XI. VIHARBAN

A Bree oly egyenletesen siklott át a keleti óceánra, hogy senki sem tudta pontosan, mikor történt a változás. A szél napról napra erősödött, végül már éppúgy használhatták a vitorlákat, mint a nyílt tengeren. A folyó kezdetben méterekkel, végül már mérföldekkel szélesedett, úgyhogy a fedélzetről nem is látszott a part. Még „tiszta vízen” hajóztak – vagyis nem volt nyoma annak a nyüzsgő életnek, amely az óceánokat ezernyi színárnyalatra festette –, de az ízét érezték már, mint sorra valamennyi tengerész nagy elégtétellel megállapította.

Még most is keletnek tartottak, mert a Repülő közlése szerint dél felé hosszú félsziget zárta el az utat. Ha borúsra fordul az idő, jókor figyelmeztetik őket a gondosan őrködő idegenek. A hajón még bővében voltak az élelemnek; kitart, amíg el nem érik a gazdag mélytengeri területeket. A legénység boldog volt.

De elégedett volt a kapitányuk is. Részben a maga vizsgálódása és tapasztalata, részben Lackland hevenyészett magyarázata megtanította, hogyan vihet a tutajforma vízi járműnél aránytalanul több súlyt egy üreges hajó. Barlennan már nagyban tervezgette, hogy az újonnan megismert elv alapján hatalmas hajót épít – akkorát vagy talán nagyobbat is, mint a Bree –, úgyhogy tíz útjuk haszna is elfér rajta. Dondragmer borúlátása sem zökkenthette ki rózsás álmaiból; az első tiszt szentül hitte, valami oka csak van, hogy az öveik miért nem használnak ilyen járműveket, ha nem tudta is, mi lehet az az ok.

– Annyira egyszerű – magyarázgatta. – Valaki már rég rájött volna, ha nem volna benne semmi bökkenő. – Barlennan ilyenkor némán a hajó mögé mutatott, ahol a kenu vígan himbálózott a Bree nyomában, egy szál kötélen, holott élelmiszerkészletük nagyobbik felét abba pakolták. Ha az első tisztnek történetesen van nyaka, nyilván ugyanúgy ingatta volna a fejét, mint egy jó öreg kocsis az újmódi, ló nélküli kocsi láttán.

Amikor végre délnek fordultak, Dondragmer felderült, mert új gondolata támadt.

– Figyelje csak meg, kapitány úr, mihelyt magunkra szedünk egy kis tisztességes súlyt, úgy elmerül, akár az ólom! – kiáltott fel. – Lehet, hogy a peremvidékieknek jó, de normális viszonyokhoz derék, tömör hajó kell.

– A Repülőnek nem ez a véleménye – válaszolt Barlennan. – Maga is éppúgy tudja, mint én, hogy a Bree itt a Peremnél sem lebeg magasabban, mint a hazai vizeken. A Repülő szerint azért, mert a metánnak is kisebb a súlya, és ez eléggé ésszerűen hangzik.

Dondragmer nem felelt, csak épp önelégült mosolynak megfelelő kifejezéssel pillantott a rugós mérlegre, a hajó egyik legfontosabb navigációs műszerére. Amint ez megereszkedik, gondolta, egész biztosan történik valami, amire sem a kapitány, sem a távolban a Repülő nem számít. Hogy mi lesz, azt persze nem tudta, de hogy valami lesz, abban bizonyos volt.

A súly növekedett, a kenu azonban továbbra is szépen lebegett. Persze nem oly magasan, mintha a Föld vizeit szántaná, hiszen a folyékony metán feleolyan sűrű sincs, mint a víz; a kenu „vízvonala” így, megrakott állapotban, körülbelül fele magasságban volt a gerinc és a hajóperem között, úgyhogy teljes tíz centi maradt láthatatlan a felszín alatt. Hanem a napok múltával a felszín fölötti tíz sem csökkent, és az első tiszt szinte csalódásfélét érzett. Lehet, hogy Barlennan és a Repülő mégsem tévedett? A rugós mérleg alig látható mértékben elmozdult a nulláról – olyan világ számára szerkesztették, ahol a súly hússzorosa, esetleg többszázszorosa a földi normálsúlynak –, amikor vége szakadt az egyhangúságnak. A tényleges súly mintegy hétszerese volt a földinek. Tooreyról késett a szokásos hívás, és a kapitány is, az első tiszt is már-már arra gondolt, hogy talán az összes megmaradt rádió elromlott – amikor végre megszólalt a hang. Méghozzá nem Lacklandé, hanem a meteorológusé, akit már jól ismertek a meszkliniták.

– Barl – kezdte minden teketória nélkül az időjós –, nem tudom, milyen az a vihar, amit még ti is sokalltok, gondolom, eléggé magas nálatok a mérce, de most alighanem olyan közeleg, amit én nem szívesen töltenék odakint egy tizenkét méteres tutajon. Kis átmérőjű ciklon, még meszklini viszonylatban is hurrikán erősségű, és az ezermérföldes pályán, amelyet eddig megfigyeltem, annyira heves volt, hogy felkavarta a tenger mélyét, és erős elszíneződés maradt a nyomában a tengeren.

– Ez nekem elég – felelte rá Barlennan. – Hogy kerülhetem ki?

– Épp ez a bibi; nem tudom. Még elég messze van tőletek, és nem vagyok benne száz százalékig biztos, hogy keresztezi az útvonalatokat. Előbb még egy-két közönséges ciklon fog áthaladni fölöttetek, azok is megváltoztatják kissé az útvonalat.

Meszklinen nincs part menti áramlat, s madarak sem figyelmeztették őket, mint Kolumbuszt. Talán száz mérföldről is látszanék egy magas gomolyfelhő, amilyen gyakran képződik szigetek felett, de aligha pillantanák meg az eget borító párán át. Barlennan puszta számítás és remény alapján hajózott, mert odaföntről a földlakók sem látták már a szigeteket.

Hanem a különös esemény mégiscsak az égen következett be.

Pirinyó, fekete pötty jelent meg messze a Bree előtt, és a meszklinitáknak merőben új, ám bárki emberfia szemében igencsak ismerős, le-lecsapó, le-lemerülő mozdulatokkal közeledett. Kezdetben senki sem vette észre, és mire meglátták, már nagyon közel volt, és nagyon magasan, hogysem a videokészülék befoghatná. Az a tengerész, aki észrevette, a szokásos rémült kurjantásra fakadt, s ez ugyancsak kellően megijesztette a Tooreyn figyelő embereket, de sokkal okosabbak nem lettek tőle. Látni csak annyit láttak, amikor elkalandozó figyelmük visszatért a képernyőre, hogy a Bree legénysége, hernyóteste felső harmadát felfele meresztgetve, mind az eget fürkészi.

– Mi van. Barl? – kérdezte nyomban Lackland.

– Nem tudom – válaszolt a kapitány. – Egy pillanatra azt hittem, a rakétátok az, és a szigeteket keresi, hogy segítsen nekünk. De már látom, hogy kisebb, és egészen más az alakja.

– De repül?

– Igen. De nem csinál olyan zajt, mint a rakéta. Olyan, mintha a szél fújná, csak éppen nagyon egyenletesen repül, és ellenkező irányban. Nem tudom, hogyan írjam le; szélesebb, mint amilyen hosszú, és olyasféle, mintha egy árbocot fektettek volna keresztbe egy vitorlarúdon. Ennél jobban nem tudom megmagyarázni.

– Felfelé tudnád irányítani az egyik videókészüléket, hogy mi is megnézhessük?

– Megpróbáljuk.

Lackland már hívta is az állomás telefonján az egyik biológust.

– Lánce, úgy hiszem, Barlennan valami repülő állatba ütközött. Megpróbáljuk szemügyre venni. Lejönnél a vetítőbe, s elmondanád, mit látunk?

– Mindjárt ott leszek. – A biológus hangja a mondat végén elhalkult; nyilván már ment is kifelé a szobából. A tengerészek még fel sem támasztották a videokészüléket, ő már ott volt. Nem szólt, nem kérdezett semmit, némán belesüppedt egy karosszékbe. Barlennan beszélt.

– Oda-vissza száll a hajó fölött, néha egyenes vonalban, máskor körben. Amikor fordul, megbillen, de más változást nem látni. Ahol a két rúd találkozik, mintha teste volna... – folytatta a leírást, de az észlelt tárgy nyilván kívül esett a kapitány minden eddigi tapasztalatának körén, idegen nyelven meg kiváltképp nehezére esett megfelelő hasonlatot találni.

Ha bekerül a látótérbe, hunyjátok le a szemeteket – vágott közbe az egyik technikus. – Nagy zársebességű kamerát irányítottam a képernyőre, és szupervillanóval kell dolgoznom, ha jól akarok exponálni.

– ...a hosszú rúdra kisebb botokat raktak keresztbe, közöttük pedig igen vékony vitortaféléket feszítettek ki. Megint közeledik felénk, most nagyon alacsonyan... lehet, hogy mindjárt meglátjátok...

A nézők feszülten figyeltek; a fényképész megmarkolta a kamera kioldózsinórját, és készenlétbe helyezte a villanót. A rejtelmes tárgy azonban a vártnál hamarabb feltűnt a képernyőn, úgyhogy mindannyian szemügyre vehették, mielőtt a villanófény elvakította volna őket.

A fényképész pillanatok alatt előhívta a filmet, elkészítette a kópiát, és már vetített is. Tizenöt másodpercbe sem telt az egész művelet.

A tárgy mozgását ötvenszeres lassításban vetítették – ki ki kedvére bámészkodhatott. Senkit sem lepett meg, hogy Barlennan nem tudja leírni a repülő tárgyat; néhány hónappal ezelőtt, mielőtt Lacklandet megismerte volna, nem is álmodta, hogy repülés egyáltalán létezik, és az ő nyelvében nem is volt rá szó. Angoltudományában pedig nem szerepelt a „repülőgéptörzs”, a „szárny” vagy a „vezérsík” kifejezés.

A tárgy nem volt állat. Teste – vagyis a törzse körülbelül egy méter lehetett, fele olyan hosszú, mint a zsákmányolt kenu. Hátul mintegy másfél méternyire karcsú rúd nyúlt ki, ez tartotta a vezérsíkot. A szárny fesztávolsága hat méter is megvolt, egy főrúdból és számos bordából szerkesztették, s ez jól látszott a szárnyat borító, majdnem átlátszó anyagon keresztül. Barlennan a maga módján igazán kiválóan írta le a jelenséget.

– Mi hajtja? – kérdezte hirtelen az egyik néző. – Nincs légcsavarja, sem látható fúvókája, és Barlennan szerint hangot sem ad.

– Vitorlázórepülő – szólalt meg az egyik meteorológus. – Olyan valaki bocsátotta fel, aki a tengeri sirály módjára érti a tengeri hullám keltette légáramlatok törvényét. Könnyen elbír Barlennan fajtájából akár kettőt is, és fent tud maradni a levegőben, míg ők leszállnak enni meg aludni.

A Bree legénysége bizony már idegeskedett egy kicsit. Zavarta őket, hogy a repülő gépezet tökéletesen néma, meg hogy nem látták: kicsoda-micsoda van benne; senki sem szereti, ha szemmel tartja valaki, akit ő nem láthat. A vitorlázórepülő nem tanúsított ellenséges magatartást, de még elevenen élt bennük a városlakók támadásának emléke, úgyhogy kényelmetlenül szemlélték a lebegő micsodát. Néhányan szívesen kipróbálták volna újsütetű dobótudományukat bármely kemény tárggyal, ami épp a fedélzeten hevert, de Barlennan szigorúan megtiltott minden ilyesmit. Hát csak vitorláztak tovább, törték a fejüket, és fölöttük az ég párás boltozatát újra sötétbe vonta a naplemente. Senki sem tudta, örüljön-e vagy aggódjék, amikor fel virradt a másnap, és nyomát sem látták a repülő masinának. A szél erősödőit; északkeleti irányból szinte egyenesen keresztezte a Bree útvonalát; a hullámok egyelőre nem követték, ezért ugyancsak dobálták a hajót. Most tapasztalta Barlennan először a kenu hátrányát: a metán, amit a szél befújt, vagy a hullám otthagyott, ott is maradt. A kapitány még napszállta előtt felhúzatta a kis csónakot a külső pallókra, és két emberét odaállította meregetni – holott erről a fogalomról soha életében nem hallott, és nevén sem tudta volna nevezni.

Teltek-múltak a napok; a vitorlázórepülő többé nem bukkant fel. Végül már csak az e célra kijelölt őrök pásztázták állandóan az eget. A pára még sűrűbb lett és elsötétült, s csakhamar felhők ereszkedtek alá, alig tizenöt méternyire a tenger színe fölé. A földlakók közölték Barlennannal, hogy az időjárás nem alkalmas repülésre, úgyhogy a kapitány megszüntette az őrséget. De ő is, az emberek is váltig törték a fejüket: a múltkori vitorlás repülő hogyan tájékozódott olyan párás éjszakán, amikor még a csillagok sem szolgálhattak útmutatással.

Megpillantották az első szigetet; meglehetősen magas volt, hirtelen emelkedett ki a tengerből, s menten eltűnt a felhők között. Szélirányban volt attól a ponttól, ahonnan megpillantották, Barlennan áttanulmányozta a földlakó magyarázata alapján készített vázlatát a szigetvilágról, s megtartotta az útirányt. Várakozásának megfelelően még el sem tűnt az első sziget, már felbukkant közvetlenül előttük a következő, és Barlennan irányt változtatott, hogy a szélárnyékos oldala mentén hajózhasson. A fenti megfigyelő tájékoztatása szerint ez az oldal szaggatott volt, úgyhogy használható kikötőhellyel biztatott, azonkívül Barlennannak esze ágában sem volta szél felőli oldalon haladni jó néhány éjszaka – hisz annyi mindenképpen rámegy a keresésre.

Ez a sziget is meglehetősen magasnak látszott; hegytetői felhőbe burkolóztak, és a szél is érezhetően alábbhagyott, mihelyt a Bree a szélárnyékos oldalra került. A part vonalát fjordok szabdalták; Barlennan szándéka eredetileg az volt, hogy elhajózik a torkolatuk előtt, Dondragmer azonban csökönyösen kitartott amellett, hogy érdemes volna egy darabon behatolni a fjordokba, távol a nyílt tengertől. Szerinte bármelyiknek a partján biztos menedékre lelnének. Barlennant nem sikerült meggyőznie; mi több, a kapitány kifejezetten azért engedett első tisztje unszolásának, hogy bebizonyítsa: nincs igaza. Sajnálatos módon az első fjord, amelyet szemügyre vettek, félmérföldnyire az, óceántól élesen elkanyarodott, és jóformán tóvá szélesedett; majdnem szabályos kör volt, vagy száz méter átmérőjű. Meredek partja ködbe burkolózott, kivéve a torkolatnál, ahol a Bree beúszott, valamint egy kisebb nyílásnál, az elsőtől alig néhány méternyire, ahol egy kis patak folyt a tóba. Megfelelő part csak a két nyílás között kínálkozott.

Bőségesen volt idejük kikötni a hajót, és biztonságba helyezni a rakományt; a felhők még nem a nagy vihar előhírnökei voltak, hanem a meteorológusok által ígért két „közönséges” ciklon mellékjelenségei. Alig néhány napja vesztegelt a Bree a kikötőben, amikor megint kitisztult az ég, habár a viharos szél nem ült el. Barlennan most már láthatta, hogy a kikötő valójában egy levesestál formájú völgy alján van; a völgy fala nem haladta meg a harminc métert, és nem volt különösebben meredek. Ha az ember felkapaszkodott egy kissé a partfalon, mélyen be lehetett látni a szigetre a folyócska vágta hasadékon. Hamarosan azután, hogy kitisztult, Barlennan kellemetlen felfedezést tett: tengeri kagylók, moszat és meglehetősen nagy tengeri állatok csontjai hevertek tömegestül a domboldalt borító növényzet között. További vizsgálattal felfedezte, hogy mindez a jelenlegi tengerszintnél tíz méterrel magasabban is még fellelhető, méghozzá egyenletes mennyiségben körös-körül a völgyben. A maradványok egy része régi volt, szinte semmivé foszlott, részben már be is lepte a növényzet; ezeket talán a mindig változó magasságú óceán vetette partra. Hanem a többi viszonylag új keletűnek látszott. Ennek nyilvánvaló volt az oka – bizonyos alkalmakkor a tenger jóval a mostani szintje fölé emelkedik; lehetséges tehát, hogy a Bree mégsincs annyira biztos helyen, mint hitték.

A meszklini viharokat mindössze egyetlen tényező korlátozta, s ez tette lehetővé a tengeri hajózást: a metán párája sokkal sűrűbb, mint a hidrogén. A Földön a vízpára könnyebb a levegőnél, és nagymértékben hozzájárul a ciklon kifejlődéséhez; ha efféle vihar van a Meszklinen, az óceánból felszippantott metán viszonylag rövid idő alatt véget vet a viharnak. A kifejtett hő, amelynek révén a felhők megsűrűsödnek, mindössze negyedrésze annak, amennyit hasonló mennyiségű víz adna ki, és ez a hő a ciklon fűtőanyaga.

Mindezek ellenére a meszklini ciklon nem gyerekjáték. Barlennannak vérbeli meszklinita létére most kellett ezt megtanulnia. Fontolóra vette, mi lenne, ha a Bree-t feljebb felvontatnák, ekkor azonban megszűnt a döntés lehetősége, mert a tó vize döbbenetes gyorsasággal visszahúzódott, s a hajót ott hagyta partra vetve, vagy húszméternyire a tó szélétől. Néhány pillanat múlva kilencven fokkal megváltozott a szélirány, és a szél sebessége annyira fokozódott, hogy azok a tengerészek, akik történetesen a hajón voltak, a fedélzeti kötélbakokba kapaszkodtak kétségbeesetten, aki meg parton volt, a növényzetbe. Akármilyen nagyokat kurjantott a kapitány, hogy térjen vissza mindenki a fedélzetre, vagy nem hallották, vagy nem akarták meghallani a völgy falának, csaknem kör alakú menedékében. Bokorról bokorra kapaszkodtak, mindig két pár ollóval, míg vissza nem értek bajtársaikhoz, akik, amennyire tudták, odaerősítették magukat a hajóhoz, amelyet a szél már ugyancsak emelgetett. Hosszú percekig verte őket az eső, vagyis inkább a szigeten vegigzúduló, viharűzte permet – aztán, mintegy varázsütésre, elült a szél is, az eső is. Senki sem merte eloldani kötelékeit, de a lemaradt tengerészek most aztán ahogy csak tudtak, igyekeztek a hajóra. Épp idejében.

A tenger színén mintegy három mérföld lehetett a vihar centrumának átmérője; óránkénti sebessége hatvan-hetven mérföld. A szél csak pillanatokra ült el: azt jelezte, hogy a ciklon középpontja elérte a völgyet. Alacsony nyomású zóna volt, s ahogy a fjord torkolatánál elérte a tengert, feltámadt a dagály. Emelkedett, gyorsult a sodra, s úgy ömlött a völgybe, mintha öntözőcsőből zúdítanák. Körülzúdult a völgy fala mentén, s már az első körben felkapta a Bree-t; magasabbra, magasabbra szállt, ahogy a hajó az örvény közepe felé vonzódott – öt méterre, hat méterre, hét méterre... azután megint lecsapott a szél.

Keményfából készültek az árbocok, de elpattantak, akár a fogpiszkáló. Két tengerész eltűnt; talán gondatlanul kötözték oda magukat. Az új szél megragadta az árboca vesztett hajót, és az örvény falához vágta; akár a faforgács, tehetetlenül tűrte, hogy magával ragadja a folyadéközön. És a szél nem engedett; s ahogy ismét erősödött a nyomás, a tó vize éppoly sebesen visszavonult, ahogy az imént megáradt – de az a része, amelyen most a Bree lebegett, nem talált más utat, csak a kis folyón át, s magával ragadta a hajót. Napvilágnál Barlennan a Bree-t már jelen állapotában is visszavezette volna a folyócskán, amíg egyáltalán lebegni tudott, csakhogy a nap épp ebben a pillanatban hanyatlott alá, és a sötétségben a hajó megfeneklett. Néhány pillanatnyi késlekedés is elég volt, s a folyadék már visszavonult. Amikor újból felkelt a nap, a kapitány pillantása tehetetlen pallók tömegére esett, vagy húszméternyire a most már keskeny folyótól, mely oly sekély volt, hogy egyetlen palló sem úszhatott volna rajta.

A tengert.a dombok elrejtették szem elől; egy hatméteres tengeri szörny hevert élettelenül a folyó túlsó partján, s híven ábrázolta az expedíció reménytelen helyzetét.