III. AGYMUNKA; SZÁLLÍTÁS; KIVÁNDORLÁS

Nick Chopper a kunyhója ajtajában állt, és bőszen gondolkodott. Mögötte a rajtaütés hét másik túlélője feküdt a harcképtelenség különböző fázisaiban. Nick maga sem volt teljesen sértetlen, de még képes volt járni és – ha szükséges – harcolni, mondta magának elkeseredetten. A többiek mindegyike, Jim és Nancy kivételével, legalább pár napig hasznos munkára alkalmatlanok lesznek.

Feltételezte, hogy Faginnak igaza volt, amikor megadta magát Fürgének – a barbár legalább betartotta a szavát, és hagyta, hogy Nick összegyűjtse sebesült barátait, és törődjön velük. Azonban minden alkalommal, amikor Nick a támadásra vagy Fürgére gondolt, újra akarta kezdeni a háborút. Nagy örömére szolgált volna, ha egyesével eltávolíthatja Fürge pikkelyeit, és zsindelytetőt készíthet belőlük egy kunyhóra úgy, hogy a barbár jól rálásson.

Ugyanakkor Nick nemcsak töprengett, ténylegesen gondolkodott. Flosszú évek óta először komolyan megkérdőjelezte Fagin döntését. Nevetségesnek tűnt, hogy a Tanító segítség nélkül el tud szökni a barlangfaluból – nem tudta legyőzni Fürge harcosait a támadás során, és ha volt is olyan ereje, amelyről Nick nem tudott, éppen akkor lett volna az ideje, hogy használja. Az éjszakai szökés szóba sem jöhetett; másnap reggel első dolguk lett volna követni és elfogni őt.

De álljunk meg egy pillanatra! Mit tehetnének ténylegesen a barlanglakók Faginnal? A kemény fehér valami, ami a Tanítót burkolta – vagy amiből készült, amennyire Nick tudta –, lehet, hogy védelmet nyújtott kések és lándzsák ellen; ez még sosem jutott Nick és barátai eszébe. Talán emiatt volt Fagin annyira béketűrő, amikor a népének bántódása eshetett volna. Talán arra készült, hogy egyedül majd kreatívabb lesz.

Jó lenne, ha ezt Fürge közbeavatkozása nélkül át tudnák beszélni a Tanítóval. Természetesen a főnök nem tudna túl eredményesen hallgatózni, mivel nem értett angolul, de tudná, hogy egy megbeszélés van folyamatban, és elég jó helyzetben lenne, hogy megakadályozzon bármiféle ott eldöntött cselekvést. Ó, ha képesek lennének Fürgét hallótávolságon kívül juttatni – de ha az lehetséges volna, az egész amúgy is megoldódna. A probléma lényege az volt, hogy Fürgét nem lehetett kezelni.

Persze este volt, és esett. A betolakodókat egyelőre védték a faluban rakott tüzek, de Nicknek eszébe jutott, hogy magukat a tüzeket viszont senki sem védi. Felnézett a fekete égből végtelenül szállingózó harminc-ötven láb nagyságú esőcseppekre, tekintetével követte lefelé az egyiket, amely a feje fölött talán háromszáz yarddal állt meg. Ott aztán kísértetiesen eltűnt, ahogy találkozott a falusi tüzekből felfelé áramló levegővel. Nem a fejük fölött lévő cseppek voltak aggasztóak – nem Fagin falujának.

Egy másik, nagyobb csepp a világító, kétszeres gyűrűn kívül már többet elért. Lejutott a földre ötven yarddal az egyik külső őrtűz mögött. Elődei lehűtötték annyira a földet, hogy megmaradjon folyadéknak, úgyhogy egy kis ideig látható volt, ahogy a lángok felé sodródott a tüzek saját konvektív áramlatainak hatása alatt. Aztán a kiadott hő eltüntette, de Nick tudta, hogy még mindig ott volt. Kristálytiszta volt, beszorult oxigénbuborékoktól mentes – most tiszta gőz lett, ugyanúgy szabad az égés elsődlegesen szükséges hozzávalójától. Nick elégedetten bólintott volna, ha a feje képes lett volna a szabad mozgásra, amikor a tűz a láthatatlan felhő útjában hirtelen elkezdett hűlni, és néhány másodperccel később elhalványult.

Fia bármelyik támadó észre is vette az esetet, tenni biztosan nem tettek semmit. Egyikük sem mozdult, és a tűz sem gyulladt meg újra. Öt másodperccel később Nick fejében megszületett a terv.

Kilépett a kunyhóból, és odasétált a tüzelőraktárhoz. Ott felpakolta magát annyi tűzifával, amennyit csak elbírt, és visszavitte az épületbe, ahol a sebesültek feküdtek. Egyik támadó sem állította meg, vagy vonta kérdőre őt – egyikük sem beszélt hozzá, mióta fegyverszünetet kötöttek. A kunyhóban gyorsan felépített és lángra lobbantott egy tüzet. Amikor már egyenletesen izzott, meggyújtott belőle egy fáklyát, és visszasétált a farakáshoz. Könnyedén beledugta a fáklya hideg felét a rakásba, mintha meg akarná világítani, amit csinál; aztán még néhány utat tett tűzifával a kunyhó felé, a fáklyát végig ott hagyva, ahova tette. Idővel az épületbe nem fért több fa, úgyhogy befejezte a munkát.

De ott hagyta a fáklyát.

A tenebrai fa izzik, de nem lángol. Időbe telt a botnak, hogy az aljáig égjen, és még tovább, mielőtt a falu környékén tapasztalható fényesség növekedése azt mutatta volna, hogy a főrakás is rendesen begyulladt. A betolakodóktól még akkor sem jött semmiféle reakció. Azok csak csoportba tömörültek a robot körül, ami a falu közepén elfoglalt szokásos helyén maradt.

Ekkorra a környéki tüzek több mint fele kialudt, legtöbbjük a külső gyűrűben. A belső gyűrű egy-két tüze szintén kifulladt, és Nick az összecsődült barlanglakok felől kezdett nyugtalankodást érezni. Amikor kihunyt az utolsó külső tűz, soraikban suttogás indult meg; Nick csak nevetett magában. Lehet, hogy Fürge nehezen fogja tudni kezelni az embereit, hiszen az eső elől minden védelmük megszűnt, és egy barlang sem állt rendelkezésükre. Ha a suttogás folytatódik, a vezérnek mindenképp lépnie kell valamit, és az egyetlen, amit tehet – ahogy Nick látta –, az, ha magának Nicknek a segítségét kéri. Ez pedig szép kis csorbát ejtene a tekintélyén.

De Nick alábecsülte a fickót. A robot környékéről hangja hirtelen egy sor parancsot kiáltott el, _és egy tucat szolgája a csoport közepéről az egyik még égő tűz felé rohant. Ott aztán – Nick felháborodására – botokat szereztek az oldalánál lévő kis farakásból, meggyújtották a végüket, odavitték az égő fáklyákat a kialudt tüzekhez, és a legkisebb nehézség nélkül újraélesztették őket. Szemmel láthatóan a barlanglakok nem aludtak egész este a barlangjaikban, valaki bizonyára elég sokáig nézte a tűzrakó technikáját, hogy legalább egy kevés fogalma legyen róla. Ha tudták azt is, hogyan kell rátenni a tűzre... Tudták. Több fát raktak az összes tűzre. Nick azonban elégedetten látta, hogy az túl sok fa volt – nem kell majd sokáig várnia, mielőtt a tüzek melletti kis farakások elfogynak. Úgy tűnt, a barlanglakok a már vadul izzó középső rakást is úgy vették, mint egy másik tábortüzet; Fürgének gyorsan kell majd gondolkodnia, amikor a tartalékok elfogynak.

Amit meg is tett. Még szerencse, hogy Nick ébren tudott maradni, mert Fürge emberei nem jelentették be az érkezésüket. Csak jöttek.

Nick legnagyobb meglepetésére fegyver nélkül állítottak be, de tétovázás nélkül megközelítették a kunyhó ajtaját, szinte mintha azt várták volna Nicktől, hogy félreálljon nekik. Amikor nem állt félre, megálltak, az első féllándzsányi távolságra. Lehet, hogy mondani akart valamit, de Nick szólalt meg elsőnek.

– Mit akartok? A barátaim mind megsebesültek, és nem segíthetnek. Nincs hely a kunyhóban. Ha fedezék kell, menjetek a többiekhez!

– Fürge küldött fáért. – Higgadt kijelentés volt, amennyire Nick meg tudta mondani a hanghordozásból, semmi „vagy különben” mögöttes tartalommal.

– Csak annyi fám van, amennyivel életben tarthatom a sajátomat az estére. A többi rakást kell használnotok.

– Azokat felhasználtuk.

– Az nem az én hibám. Tudjátok, hogy a fa elég a tűzben, nem kellett volna olyan sokat rápakolnotok.

– Ezt nem mondtad el nekünk. Fürge azt mondja, hogy ezért nekünk kellene adnod a fánkat, amit látott, hogy elvittél, és megmondanod nekünk, mennyit használjunk.

Nyilvánvaló volt, hogy a vezér Nick mesterkedésének legalább egy részén átlátott, de nem volt mit tenni, végig kellett csinálni.

– Ahogy mondtam, csak annyim van, amennyi elég erre a tűzre – mondta Nick. – Nem adom oda, szükségünk van rá nekem és a barátaimnak.

Nagy meglepetésére az alak további szavak nélkül visszavonult. Szemmel láthatólag csak addig ment, amíg a parancsai tartottak, és most visszatért, hogy újakat kapjon. A kezdeményezőkészség nem virágzott Fürge uralma alatt.

Nick figyelte a csapatot, ahogy újra csatlakozott a főtársasághoz, és átverekedte magát a vezérhez. Aztán megfordult, és megbökte Jimet.

– Keljetek fel, te és Nancy! – suttogta. – Fürge nem hagyhatja ezt annyiban. Harcolok, amilyen jól csak tudok; ti lássatok el engem!

– Mire gondolsz? – Nancy gondolatai kevésbé voltak fürgék, mint általában.

– Baltákkal nem küzdhetek velük, átjutnának két perc alatt. Fáradt és lassú vagyok. Fáklyákat fogok használni – emlékeztek, milyen érzés megégetni magatokat? Ők nem – figyelmeztettem őket, amikor a falujukban voltam, és mindig nagyon óvatosak voltak, úgyhogy egyiküknek sincs igazi tapasztalata. Hát, most majd lesz.

Eddigre a másik kettő már talpon volt.

– Rendben – egyezett bele Jim. – Meggyújtunk fáklyákat, és átadjuk neked őket, amikor szólsz. Böködni fogsz velük, vagy dobni őket? Még sosem gondoltam, hogy harcoljunk velük.

– Én sem, egészen mostanáig. Először böködni próbálok majd, úgyhogy adjatok hosszabbakat! Ha úgy döntök, hogy dobálom őket, igazán rövideket kérek majd. Nem akarjuk, hogy visszadobják őket ránk, és azt fogják tenni, ha elég hosszúak, hogy megfogják őket. Ahhoz korántsem elég hülyék.

Jim és Nancy egyetértőn gesztikuláltak, és a padlót szinte teljesen beborító tűzifahalmokhoz fordultak. A tűz elég közel égett az ajtóhoz – Nick újra megállt a bejáratnál, a másik kettő pedig a lángok két oldalán, ahonnan olyan gyorsan tudtak fáklyákat adni, amilyen gyorsan Nicknek csak szüksége lehet rá. Minden készen állt, amikor a társaság visszatért a kunyhóhoz.

Ezúttal kicsivel többen voltak – maga Fürge is csatlakozott. A kunyhót mintegy fél tucat yardnyira közelítették meg, és tömören, lényegre törően beszéltek.

– Ha nem engedtek be, hogy elhozzuk a fát, a késeim gondoskodnak majd rólatok. Láttátok, mire célzok.

– Láttam – ismerte el Nick. – Éppen ezért nem akarom, hogy bármi dolgom legyen veled. Ha közelebb jössz, az már a te felelősséged.

Korábban még sosem látta Fürgét tétovának vagy bizonytalannak, de egy pillanatig úgy tűnt, a vezér végiggondolja a Nick szavaiban megbúvó célzásokat. Aztán újra önmaga lett.

– Legyen hát! – mondta, és előrelendült a négy felkarjára fektetett lándzsákkal.

Kezdetben félre kellett dobni Nick haditervét – a lándzsák hosszabbak voltak, mint a fáklyái. Sikerült félrelöknie a hegyüket, mielőtt elérték volna őt, de a lándzsák eltávolításával sem tudta elérni Fürgét. A vezér iránt érzett gyűlölete egy pillanatra megbénította az ítélőképességét, és mindkét bal kézben tartott fáklyáját az óriás mellkasának hajította.

Fürge alábukott, épp időben. A mögötte lévők szoros alakzatban álltak, így központi tagjaik nem tudtak elég gyorsan félreugrani, és több fájdalmas kiáltás is felhangzott, ahogy a fáklyák találtak, és égő parazsat szórtak szét mindenfelé. A vezér lándzsányi távolságban újra felállt, visszatérve támadóállásba.

– Félkör! – csattant fel. A harcosok gyorsan és pontosan engedelmeskedtek neki, keskeny vonalban állva, Nickkel a középpontban. – És most egyszerre – elkapni! – A félkör összeszűkült, és a lándzsahegyek az ajtó felé jöttek.

Nick nem annyira ijedt meg. Egyik támadó sem volt olyan helyzetben, hogy felfelé szúrjon úgy, hogy az a pikkelyek alá jusson; a kőhegyek valószínűbb, hogy hátralökik őt, mintsem megsebesítik. Persze ha valami keménynek löknék neki, az már más történet lenne; az igazi veszély ebben a pillanatban az volt, hogy a harcosok közül rövidesen többen is késnyi távolságba kerülnek, így lefoglalnák, amíg egy lándzsás elég közel juthat, hogy alulról üthessen. Csak egy másodpercig tétovázott, hogy vajon dobjon-e vagy üssön, aztán döntésre jutott.

– Rövideket! – parancsolta a mögötte lévő segítőknek.

Nancy már több lábnyi botot is a tűzben tartott; rögtön Nick kezébe adta őket, és újabbakat gyújtott. Talán tíz másodpercig Nick minden tőle telhetőt elkövetett, hogy egy gépfegyvert utánozzon. Lövedékeinek több mint fele nem talált, de jó részük igen; aztán az első három vagy négy másodperc elteltével egy újabb tényező bonyolította a harcot. Az ajtó előtt egyre több, még mindig égő fáklya és izzó fadarab volt szétszórva, és a támadók egyre inkább belegabalyodtak ezekbe. A lábak még érzékenyebbek a tűzre, mint a pikkelyek, a hatásuk pedig finoman szólva is őrjítő volt. Fürge, hogy méltányosak legyünk vele, az embereivel maradt, és olyan keményen harcolt, mint bárki más, de végül neki is elege lett, és kissé sántikálva visszahúzódott néhány yardot. Visszavonulását látva Nick felnevetett.

– Jobb, ha hozod a saját tűzifádat, Fürge barátom! Persze egyet sem fogsz találni a falu egy óra járásnyi körzetében, mindet rég felhasználtuk. Még ha tudod is, hol vannak a legjobb helyek, az esőn keresztül nem tudsz eljutni oda és vissza. De ne aggódj, majd gondoskodunk rólad, amikor aludni térsz! Nem szeretném, ha bármi is megenne, Fürge barátom.

Szinte vicces volt Fürge dühét látni. Kezei összeszorultak a lándzsanyeleken, és járólábain teljes magasságára emelkedett, dühtől remegve. Másodpercekig egyenlő esélyűnek tűnt, hogy vagy elhajítja a lándzsákat, vagy megrohamozza az ajtót a szétszóródott parázson keresztül. Nick készen állt mindkettőre, de az utóbbiban reménykedett – Fürge égett lábbal, a kép nagyon vonzónak tűnt.

A vezér azonban egyiket sem tette. Őrjöngése közepette hirtelen megnyugodott, és a dárdahegyek leestek, mintha elfeledte volna őket egy pillanatra. Aztán hátramozdította őket, amíg „hordozó” pozícióban, a gravitációs középpontjuknál nem fogta őket, és elfordult a kunyhótól. Majd pedig, mintegy utógondolat gyanánt, visszafordult, és Nickhez szólt.

– Kösz, Chopper. Nem is vártam ekkora segítséget. Jobb most búcsút mondanom, és jobb, ha te is elbúcsúzol – a Tanítódtól.

– De... nem tudtok éjszaka utazni.

– Miért nem? Neked sikerült.

– De mi a helyzet Faginnal? Honnan tudod, hogy ő képes lesz rá?

– Azt mondtad, mindent tud, amit te is. Azt is mondtad, hogy beleegyezik abba, amit mondtunk. Ha ezt elfelejti, vagy meggondolja magát, neked köszönhetjük, hogy megmutattad, mit kell tenni. Úgy gondolod, hogy jobban szeretné a tűz érintését, mint mi? – Fürge kuncogott, és visszasietett a főcsoporthoz, közben utasításokat kiáltva. Nick legalább ennyire hangosan kezdett kiabálni.

– Fagin! Hallod ezt? Fagin! Tanító! – Nyugtalanságában elfelejtette, hogy mindig időbe telt, amíg a Tanító válaszolt, és egy pillanatra elnyomta a robot hangját. Aztán válasza hallhatóvá vált.

– Mi a baj, Nick? – Nem lehetett megmondani a hangból, hogy nem Raeker volt a túlsó oldalon; Nick népének a „Tanító”-helyzetről átfogó képet adtak, de nem minden részletet, és ők elkerülhetetlenül egyénként gondoltak a robotra. Gyakorlatilag ez volt az első alkalom, hogy ez számított – az őr persze ismerte az általános hátteret, Raeker annyit elmondott neki a váltáskor, de nem volt jelen Fürge legelső támadásakor és az azt követő fegyverszünetkor sem.

Ebből következik, hogy Nick szavai nem teljesen azt jelentették számára, amit kellett volna.

– Fürge most azonnal visszaindul a barlangokhoz, és azt mondja, tüzet használ rajtad, ha nem mész vele. Kibírod?

A szokásosnál kicsit tovább tartott a bizonytalanság. Soha senki nem mérte meg a tenebrai tűz hőmérsékletét, és az őr nem tudott eleget a fizikáról, hogy megkockáztasson egy becslést a kibocsátott sugárzása alapján. Fejében főképp a robot értéke volt a fő szempont.

– Nem – válaszolta. – Vele megyek.

– Mi mit tegyünk?

Raeker utasítása, hogy a falubeliek maradjanak a helyükön, szintén olyasmi volt, amit nem említett a váltásnak; úgy számította, hogy visszatér jóval az utazás kezdete előtt. A váltás minden tőle telhetőt elkövetett a jelen körülmények között.

– Dönts belátásod szerint! Nem fognak bántani; később újra kapcsolatba lépek veletek.

– Rendben. – Nick gondosan tartózkodott attól, hogy emlékeztesse a Tanítót korábbi parancsára. Sokkal jobban szerette az újat. Csendben figyelte, ahogy a betolakodók, Fürge parancsait követve, annyi fáklyát gyűjtöttek össze a szinte kihunyt tüzekből, amennyit csak tudtak. Aztán körbevették a Tanítót, helyet hagyva oldalt, amerre azt akarták, hogy a robot menjen. Minden szavak nélkül történt, de a jelentés elég érthető volt. A robot körbefordult a talpain, és dél felé vette az irányt, a barlanglakok pedig mögötte özönlöttek.

Nick csak néhány másodpercet gondolkodott, vajon találnak-e még több fáklyának való fát, mielőtt elhasználják a meglévőket. Mielőtt a kavalkád látóhatáron kívül volt, figyelmét más dolgokra is fordította.

Szabad kezet kapott. Helyes, még mindig úgy érezte, hogy a legjobb lenne elhagyni a falut – így is tesznek majd, amint csak lehetséges. Persze ez pár napig lehetetlen lesz, amíg mindenki képes nem lesz újra utazni, de azt az időt fel lehet használni tervezgetésre. Ott volt a kérdés, hogy hova menjenek, és a következmény, hogy hogyan jussanak el oda – Nick döbbenten kezdett ráébredni, hogy mit jelentene elhagyni a falut és az egész élet során megszerzett területeket és felszereléseket –, és hogy lépjenek újra kapcsolatba Faginnal, amikor átköltöztek. Könnyű volt azt mondania magának, hogy akárhova is mennek, a Tanító bárhol megtalálja őket, de Nick elég felnőtt volt ahhoz, hogy bárki mindenhatóságát megkérdőjelezze, beleértve a robotot is. Ez tehát három megoldandó problémát jelentett. Mivel Nicknek egyáltalán nem volt kedve bármiben is Fürgéhez hasonlítani, megoldásukat elhalasztotta, amíg a többiek fel nem ébredtek, és képesek nem voltak segíteni a megbeszélésben.

A tűz éppen hogy kitartott reggelig, és csak azért, mert Nick többször is körbe-körbeszaladt a kunyhó körül, hogy oxigént keverjen egy adag közeledő, fáradt gőzbe. Nagyon keveset aludt, miután az utolsó külső tűz kialudt, és az éjszaka elég korán volt.

A reggel sem hozott megnyugvást. Az első elvégzendő feladat általában az volt, hogy állítsanak őrt a falusi nyájhoz, amelynek a karámja egy falu melletti horpadásban volt. A mélyedés a környéknél tovább maradt tele vízzel, úgyhogy a jószágok általában biztonságban voltak a ragadozóktól, amíg az őrök megérkeztek, de akkor egyszerűen nem volt elég falubeli, hogy Őrizze a nyájat és a falut is. Aznap reggel következésképp több veszteséget is szenvedtek, amíg Nick maga össze nem tudta terelni és be nem tudta zsúfolni a túlélőket a faluba. Aztán ott volt a következő éjszakai tűzifa problémája – erről nem hazudott Fürgének. Valakinek el kellett mennie érte. Nem volt más választás, a még mindig elcsigázott Jimnek és Nancynek együtt kellett elvégeznie a munkát, magukkal vonszolva a kordélyt, amire ráhalmozták a tüzelőt. Sosem sikerült betanítani a jószágaikat, hogy húzzák a kocsit – a lények makacs módra meg sem mozdultak a súly alatt.

A második napra a többiek nagy része talpon volt, ha nem is teljes hatásfokkal, és a helyzet határozottan egyszerűbbé vált. A megbeszélést aznap reggel tartották, amely során Nick felvetette és erősen védte az elképzelést, hogy költözzenek a rettentően durva területre, amin átkelt a barlangi faluból való menekülése során. Legfőbb érvei közé tartozott, hogy ott számos olyan pont létezett, amit csak egyetlen szűk helyről, mint egy kanyonból vagy hegygerincről lehet megközelíteni, és így kis erővel is hatásosan meg lehet védeni. Nancy válaszolt a felvetésre.

– Nem vagyok benne biztos, hogy ez túl jó terv – mondta. – Először is, nem tudjuk, hogy a helyek, amelyekről beszélsz, még mindig ugyanolyanok lesznek-e, mire odaérünk. – Egy rengés adott nyomatékot és támogatást szavainak.

– És mi van, ha nem lesznek? – replikázott Nick. – Mindig lesznek mások. Egyik pontot sem javasoltam azok közül, amelyeket leírtam, csak a környéket.

– De hogy talál majd meg minket Fagin? Ha feltesszük, hogy valamelyikünk el is jut a barlangi faluba, és visz neki egy üzenetet, hogy mondjuk el neki az útvonalat? El kellene oda vezetnünk, ami valószínűleg összeütközne a terveivel – úgy ítélted, szerintem nagyon helyesen, hogy tervei szerint kihasználja majd a képességét, hogy éjszaka tud tűz nélkül utazni.

Nick az ellenállásra egy nagyon is emberi dühroham közeledtét érezte, de még mielőtt engedett volna neki, időben eszébe jutott Fürge. Nem akarta, hogy bárki is összehasonlítsa azzal a barbárral, ezt mondta magának; és amúgy is, volt abban valami, amit Nancy mondott, most, hogy tényleg belegondolt.

– Te milyen jellegű helyet javasolnál? – kérdezte. – Igazad van, hogy kapcsolatba kellene lépnünk Faginnal, de határozottan nem jut eszembe más hely, amit olyan könnyen megvédhetnénk, mint azokat a nyugati szurdokokat.

– Nekem úgy tűnik, hogy Fagin igazat beszélt, amikor azt mondta, bolondság volt egyáltalán megküzdenem Fürge harcosaival – felelte csendesen Nancy. – Nem gondoltam a védelemre. Attól tartok, ha meg kell védenünk magunkat, akkor már most kifogytunk a szerencsénkből. A tenger járt az eszemben.

– Micsoda?

– Tudod, te segítettél feltérképezni. Keletre van egy olyan víztömeg, ami nem víz – legalábbis nappal nem szárad fel teljesen. Nem emlékszem rá, Fagin minek nevezte, amikor beszámoltunk róla...

– Azt mondta, szerinte leginkább kénsav, akármi is az, de nem tudta, hogyan mehetnénk biztosra – vetette közbe a még mindig rokkant Dorothy.

– Akármi is az, ott marad, és ha a szélén vagyunk, Fagin megtalálhat bennünket, ha egyszerűen a partja mentén halad. Talán benne is tudna menni egy ideig, csak hogy a barlangi nép ne tudja nyomon követni. – Meglepett, helyeslő zsivaj üdvözölte a felvetést, és néhány másodperc gondolkodás múlva Nick is beleegyezően gesztikulált.

– Rendben hát – mondta. – Ha senkinek nincs más ötlete, a tenger partjához költözünk. A pontos helyet majd eldöntjük, miután odaértünk és körülnéztünk. Egy vagy két éve térképeztük fel a helyet, és azt hiszem, hogy nem bízhatunk meg olyan régi információkban.

A következő az odajutás problémája. El kell döntenünk, mi mindent tudunk elvinni a faluból, és azt hogyan cipelhetjük el. Úgy gondolom, kezdhetnénk a kordéllyal, de lefogadom, hogy lesznek olyan helyek, ahol nem tudjuk majd átmozgatni. Nem számít, hogyan kalkuláljuk, sok mindent magunk mögött kell majd hagynunk.

Végül pedig ott van a Faginnak eljuttatandó üzenet problémája. Azt hagyhatjuk, amíg be nem rendezkedtünk, felesleges elmondani neki, hol vagyunk, amíg magunk sem tudjuk.

Remélem, hogy holnap már tudunk utazni, addig is a második kérdés az, amelyen dolgoznunk kellene. Ha bárkinek vannak ötletei, mondja őket, amikor csak szeretné! – Szétszóródtak, mindegyik olyan feladatot vállalt, amit el tudott végezni.

Jim és Nancy újra egyben voltak, és most a nyájra vigyáztak. Nem volt több veszteség, mióta át tudták venni a feladatot. Dorothy a szekérnél volt, körbepakolva minden olyasmivel, amelyet remélték, hogy magukkal vihetnek; elrendezte és átrendezte őket a járműben. Mindegy, hogyan pakolta őket, több dolog maradt kint, mint bent, közötte és a csoport többi tagja között pedig szinte folyamatos volt a megbeszélés, sőt a vita is. Mindegyik szerette volna, ha a saját holmija megy, és jó sok beszédbe telt megértetni néhányukkal, hogy mivel mindent nem vihetnek magukkal, a veszteségeket is meg kellene osztani.

Bizonyos mértékig a vita még mindig folytatódott, amikor útnak indultak. Nick addigra valamelyest szimpatizált Fürgével – ráébredt, hogy néha szükséges volt, hogy legyen vezetője egy csoportnak, és hogy nem mindig nyílt lehetősége a vezetőnek a követőit észérvekkel a kívánatos irányba terelnie. Nicknek ki kellett adnia az első önhatalmú parancsait, és nyugtalanította, hogy barátainak fele ekkorra valószínűleg Fürgével hasonlítja őt össze. Annak azonban, hogy engedelmeskedtek neki, tisztáznia kellett volna számára ezt a kérdést, de nem így történt.

A kordélyt vészesen túlterhelték, és mindenkinek teljes erejéből húznia kellett, kivéve azoknak, akik pásztorkodtak. Amikor harcra került a sor, abba kellett hagyni a vontatást, amíg felkapták és használták a fegyvereket. Valójában persze nem volt túl sok harc; az átlagos tenebrai ragadozó nem túl okos, és legtöbbjük elkerült egy ekkora csapatot. A fő különbséget a lebegők alkották, akik amúgy is inkább növények, mint állatok voltak. Ezeket a lényeket viszonylag könnyedén bárki legyőzhette, akinek a csápjaiknál hosszabb lándzsája volt; de még azután is, hogy a gázhólyagjaikat kiszúrták, veszélyesek maradtak annak, aki túl közel ment mérgező nyúlványaikhoz. A nyájból több állat is odaveszett, amikor a szörnyetegek egyike rájuk esett, és ugyanekkor a társaság két tagja is fájdalmas mérgezést szenvedett. Beletelt néhány órába, mire segítség nélkül tudtak járni.

Nick borúlátó előrejelzése ellenére lehetségesnek bizonyult eljuttatni a kordélyt a tengerig. Az utazás másnapján, a kései órákban értek oda, miután néhány óra hosszat valamiféle csendes, olajos folyadék egyre nagyobb tócsái között küzdötték át magukat.

Persze már korábban is láttak ilyen tócsákat; saját völgyük mélyedéseiben alakultak ki a nap vége felé – mélyedésekben, amelyek napfelkeltekor tavak voltak, de csupán kisméretű füstölgő kénsav-pocsolyák, amikor a nap elérte a tetőfokát. Ezek nagyobbak voltak, medrük sokkal nagyobb százalékát töltötték ki.

A talaj is megváltozott – a növényzet ugyanolyan sűrű volt, mint mindig, de a földön a szárak között kvarckristályok helyezkedtek el. A nyáj úgy tűnt, nem bánja, de gazdáik lába korántsem volt annyira kemény, és határozottan nehezebben tudtak csak haladni. Ilyen kristályokat máshol is találtak, de általában elszigetelt foltokban, ahol el lehetett kerülni őket.

A keresés, hogy pihenőhelyet találjanak, emiatt rövidebb volt, és talán kevésbé óvatos, mint amúgy lett volna. Gyorsan megállapodtak egy félszigetben, amelynek zömét egy tengerszint felett harminc vagy negyven láb magas domb tette ki, és amelyet a szárazföldhöz egy tucat yardnyi szélességű földnyelv kötött. Nem Nick volt az egyetlen a társaságból, aki a fizikai védekezés problémáján gondolkodott; és amellett, hogy a félsziget ebből a szempontból előnyösnek mutatkozott, még a nyájnak is elég tágas volt. Holmijukat leirányították a tengerhez, feltolták a dombra, és rögtön nekikezdtek a tűzifavadászat megszokott feladatának. Bőségesen találtak tüzelőt, és mire besötétedett, kielégítő mennyiségű rakományt gyűjtöttek össze.

Az őrtüzeket megépítették, levágták és megették a nyáj egyik állatát, és a csapat letáborozott az éjszakára. Az esőcseppekig és a tüzek megrakásáig senki sem gondolt arra, mi történik éjszakánként a tengerszinttel.