V. TÉRKÉPEZÉS

Néhány nap múlva megérkezett a legénység, és Lackland problémája jóformán egy csapásra megoldódott.

Természetesen nem az jelentette a segítséget, hogy a bennszülöttek száma gyarapodott; huszonegy meszklinita együtt sem képviselt elegendő vonóerőt, hogy megmozdítsa a megterhelt szánkót. Barlennan arra gondolt, viteti velük úgy, hogy minden sarka alá a legénységnek egy tagját állítja; és alapos fáradságába került, míg leküzdhette a rendes meszklinita ellenállást, hogy tömör tárgy alá álljanak. Amikor végre sikerült, hiábavalónak bizonyult az erőfeszítés; a fémlemez ehhez nem volt eléggé vastag, és annyira meghajlott a páncélos ember súlya alatt, hogy a sarkok kivételével az egész lelógott a földre.

Dondragmer nem szólt sokat, de amíg ezt a kísérletet végezték, némán kitekerte és összeerősítette a köteleket, amelyekkel rendszerint a vadászhálókat húzták. Ezek összekötve kellően hosszúnak bizonyultak, hogy elérjék a legközelebbi növényeket, és ezeknek a gyökere, amely általában a leghevesebb meszklini szélnek is ellenállt, megadta a kellő támogatást. Négy nap múlva a tank valamennyi leszerelhető lemezéből alkotott szánkósor visszaindult a Bree-hez Lacklanddel és az irtóztató húsrakománnyal; és nagyjából egyenletesen haladva, óránként egymérföldes sebességgel, hatvanegy nap múlva el is ért a hajóhoz. Még kétnapi munkával, a legénység még több tagjának segítségével sikerült Lacklandet páncélostul átpréselni a hajó és a kupola közötti növényzeten, és biztonságba helyezni a légzsilipjénél. Legfőbb ideje volt; a szél már annyira megerősödött, hogy maga a legénység is csak kötelek segítségével tudott visszakecmeregni a Bree-hez, és újra felhők száguldottak az égen.

Lackland előbb evett, csak azután szánta rá magát, hogy hivatalosan jelentse, mi történt a tankkal. Szerette volna szebben kikerekíteni a jelentést; úgy érezte, tudnia illenék, mi történt valójában a járművel. Kissé bajos lesz azzal vádolni valakit Tooreyn, hogy véletlenül a tank padlója alatt felejtett egy adag robbanó zselatint.

Már megnyomta a hívógombot az állomást a mesterséges bolygóval összekötő készüléken, amikor egyszer csak rádöbbent a megoldásra; és amikor Dr. Rostén barázdált arca megjelent a képernyőn, Lackland már tudta, mit mondjon.

– Doki, egy kis hézag van a tankkal.

– Hallom. Elektromos vagy műszaki hiba? Komoly?

– Alapjában műszaki, habár az elektromos berendezésnek is része van benne. Sajnos, azt hiszem, befellegzett a masinának; ami megmaradt belőle, ott áll tizennyolc mérföldre innét, nyugatnak, a part közelében.

– Gyönyörű! Ez a bolygó egész szép kis pénzűnkbe kerül. Mégis mi történt? És te hogy kerültél vissza? Alig hinném, hogy ekkora gravitációnál páncélban elsétáltál volna tizennyolc mérföldnyire.

– Nem is... Barlennan meg a legénysége vontatott be. Amennyire meg tudom ítélni a tank dolgot, a vezetőfülke és a motorház között a padló nem volt légmentesen szigetelve. Amikor kiszálltam, hogy vizsgálatokat végezzek, a meszklini atmoszféra – nagy nyomású hidrogén – beszivárgott, és elkeveredett a padló alatti normális levegővel. Ugyanez történt persze a vezetőfülkében is, de onnan az ajtón át jóformán valamennyi oxigén kizúdult és felhígult, úgyhogy már nem volt veszedelmes, mire bármi történhetett. Alatta – nos, mielőtt az oxigén kiszabadult, szikra pattant.

– Aha! És mi okozta a szikrát? Járt valamelyik motor, amikor kiszálltál?

– Igen. A kormányszervók, a dinamotorok és a többi. Aminek szívből örülök, mert ha nem járnak, a robbanás nyilván aztán következik be, hogy beszállok a tankba, és beindítom a motorokat.

– Hm! – A Rakéta-visszaszerző Különítmény vezetője kissé kedvetlennek látszott. – Feltétlenül ki kellett szállnod?

Lackland áldotta szerencséjét, hogy Rostén biokémikus.

– Talán, nem kellett volna feltétlenül. Szövetmintákat vettem egy kétszáz méteres bálnából, amelyet a vihar partra vetett a közelben. Gondoltam, nem árt, ha valaki...

– Nálad vannak a minták? – vágott a szavába Rostén.

– Nálam. Bármikor érte jöhetsz. És mellesleg, van még egy tankunk, amit magaddal hozhatnál?

– Van. Majd akkor veszem fontolóra, hogy megkaphatod-e, ha már végére érünk a télnek. Addig alighanem nagyobb biztonságban vagy a kupolában. Mivel tartósítottad a mintákat?

– Semmi különössel. Hidrogénnel; vagyis az itteni levegővel. A szokásos tartósítószereitek alighanem tönkretennék, már persze a ti szempontotokból. Nem ártana, ha minél hamarabb érte jönnétek; Barlennan azt mondja, pár száz nap elteltével mérgező lesz a húsa, úgyhogy gondolom, vannak itt mikroorganizmusok.

– Csodálnám is, ha nem volnának. Maradj; két órán belül ott leszek. – Rosten több szót nem vesztegetett a tönkrement tankra; bontotta a vonalat. Lackland mérhetetlenül megkönnyebbült. Lefeküdt; elvégre közel huszonnégy órája nem aludt egy szemhunyást sem.

A rakéta érkezésére ébredt – félig-meddig. Rosten maga jött le, ami egyáltalán nem volt meglepő. Még csak ki se kászálódott a páncéljából; fogta a palackokat, amelyeket Lackland a légzsilipben hagyott, hogy minimálisra csökkentse az oxigénártalom veszélyét, egy pillantást vetett Lacklandre, nyomban látta, milyen állapotban van, és ellentmondást nem tűrő hangon visszaparancsolta az ágyba.

– Az anyag alighanem megér egy tankot – mondta Rosten. – Most pedig aludj! Meg kell még oldanod egypár problémát. Majd később beszélgetünk, amikor talán már emlékezni fogsz rá, amit mondtam. Viszlát! – És már csapódott is mögötte a légzsilip ajtaja.

Lackland csakugyan nem emlékezett Rosten búcsúszavaira; sok óra elteltével azonban, amikor kialudta magát, és megint jóllakott, maga Rosten emlékeztette rá.

– A tél, amikor Barlennan nem is remélheti, hogy utazhat, még három és fél hónapig tart – kezdte jóformán bevezetés nélkül. – Töméntelen mennyiségű telefotónk van idefent, amelyeket még nem illesztettünk össze szabályos térképpé, de igyekeztünk a tényleges elhelyezés szerint összeállítani. A nyelvi nehézségek miatt nem tudtunk valódi térképet készíteni. A te munkád az lesz a tél hátralevő részében, hogy ülj össze Barlennan barátoddal a fotók fölött, készítsetek használható térképet, és tervezzétek meg az útvonalat, amelyen Barlennanék a lehető leggyorsabban eljutnak az anyaghoz, amelyet meg akarunk menteni.

– Csakhogy Barlennan nem akar gyorsan odaérni. Ő felderítő-kereskedő útra indult, mi csak véletlenül kerültünk az útjába. Rengeteg segítségét nem tudtuk mással viszonozni, mint folyamatos időjárásjelentéssel.

– Ezt tudom. Ezért vagy idelent, ha már elfelejtetted volna; állítólag diplomata vagy. Nem várok csodát, egyikünk sem, és mindannyian jó viszonyban akarunk maradni Barlennannal. Csakhogy azon a rakétán kétmilliárd dollár értékű speciális felszerelés van, és a rakéta nem tudja elhagyni a sarkot. És a benne levő tudományos anyag a szó legszorosabb értelmében felbecsülhetetlen!...

– Tudom, és igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt – vágott közbe Lackland –, de a dolog fontosságát nem tudom a bennszülöttekkel megértetni. Ez nem azt jelenti, mintha lebecsülném Barlennan felfogóképességét, csak egyszerűen nincs meg a megfelelő előképzettsége. Figyeljétek, mikor hagy alább a vihar, hogy Barlennan, amikor csak lehet, feljöhessen, és tanulmányozhassa a fényképeket.

– Nem tudnál holmi menedékfélét összeeszkábálni neki az egyik ablak előtt, hogy rossz időben is ott maradhasson?

– Egyszer ajánlottam, de olyankor nem hajlandó otthagyni a hajóját meg a legénységét. Meg is értem.

– No persze. Nos, tégy meg mindent, nem kell magyaráznom, miről van szó. Az összegyűjtött anyagból többet tudhatunk meg a gravitációról, mint Einstein óta bárki. – Rosten bontott; a téli munka elkezdődött.

A bolygóra leszállt kutatórakétát, amelyet távirányítással tettek le Meszklin déli sarka közelében, és amely az adatok valószínű rögzítése után nem tudott felszállni, már megtalálták, s a helyét bemérték. Más dolog volt azonban a Bree téli kikötőjének közeléből megtalálni az oda vezető tengeri vagy szárazföldi útvonalat. Az óceánon nem volt különösebben rossz a hajózás, negyven-negyvenötezer mérföldet kellene megtenniük a part mentén, közel a felét olyan vízen, amelyet Barlennan emberei már ismertek, és a mentőexpedíció már viszonylag közel kerülne a tehetetlen géphez. Ez a „viszonylag közel” is sajnálatos módon mintegy négyezer mérföldet jelentett; és ezen a partszakaszon nem voltak nagyobb folyók; amelyek lényegesen megrövidítették volna a szárazföldön megteendő utat.

Az egyik, a Bree számára könnyen hajózható folyó a kiszemelt hely ötvenmérföldes körzetében volt; itt azonban olyan óceánba ömlött, amelynek semmiféle látható kapcsolata nem volt azzal a tengerrel, amelyen Barlennanék hajóztak. Az utóbbi hosszú, keskeny, szabálytalan tengerláncolat volt, Lackland állomásának környékén; az egyenlítőtől valamelyest északra kezdődött, és majdnem az egyenlítőig nyúlt a bolygó túloldalán. Útja meglehetősen közel haladt el a déli sarkhoz – már meszklini viszonylatban meglehetősen közel. A másik tenger, amelybe a rakéta közelében található folyó ömlött, szélesebb volt, és partvonala szabályosabb; a szóban forgó folyótorkolat nagyjából a legdélibb pontján nyílt, és az is az egyenlítőig terjedt, sőt még azon is túl, ahol végül elvegyült az északi jégtakaróval. Az első óceánláncolattól keletre feküdt, és láthatólag keskeny, a sarktól az egyenlítőig húzódó földnyelv választotta el tőle – a „keskeny” természetesen ismét meszklini értelemben értendő. Ahogy a fényképeket lassan összeállították, Lackland arra a következtetésre jutott, hogy a földnyelv szélessége kétezertől közel hétezer mérföldig terjed.

– Jó hasznát vehetnénk egy átjárónak az egyik tengerből a másikba, Barl – jegyezte meg egyik nap Lackland. A meszklinita kényelmesen nyújtózott pallóján az ablak előtt, és némán bólintott. Túl voltak már a tél derekán; a nagyobbik nap észrevehetően halványult, ahogy gyors ívét, végighúzta észak felé az égbolton. – Biztos, hogy nincs valahol ilyen átjáró? Végtére is ezeket a fényképeket javarészt ősszel készítették, és te azt mondod, hogy tavasszal jóval magasabb az óceán szintje.

– Se ősszel, se tavasszal nem ismerünk semmiféle átjárót – válaszolt a kapitány. – Egyet-mást tudunk az óceánról, amelyet említettél, de nagyon keveset. Túlságosan sokféle nép él a két óceán közötti szárazföldön, nemigen lehet velük kapcsolatot teremteni. Egyetlen karavánnak két évbe telne az út, és általában nem mennek el olyan messzire. Az áru sok kézen megy át, míg odaér, és mire a földnyelv nyugati tengeri kikötőiben a kereskedőhajókra kerül, már nehéz megállapítani az eredetét. Ha ilyesféle átjáró egyáltalán létezik, itt kell hogy legyen a Perem közelében, a jóformán még felderítetlen területen. A térképünk, amit te meg én csinálunk, még nem terjed odáig. Annyi biztos, hogy az ősz folyamán innen délre nincs ilyen átjáró. Végighajóztam ősszel az egész partvonalat, ne feledd. Persze lehetséges, hogy ez a part átnyúlik a másik tengerig; mi keleti irányban követtük több ezer mérföldön, és nem tudjuk, azon túl mennyire megy.

– Emlékezetem szerint kétezer mérfölddel a külső fok után megint észak felé kanyarodik, Barl, de persze ez is ősszel volt, amikor én láttam. Nem lesz könnyű hasznavehető térképet készíteni a világotokról. Nagyon is sokat változik. Szívem szerint jövő őszig várnék, hogy az elkészült térképnek hasznát is vegyük, de az az én időszámításom szerint még négy év. Olyan sokáig nem maradhatok.

– Visszamehetnél a ti világotokba, és ott maradhatnál addig, habár igazán sajnálnám, ha elmennél.

– Meglehetősen hosszú út lenne, Barlennan.

– Milyen hosszú?

Nos... a ti mértékegységeitekkel nem megyünk sokra. Nézzük csak. A fénysugár, mondjuk, négyötöd másodperc alatt kerüli meg Meszklin „Perem”-ét. – Ezt az időtartamot órájával érzékeltette; Barlennan érdeklődve figyelte. Ugyanaz a sugár az én időszámításom szerint tizenegy év, vagyis a tietek szerint körülbelül két és egy negyed év alatt érne innen az én hazámba.

– Tehát a ti világotok olyan messze van, hogy nem lehet odalátni? Erről még sosem beszéltél.

– Nem voltam benne bizonyos, hogy kellően áthidaltuk-e már a nyelvi nehézségeket. Nem, az én világomra nem lehet odalátni, de a napunkat megmutatom, mihelyt vége a télnek, és a tiéteknek a megfelelő oldalán leszünk.

Az utolsó megjegyzés magas volt Barlennan-nak, de nem kérdezett semmit. Ő csak két napot ismert: a fényes Belne kelte-nyugta hozta a nappalt és az éjszakát, a halványabb Esstes pedig e pillanatban is látszott az éjszakai égen. Alig fél év múlva, nyár derekán a kettő egymás mellett lesz az égen, és akkor a halványabb alig látszik; de Barlennan sosem törte a fejét ezeken a változásokon.

Lackland letette a fényképet, amelyet épp nézett, és gondolataiba merült. A szoba padlóját lazán összeillesztett képek borították; azt a vidéket, amelyet Barlennan legjobban ismert, már elég pontosan feltérképezték. Hanem azért még messze voltak attól, hogy az ember előretolt állásának térsége is szerepeljen a térképeken; és az ember máris türelmetlenkedett, mert a fényképek sehogy sem akartak összeilleszkedni. Ha gömb alakú vagy megközelítőleg gömb alakú világgal lenne dolguk, mint amilyen a Föld vagy a Mars, szinte gondolkodás nélkül alkalmazta volna a megfelelő vetületkorrekciót a kisebb térképen, amelyen dolgozott, és amely a helyiség egyik oldalán álló asztalt beborította; Meszklin azonban megközelítőleg sem volt gömb alakú. Lackland már rég rájött, hogy a Bree Kupájának arányai nagyjából helyesek. A Kupa átmérője tizenöt centiméter, a mélysége három és fél, hajlata sima, de nem egyenletes.

A fényképek összeillesztésének nehézségéhez járult az is, hogy a bolygó felszíne viszonylag sima, alig van kiemelkedő topográfiai jellegzetessége; s még ahol vannak is hegyek-völgyek, az egymás mellé rakott fényképek más-más árnyalata ugyancsak megnehezítette az összehasonlítást. A rendes fényképezési eljárást valósággal felborította, hogy a fényesebb nap nem egészen kilenc perc alatt tette meg útját a keleti és a nyugati látóhatár között; egyetlen sorozat egymást követő fényképei olykor szinte ellenkező irányból kapták a megvilágítást.

– Nemigen boldogulunk, Barl – mondta fáradtan Lackland. – Addig érdemes volt próbálkozni, amíg remélhettük, hogy át lehet vágni valahol, de mint mondod, ilyen átjáró nincs. Te tengerész vagy, nem karavángazda; az a négyezer mérföld szárazföldön, épp ahol a legnagyobb a gravitáció, csúnyán bead nekünk.

– Az a képességed, amellyel repülni tudsz, nem változtatja meg a súlyodat?

– Nem – mosolygott Lackland. – Idővel, ha leolvashatjuk a műszerek eredményeit a rakétán, amely a déli sarkotokon vesztegel, majd erről is megtudunk egyet-mást. Épp ez volt a rakéta célja, Barlennan; a ti világotok sarkain van a világegyetem általunk elérhető pontjai közül a legszörnyűségesebb felületi nehézkedés. Van sok egyéb világ, ami még a tiéteknél is tömörebb, közelebb is van hozzánk, de nem forog úgy, mint Meszklin; és jóformán teljesen gömb alakú. Mi épp abban az irdatlan gravitációs térben akartunk méréseket végezni – mindenféle mérést. Számokkal nem is lehet kifejezni azoknak a műszereknek az értékét, amelyeket erre az útra terveztek és küldtek; amikor a rakéta nem reagált a felszállási jelzésre, tíz bolygó kormányzata rendült meg. Muszáj megszereznünk az adatokat, még ha csatornát kell is ásnunk, hogy átjuttassuk a Bree-t arra a másik óceánra.

– De hat miféle szerkezeteket szállított az a rakéta? – kérdezte Barlennan. És szinte az elhangzása pillanatában vissza is szerette volna szippantania kérdést. A Repülő talán eltűnődik, hogy miért ez a nagy kíváncsiság, és még a végén gyanút fog a kapitány indítékait illetően. Lackland azonban természetesnek tartotta a kérdést.

– Sajnos nemigen tudnám megmagyarázni, Barl. Számodra semmit sem mondanak az ilyen szavak: „elektron”, „mágnesesség”, „kvantum” meg egy sereg egyéb. A rakéta hajtóművét talán megértenéd, de nem biztos. – Lackland szemmel láthatóan tökéletesen gyanútlan volt, Barlennan mégis úgy határozott; nem firtatja a kérdést.

– Nem volna jó kikeresni azokat a képeket, amelyek az innen keletre eső partot és szárazföldi területet mutatják?

– Azt hiszem, arra van némi esély, hogy találkoznak – felelte Lackland. – Nem állítom, hogy tökéletesen ismerem az egész területet. Talán lent, a jégtakaró közelében. Milyen hideget bírnak el az embereid?

– Rossz, ha a tenger befagy, de kibírjuk, már persze ha nincs sokkal hidegebb, mint most. Miért?

– Mert előfordulhat, hogy meg kell közelítenetek az északi jégtakarót. Na, majd meglátjuk. – A Repülő végigpergette a képhalmot, amelynek magassága még most is meghaladta Barlennan hosszúságát, aztán előhúzott egy vékony köteget. Itt kell lennie... – motyogta. – Megvan! Ezt a gyűrű belső széléről vették fel, Barl, több mint hatszáz mérföld magasságból, kis látószögű teleobjektívval. Itt láthatod a fő partvonalat, a nagy öblöt, itt meg, a nagy öböl déli oldalán, azt az öblöcskét, ahol a Bree-t partra vontattátok. Ez még az állomás felépítése előtt készült, bár amúgy sem látszana. No, most rakosgassuk megint össze. A sík ettől keletre... – hangja megint motyogásba fúlt, és a meszklinita lenyűgözve figyelte, amint az általa még el nem ért tájak olvasható térképe kibontakozott előtte.

Egy darabig úgy látszott, csalódás vár rájuk, mert a partvonal fokozatosan észak felé kanyarodott, ahogy Lackland gondolta; pontosabban mintegy ezerkétszáz mérföldre nyugat és négyötszáz mérföldre észak felé az óceán mintha véget ért volna – majd a part újból nyugat felé kanyarodott. Hatalmas folyó ömlött itt belé, és Lackland kezdetben abban reménykedett, hogy ez a szoros talán kivezet a keleti tengerhez. Nekifogott tehát, hogy összeillesztgesse a fényképeket, amelyek a hatalmas folyam felső szakaszáról készültek. De hamarosan kénytelen volt felhagyni a gondolattal, mert a folyón felfelé haladva, mintegy kétszázötven mérföldnyire hatalmas zúgósorozatra bukkant; ezektől keletre meg a jókora folyó egyre rohamosabban zsugorodott. Számos kisebb folyó ömlött belé; nyilvánvalóan ez volt a bolygó egy hatalmas vízgyűjtő területének főága. Lacklandnek feltűnt, hogy a folyam hamarosan apróbb folyókra ágazik, ezért aztán kelet felé rakta össze a térképet. Barlennan lankadatlan érdeklődéssel figyelte.

A főfolyam, amennyire meg tudták állapítani, kissé megváltoztatta irányát: valamelyest délnek tartott. A fényképmozaikot ebbe az irányba folytatva, tekintélyes hegyláncra bukkantak, és a földlakó bánatosan csóválta a fejét. Felpillantott. Barlennan már tudta, mit jelent ez a mozdulat.

– Ne hagyd abba! – kiáltott fel. – Az én országom meglehetősen keskeny félsziget, és annak a közepén is ilyen hegylánc vonul végig. Csak addig rakd még tovább a képeket, hogy meg lehessen állapítani, milyen irányban folynak a folyók a hegyek túlsó oldalán.

Lackland ugyan nem volt derűlátó – nagyon is jól emlékezett a maga bolygóján a dél-amerikai szárazföldre, hogysem afféle szimmetriát tételezett volna fel, amilyenre a meszklinita számított –, de eleget tett Barlennan kérésének. A meglehetősen keskenynek bizonyuló hegylánc nagyjából kelet északkeletről nyugat-délnyugatnak tartott; és az ember ugyancsak meglepődött, amikor a túlsó oldal számtalan „vize” hirtelen egyetlen hatalmas folyóban egyesült. Ez hosszú-hosszú mérföldeken át nagyjából párhuzamosan futott a hegylánccal, menet közben kiszélesedett, és a remény újból szárba szökkent. A folyás irányában ötszáz mérföldnyire érte el tetőpontját; a hatalmas torkolat észrevehetetlenül elvegyült a keleti óceán „vizével”. Lackland eszeveszetten dolgozott, jóformán abba sem hagyta, nem evett, nem pihent, amire pedig az embertelen meszklini gravitáció ismeretében ugyancsak nagy szüksége lett volna. Csak dolgozott, és a szoba padlóját hamarosan új térkép borította – négyszög, amely kelet-nyugati irányban mintegy kétezer mérföldet, hosszában pedig körülbelül feleannyit képviselt. A térkép nyugati szélén világosan látszott a nagy öböl meg a piciny bugyor, ahol a Bree vesztegelt: a másik oldalt jórészt a keleti tenger jellegtelen felülete foglalta el. És közbül helyezkedett el a sorompó: a szárazföld.

Keskeny volt; legkeskenyebb pontján, mintegy ötszáz mérföldnyire északra az egyenlítőtől, parttól partig alig nyolcszáz mérföld, és még ez a távolság is lényegesen csökkent, ha az ember a főfolyók legfelső, hajóval elérhető pontjától mérte. Talán ha háromszáz mérföld, amely részben egy hegyláncot szelt át – mindössze ennyi terült el a Bree és a földlakó erőfeszítésének távoli célpontjához vezető, viszonylag könnyű út között. Háromszáz mérföld; meszklini szemszögből mindössze egyetlen kurta lépés.

Meszklini tengerésznek sajnálatos módon határozottan több volt, mint egy lépés. A Bree a másik óceán mentén vesztegelt; Lackland hosszú percekig némán meredt a kirakott mozaikra, aztán közölte észleleteit pirinyó társával. Választ nem várt, legjobb esetben fél szívvel adott beleegyezést; megállapítása oly nyilvánvalóan megfelelt a tényeknek ám a parancsnok meglepő kijelentéssel válaszolt: – Semmi baj, ha van még abból a fémből, amin téged meg a húst elhoztunk – vágta rá gondolkodás nélkül Barlennan.