni, anya az elnyűtt szótárunkért nyúlt, ahol megkerestük az adott szó értelmét és hogy hogyan kell kiejteni. Addig ismételtünk, amíg tökéletes nem lett. Ilyenkor úgy éreztem, egy meredek, kövekkel teli dombon mászunk felfelé, izzadunk, míg fel nem érünk a csúcsra, a sík és ragyogó vidék fölé.

Így olvastuk végig a Csibészt, a Charlie és a csokigyárat és a Szép reményeket. Anya szájáról csak úgy peregtek a szavak, tiszta magas hangja úgy csengett, mint a madárcsicsergés, vagy mint egy csengő. Addig olvastunk, míg lecsukódott a szemünk, és anya és apa szuszogása a két oldalamon álomba nem ringatott.

Nagyapa meg volt győződve róla, hogy szüleim csak az időt vesztegetik azzal, hogy olvasni tanítanak, és bizonyos mértékig én is egyetértettem vele. Én is kereskedő akartam lenni, ahogyan ő és az apám is az volt. Mi haszna lett volna az olvasásnak?

Anya azt mondta, lehet, hogy a világ nem lesz mindig olyan, mint amilyen most. Ha pedig így lesz, az is fontos, hogy néha olyan dolgokkal is foglalkozzunk, amelyeknek nincsen gyakorlati hasznuk. Mint az olvasás vagy a fényképezés.

Azt szokta mondani, hogy többnek kell lennünk annál, mint amit a világ csinál belőlünk.

Ekkor megreccsent egy ág és néhány levél hullott alá a bal oldalamon. A fák közé meredtem, kezem a késem markolatát kereste. Minden elmosódott körülöttem, úgy örvénylett, mintha az egész erdő víz alatt állt volna. A szememhez nyúltam. Megint könnyes volt. Sírtam, és még csak észre sem vettem, hogy sírok.

Ostoba kisgyerek. Koszos kabátom ujjával kitöröltem a könnyeket a szememből, de látni így sem láttam semmit.

Lehet, hogy nincs is mit látni. Talán egy szarvas, vagy egy kóbor kutya.

Levelekkel fedtem el az üreget, hogy belesimuljon a tájba, aztán – félig belemélyesztve a követ az üreg szájába – megjelöltem a helyet.

Mindegy, mit gondolt volna anya. Ahogy nagyapa, ő is elment. Én viszont itt voltam.

Figyeltem az autóutat és a mögötte elterülő sík, szürke-fekete tájat. A csillagok a fejem felett szétterülő vastag boltozaton úgy szűrődtek át, mintha apró, törött üvegdarabkák lennének. Ahogy apa jobban lesz, kijövünk a városból és itt megállunk, innentől kezdve pedig újra kereskedni kezdünk. Minden visszatér majd a régi, megszokott kerékvágásba.

Az egyetlen kérdés az volt, mit csinálok majd addig?