I. A SZÍNPAD

Ahogy járműve megállt, Beetchermarlf érezte, hogy a vibrálás megszűnik alatta, de ösztönösen kinézett, mielőtt elengedte volna a Kwembly kormányrúdját. Kár volt a fáradságért. A nap vagy inkább az a test, amit napnak képzelt, már majdnem húsz órája lenyugodott. Az ég még túl fényes volt ahhoz, hogy a csillagokat is látni lehessen, de a jellegtelen piszkos hómező részleteit már nem lehetett kivenni. Mögötte, az egyetlen irányban, amerre a híd közepéről nem láthatott, a Kwembly nyoma nyújthatott volna némi támpontot, de a kormányrúd mellől nem tehetett felbecsülni a jármű sebességét.

A kapitány, aki a kormányos fölötti emelvényen tartózkodott, pontosan tudta, mit jelent beosztottja felemelt feje. Ha esetleg mulatott is rajta, nem mutatta. Hiába töltötte majdnem két emberi élet hosszát a Meszklin kiszámíthatatlan óceánjain, soha nem tanulta meg kedvelni a bizonytalanságot, csupán elfogadta. Önbizalmát nem fokozta, hogy – több mint három parszeknyire a saját világától – szárazföldön navigálja hajóját, melynek működését sem értette teljesen. Átérezte a nála fiatalabb kormányos tétovaságát.

– Megálltunk, kormányos. Rögzítse a kormányrudat, és lásson a nagy szervizeléshez. Tíz órát maradunk.

– Igen, uram. – Beetchermarlf becsúsztatta a rudat a rögzítőtoronyba. Az órájára pillantott. Még több mint egy óráig szolgálatban lesz a hídon. Ellenőrizni kezdte a huzalokat; melyek a kormányrudat összekötötték a Kwembly elülső lánctalpaival.

A huzalok jól látszottak, mert a létfontosságú berendezéseket nem rejtették fal mögé. A hatalmas „hajó” és tizenegy társának építői nem sokat adtak az esztétikus külsőre. Pár másodperc alatt megbizonyosodott róla, hogy a hídon belül lévő néhány centiméteres huzaldarabon még nyoma sincs az elhasználódásnak. A kormányos intett a kapitánynak, aztán kopogott a fedélzeten, megvárta, míg lentről válaszolnak, majd felnyitotta a jobb oldali csapóajtót, és eltűnt a lefelé vezető rámpán.

Dondragmer nem túl nagy érdeklődéssel figyelte távozását. Gondolatai máshol jártak. A kormányos különben is megbízható tengerész volt. Egyelőre félretette ezt a problémát, és negyvenöt centis teste elülső részét addig emelte, míg a feje egy vonalba került a szócsövekkel. Szirénázásszerű bömböléssel kezdte, amit egy meszklini tájfunban is hallani lehetett volna, a dhrawni hómező csöndjében azonban majdnem nevetséges volt.

– A kapitány beszél. Tíz órát állunk, ennyi idő jut a karbantartásra. A szolgálatos legénység fogjon hozzá. A kutatószemélyzet követi a szokásos programot, és feltétlenül jelezze a hídnak, ha ki akar menni a hajóból. Repülést csak akkor engedélyezek, ha a felderítőgépeket már átvizsgálták. Gépház, jelentsen!

– Gépház rendben. – A hang valamivel mélyebb volt, mint Dondragmeré.

– Növényház jelentsen!

– Növényház rendben.

– Híradós részleg, jelentsen!

– Rendben.

– Kervenser, jöjjön a hídra! Kimegyek a hajóból. Kutatórészleg, meghatározni a kinti viszonyokat!

– Egy pillanat, kapitány úr. – Rövid szünet következett. – Hőmérséklet 77; nyomás 26,1; szél 21 foknál egyenletes, 200 kötél óránként; oxigénhányad-mérő 0.0122.

– Köszönöm. Nem is olyan rossz.

– Nem. Kapitány úr, szeretnék önnel tartani, hogy talajmintát vegyek. Felállíthatjuk a fúrót? Tíz óra hosszú idő.

– Rendben. Valószínűleg már kint leszek, mire a légzsiliphez érnek a felszereléssel. Mondják meg Kervensernek, hányan mennek ki, hogy beírhassa a hajónaplóba.

– Köszönöm, kapitány úr! Sietünk.

Dondragmer lazított. Váltótársa megérkezése előtt úgysem hagyná el a hidat, még álló motorok esetén sem, és eltart néhány percig, mire Kervenser odaér, hiszen neki is át kell adnia a szolgálatot valakinek. A várakozás nem idegesítő; bőven akadt gondolkodnivalója. Dondragmer nem tartozott az aggódó típushoz (a meszklini idegrendszer nem így reagált a bizonytalanságra), de szerette végiggondolni a szituációkat, mielőtt átéli őket.

Az, hogy a Kwembly bármilyen műszaki hiba esetén tíz-tizenkétezer mérföldre volt a segítségtől, önmagában nem jelentett létező problémát. Alapjában véve a mostani sem sokban különbözött azoktól a helyzetektől, amelyekkel a Meszklin tengerein egy kapitánynak szembe kellett néznie. Békés önbizalmát többnyire a parancsnokságára bízott hajó borzolta fel. Egyáltalán nem emlékeztetett az ő ideális hajójára, a pallókból összeállított mozgékony szerkezetre. Biztosították róla, hogy amennyiben a szükség úgy hozza, a Kwembly képes lesz úszni; sőt a távoli Meszklinen, ahol építették, ezt ki is próbálták. Csakhogy azóta szétszedték, űrkompon feljuttatták egy csillagközi űrhajóhoz, majd a három parszekes ugrás után ismét átrakták, ezúttal egy egészen másféle űrkompra, mígnem a Dhrawn felszínén újra összeállították. Dondragmer személyesen felügyelt a Kwembly és testvérhajói szétszedésére és összeszerelésére, de a közbenső állomásoknál nem volt jelen. Ez volt a fő oka annak, hogy ki akart jutni a hajóból: igen jó véleménnyel volt Beetchermarlfról és a válogatott legénység többi tagjáról, de a személyesen szerzett tapasztalatot ez a tény sem pótolhatta.

Ezt természetesen nem hozta szóba, mikor Kervenser a hídra ért. Magától értetődő volt, és valószínűleg az első tiszt is ugyanígy vélekedett.

– Folyik a karbantartás. A kutatók kimennek fúrni, éri pedig ellenőrizni – összegezte Dondragmer szűkszavúan. – Ha kell, jelezz a külső reflektorokkal! Vigyázz rá!

Kervenser vidáman csapta össze két ollóját.

– Ne félj, Don.

– Jó mulatást! – A kapitány a nyitva hagyott csapóajtón keresztül távozott, s közben eszébe jutott, hogy az első tiszt korántsem olyan nyugodt, mint amilyennek ez a búcsúzás mutatta.

A főzsilip négy fedélzettel lejjebb és húsz méterrel hátrább volt. Dondragmer sokszor megállt az úton, hogy a kötelek, rudak és csövek között dolgozó személyzet tagjaival beszéljen. Elérte a főzsilipet. Négy kutató már odacipelte a fúrófelszerelést, és éppen a védőruhát vették fel. A kapitány kritikus szemmel figyelte, miként bújtatják bele hosszú testüket és számos lábukat az átlátszó ruhákba, hogy ellenőrzik a légmentességet, a hidrogén- és argonkészleteket. Mikor mindezzel készen lettek, a kapitány a zsilipbe terelte őket, és ő is nekiállt beöltözni. Mire kiért, a többiek már nagyban dolgoztak a berendezés felállításán.

Rájuk pillantott, ahogy megállt a zsiliptől a talajra vezető rámpa tetején. Tudta, mit csinálnak, és megbízott bennük. Az időjárás azonban errefelé szokatlan volt: nem lehetett kiszámítani. Még be sem csukta a légzsilip külső ajtaját, már az eget kémlelte, legalábbis azt a részét, amit a mögötte tornyosuló hajó nem takart el.

Lassan, nagyon lassan mélyült a sötétség, gyengült a nap fénye; a Dhrawn két hónap alatt fordult meg a tengelye körül. Mint a Meszklinen, a horizont itt is valahol fölöttük látszott. A jelenséget a gravitáció okozta, mert összenyomta a légkört. A csillagok, mikor végre feltűntek, csak pislákoltak. Dondragmer a hajó eleje felé tekintett, de a déli sarkot mutató ikercsillagok, a Fomalhaut és a Sol még nem látszottak.

Néhány felhő úszott gyorsan nyugat felé; a légkör felsőbb régióiban nappal ez így szokásos. A légmozgás a talajszintinek fordítottja volt. Dondragmer tudta, hogy a szélirány hamarosan megváltozik. Sok ezer kilométerrel nyugatabbra olyan vidék terült el, ahol a naplemente az itteninél nagyobb hőmérséklet-különbségeket idéz elő. A bekövetkező változást nem tudta felmérni, hiányzott hozzá a képzettsége, hiába sajátította el az idegen bolygók meteorológiájának és fizikájának egy részét.

Egyelőre azonban minden jól ment. Elsétált a hajótól, részben, hogy az égbolt többi részét is szemügyre vehesse, részben pedig, mert szerette volna a hajója egészét látni, mielőtt részleteiben is átvizsgálja.

A nyugati ég sem tűnt fenyegetőbbnek, mint a keleti, nem is vesztegetett rá többet egy pillantásnál.

A Kwembly úgy nézett ki, mint máskor. Emberi szemmel nézve egy fölülről megnyomott, kenyértésztából gyúrt szivarra emlékeztetett. Harminc méter hosszú volt, hat és fél méter széles, és legmagasabb pontja – itt volt a híd – majdnem hat méterrel volt a hó felett. A hatméteres kiszögellés nemigen harmonizált a hajótest lágy vonalaival, de lehetővé tette, hogy a kormányos, a kapitány és a hídon lévő személyzet még azt a területet is lássa, ahol az elülső lánctalpak taposták a földet.

A jármű lapos alja majdnem harminc centire volt a hó fölött. A hajó súlyát egymásba érő kisebb, egyedi görgőzésű lánctalpakkal hordozták, melyeket kábelrendszer kapcsolt össze. Ennek segítségével a Kwembly szűk körön belül is meg tudott fordulni. A lánctalpakat a hajótesttől egy pneumatikus matrachoz hasonló szerkezet választotta el, amely elosztotta a húzóerőt, és rugalmasan alkalmazkodott a kisebb talajegyenetlenségekhez.

Hernyószerű alak araszolt a földhajó közelebbi oldala mentén, valószínűleg Beetchermarlf, aki a kábeleket vizsgálta. A kapitánytól hat méterre a fúróberendezés már állt. Fölötte a domború hajótesten a legénység több tagja vizsgálta a lemezillesztésekét, olyan fogódzókba kapaszkodva, melyeket a kapitány abból a távolságból alig látott. A meszkliniták számára fölöttébb idegesítő tevékenység volt ez. Mivel olyan világon nőttek fel, ahol a gravitáció a földinél hatszázszor erősebb, számukra a tériszony teljesen normális és egészséges állapotnak számított. A Dhrawn gyenge tömegvonzása a mászást megkönnyítette, de a hajótest külső borításának ellenőrzése így is sok kellemetlenséget okozott. Dondragmer visszakúszott a fehér kristályok és barna por keverékéből álló kemény felszínen, amit néha terpeszkedő bokrok törtek meg. Felmászott a hajó oldalán, hogy segítsen a többieknek.

A nagy, hajlított lemezek oxigérinel és fluorral telített polimerekkel megkötött bőrszálakból készültek, egy olyan bolygón, amit meszklinita még sose látott, bár a legénység legtöbb tagjának már volt dolga a lakóival. Az emberi vegyészmérnökök úgy tervezték a lemezeket, hogy minden előrelátható korróziós hatásnak ellenálljanak. Tudatában voltak annak, hogy a Dhrawn a világegyetem ama kevés helyeinek egyike, amely még az ő oxigénvíz világuknál is kényelmetlenebb. A gravitációt sem hagyták figyelmen kívül, mikor a lemezeket és a kötőanyagokat készítették, az időleges cementet, amit a meszklini próbák alkalmával használtak, és a remélhetőleg véglegeseket, amelyeket az újraösszeállításnál alkalmaztak. Dondragmer tökéletesen megbízott a tervezők tudásában és szakértelmében, de számításba kellett vennie, hogy a konstruktőrök soha nem tapasztalták és nem is fogják megtapasztalni azokat a körülményeket, amelyek között az eszközöknek működniük kell. Elkészítik az ejtőernyőt, de soha nem kell ugraniuk vele – ezt a paradoxont egy meszklinita persze úgysem értené.

Bármennyire tisztelte is a kapitány az elméletet, tudta, hogy nem azonos a gyakorlattal, ezért nagy figyelemmel vizsgálta a főlemezek illesztéseit.

Mire megállapította, hogy mindegyik jó és ép, az ég észrevehetően elsötétült. Kervenser – válaszul a híd borításán hallható kopogásra és jelekre – felgyújtott néhány reflektort. A mászók lámpafény mellett fejezték be a munkájukat, majd elhagyták a hajótestet.

Beetchermarlf is előkerült a hatalmas test alól, és jelentette, hogy a kormánykábelek tökéletes állapotban vannak. A fúrónál dolgozók már több méternyi magot vittek be a laboratóriumba. Úgy tűnt, az itteni „hó” felszíne majdnem teljes egészében víz, tehát hőmérséklete jóval az anyag olvadáspontja alá került, de nem tudhatták, milyen hőmérséklet uralkodik mélyebben.

A mesterséges fényben az égbolt nem tűnt olyan fenyegetőnek. Az időjárás-változás első jele hirtelen szélroham volt. A Kwembly lágyan hintázott a lánctalpain, a kormánykábelek között süvített a sűrű levegő. A meszklinitákat nem zavarta a dolog. A Dhrawn gravitációján legfeljebb egy jókora tornádó tudta volna elfújni őket. Dondragmert nem is a szél idegesítette, miközben karmait reflexszerűen a piszkos hóba vájta, hanem az, hogy nem vette észre idejében a széllökést kísérő felhőket. A bodros, több száz méter magasan szálló cirruszok – lejjebb kerülve – töredezett felhőréteggé alakultak. Csapadék még nem hullott, de a tengerészek sejtették, hogy az is jön hamar, bár formáját és erősségét nem lehetett felbecsülni. Emberi időszámítás szerint másfél éve éltek a bolygón, de még nem tudták kitanulni az ő világuknál jóval nagyobb Dhrawn összes fortélyát. A Dhrawn mindössze tengelyforgása negyedéhez ért, ennyi idő kevés a viszonyok megismeréséhez, ezt mindannyian tudták.

A kapitány hangja túlharsogta a szelet:

– Mindenki befelé! Berjendee, Reffel és Stakendee segítsenek nekem a fúrónál. Az első, aki beér, mondja meg Kervensernek, álljon készenlétben a motoroknál, hogy mikor mindenki feljutott a hajóra, az orrot a szélbe fordíthassuk.

Dondragmer tudta, hogy parancsát esetleg nem lehet végrehajtani, mert a karbantartásnak ez a fázisa nem teszi lehetővé a motorok beindítását. Mindazonáltal nem rágódott ezen. Ha végre lehet hajtani, úgyis megteszik, őrá pedig máshol van szükség. A fúróberendezés a legfontosabb; a kutatóapparátus része, s a meszkliniták kutatni jöttek a Dhrawnra. Még Dondragmer is, aki különben csak részben osztotta a meszklinitáknak az emberek iránti gyanakvását, sejtette, hogy az emberek sokkal többre becsülnék a fúróberendezést egy-két tengerész életénél.

Mire a kapitány odaért, a kutatók már kihúzták a fúrófejet, és elindultak vele befelé. Majd a kézi erővel hajtott berendezés hajtókarja és fogaskerékháza következett. A talajon már csak a támasztókeret és a vezetősínek maradtak. Ezek nem voltak annyira fontosak, hiszen emberi segítség nélkül is tudtak volna újat csinálni. Miután a szél nem erősödött, a kapitány és segítői ezeket is a hajóra cipelték. Mire elkészültek, a többiek már a hajón voltak. A hídon álló Kervenser türelmetlennek látszott.

Dondragmer megnyugodva terelte fel csoportját a rámpán, be a légzsilipbe, amelynek az ajtaját bezárta maga mögött. Harminc centi széles szegélyre jutottak, egy ugyanilyen széles folyékony ammóniamedence előtt, amely a zsilip belső részét képezte. A legnagyobb terhet cipelő kutató a hajótest külső oldalán lévőkhöz hasonló kapaszkodókon mászott le a medencébe, a többiek egyszerűen beleugrottak. A légzsilip belő fala százhúsz centiméterre nyúlt a felszín alá. A nyíláson átjutva egy másik szegélyre jutottak, ahonnan újabb ajtó vezetett a Kwembly belsejébe.

Enyhe oxigénbűz terjengett körülöttük – néhány buborék általában átjutott a légzsilipen –, de a „mindenütt jelenlévő ammóniagőz és a helyiségekben sűrűn elhelyezett katalizátorok már régen bebizonyították, hogy el tudnak bánni a mérgező anyaggal. A legtöbb meszklinita megszokta az ammónia szagát. Tudták, hogy a gáz nagyon kis koncentrációban nem okozhat bajt.

A kutatók levették a védőruhát, és eszközeikkel elindultak a laboratórium felé. Dondragmer visszaküldte a tengerészeket szokásos feladataik végzésére, maga pedig a hídra indult. Ahogy odaért, Kervenser távozni akart, de a kapitány visszaintette, és a felépítmény jobb oldalához hívta. A híd egyes részein a padló átlátszó volt. Az emberi tervezők eredetileg az egészet ilyennek szerették volna, de figyelmen kívül hagyták a meszkliniták pszichológiáját. A hajótesten való mászás sem volt valami népszerű, de hogy egy átlátszó padlón álljanak ötméteres mélység fölött, az túlment minden határon. A kapitány megállt az egyik átlátszó elem szélénél, és óvatosan lenézett.

A hatalmas jármű körül a szürkés felszín semmi változást nem mutatott; a hajót rázó szél nem hagyott nyomot a súlyos gravitáció által (ki tudja, mióta) tömörített havon. Még örvények sem tűntek fel a Kwembly mellett, megcáfolva Dondragmer ama elképzelését, hogy a lánctalpak szélénél mélyedések fognak képződni. Ameddig a reflektorok megvilágították a talajt, semmi rendkívüli nem látszott, csak a fúrólyukak és egy-egy bokor csapkodó ágai. A kapitány percekig vizsgálta a felszínt, végül az eget vette szemügyre.

Néhány fényes csillag bukkant elő a felszakadozó felhőzet mögül, de a Sark Őreit nem lehetett látni. Csak néhány fokkal álltak a déli horizont fölött, a felhők amúgy is eltakarták az égnek azt a részét. Csapadék egyelőre nem hullott, és nem tudhatták, eső lesz-e vagy hó. A kinti hőmérséklet jóval a víz olvadáspontja alatt volt, mégis a kevert csapadék tűnt valószínűnek. Dondragmer meg sem próbálta kitalálni, mi történik a majdnem tiszta vízjéggel a hajó alatt. Tudta, hogy a víz és az ammónia oldhatók egymásban, de nem volt képes megtanulni a fázisdiagramokat vagy az oldatok fagyásponttáblázatait. Ha a hó elolvad, a Kwembly majd bemutatja úszótudományát – bár ezért nem lelkesedett túlságosan.

Kervenser félbeszakította a gondolatait:

– Kapitány úr, négy vagy öt perc múlva elindulhatunk. Akar energiát?

– Még nem. Attól tartottam, hogy a szél kifújja alólunk a havat, és felborít minket, mint a sodrás egy megfeneklett hajót. Szélirányba akartam fordulni, hogy ezt elkerüljem, de egyelőre nincs veszély. Folytassák a karbantartást, de úgy, hogy szükség esetén a motorok öt percen belül indíthatók legyenek.

– Már átálltunk, kapitány úr, miután megkaptam az előző utasítását.

– Jó. A reflektorok égve maradnak, és figyeljük a talajt a hajó körül, hogy el tudjunk indulni, ha a szél lecsendesedik.

– Idegesítő, hogy nem tudjuk, meddig kell várnunk.

– Az bizony. Otthon a viharok ritkán tartanak egy napnál tovább, és sohasem hosszabbak egy „földi” óránál. Ez a bolygó viszont olyan lassan forog, hogy kontinensnyi viharok alakulhatnak ki, és több száz óráig is tombolhatnak. Ki kell várnunk a végét.

– Úgy érti, erős szélben nem indulunk el?

– Nehéz kérdés. A repülés kockázatos lenne, de légi felderítés nélkül nem tudunk akkora utat bejárni, hogy az embereknek értékelhető eredményt adhatnánk.

– Úgysem szeretek gyorsan menni, megállások nélkül pedig nem is lehet a területet igazán megismerni. Biztosan sok olyasmit szalasztanánk el, ami érdekelné ezeket a dinka embereket.

– Én azt hiszem, tudják, mit akarnak – megállapítani, hogy bolygó-e vagy csillag a Dhrawn, meg efféléket. Különben is ők állják a számlát. Elismerem persze, hogy a rutinfeladatok egy idő után unalmassá válhatnak.

Kervenser megértette a célzást, de nem válaszolt rá. Tudta, hogy a kapitány nem akarta őt megbántani, még az emberekre nézve sértő megjegyzése után sem. Ezen a ponton Dondragmer élesen különbözött legtöbb honfitársától, akik magától értetődőnek tartották, hogy a külföldiek – jó kereskedőhöz illően – nyilván a lehető legnagyobb hasznot akarják összeszedni. A kapitány mindenkinél több időt töltött az emberi, panesk és drommi tudósok között. Alapvetően megértő és szívélyes természeténél fogva úgy viselkedett velük, hogy a legtöbb sokallta az idegenekkel kapcsolatos kedvességét.

A kérdés ritkán éleződött ki, ezúttal sem vitatkoztak fölötte, mert Beetchermarlf felbukkanása csírájában elfojtotta a vitát. Beetchermarlf jelentette, hogy a személyzet végzett az ellenőrzéssel. Dondragmer utasította, hogy küldje fel váltótársát a hídra. Csend borult a helyiségre, míg a tiszt megérkezett. Takoorch azonban nem a hallgatag fajtához tartozott. Amint betoppant, elkezdte a mondókáját, melyet nyilvánvalóan párbeszédnek tekintett. Kervenser, akit általában elszórakoztatott a másik képzelete és szertelensége, hagyta, hadd beszéljen. Dondragmer csak néha figyelt rájuk, jobban érdekelte, mi megy végbe a hajón kívül, bár túl sokat nem lehetett látni.

Lekapcsolta a híd világítását és az összes reflektort, a legalsók kivételével. Így továbbra is szemmel tudta tartani a felszínt, de sokkal jobban látta az eget. A felhők továbbra is gyorsan száguldottak, de kisebbek voltak és ritkásabbak. A szél változatlan erővel süvöltőit. Egyre több csillag jelent meg. Majdnem a déli horizonton feltűnt az egyik Őr is – a meszklini hajósok így nevezték a Solt és a Fomalhautot. Nem tudta megállapítani, melyiket látja, mert mindkettő egyformán tündökölt a Dhrawn egén, és szapora pislogásuk megbízhatatlanná tette színük meghatározását. Úgyis csak rövid időre látszottak – a felhők még vonultak.

– ...a jobb oldali lemezek mind leváltak, rajtuk az egész legénységgel. Egyedül maradtam a hajón...

Még mindig nem hullott csapadék. A tisztuló ég jobb kedvre derítette a kapitányt. A laboratórium jelentette, hogy a hőmérséklet csökkent három fokkal, vagyis az ammónia olvadáspontja alá süllyedt. Egy keveréknek ez még mindig elég, hogy zűröket okozzon, ezúttal azonban a változás kedvezőnek tűnt.

– ...a Dingbartól délnyugatra eső szigeteken. A vihar partravetett, és ott feküdtünk, a hajó egyik fele összezúzva. Én...

A felhők majdnem teljesen eltűntek. A fényesebb csillagok ismerősek voltak, legtöbbjük helyzetét nem befolyásolta a három parszeknyi távolság. Dondragmernek bőven volt ideje hozzászokni a kisebb változásokhoz, és már nem is gondolt rájuk. Még egyszer megpróbálta megtalálni az őröket, de nem járt sikerrel. Talán még mindig felhők takarják az ég déli részét, de a sötétben már nem lehetett kivenni. A reflektorok kikapcsolása sem sokat segített. A másik kettő abbahagyta az anekdotázást.

– Változás, kapitány úr? – Kervenser jókedve egy csapásra eltűnt.

– Úgy néz ki. Fenn látszanak a csillagok, de délen nem. Ami azt illeti, a horizont közelében sem. Gyújtson meg egy reflektort.

Az első tiszt engedelmeskedett, s ahogy az elektronikus kapcsolót megérintette, fénynyaláb vágott a híd mögül az ég felé. Dondragmer néhány húzókötél segítségével a nyugati látóhatár felé irányította a fényforrást. Kervenser felszisszent – emberi fül a hangot sikításként érzékelte volna –, ahogy a fénysugár a talaj közelébe ért.

– Köd! – kiáltott fel a kormányos. – Nem túl sűrű, de a láthatárt eltakarja. – Dondragmer egyetértőén intett, miközben a szócső felé fordult.

– Kutatók! – szirénázta. – Elemezzék, miből van a köd és hogy árthat-e az alattunk lévő vízjégnek!

– Eltart egy ideig, míg mintát veszünk, uram – jött a válasz. – Sietünk, ahogy tudunk. Kimehetünk, vagy dolgozzunk a falon keresztül?

A kapitány habozott, hallgatta a szélzúgást, és felidézte, mit érzett kint.

– Mehetnek, de nagyon siessenek!

– Indulunk, kapitány úr.

Dondragmer intésére az első tiszt kikapcsolta a fényszórót, és átmentek a híd jobb oldalára, hogy lássák, mi történik odakint.

A kutatók igazán siettek, de mire kiértek, a köd már észrevehetően megsűrűsödött. Két hernyószerű alak jelent meg, egy hengert cipeltek. Előrementek majdnem a hídig, és felállították a berendezést – egy szélbe fordított csövet, amelynek a végére szűrőt szereltek. Jó néhány perc telt el. Végül szétszedték a berendezést, a szűrőt betették egy dobozba, ez védi meg a légzsilip folyadékától, majd visszamentek a bejárathoz.

– Szerintem legalább egy nap, amíg vegyelemzik a mintát – morgott Kervenser.

– Kétlem – válaszolt a kapitány. – Elég régóta játszanak már víz-ammónia oldatok meghatározásával, Borndender szerint nem kell más, csak a sűrűség, amennyiben a minta mennyisége elegendő.

– Akkor mi tart nekik olyan sokáig?

– Még a védőruhákból is alig bújhattak ki – mondta a kapitány türelmesen.

– Miért vennék le az előtt, hogy elviszik a mintát a laboratóriumba? Miért nem...

A szócsőből hangzó sípolás félbeszakította. Dondragmer jelentést kért.

– Majdnem tiszta ammónia, uram. Úgy hiszem, túlhűtött folyadékcseppek; az anyag habbá fagyott a szűrőben, olvadáskor jó adag külső levegőt bocsátott ki. Ha a következő néhány percben oxigént érez, ez lesz az oka. A köd ráfagyhat a hajótestre, ráfagyott a szűrőkre is. Mivel mázat von a híd odalaira, akadályozhatja a látást, de szerintem ez minden.

Dondragmer fejében ugyan egyéb is megfordult, de hallgatott.

– Először adódott elő a dolog – jegyezte meg. – Szeretném tudni, vajon nem évszakváltozás jön-e. Egyre közelebb kerülünk a bolygó napjához. Az emberek hosszabb ideig is megfigyelhették volna ezt a világot, mielőtt bennünket rávettek volna, hogy idejöjjünk. Kervenser, indítsa be a motorokat, aztán fordítsa a hajót a szélbe, és lassan induljon el, ha még kilát. Ha nem, derékszögben forduljon balra, hogy ismert terepen maradjunk. Ügyeljen a lánctalpakra, és ha valami akasztja őket, szóljon. Állítson őrszemet a bal oldali ablakhoz; hátha a nyomunk mutat valamit. Megértette?

– Az utasításokat értem, uram. De azt nem, hogy mit vár.

– Talán tévedek, de ha igazam van, akkor se tehetünk sokat. Nem lelkesedem azért, hogy kézi munkával kelljen megtisztítani a kábeleket. Reméljük, nem kerül rá sor.

– Igen, uram. – Kervenser munkához látott, s miközben a Kwembly lánctalpaiban szunnyadó atommotorok életre keltek, a kapitány egy harminc centiméter hosszú és tíz centiméter magas műanyag hasáb nyílásába illesztette egyik ollóját, babrált a kapcsolóval, aztán beszélni kezdett.