XII. SZELEK SZÁRNYÁN

Tooreyról jóformán mindent láttak; a rádió, akár a Bree fedélzetén a többi laposabb tárgy, nem szabadult el a viharban. Amíg a Bree az örvény játéka volt, természetesen nem sokat láttak a megfigyelők jelenlegi helyzete azonban siralmas pontossággal rajzolódott ki előttük. És a megfigyelőhelyiségben tartózkodó emberek közül egyetlenegy sem tudott semmiféle ésszerű tanáccsal szolgálni.

A meszklinitáknak sem volt sok mondanivalójuk. Megszokták, hogy hajójuk szárazföldön vesztegel, hisz nyárutón, ősszel gyakran megesett az ő szélességükön is, hogy a tenger visszahúzódott – csak az volt szokatlan, hogy ennyire hirtelen történik, s ily sok magas szárazföld választja el őket az óceántól. Barlennan és első tisztje, felmérve a helyzetet, bizony nem sok jót tapasztalt.

Élelmük még volt bőségesen, csak a kenu rakománya veszett el. Dondragmer megragadta az alkalmat, hogy a tutajféleségek előnyeit ecsetelje, csak arról feledkezett meg, hogy a kenuban nem megfelelő módon rögzítették a rakományt, túlságosan bíztak ugyanis a csónak magas oldalában. A kis lélekvesztő még most is ott volt vontatókötele végén, és nem tett benne kárt a vihar. Faanyaga éppoly rugalmas volt, mint a magasabb szélességek alacsony növésű növényeié. Maga a Bree is hasonló anyagból készült, csak a formája volt kevésbé ellenálló, de kár nem esett benne – persze nem úszta volna meg ilyen sértetlenül, ha a völgy körfala netén csupa-csupa szikla. A hajó még csak fel sem borult, hála építésmódjának – Barlennan ezt önként elismerte, nem várta meg, míg az első tisztje az orra alá dörgöli. Nem is a hajóval volt baj, még csak nem is az elveszett rakományt siratták – csak épp sehol nem volt elérhető közelségben óceán, hogy újra vízre bocsássák hajójukat.

– Legbiztosabb volna szétszedni, mint a múltkor, és átvinni a hegyen. Nem nagyon meredek a hegyoldal, és még most sem jelentékeny a súly – vélte hosszas fontolgatás után Barlennan.

– Valószínűleg igaza van, kapitány, de csak hosszában kellene szétszedni a pallókat, hogy a hajó teljes hosszának megfelelő tutajaink legyenek. Azokat áthúzhatnánk vagy vontathatnánk a folyón, és hamarosan vízre is lehetne őket bocsátani. – Ez a javaslat Harstól származott, aki már kiheverte a sziklával történt összeütközését.

– Ez biztatóan hangzik. Hars, menjen, nézzen utána, körülbelül hol tehetnénk megint vízre a tutajokat. A többiek pedig nyomban nekiállhatnak a szétszerelésnek, ahogy Hars javasolta, és a szükséges kirakodásnak.

– Vajon még most is rossz az idő azoknak a repülő masináknak? – tűnődött fennhangon Dondragmer. Barlennan felpillantott.

– Még alacsonyan járnak a felhők, és a szél is erős – mondta. – Ha a Repülők nem tévednek, márpedig nekik tudniok kell, az idő még rossz. De azért nem árt néha fel-felnézni. Remélem, hamarosan megint látunk egyet.

– Egyet magam sem bánnék – vágta rá fanyarul az első tiszt. – Gondolom, kapitány úr a kenu mellé szívesen szerezne egy repülő masinát is. Hanem azt már most megmondom: végszükség esetén talán vállalkozom rá, hogy beszálljak a kenuba, de amolyan repülő masinára csak derült téli délelőttön vagyok hajlandó, amikor mind a két nap fenn van az égen.

Barlennan nem válaszolt; eddig még nem foglalkozott a gondolattal, hogyan szerezhetne a gyűjteményébe egy vitorlázórepülőt is, de nyomban megragadta a fantáziáját az ötlet. Már ami a repülést illeti... nos, megváltozott ugyan sok mindenről a véleménye, de azért mindennek van határa.

A Repülők derült időt jósoltak, és a felhők valóban ritkultak a következő néhány nap során. Akármennyire javultak is a látási viszonyok, a legénység bizony nemigen pásztázta az eget. Volt egyéb dolguk bőségesen. Hars terve megvalósíthatónak bizonyult; alig egy pár száz méternyire a tó felé a meder már kellően mély volt, hogy a tutajokat úsztassák rajta, és egy-egy pallót már alig néhány méternyire tőlük is a víz sodrára bízhattak. Abban azonban tévedett Barlennan, hogy a megnövekedett súly nem jelent sokat – minden egyes alkotóelem kétszer olyan nehéz volt, mint amikor Lacklandtől elváltak, azonkívül ők egyáltalán nem szoktak hozzá, hogy bármit is felemeljenek. Erősek voltak ugyan, de ez az új gravitáció annyira igénybe vette emelőképességüket, hogy kénytelenek voltak lerakni a terhet a pallókról, és csak úgy tudták őket, üresen, áthúzni-vonni a folyón. Mikor a pallók részben elmerültek, már egyszerűbb volt a dolog; egy ásókülönítmény kiszélesítette a medret, kis híján a Bree nyugvóhelyéig, úgyhogy ezután már jóformán gyerekjáték volt az egész. Alig néhány száz nap elmúltával a hosszú, keskeny tutaj oszlopot, rajta megint a rakománnyal, ismét a tó felé vontatták.

Alig ért a hajó a folyónak arra a részére, ahol a legmeredekebb volt a part, felbukkantak a repülő masinák. Karondrasee pillantotta meg a vitorlázórepülőket; épp a fedélzeten készítette az ennivalót, míg a többiek húzták a Bree pallóit, úgyhogy tevékenysége kevésbé kötötte le a figyelmét. Vészkiáltására a földlakók s a meszkliniták egyaránt felriadtak, ám az előbbiek most sem látták a közeledő látogatókat, mert a videokészülékek beállítási szöge nem volt megfelelő.

Barlennan azonban épp eleget látott. Nyolc vitorlázórepülő siklott feléjük, egymáshoz meglehetősen közel, noha nem szabályos kötelékben. Egyenesen közeledtek a kis völgy szélárnyékos oldalának légáramlatán, míg jóformán a hajó fölé nem értek; közvetlenül előtte azonban megváltoztatták útirányukat. Ahogy a hajó fölé értek, mindegyik lebukott, kioldott egy tárgyat, majd megfordult, és visszalendült a szél alatti oldalra, hogy megint felemelkedhessen.

A hulló tárgyak nem látszottak tisztán; azt meg tudták állapítani a tengerészek, hogy holmi dárdafélék, hasonló a folyó menti nép fegyvereihez, csak a hegyük jóval súlyosabb. A hulló tárgyak iránt érzett hajdani félelem megint elfogta őket, de aztán látták, hogy a lövedékeket nem rájuk irányozták: kicsivel előttük hullottak le. Néhány másodperc elteltével megint alábuktak a vitorlázórepülők, és a tengerészek menedéket kerestek – hátha most pontosabban céloznak, ám a dárdák nagyjából ugyanoda hullottak ezúttal is. A harmadik fordulóra már nyilvánvaló volt, hogy szándékosan céloztak oda; végül kiderült az akció célja is. Minden egyes lövedék az itt még keskeny folyóba hullott, és jó fele hosszáig behatolt az agyagos mederbe. A harmadik forduló végeztével két tucat karó állta a hajó útját.

Ahogy a Bree közeledett az akadályhoz, megszűnt a bombázás. Barlennan azt hitte, folytatják, hogy ők ne közeledhessenek, és ne távolíthassák el az akadályt, de amikor odaértek, meglátta, hogy ilyesmiről szó sincs. A dárdasövényt ugyanis semmiféle erő el nem mozdíthatta; közel harmincméteres magasságból dobták le, hajszálpontos irányzékkal, 7 G-s térben, és csak erőgép mozdíthatta volna el. Terblannen és Hars nekiveselkedett, de ötpercnyi hasztalan cibálás után feladta a harcot.

– Nem tudnátok elvágni? – kérdezte távoli megfigyelő pontjáról Lackland. – Az ollóitok jó erősek, úgy tudom.

– Csakhogy ez fa, nem fém – felelte Barlennan. – Ha volna nálunk olyan kemény fémfűrész, amilyen szerinted még a mi fánkkal is megbirkózik, vagy pedig valami masina, ami kicibálná ezeket...

– De hát csak van veletek valami szerszám, ami elvágná?! Mivel végzitek a hajójavítási munkát? A pallókat nyilván nem így szakasztottak a fáról!

– Vágószerszámaink állatok fogából készülnek, erős keretbe helyezve, és legtöbbjük nemigen hordozható. Amink van, azzal megpróbálkozunk, de alig hinném, hogy sok időt hagynak rá.

– Tűzzel nem tudjátok távol tartani a támadókat?

– De igen, ha szél ellen jönnek. Csakhogy aligha lesznek olyan ostobák.

Lackland elhallgatott, a legénység pedig ahány éles szerszámot csak talált, azzal nekiesett a karóknak. Késeik keményfából készültek, és aligha tehettek kárt a dárdákban, de mint Barlennan utalt rá, volt náluk néhány csont és elefántcsont vágószerszám, s ezzel aztán fűrészelték is a hihetetlenül kemény fát. A legénység néhány tagja, akinek nem jutott szerszám, ásással próbálkozott; felváltva lemerültek a fenékre, fellazították az agyagot, hogy a lomha ár elmosta. Dondragmer egy darabig figyelte munkálkodásukat, aztán rámutatott, hogy vélhetőleg könnyebb volna csatornát ásni az akadály körül, mint százhúsz centis mélységből kiásni két tucat karót. Javaslatán kapva kapott a vágószerszámmal nem rendelkezők hada, és a munka jó iramban haladt.

A vitorlázórepülők ezenközben mindvégig ott kerengtek fölöttük; vagy ott maradtak éjszaka, vagy váltás érkezett a sötétség perceiben – ezt senki sem tudta megállapítani. Barlennan vizsla szemmel figyelte a folyót szegélyező dombokat, mert minden pillanatban szárazföldi erők felbukkanására számított; de jó ideig nem mozgott a környéken más, mint a Bree legénysége meg a vitorlázórepülők. A repülő masinák legénysége továbbra is láthatatlan maradt; senki sem tudta megállapítani, hányan s hogy milyen fajtához tartozók utaznak a masinákon, noha az emberek is, a meszkliniták is szentül hitték, hogy csak Barlennanék népéhez lehetnek hasonlatosak. Akárkik voltak, nem tanúsítottak különösebb aggodalmat a tengerészek ásási manővere láttán, de annyi végül kiderült, hogy a művelet nem kerülte el a figyelmüket. Háromnegyed részben elvégezték már a munkát, amikor amazok akcióba léptek; újabb bombázás kezdődött, és csakhamar éppúgy elzárták a hajó útját, mint először. Arra most is vigyáztak, hogy a legénységben ne tegyenek kárt. Az akció azonban éppolyan morális hatással járt, mintha gyilkos támadás lett volna; akármennyit ásnak, láthatólag semmi haszna, hisz napok munkáját semmisítheti meg néhány percnyi bombázás. Új eljárást kell hát kieszelni.

A földlakók tanácsára Barlennan már rég megparancsolta embereinek, hogy ne alkossanak nagy csoportokat; most azonban a hajó köré rendelte őket, és mindkét folyóparton laza kordont állított fel párhuzamosan a tutajok sorával. A tengerészek kellő távolságban, voltak egymástól, hogy ha az ellenség netán mégis támadást indít, segíthessenek egymáson. Ott maradtak; Barlennan nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy most a vitorlázórepülők legénységén a sor. Amazok azonban jó néhány napon át nem csináltak semmit.

Azután vagy tucatnyi újabb könnyű légi alkotmány jelent meg a messzeségben; közeledett, alábukott, két csoportra oszlott, és a foglyul ejtett hajó két oldalán leereszkedett a dombokra. Mint a Repülő megjósolta, a szél segítette a siklórepülésben a masinákat; földet érésüktől néhány méternyire álltak meg. Mindegyikből négy lény bukkant elő, a szárnyakra ugrott, és a siklófelületet a közeli bokrokhoz horgonyozta. Eddigi feltevésük helyesnek bizonyult: a jövevények alakra, nagyságra, színre szakasztott másai voltak a Bree tengerészeinek.

Mihelyt járműveiket biztonságba helyezték, összehajtható szerkezetet állítottak fel szél ellenében, s ehhez kampóval felszerelt köteleket erősítettek. Láthatólag gondosan megmérték a távolságot a szerkezet meg a legközelebbi vitorlázórepülő között. Csak amikor ezzel végeztek, akkor méltatták figyelemre a Bree-t és legénységét. Elnyújtott süvítés szállt egyik dombtetőről a másikra; nyilvánvalóan ez adta hírül a munka elvégzését.

Ezután a szélárnyékos dombon leszállt vitorlázók legénysége leereszkedett a lankán. Ezúttal nem ugrottak, mint a földre szállást követő művelet során, hanem azzal a hernyóforma mozgással közeledtek, amit Barlennanék nemrégiben még a helyváltoztatás egyetlen módjának ismertek – mielőtt még a Peremvidékre merészkedtek volna. Ennek ellenére tekintélyes iramban haladtak a jövevények, és csakhamar dobótávolságba kerültek – a tengerészek borúlátóbb elemeinek megállapítása szerint –, mire lement a nap. Ekkor megálltak, és megvárták, míg megvirrad; a két hold épp elegendő fényt adott, mindkét fél láthatta, hogy a másik nem ragadtatja magát semmiféle gyanús mozdulatra. Napkeltével folytatták az előnyomulást, míg a legelöl haladó új jövevény egyméternyire meg nem közelítette a legközelebbi tengerészt, a társai pedig vagy egy méterrel hátrább maradtak. A különítmény láthatólag fegyvertelen volt, és Barlennan elébük ment – előzőleg azonban utasította két tengerészét, hogy a videokészüléket állítsák be pontosan a találkozó helyére.

A vitorlázópilóta nem vesztegette az időt: amint Barlennan odaért, megszólalt. A kapitány egyetlen szavát sem értette. Néhány mondat után a szónok is rájött erre; elhallgatott, majd a következő pillanatban valamivel lassabban és hallhatólag más nyelven folytatta. Barlennan nem akarta az időt hasztalan találgatásra fecsérelni, úgyhogy ezúttal szavakkal adta a másik tudtára, hogy nem érti. Amaz – Barlennan nagy meglepetésére – nyomban átváltott a tengerészek nyelvére; lassan beszélt, a kiejtése sem volt jó, de érthető volt, amit mondott.

– Régóta nem hallottam a te nyelvedet – mondta az idegen. – Remélem, érthetően beszélek. Érted, amit mondok?

– Eddig tökéletesen – felelte Barlennan.

– Helyes. Én Reejaaren vagyok, Marreninek, a Külső Kikötők Tisztjének tolmácsa. Megbíztak, hogy derítsem ki, kik vagytok, honnan jöttök, és milyen céllal hajóztok e szigetek körül.

– Kereskedelmi úton vagyunk, nincs meghatározott úticélunk. – Barlennannak esze ágában sem volt említeni kapcsolatát a másik világ lakóival. – Nem tudtunk ezekről a szigetekről; távolodni igyekeztünk a Peremtől, mert épp elegünk van belőle. Ha kereskedni akartok velünk, szívesen ráállunk; ha nem, csak azt kérjük, engedjetek utunkra.

– Ezen a tengeren a mi hajóink és siklógépeink kereskednek, sosem láttunk mást – felelte Reejaaren. – Egy dolgot nem értek. Az a messze délről idevetődött kereskedő, akitől a nyelveteket megtanultam, azt mondta, az ő országa a tenger túlsó partján terül el, a nyugati szárazföldön. Tudjuk, hogy a mi óceánunkról nincs átjáró innen a jéghez; és ti mégis észak felől közeledtek, amikor megpillantottunk benneteket. Ez arra vall, hogy végigszimatoltátok ezt a tengert, és földet kerestetek. Hogy vág ez egybe a meséddel? Mi nem szeretjük a kémeket.

– Északról jöttünk, és a mi tengerünk meg a ti óceánotok között a szárazföldön keltünk át. – Barlennannak nem volt ideje hihető hazugságot kisütni, bár jól tudta, hogy az igazság alighanem hihetetlen lesz. Reejaarenen meg is látszott, hogy a feltevés helytálló.

– A ti hajótokat nyilvánvalóan nagy szerszámokkal készítették, amilyen nektek nincsen. Tehát hajóépítő műhely kellett hozzá, és olyan ettől az óceántól északra nincs. Azt akarod velem elhitetni, hogy szétszedtétek a hajót, és oly rengeteg szárazföldön átvonszoltátok?

– Igen. – Barlennan úgy érezte, megtalálta a megfelelő kibúvót.

– Hogyan?

– Ti hogyan repültök? Sokan ezt nem hinnék el. – A tolmács magatartása alapján a kérdés nem volt annyira jó, mint Barlennan remélte.

– Igazán nem kívánhatod, hogy erre válaszoljak. A közönséges területsértőket talán eltűrjük; de a kémekkel könyörtelenül elbánunk.

A kapitány igyekezett menteni, ami menthető.

– Nem is vártam, hogy válaszolj rá. Mindössze igyekszem tapintatosan rámutatni, hogy talán neked sem illett volna megkérdezned, hogyan keltünk át a szárazföldön.

– De mennyire hogy megkérdezem! Idegen, te nem fogod fel a helyzetedet. Lényegtelen, hogy te hogyan vélekedel felőlem, de az már annál lényegesebb, hogy én hogyan vélekedem felőled. Egyszerűbben kifejezve: ha szépszerével szabadulni akartok, meg kell győznöd arról, hogy ártalmatlanok vagytok.

– De hát hogyan árthatnánk nektek, egy szál hajó legénysége? Miért féltek tőlünk annyira?

– Nem félünk tőletek! – csattant a határozott válasz. – És hogy mi kárt tehettek? Egyetlen személy is – hát még egy egész hajó legénysége! – értékes információ birtokába juthat, amelyet mi nem akarunk közkinccsé tenni. Tudjuk természetesen, hogy a barbárok csak úgy tanulhatnák meg a repülés tudományát, ha nagyon alaposan elmagyaráznák nekik; ezért nevettem a kérdéseden. De azért jobb, ha vigyáztok magatokra!

Barlennan semmiféle nevetést nem észlelt, és baljós sejtelmei támadtak a tolmácsról és népéről. Úgy vélte, az lesz a legokosabb, ha látszólag enged, de csak a fele igazságot mondja el.

– Segítséget kaptunk a hajó átvontatásában – mondta, és igyekezett, hogy a hangja durcás legyen.

– A sziklahajigáló városlakóktól? No, ugyancsak nagy lehet a rábeszélőképességed. Mi még csak lövedékeket kaptunk tőlük, semmi mást. – Barlennan megkönnyebbülésére Reejaaren nem firtatta tovább a kérdést. Sürgetőbb ügyekre fordította a szót. – Most tehát itt vagytok, és kereskedni akartok velünk. Miféle csereárutok van? És persze le akartok menni valamelyik városunkba?

Barlennan megszimatolta a csapdát, és ennek megfelelően válaszolt:

– Itt akarunk kereskedni, vagy bárhol, ahol óhajtjátok; de nem szívesen távolodnánk el a tengertől. Pillanatnyilag nincs más csereárunk, csak egy rakomány élelmiszer a földszorosból, és olyat ti már a repülő masináitok segítségével bizonyára bőven szereztetek.

– Élelmet rendszerint el lehet adni – felelte diplomatikusan a tolmács. – Hajlandók vagytok most a cserére, mielőtt közelebb kerülnétek a tengerhez?

– Mint mondtam: ha szükséges; habár nem látom, miért volna szükséges. Nem jutnánk nagyon messze, és utolérnének a repülő masináitok, ha a beleegyezésetek nélkül akarnánk elhagyni a partot, igaz?

Lehet, hogy Reejaaren gyanúja alábbhagyott, de ez az utolsó kérdés új életre keltette.

– Talán utolérnénk, de ez nem az én dolgom. A döntés természetesen Marreni kezében van, de alighanem itt kell könnyítenetek a hajótok terhén. A kikötővámot mindenképpen le kell rónotok.

– Kikötővámot? Hol itt a kikötő? És nem is szálltunk partra, hanem partra vetett az ár.

– Idegen hajóknak mindenképp meg kell fizetniük a kikötővámot. Hadd hívjam fel a figyelmedet, hogy a vám összegét a Külső Kikötők Tisztje szabja meg, aki az én tájékoztatásom alapján fog megítélni benneteket. Helyénvaló volna hát egy kis udvariasság.

Barlennan nehezen fékezte haragját, fennhangon azonban csak annyit mondott, hogy Reejaarennek igaza van. Ezt a véleményét hosszasan fejtegette, és láthatólag sikerült is a haragvó tolmácsot némileg megengesztelnie.

Mindenesetre további fenyegetőzés nélkül távozott.

Két társa elkísérte; a többiek ott maradtak. A többi siklórepülő személyzete gyorsan megragadta az összecsukható szerkezethez erősített két kötelet, és meghúzta. A kötelek hihetetlenül rugalmasak voltak, igen hosszúra nyúltak, és a kampók beleakaszkodtak a siklórepülő orrába. A repülőt akkor eleresztették, és a kötél visszapattant eredeti hosszúságára, a vitorlázórepülőt pedig felbocsátotta.

Barlennan nyomban heves vágyat érzett az ilyen rugalmas kötél után. Meg is mondta, és Dondragmer mélységesen együtt érzett vele. Hallotta az egész beszélgetést, és osztozott kapitányának a Külső Kikötők Tisztje tolmácsa iránti érzelmeiben.

– Kapitány úr, azt hiszem, móresre taníthatnánk ezt a fickót. Megpróbáljuk?

– Nagyon szeretném, de nem hiszem, hogy tanácsos volna, ha magunkra haragítanánk, míg jó messze nem járunk innen. Nem szeretném ha akár most, akár máskor a Bree-re potyogtatnák a dárdáikat.

– Nem akarom én megharagítani, csak megijeszteni. „Barbárok”? Ezt még megkeserüli! Minden attól függ, tudják-e a Repülők, hogyan működnek ezek a masinák, és megmondják-e nekünk is?

– Valószínűleg tudják, hacsak el nem felejtették még, hiszen annyival különb repülőgépeik vannak...

– Nem baj, az még jobb a tervemhez.

– ...de azt már nem tudom, hogy megmondják-e. Most már valószínűleg maga is tudja, mit remélek én ettől az expedíciótól; minél többet meg akarok tanulni a Repülők tudományából. Ezért akarok odaérni a rakétájukhoz a Középpont közelében; maga Charles mondta, hogy a legfejlettebb tudományos felszerelésükkel van megrakva. Ha megszerezzük, nem lesz tengeri vagy szárazföldi kalóz, aki Bree-nek akár a közelébe merészkedne, és kikötővámot sem fizetünk soha többé. Azután már mi diktálunk mindenkinek.

– Sejtettem.

– Ezért nem tudom, elárulják-e, amire maga kíváncsi; lehet, hogy megsejtették, mi jár az eszemben.

– Talán már kapitány úr is túlságosan gyanakvó lett. Kérte valaha már azt a tudományos információt, amit el akar lopni?

– Igen; és Charles azt mondta, nehéz volna megmagyarázni.

Talán igaza is volt; talán ő maga sem tudja. De ezekről a siklórepülőkről azért megkérdezném valamelyiküket; szeretném látni, amint Reejaaren a porban kúszik előttünk.

– Mit forgat az eszében?

Dondragmer elmagyarázta. A kapitány kezdetben kétkedett, de aztán egyre jobban fellelkesült; végül kettesben elindultak a rádiók felé.