II. MAGYARÁZAT; ÖSSZEFÜGGÉS; TILTAKOZÁS

– Na, most mi legyen?

Raeker figyelmen kívül hagyta a kérdést, mert akármennyire is tisztában volt a beszélő fontosságával, nem volt ideje csevegni. Cselekednie kellett. Fagin televíziós képernyői beborították a körülötte lévő falat, és mindegyik a fenyőtoboz alakú lények özönlését mutatta, akik megtámadták a falut. Arca előtt mikrofon volt, kapcsolója rugóterheléssel a nyitott pozícióban, hogy az irányítószobában zajló csevegés ne érje el a robot társait. Ujját a kapcsoló fölött tartotta, de nem érintette meg. Nem igazán tudta, mit mondhatna.

Minden, amit a roboton keresztül Nicknek mondott, teljesen igaz volt – semmit nem érnek el, ha megpróbálnak harcolni. Sajnálatos módon a harc már elkezdődött. Még ha Raeker jogosult is lett volna tanácsot adni a falu védelmét illetően, már túl késő volt; egy emberi lény még csak meg sem tudta különböztetni a támadókat a védőktől. Lándzsák repültek keresztül káprázatos sebességgel a levegőn – amit pusztán eldobnak, az nem jut túl messzire a háromgravitációnyi vonzás miatt –, valamint balták és kések villantak meg a tűz fényében.

– Akárhogy is, jó műsor. – Ugyanaz az éles hang, amelyik egy perccel korábban feltette a kérdést, újra hallatott magáról. – Odalent a tűz fényesebbnek tűnik, mint a nap. – A könnyed hangvétel feldühítette Raekert, aki egyáltalán nem vette könnyedén barátai szorult helyzetét, de nem a beszélő személye vagy fontossága miatt nem vesztette el a fejét, vagy mondott valami szerencsétlent. Akaratlanul ugyan, de a bámészkodó adott neki egy ötletet. Ujja rábökött a mikrofon gombjára.

– Nick! Hallasz engem?

– Igen, Tanító. – Nick hangja nem mutatta jelét a rettenetes fizikai igénybevételnek, amelynek ki volt téve – hangzószervei nem annyira függtek légzőszervétől, mint egy ember esetében.

– Jól van. Harcoljátok be magatokat a legközelebbi kunyhóba olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet! Tűnjetek el előlem! Ha nem juthattok be egy kunyhóba, bújjatok el egy farakás vagy valami ilyesmi mögé – a domb görbülete alá, ha nincs más lehetőségetek. Tudassátok velem, amint ezt mind megvalósítottátok!

– Megpróbáljuk. – Nicknek nem jutott ideje többet mondani. Az irányítószobában tartózkodók csak figyelni tudtak, bár ujjait Raeker az előtte lévő bonyolult panelen található, másik kapcsolósor fölött tartotta.

– Az egyik megérkezett. – Újra a magas hang volt az, és ezúttal Raekernek válaszolnia kellett.

– Tizenhat éve ismerem ezeket, de nem tudom megkülönböztetni őket a támadóktól. Magának hogy sikerül? – Tekintete a képernyőkről a mögötte tornyosuló két, nem emberi lényre fordult.

– A támadóknak nincsenek baltáik, csak késeik és lándzsáik – mutatott rá higgadtan a beszélő. A férfi gyorsan visszafordult a képernyőkhöz. Nem lehetett biztos benne, hogy a másiknak igaza volt, mert csak három vagy négy baltát látott, és a forgatóik nem voltak teljesen kivehetőek a kavargó forgatagban. Az után, hogy a támadók feljöttek a dombon, és a robot számára láthatóvá váltak, ám az előtt, hogy a csata megkezdődött volna, Raeker nem vette észre, hogy a támadók kezéből hiányzott volna a balta, de nem volt oka kételkedni benne, hogy valaki más látott ilyesmit.

Azt kívánta, bár jobban ismerné a Drommot és népét. Nem válaszolt a sudár óriás megjegyzésére, de ezek után figyelte a tűz fényében megvillanó fejszéket. Úgy tűnt, azok tényleg utat vágtak maguknak a dombtetőt szegélyező kunyhók felé. Néhány nem járt sikerrel – egynél több szerszám, ami ennyire hirtelen fegyverré vált, megszűnt lendülni, miközben a robot szeme figyelt.

De néhányan eljutottak odáig. Fél percig egy négykezű, kifelé forduló, pikkelyes alak állt az egyik kunyhó ajtajában, bezúzva azon támadók taraját, amelyek túl közel merészkedtek. Három másik, mindannyian sebesültek, felé kúsztak, és az erős karok lendítései alatt menedéket kerestek az épületben. Egyikük az ajtóban maradt, két lándzsával lapult le, és védte a fejszést az alsó ütésektől.

Aztán egy másik védő vágott át az első oldalához, és mindketten együtt tértek vissza a kunyhóba. Úgy tűnt, egyik barlanglakó sem akarja követni őket.

– Mind bent vagytok, Nick? – kérdezte Raeker.

– Öten vagyunk itt. Nem tudom, mi a helyzet a többiekkel. De egész biztos vagyok benne, hogy Alice és Tóm meghaltak – a közelemben voltak az elején, és jó ideje nem láttam őket.

– Hívd azokat, akik nincsenek veled! Nemsokára meg kell tennem valamit, és nem akarom, hogy megsebesüljetek.

– Vagy biztonságban vannak, vagy meghaltak. A harcnak vége, sokkal könnyebb hallani téged, mint korábban. Jobb, ha megteszed, amit akarsz anélkül, hogy aggódnál miattunk. Szerintem Fürge emberei mind feléd tartanak. Csak páran vannak az ajtón túl, a többiek nagy kört alkotnak ott, ahol legutóbb láttalak. Nem mozdultál el, igaz?

– Nem – mondta Raeker –, és igazad volt a kört illetően. Közülük az egyik legnagyobb most felém sétál. Biztosítsd, hogy mindannyian fedezékben legyetek – lehetőleg olyan helyen, ahol a fény nem ér el titeket. Tíz másodpercet adok.

– Rendben – válaszolta Nick. – Bebújunk az asztalok alá.

Raeker lassan tízig számolt, és közben a közeledő lényeket figyelte a képernyőkön. Az utolsó számnál ujjai kioldottak egy rudat, ami egyszerre húsz kapcsolót zárt le, és ahogy később Nick fogalmazott: „kigyúlt a világ”.

Csak a robot reflektorai voltak – évek óta használatlanok, de még működtek. Egész lehetetlennek látszott az emberi megfigyelők számára, hogy bármiféle látószerv, amely képes a Tenebra atmoszférájának legalját elérő, néhány kvantumnyi fényben működni, képes lesz kiállni ekkora fényárt. A lámpákat magukat azt a lehetőséget szem előtt tartva tervezték, hogy talán poron és füstön kell keresztülhatolniuk – sokkal erősebbek voltak, mint amire a robot receptorainak valójában szüksége volt.

Raeker számításai szerint a támadóknak azonnal meg kellett volna vakulniuk. Lassan azonban kiderült a szomorú tény, hogy nem vakultak meg.

Mindazonáltal meglepődtek. Egy pillanatra megállították a közeledésüket, és zajosan beszélni kezdtek egymás között. Aztán az óriás, amelyik a többiek előtt járt, egyenesen a robothoz sietett, lehajolt, és mintha részletesen megvizsgálta volna az egyik lámpát. Az emberek hosszú ideje megtanulták, hogy a tenebrai látószervek valamilyen módon összeköttetésben voltak a tövises tarajjal a fejükön – és ez volt az a testrész, amit a lény, akiről Raeker úgy sejtette, hogy Fürge lehet, az apró, fényt árasztó nyílások felé közelített.

A férfi sóhajtott, és lekapcsolta a lámpákat.

– Nick – mondta attól tartok, nem működött az ötletem. Kapcsolatba tudsz lépni ezzel a Fürge fickóval, és megértetni vele a nyelvi problémát? Amennyire tudom, talán most akar beszélni hozzám.

– Megpróbálom. – Nick hangja alig hallhatóan jött a robot műszerein keresztül, aztán semmi más nem hallatszott, csak valami érthetetlen csicsergés, ami a skálán elképesztő magasságokat és mélységeket érintett. Nem nagyon lehetett megmondani, hogy ki beszélt, és még kevésbé, hogy mit mondott. Raeker szorongva hátradőlt a székében.

– A robot kezelő felszerelését nem lehetne harcra használni? – Raeker aggodalmát a drommi éles hangja szakította meg.

– Elképzelhető, más körülmények között – válaszolta Raeker. – Történetesen túl távol vagyunk. Bizonyára észrevette a kérdések és válaszok közötti késéseket, amikor Nickkel beszéltem. Elég nagy távolságra keringünk a Tenebra körül, hogy azonos földrajzi hosszúságon tartson minket – egy nap ott nagyjából négy földi nap, és így mi több mint százhatvanezer mérföldnyire vagyunk. Majdnem két másodpercnyi késés elég rossz harcossá tenné a robotot.

– Természetesen. Észre kellett volna vennem. Elnézést kérek, hogy vesztegettem az idejét, és félbeszakítottam egy bizonyára nagyon kellemetlen eseményt.

Raeker, nagy erőfeszítéssel, de gondolatban elszakadt a lenti jelenettől, és a drommiakhoz fordult.

– Attól tartok, nekem kell bocsánatot kérnem – mondtam. – Tudtam, hogy jönnek, és azt is, hogy miért – legalább ki kellett volna jelölnöm valakit, hogy foglalkozzon önökkel, ha már magam nem tudtam ellátni a házigazda szerepét. Az egyetlen mentségem a vészhelyzet, amit láthatnak. Kérem, hadd kárpótoljam önöket azzal, hogy most segítek maguknak! Feltételezem, a Vindemiatrixot szeretnék látni.

– Dehogy is! Nem is álmodnék arról, hogy pont most szakítsam el ebből a szobából. Amúgy is, a hajó maga nem annyira érdekes, mint a lenyűgöző projektje a bolygón, és elmagyarázhatná ezt nekünk itt is, mint bárhol máshol, amíg az ügynöke válaszára vár. Ha jól értem, a robot hosszú ideje a bolygón van már. Esetleg mondhatna többet arról, hogyan fogadta fel a bolygón lévő ügynökeit. Talán a ham szívesen megnézné a hajót, ha valaki mást el lehetne szakítani egyéb elfoglaltságoktól.

– Természetesen. Nem tudtam, hogy ő a fia – a látogatásáról szóló üzenet nem említette őt, és feltételeztem, hogy ő az ön asszisztense.

– Ezzel nincs is semmi baj. Fiam, ez itt dr. Helven Raeker. Dr. Raeker, ez Aminadorneldo.

– Örülök, hogy találkoztunk, uram – sipította a fiatalabb drommi.

– Részemről a szerencse. Ha vár egy percet, jön egy emberem, hogy megmutassa önnek a Vindemiatrixot – hacsak nem maradna itt szívesebben, és csatlakozna édesapja és az én beszélgetésemhez.

– Köszönöm, inkább megnézném a hajót.

Raeker bólintott, és egy-két percig csöndben várt. Már megnyomta a hívó gombot, ami a megfigyelőszobába küldi a legénység egyik tagját. Elgondolkodott, vajon a fiatal lény miért volt az apjával, feltételezhetően volt valami célja. Könnyebb lenne nélküle beszélni, mert a kettő gyakorlatilag megkülönböztethetetlen volt Raeker számára, és rendkívül kellemetlen lenne összekeverni őket. Emberi nézőpontból mindketten óriások voltak, és ha a hátsó lábaikon álltak volna, ami egy meglehetősen természetellenes testtartás számukra, akkor majdnem tíz láb magasak lettek volna. Általános felépítésük menyétre vagy inkább vidrára hasonlított, mivel öt pár végtagjuk úszóhártyás ujjakban végződött. A végtagok maguk rövidek és erősek voltak, és az első két pár úszóhártyái membránokká redukálódtak az ujjak mentén. Ez az intelligens kétéltűek evolúciójának teljesen normális fejleménye volt, hiszen a földinél négyszer nagyobb gravitációjú bolygón éltek. Mindketten hevedert viseltek, benne kisméretű gáztartályokkal, amelyekből a lények szájához alig észrevehető csövek vezettek – az oxigén az emberi normánál egyharmadszor nagyobb parciális nyomásához voltak hozzászokva. Szőrtelenek voltak, de bőrük valamiért úgy fénylett, mint a nedves fókaprém.

Leírhatatlanul nyugodt testtartásban nyúltak el a padlón, fejüket elég magasra emelve, hogy tisztán lássák a képernyőket. Amikor az ajtó kinyílt, és belépett a legénység egyik tagja, egyikük hullámzó mozdulatokkal a lábához ment, és a bemutatkozás után követte a férfit, ki a fülkéből. Raeker észrevette, hogy mind a tíz végtagján sétált, még azokon is, amelyeknek módosult a membránja, hogy tudjon kapaszkodni, habár a Vindemiatrix centrifugális „gravitációja” aligha tette azt szükségessé. Nos, ami azt illeti, a legtöbb ember mindkét lábát használja a Holdon, pedig teljesen lehetséges csak az egyiken ugrálni. Raeker száműzte a gondolatot a fejéből, és a hátramaradt drommihoz fordult – figyelmének kis százalékát azonban mindig a képernyőknek szentelte.

– A helyi ügynökeinkről akart tudni – kezdte. – Bizonyos tekintetben nem sokat lehet elmondani. A nagy nehézséget a felszínnel történő kapcsolat létrehozása volt. A robot odalent egy hatalmas mérnöki teljesítményt reprezentál. A környezet közel van a víz hőmérsékletének kritikus pontjához, a földihez képest mintegy nyolcszázszoros légköri nyomással. Mivel még a kvarc is könnyedén szétomlik ilyen feltételek között, beletelt egy kis időbe, amíg sikerült olyan gépeket tervezni, amelyek kitartottak. Végül aztán sikerült – csak az kicsit több mint tizenhat évünkbe került. Én biológus vagyok, és nem sokat tudok segíteni a műszaki részletekkel, de ha érdeklik, akkor vannak olyan embereink, akik tudnak.

– Leküldtük a gépezetet, majdnem egy évet töltöttünk felfedezéssel, és végre találtunk néhány látszólag intelligens bennszülöttet. Kiderült, hogy tojásrakók, és sikerült szert tennünk néhány tojásra is. Az ügynökeink odalent azok, akik kikeltek – azóta oktatjuk őket. És most, hogy végre elkezdünk velük némi igazi felfedezést, ennek kell történnie. – A képernyő felé mutogatott, ahol a hatalmas Fürge félbehagyta a robot vizsgálódását, és fülelni látszott. Talán Nick némi sikerrel járt.

– Ha képesek voltak egy olyan gépezetet létrehozni, ami ilyen sokáig kibírta abban a környezetben, azt hihetném, hogy tudnának olyasmit is építeni, ami lehetővé tenné, hogy személyesen is lemenjenek – mondta a drommi.

Raeker szája fanyar mosolyra húzódott.

– Egészen igaza van, és pont ez az, ami a jelenlegi helyzetet annyira idegesítővé teszi. Van már ilyen gépezetünk, szinte készen áll a leszállásra – néhány napon belül készen akartunk állni arra, hogy közvetlenül dolgozzunk együtt a lentiekkel.

– Igazán? El tudom képzelni, mennyi időbe telhetett azt megtervezni és megépíteni.

– Hát igen. A legnagyobb probléma nem a lejutás volt, azt a robot esetében ejtőernyőkkel megoldottuk. A nagyobb gond, hogy hogyan jövünk onnan újra fel?

– Miért kellene annak különösebben nehéznek lennie? Ahogy értem, a tömegvonzás alacsonyabb, mint az én világomé, és még a mezőerősségnek is valamennyivel kisebbnek kellene lennie. Bármilyen gyorsító rakétának akadálymentessé kellene tennie az utat.

– Így is lenne, ha működne. Sajnos azonban a gyorsító, ami nem fullad ki nyolcszáz légköri nyomással szemben, még nem épült meg. Leolvadnak – nem robbannak fel, mert a nyomás túl magas.

A drommi egy másodpercre kissé meglepettnek tűnt, aztán felettébb emberi módon bólintott.

– Hát persze. Gondolhattam volna. Emlékszem, mennyivel hatásosabbak a rakéták a maga bolygóján, mint a miénken. De hogy oldotta ezt meg? Valami forradalmian új típusú reaktorral?

– Semmi új, a szerkezetben minden évszázados. Alapvetően ez egy réges-régen, mélytengeri felfedezésekre használt hajó volt a saját világomban – batiszkáfnak hívtuk. Gyakorlati megfontolásokból egy kormányozható léghajó. Leírhatnám, de legjobb lenne, ha...

– Tanító! – Egy hang tört elő a hangszóróból, amelyben még drommi Aminadabarlee is felismerte Nick hangját. Raeker visszaviharzott a műszerfalhoz, és lenyomta a mikrofon kapcsolóját.

– Igen, Nick? Mit mond Fürge?

– Végeredményben nemet. Semmit nem akar kezdeni a faluval, csak veled.

– Nem magyaráztad el neki a nyelvi problémát?

– De, de azt mondta, hogy ha én képes voltam megtanulni a szavait, akkor te, aki a tanárom vagy, még gyorsabban meg kellene hogy tanuld őket. Akkor aztán nem kellene olyanoktól függenie, akikben nem bízik, hogy elmondják neki, amit mondasz. Remélem, igaza van. Hajlandó itt hagyni minket, de neked vele kell menned.

– Értem. Jobb, ha egyelőre beleegyezel, mert az legalább kihúzza a még életben lévő társaidat a csávából. Lehetséges, hogy képesek leszünk a közeljövőben egy kis meglepetést összehozni Fürgének. Mondd meg neki, hogy megteszem, amit mond, vele megyek a barlangokhoz – feltételezem, holnap visszaindul oda, bár ha tovább akar maradni, ne akadályozd! Amikor mennek, te maradj, ahol vagy, és találj meg mindenkit, aki még életben van, és lásd el őket – gondolom, a legtöbben megsebesültetek –, aztán pedig várj, amíg kapcsolatba nem lépek veled! Napokba is telhet, de bízd csak rám!

Nick viszonylag gyors gondolkodású volt, és rögtön eszébe jutott, hogy Fagin a tűz segítsége nélkül is tud utazni – az eső nem fullasztotta meg. Úgy hitte, megértette, mit tervez a Tanító – nem az ő hibája volt, hogy tévedett. A „batiszkáf” kifejezést még sosem hallotta.

– Tanító! – mondta egy kis gondolkodás után. – Nem lenne jobb, ha elköltöznénk olyan hamar, amilyen hamar csak lehetséges, és a szökésed után valahol máshol találkoznánk veled?

Ide jönne vissza, ez olyan biztos, mint ahogy az eső esik.

– Ne aggódj emiatt! Csak maradj itt, és hozd rendbe a dolgokat olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudod! Majd találkozunk.

– Rendben, Tanító. – Raeker újfent hátradőlt székében, lassan bólogatva a fejével.

A drommi bizonyára sok időt töltött a Földön, mert értelmezni tudta a férfi viselkedését.

– Jóval boldogabbnak tűnik, mint néhány perccel ezelőtt – jegyezte meg. – Feltételezem, hogy talált kiutat a helyzetből.

– Azt hiszem, igen – válaszolta Raeker. – Megfeledkeztem a batiszkáfról, amíg önnek nem említettem. Amikor eszembe jutott, azonnal rájöttem, hogy amint leér oda, az összes problémánknak vége lenne. Az a probléma azzal a robottal, hogy siklania kell, és nyomon lehet követni, míg a batiszkáf a lenti bennszülöttek nézőpontjából nézve tud repülni. Van külső kezelő felszerelése, és amikor a legénység lemegy, egyszerűen felvehetik a robotot valamelyik este, és elrepíthetik a sziklaszirttől. Nem hagyom, hogy Fürge kövessen bennünket.

– Akkor hát nincs igaza Nicknek? Fürge nem fog rögtön a falu felé indulni? Azt gondolhatnám, jobban tenné, ha Nick javaslatát követné.

– Lesz idő elköltözni, miután megvan a robot. Fia előtte elhagyják a falut, sok nehézségbe kerül majd megtalálnunk őket, nem számít, előtte milyen alaposan készítünk is elő egy találkozást.

A környék nem valami jól feltérképezett, és amiről készült is térkép, az sem marad meg ugyanúgy.

– Miért nem? Ez elég furcsán hangzik.

– A Tenebra egy meglehetősen nagy bolygó.

A lemezmozgások olyanok, mint a Föld időjárása; a kérdés nem az, hogy vajon esni fog-e holnap, hanem hogy vajon a legelőd elkezd-e belenőni egy dombba. Egy csapat geofizikus alig várja, hogy a batiszkáf lemenjen, hogy igazán közeli munkakapcsolatot alakíthassanak ki Nick csoportjával.

A kiváltó okot tudjuk – az atmoszféra nagy része a kritikus hőmérséklete körül lévő víz, és a szilikátos kőzetek elég gyorsan szétmállanak ilyen körülmények között. A hely minden este épp eléggé lehűl ahhoz, hogy az atmoszféra kis része folyékonnyá válhasson, úgyhogy két földi nap nagy része alatt a kéreg lemosódik az óceánokba, mint a Big Rock Candy Mountain. A földinél háromszor akkora gravitáció próbálja meg éreztetni hatását, úgyhogy aligha meglepő, hogy a kéreg folyamatosan helyreigazítja saját magát.

– Akárhogy is, szerintem készen állunk. Lent néhány napig nem lesz reggel, és nem tudom, mennyi minden történhet addig. Engem nemsokára leváltanak, és amikor a váltás ideér, talán megnézhetnénk együtt a batiszkáfot.

– Érdekelne a lehetőség. – Raekernek egyre inkább az volt a benyomása, hogy a drommiak vagy egy nagyon udvarias nép, vagy ezért a minőségéért direkt Aminadabarlee kapta ezt a posztot. Nem beszélt sokat.

Sajnálatos módon csak később tudták megnézni a batiszkáfot. Amikor Raeker és a drommi elérték az öblöt, ahol a Vindemiatrix kisméretű hajóját általában tartották, azt üresen találták. Egy rövid ellenőrzés az őrszolgálatos tiszttel – a hajó őre, nem az, amelyik a robotot figyelte; a szervezetek nem álltak kapcsolatban – fényt vetett rá, hogy a hajót kivitték a legénységnek azok a tagjai, akiket Raeker megbízott, hogy körbevezessék Aminadorneldót.

– A drommi látni akarta a batiszkáfot, doktor, mint ahogy a fiatal Easy Rich is.

– Kicsoda?

– Rich tanácsnok lánya, aki folyton a nyomában van. Az önnel lévő úriember elnézését kérem – a politikai ellenőrzési csoportokkal nincs baj, egész addig, amíg ellenőriznek, de amikor az útból kirándulás lesz az ivadékaiknak...

– A fiam van velem – jegyezte meg Aminadabarlee.

– Tudom. Van azonban különbség valaki között, aki elég idős, hogy vigyázzon magára, és egy kisgyermek között, akinek az ujjait távol kell tartani a tüzes érintkezőktől... – A tiszt hangja elfulladt, ő pedig a fejét rázta. Mérnök volt, és Raeker gyanította, hogy a csapat rászabadult a gépteremre a közelmúltban, de nem kérdezett rá.

– Van valami ötlete, hogy mikor érkezik vissza a hajó? – mondta.

A mérnök megvonta a vállát.

– Fogalmam sincs. Flanagan hagyta, hogy a gyerek vezesse öt körbe. Visszatér, amikor elfáradt, gondolom. Persze fel is hívhatja.

– Jó ötlet. – Raeker mutatta az utat a Vindemiatrix jelzőtermébe, leült egy műszerfal elé, és egy kombináció megadásával a hajót hívta. A képernyő néhány másodperc múlva bekapcsolt, és Másodosztályú Kristálygépész Flanagan arcát mutatta, aki bólintott, amikor meglátta a biológust.

– Helló, doktor! Segíthetek?

– Azon gondolkodtunk, mikorra érnek majd vissza. Aminadabarlee tanácsos is szeretné látni a batiszkáfot. – A szinte két másodperces szünetet, amíg a fény megtette a körutat a Vindemiatrixtól a hajóig és vissza, Raeker, aki már hozzászokott, alig vette észre, a drommi azonban kevésbé volt türelmes.

– Vissza tudok jönni, és fel tudom venni önöket bármikor, amikor szeretnék – a vendégeim teljesen el vannak foglalva a ‘szkáfban. – Raeker egy kissé meglepődött.

– Ki van velük?

– Én voltam, de nem igazán tudok sokat a dologról, és megígérték, hogy nem nyúlnak semmihez.

– Ez nem hangzik túl biztonságosnak. Mennyi idős a Rich lány? Nagyjából tizenkettő, nem igaz?

– Ezt mondanám. Nem hagytam volna ott egyedül, de a drommi vele volt, és azt mondta, majd vigyáz a dolgokra.

– Mégis azt hiszem... – Raeker nem jutott tovább. Négy pár hosszú, hártyás, drótkemény ujj szorította meg a vállát és felkarját, és Aminadabarlee sima feje emelkedett be a vevőtérbe Raeker mellé. Egy pár sárgászöld szem bámult a lemezen látható képre, a csöndet pedig a drommitól eddig még nem hallott, mélyebb hang törte át.

– Lehetséges, hogy nem ismerem annyira jól a nyelvét, mint ahogy gondoltam – így szólt. – Jól értem, hogy felügyelet nélkül hagyott két gyermeket egy űrhajóban?

– Nem egészen gyermekek, uram – tiltakozott Flanagan. – Az emberlány elég idős ahhoz, hogy elég esze legyen, és az ön fia aligha gyermek: olyan nagy, mint maga.

– Teljes testi fejlettségünket születésünk után egy évvel érjük el – csattant fel a drommi.

– A fiam négyéves, ami társadalmilag nagyjából megegyezik egy hétéves emberrel. Eddig úgy hittem, az emberek csodálatra méltó lények, de az, hogy egy magához hasonló ostoba egyénre bízzanak valamit, olyan alacsony társadalmi normákat sugall, ami megkülönböztethetetlen a barbárságtól. Ha bármi is történik a fiammal...

– Elhallgatott. Flanagan arca eltűnt a képernyőről, és bizonyára lemaradt Aminadabarlee fenyítésének utolsó néhány mondatáról. A drommi azonban még nem végzett. Raekerhez fordult, akinek arca még a szokásosnál is sápadtabb volt, és folytatta: – Rosszul vagyok, ha csak rágondolok, hogy Földön töltött éveim alatt időnként emberi felvigyázókra hagytam a fiamat. Úgy hittem, a maga faja civilizált. Ha ez az ostobaság eljut a legvalószínűbb kimeneteléig, a Föld fizeti meg az árát – egy ember által vezetett hajó sem szállhat majd le a drommi érdekeltségű galaxis bolygóin. A hülyeségük története bejárja majd a fényéveket, és egy emberi hajó sem fogja megélni, hogy drommi légkörbe léphessen. Az emberiség bőven megérdemli akkor az összes civilizált faj lenézését a...

Félbeszakították, de nem szavakkal. Fülszaggató robaj hallatszott a hangszórón keresztül, és a képernyőn számos szabadon álló tárgy indult el hirtelen a közeli fal felé. Hangosan beleütköztek és visszapattantak, de a visszaverődés törvényeinek betartása nélkül. Mindannyian ugyanabba az irányba ugráltak – arra, amerre az elszorult szívű Raeker tudta, hogy a hajó légzsilipje van. Egy könyv repült el a vevőtér mellett ugyanabba az irányba, és nekiment egy lassabban haladó fémeszköznek.

Ám ezt az ütközést nem hallották. Nem jött több hang a hangszóróból. A hajó a levegőtlen-ség csendjétől volt néma.