XVII. A FELVONÓ

Nem úgy azonban Barlennan szemében. A fennsík pontosan olyan volt, amilyennek kezdettől látszott: meddő, köves, élettelen, zavaros. A kapitány nem mert messzire eltávolodni a szegélytől; mihelyt a sziklák közé kerülnek, elveszítik tájékozódóképességüket. Nem voltak tájékozódásul szolgáló hegyek; legalábbis a talajról nem látszott egy sem. A sűrűn elszórt szikláktól már néhány méternyire sem láttak, látóterükben minden irányban sziklák tornyosultak, a sziklafal szegélyének kivételével.

Maga az előrehaladás nem volt nehéz. A köveket nem tekintve, egyenletes volt a talaj; a sziklákat pedig egyszerűen csak ki kellett kerülni. Nyolcszáz mérföld embernek hosszú út, s még hosszabb olyan negyvencentis teremtménynek, amely hernyómozgással halad; s a folytonos kerülők lényegesen megnövelték az utat. Igaz, Barlennan népe meglehetős sebességgel haladt a körülményekhez képest.

A kapitánynak útközben aggodalmai támadtak az élelmiszerkészlettel kapcsolatban. Amikor a terv megfogant benne, úgy érezte, óriási ráhagyással dolgozott – ezt az elgondolást azonban ugyancsak módosítania kellett. Minduntalan szorongva kérdezgette a föntről figyelő földlakókat, hogy mennyi út áll még előttük; néha kapott választ – ami mindig elkedvetlenítette –, néha a rakéta épp a bolygó túlsó oldalán volt, és a válasz Tooreyról érkezett, mondván: várjon egy kicsit a helyzetmeghatározásra.

Vége felé jártak már a hosszú, keserves útnak, amikor Barlennannak eszébe jutott, hogy végtére is megpróbálhattak volna átvágni a sziklákon. Maga a nap természetesen nem szolgálhatott tájékozódásul; alig tizennyolc perc alatt megkerülte a látóhatárt. A rakétában keringő megfigyelők azonban bármikor megmondhatták volna neki, hogy a nap előtte, mögötte vagy melyik oldalán van a kívánt útirányhoz képest. Mire azonban ez bárkinek eszébe jutott, a hátralevő távolságot már könnyen megtehették, ha szüntelenül szem előtt tartják a sziklafal szegélyét; Barlennan akkori helyzete és a találkozási pont között majdnem egyenes volt a sziklaperem.

Volt még egy kevés eleségük, amikor végre olyan helyre értek, ahol a földlakók nem találtak lényeges különbséget a rádiók helyzetében. Elméletileg Barlennan tervének következő szakaszát kellett volna végrehajtaniuk, hogy feltölthessék a megcsappant élelmiszerkészletet; előbb azonban még egy komoly teendő várt rájuk. Barlennan már említette a menetelés megkezdése előtt, de senki sem szentelt különösebb figyelmet a dolognak. Most aztán nem lehetett tovább halogatni.

A földlakók megmondták, hogy ennél közelebb aligha kerülhetnek a Bree-hez. Ott van tehát az eleség, alig száz méterrel alattuk; de mielőtt bármiféle lépést tehetnének a megszerzése érdekében, valakinek – méghozzá valószínűleg többüknek – le kell néznie a sziklafal szegélyén. Meg kell látniuk, pontosan hol vannak a hajóhoz viszonyítva; emelőszerkezetet kell összeállítaniuk, hogy felhúzzák az élelmiszert; vagyis, százméternyire le kell nézniük – és a mélységérzékelésük igazán nem hagyott kívánnivalót.

Márpedig meg kellett tenni, és végül meg is tették. Barlennan, ahogy illett, maga járt elöl jó példával.

Odament – igaz nem valami gyorsan – az egyméteres biztonsági sávhoz, szemét az alacsony dombokra s a távoli látóhatárig emelkedő egyéb tereptárgyakra szegezte. Aztán tekintete lassan mind közelebbi pontokra vándorolt, míg végül útjába nem került közvetlen előtte a sziklafal szegélye. Barlennan kényelmesen ide-oda pillantott, szoktatta magát, hogy meglássa mindazt, amiről tudta, hogy alatta van. Azután, jóformán észrevehetetlenül, előbbre kúszott, hogy minél többet megláthasson a sziklafal tövében elterülő tájból. Sokáig nagyjából egyformának látta, de sikerült figyelmet főként az új részletekre összpontosítania, és nem a szörnyűségre, amit művel. Végül láthatóvá vált a folyó, és Barlennan szinte gyorsan haladt előre. Ott volt a túlsó part; ott volt a hely, ahol a legtöbb vadászegység partot ért, miután átúszta a folyót; még elágazó és összefonódó nyomuk is látszott – Barlennannak mindeddig fogalma sem volt arról, hogy fentről mindent ennyire pontosan lehet látni.

És már látszott az innenső part is, a Bree nyomával, kissé távolabb (ezt akkor hagyta, amikor előzőleg partra vonták) – és ott volt maga a Bree is, semmit sem változott; tengerészek heverésztek a pallókon, vagy bóklásztak a hajó szomszédságában a parton. Barlennan egy pillanatra feledte a magasságot, és még egy kicsit előbbre araszolt, hogy lekurjanthasson embereinek. És ekkor a feje túl került a sziklafal szegélyén.

És Barlennan egyenesen lenézett a szikláról.

Annak idején úgy érezte, komiszabb élménye sosem lehet, mint amikor először felrakták a tank tetejére. De most már maga sem tudta volna megmondani, melyik komiszabb – a tanktető-e vagy a szikla. Szinte azt sem tudta, hogyan került vissza a fal szegélyétől, és nem kérdezte meg embereitől, hogy vajon szüksége volt-e a segítségükre. Amikor végre megint fel tudta fogni, hol van – biztonságos két méter távolságra a szegélytől –, még akkor is minden ízében remegett. Napokig tartott, amíg tökéletesen magához tért.

Végül elhatározta, hogy mit lehet – és kell – tenni. Nem elég csak nézni a hajót: a baj az, hogy összeköttetést kell teremteni a maga helyzete meg a távoli, alacsonyabb pont között. Ezt a pontot a földlakó javasolta, és Barlennan némi gondolkodás után elfogadta, így meg lehet tenni mindent; jelt adhatnak a lenti tengerészeknek csak ne nézzenek le a sziklafalon –, húzhatják a kötelet, ha kell. Jó öt centire kell tartaniuk a fejüket a szegélytől, ez a józan ész titka és az életben maradás záloga.

Dondragmer nem látta meg kapitánya felbukkanó fejét, de tudta, hogy Barlennan osztaga épségben megérkezett a sziklatetőre. Őt is tájékoztatták mindenről a Repülők. Osztagával most igen nagy gonddal végigvizsgálta fölöttük a sziklafal peremét, a fentiek pedig a legszélére toltak egy zsákot, és ide-oda mozgatták. Végre megpillantották lentről, szinte pontosan a hajó fölött; még mielőtt elfogta volna a szédülés, Barlennan észrevette, hogy nincsenek pontosan a megfelelő helyen, és jeladás után korrigálták a hibát.

– Minden rendben – szólt Dondragmer angolul, és a rakétán az egyik ember továbbította a jeladást.

Odafent a tengerész boldogan abbahagyta az üres zsák lengetését, és lerakta a peremre úgy, hogy egy kicsit kilógott és láthatták, maga pedig biztonságos távolba vonult vissza. Közben letekerték a magukkal vitt kötelet. Az egyik végét alaposan egy kisebb szikla köré tekerték. Barlennan maga ügyelt fel nagy gonddal a műveletre: ha a kötelet elveszítik, a fennsíkon mindenki éhen pusztul.

Amikor megelégedésére szolgált a kötélvég rögzítése, a kötelet a szegély közelébe vitette, esket tengerész óvatosan eregetni kezdte. Dondragmert tájékoztatták haladásukról, de senkit sem állítottak oda a letekeredő kötél fogadására. Ha odafent történetesen megcsúszik valaki, és lezuhan az egész tekercs, akármennyire könnyű a kötél, bizony nem volna kellemes alája kerülni. Dondragmer várt, míg Barlennan nem jelezte, hogy leengedték végig a kötelet; akkor aztán valamennyien odamentek érte a szikla tövébe.

A kötél le nem gombolyított része szoros tekercsben hevert a földön. Dondragmer először is levágta a lelógó véget, és megmérte. Most már pontosan meg tudta állapítani a sziklafal magasságát, mert a hosszú várakozás során bőségesen volt ideje ellenőrizni az árnyékhosszúságot.

A kötél elég hosszú volt, hogy leérjen a sziklafalról; úgyhogy az első tiszt újabb kötelet hozatott a Bree-ről, odaerősítette a sziklatetőről lógó kötél végéhez, és közölte a földlakókkal, hogy Barlennan nekiállhat a felhúzásnak.

Keserves munka volt, de hála az izmos meszkliniták szorgos munkájának, a második kötél viszonylag rövid idő alatt felkerült a sziklatetőre, és á kapitány szorongása alábbhagyott. Most már ha leejtik is az egyik kötelet, ott van a tartalék.

A második rakomány egészen más volt, mint az első, legalábbis az emelés tekintetében. Élelmiszercsomag volt; súlya körülbelül megfelelt egy tengerészének. Normális körülmények között egyetlen meszklinita nem tudott volna a bolygónak ezen a vidékén ilyen súlyt felemelni, és a kapitány kicsiny csoportjának ugyancsak meggyűlt a dolga. Egy megfelelő szikla köré tekerték a kötelet, és gyakran megpihentek, míg végül sikerült felügyeskedniük a rakományt a tetőre. A kötél bizony jócskán megsínylette a súrlódást. Sürgősen tenni kellett valamit, s amíg az osztag ünnepelte a rájuk köszöntött bőséget, a kapitánynak azon járt az esze, hogy hogyan segíthetnének a dolgon. A lakoma után ki is adta első tisztjének a megfelelő parancsot.

A következő néhány rakomány Barlennan utasításai értelmében árbocokból és vitorlarudakból állt, valamint újabb kötélből és néhány csigából, amelyeket előzőleg akkor használtak, amikor a távoli egyenlítőnél leeresztették a Bree-t a sziklafalon. Ezekből háromlábat és a régihez hasonlatos csigasort szerkesztettek – méghozzá igen óvatosan, mert a szerkezet egyes darabjait emelni kellett, hogy helyükre kötözzék őket, és a fejük feletti szilárd tárgyaktól való hajdani rettegés a régi erővel támadt fel bennük. Mivel a meszkliniták nem tudtak magasra felágaskodni, jórészt a földön fekvő darabokat kötözték össze; az így nyert szerkezetet azután emelő módjára alkalmazott rudakkal biztatták a helyükre. Ha emberekre várt volna a feladat, egy óra alatt a végére járnak, a meszklinitáknak azonban a sokszorosába került, és ezért a földlakók igazán nem hibáztathatták őket.

A szegélytől biztonságos távolságban állították fel a háromlábat, azután kimondhatatlan óvatossággal centizték a helyére, a lábait pedig kisebb sziklákkal támasztották meg – a figyelő emberek szemében ezek persze kavicsok voltak. A legsúlyosabb csigát a tőlük telhető legbiztosabban egy árboc végéhez rögzítették, átfűzték rajta a kötelet, és úgy állították a szerkezetet, hogy az árbocnak mintegy negyede kinyúlt a mélység fölé. Belső végét ugyancsak sziklákkal rögzítették. Ez a munka rengeteg időt emésztett fel, de megérte a fáradságot. Először csupán egy csigát használtak, úgyhogy az emelőosztagnak meg kellett birkóznia a rakomány teljes súlyával, a súrlódást azonban csaknem tökéletesen kiküszöbölték, és amíg a csapat pihent, a súlyt az árboc belső végéhez erősített kapocs rögzítette.

Rakományt rakomány követett, odalent pedig nagyban folyt a vadászat-halászat. A csigasor körül valóságos tábor alakult ki; az a műszak, amelyik épp nem húzott, még arra is talált időt, hogy hüvelyknyi kavicsfalakat emeljen, úgyhogy a tábor lassan-lassan már a megszokott városaikhoz hasonlított. Tetőnek alkalmas kelme persze nem volt – pontosabban Barlennan nem fecsérelte arra az erőfeszítését, hogy odalentről felhozassa –, de egyébként egész otthonosan berendezkedtek.

Lassan annyi tartalék gyűlt fel, hogy el sem tudták volna vinni. Barlennan úgy tervezte, rejtekhelyeket létesít a rakétához vezető útvonalon. Az út hátralevő része rövidebb lesz, mint a megmászott hasadéktól idáig, de a megfeneklett rakéta mellett bizonyára jócskán el kell időzniük, és arra az időszakra meg kell tenniük minden óvintézkedést. Barlennan nem bánta volna, ha több embere van odafenn a tetőn, hogy legyen valaki a csigasor mellett, a többieket pedig magával vihesse – ez azonban nehézségekbe ütközött. Túlságosan hosszadalmas lett volna, hogy még egy osztag eljusson a hasadékhoz, aztán visszatérjen jelenlegi állomáshelyükre márpedig az alternatívára senki sem gondolt szívesen. Barlennannak természetesen az is megfordult a fejében, de a legénység egy tagjának szerencsétlen kísérlete miatt nemigen akarózott ezt a témát megpendítenie.

Ez a bizonyos tengerész a kapitány jóváhagyásával – amit Barlennan utólag már megbánt – jelt adott a lentieknek, hogy menjenek odébb, azután egy puskagolyó nagyságú kavicsot a szikla peremére gurított és megtaszította. Az eredmény mind a meszkliniták, mind a földlakók számára érdekes volt. Az utóbbiak nem láthattak semmit; odalent a sziklafal tövében az egyetlen videokészülék a Bree fedélzetén volt, és a becsapódási ponttól túlságosan távol, hogysem jó képet kaphattak volna; de hallani éppoly jól hallottak mindent, akár a meszkliniták. Sőt, még látni is jóformán ugyanannyit láttak, mert a kavics még a meszklini szemek elől is egyszerűen eltűnt. Kurta pendülés, mint amikor hegedűhúr pattan meg, egy másodperc töredéke múlva pedig éles csattanás, amint a kő földet ért.

Szerencsére kemény, kissé nedves földet, és nem követ – akkor ugyanis életveszélyt jelentett volna a záporozó törmelék. A másodpercenként körülbelül egymérföldes sebességgel történt becsapódás hatására olyan sebességgel indult meg a föld, hogy mozgását nem követhette a szem, de egy másodperc töredéke múltán megdermedt, és kráterként vette körül a mély lyukat, ahol a lövedék a talajba fúródott. A tengerészek lassan köréje gyűltek, nézték a párolgó földet, aztán mintegy közmegegyezéssel jó pár méterrel elhúzódtak a szikla tövéből. Beletelt egy kis időbe, amíg magukhoz tértek a megrázkódtatásból.

Barlennannak mégiscsak több emberre volt szüksége odafent; őt aztán nem olyan fából faragták, hogy feladjon egy tervet, azért, mert hátha nem válik be. Egy szép napon felvonószerkezet ötletével állt elő. Javaslatát a várakozásának megfelelő dermedt csend fogadta, de ő szabályos időközönként rendíthetetlenül visszatért a témára, ahogy a munka haladt. Mint Lackland már rég megállapította, a kapitány jócskán meg volt áldva rábeszélőképességgel. Kár, hogy ezt a meggyőzőhadjáratot a maga nyelvén folytatta, mert az emberek ugyancsak élvezték volna, ha hallhatják Barlennan figyelemre méltóan változatos és eredeti módszereit, és megfigyelhetik, amint hallgatói a merev elutasítástól a kérdés fontolóra vételén át eljutnak a kelletlen beleegyezésig. Lelkes támogatói sosem lettek az ügynek, de Barlennan nem is várt csodákat. A sikert azonban mégsem csak a maga fáradozásának köszönhette. Dondragmer kimondhatatlanul sóvárgott rá, hogy ő is ott legyen, amikor megtalálják a rakétát; nem tudott napirendre térni afölött, hogy visszarendelték a hajóhoz, de fegyelmezett tiszt lévén, egy szóval sem tiltakozott a parancs ellen. Most azonban úgy érezte, elérkezett az alkalom, hogy csatlakozhassék a cselekvő csapathoz, és a vártnál könnyebben sikerült őt rávenni arra, hogy kötélen vontassák fel a sziklatetőre. Még ha elszakad is a kötél, bölcselkedett, ő már arról úgysem fog tudni. Ezért aztán a lenti tengerészek körében lelkes szószólója lett a kapitány tervének; végül elhitette magával, hogy mindenáron fel akar szállni, így már könnyen elhitték az alárendeltjei is, és lassan elpárolgott az ellenállásuk. Az önműködő reléket már üzembe helyezték, Barlennan közvetlenül szólhatott a lenti csoporthoz, úgyhogy latba vethette egyéni befolyását.

Végül azután kis tutajfélét ácsoltak, alacsony, tömör korláttal – ez utóbbi Dondragmer találmánya volt –, úgyhogy aki beszállt, nem láthatott le. Az egyenlítő menti csigasor felszereléséből maradt deszkaalkotmányt kötélhurok tartotta vízszintesen.

A kötelek, csomók erősségét kötélhúzással ellenőrizték – a földlakók nagy érdeklődéssel kísérték a műveletet –, majd a tutajt a csigasor alá vonszolták, és a kötélhez erősítették. Az első tiszt kérésére fentről lazán engedték a kötelet, és az utolsó csomót az előzők mintájára ellenőrizték; amikor meggyőződtek felőle, hogy minden rendben van, Dondragmer felmászott a tutajra, helyre tette a korlát utolsó darabját, és jelt adott, hogy húzhatják. A rádiót átvonszolták a hajóról; Barlennan közvetlenül hallhatta első tisztjét. Ő is csatlakozott a vontatócsapathoz.

Lengés jóformán nem volt; Dondragmer még emlékezett, milyen kényelmetlen volt, amikor legutóbb tartózkodott ilyen szerkezeten. Itt egyenletesen fújt ugyan a szél a sziklafal mentén, de nem mozgatta meg észrevehetően a hatalmas ingát: a kötél vékony volt, légáramlat nem kapaszkodhatott bele, a súly túlságosan nagy. Ez nemcsak kényelmi szempontból volt szerencse; ha bármely okból kileng az inga, lengéssíkját kezdetben mintegy fél másodperc alatt tette volna meg, s a felszállás folyamán ez az idő egyre csökkent volna, úgyhogy a végén szinte a hangrezgéssel ért volna fel, és ez bizonyára lerántotta volna a tetőn felszerelt szerkezetet.

Dondragmer célszerű gondolkodású, gyakorlati eszű lény volt, felszállás közben nem is igyekezett nézelődni. Épp ellenkezőleg; lehunyta szemét, és ezt egy csöppet sem szégyellte. Természetesen végtelennek tűnt az út; valójában hat napig tartott. Barlennan időnként leállíttatta a munkát, megvizsgálta a szerkezetet, és csak akkor adott engedélyt a felvonás folytatására, amikor mindent a legnagyobb rendben talált.

Nagy sokára felbukkant a deszkaalkotmány a sziklafal peremén, majd a tartóhurok elérte a csigát, és nem emelkedett tovább. A felvonó széle mindössze két-három centiméternyire volt a sziklától; keskeny volt és hosszú, a meszkliniták alakjához alkalmazkodott. Dondragmer a hangok hallatán kinyitotta szemét, hálásan lemászott a felvonóról, és igyekezett minél távolabb kerülni a sziklafal peremétől.

Barlennan még nem is adhatott jelt a lenti tengerészeknek, amikor Lackland már jelezte a sikert, és szavait nyomban lefordították azok, akik értettek valamicskét angolul. Enyhén szólva megkönnyebbültek; látták, amint a felvonó megérkezik, de nem tudták, milyen állapotban van az utasa. Barlennan nyomban megnyergelte az általános elégedettséget; villámgyorsan leküldte a liftet, és jöhetett a következő utas.

Baleset nélkül lezajlott az egész hadművelet a felvonó tízszer fordult, mire Barlennan úgy határozott, hogy most már elég lesz, mert különben oly kevesen maradnak lent, hogy nem tudják ellátni a többiek élelmezésének feladatát.

A feszültség természetesen felengedett; földlakók, bennszülöttek egyaránt úgy érezték, kézzelfogható közelségbe került a cél.

– Ha két percig vártok még, Barl – továbbította Lackland az egyik komputertől kapott információt –, a nap pontosan abba az irányba esik, amelyet követnetek kell. Mint mondtuk, hatmérföldes pontossággal tudjuk megadni a rakéta helyzetét. Annak a területnek a középpontjára irányítunk benneteket, ahol megfeneklett, de onnan már magatoknak kell tovább kutatnotok. Márpedig ha ott is olyan a terep, mint a mostani helyeteken, nem lesz könnyű dolgotok.

– Bizonyára igazad van, Charles; ilyesmiben nincs semmiféle tapasztalatunk. De azért majd csak megbirkózunk a problémával, hisz a többivel is elbántunk valahogy, persze többnyire a ti segítségetekkel. Jó irányban van már a nap?

– Egy pillanat... most! Láttok megközelíthető távolságban valami iránypontot, amelyhez alkalmazkodhattok, amíg a nap megint kerül egyet?

– Sajnos nem. Megtesszük, ami tőlünk telik, és mindennap kérjük az iránymódosítást.

– A szél és az áramlatok ismerete nélkül ezt csak nagyjából adhatjuk meg, de ennél többet nem tehetünk. Ahányszor be tudunk mérni benneteket, mindig megadjuk az iránymódosítást. Sok szerencsét!