IV. KOMMUNIKÁCIÓ; BEHATOLÁS; ELSZIGETELÉS

Aminadabarlee elnémult, pillantása a képernyőre tapadt, és akármilyen kellemetlen is volt a lény, Raeker együtt érzett vele. Hasonló körülmények között ő maga legalább ennyire barátságtalan lett volna.

Azonban nem volt idő szánakozni, amíg élt a remény – addig még sokat kellett tenni.

– Wellenbach! Mi a batiszkáf kombinációja? – kiáltotta.

A kommunikációs tiszt átnyúlt a válla fölött.

– Kapcsolom, doktor.

Raeker félretolta a kezét.

– Várjunk egy pillanatot! A túloldalon az egy hagyományos vevőkészülék? Úgy értem, egy közönséges telefon vagy valami, amit szükségmegoldásként szereltek a panelekbe?

– Teljesen közönséges. Miért?

– Mert ha nem az lenne, és beírnád a kódját, azok a gyerekek még a végén kinyitnák a légzsilipet vagy valami olyasmit, amikor válaszolni próbálnak. Ha a tervezése és megjelenése is szabványos, a lány biztonságosan tud majd válaszolni.

– Értem. Nem lesz problémája, láttam, hogy itt használta a kombinációkat.

– Rendben. Hívja őket! – Raeker megpróbálta nem mutatni a bizonytalanságot, amit akkor érzett, amikor a tiszt megnyomta a gombokat. Még lehetetlen volt megmondani, mi is történt a Tenebra légköre fölött – valami nyilvánvalóan átszakította a hajó légzsilipjét, de az vagy hatott a batiszkáfra, vagy nem. Ha hatott, a gyerekek valószínűleg halottak voltak – habár persze lehet, hogy a kísérőjük űrruhát adott rájuk. Reménykedni lehetett.

A háttérben Aminadabarlee akár egy vidra óriási szobra is lehetett volna, olajosszürke vasból öntve. Raeker nem gondolt bele, mi lesz a végzete, ha a készüléken keresztül rossz hírek jönnek, és életre kel a szobor – minden figyelmét a gyerkőcök sorsára irányította. A képernyő felvillanása előtti másodpercekben tucatnyi különböző elmélet futott át az agyán. Aztán a képernyő felvillant, és a legrosszabbak eltűntek.

A képernyőről egy emberi arc nézett rájuk; sovány, nagyon sápadt, tetején hajcsomóval, ami a képernyőn feketének tűnt, de Raeker tudta róla, hogy vörös; egy arc, amely éppen hogy csak kordában tartott ijedtségről árulkodott – de egy élő arc. Ez volt a lényeg.

Majdnem ugyanekkor egy alak rontott be a kommunikációs szoba ajtaján, és megállt a drommi mozdulatlan alakja mellett.

– Easy! Jól érzed magad? – Raekernek nem kellettek a szavak, hogy felismerje Rich tanácsost. Így volt ezzel Aminadabarlee és a képernyőn látható gyermek is. A választ megelőző két másodperces szünet után eltűnt a rémület a sovány arcról, és a lány láthatólag megnyugodott.

– Igen, apa. Egy percig egész megrémültem, de már minden rendben. Értem jössz?

Egy másodpercig káosz uralkodott a készülék körül, mert Rich, Raeker és a drommi mind egyszerre próbáltak beszélni, aztán Aminadabarlee kihasználta testi fölényét, és sima fejét a képernyőnek vágta.

– Hol van a másik... a fiam? – visította.

A lány azonnal válaszolt.

– Itt van, rendben van. ‘

– Hadd beszéljek vele! – A lány egy pillanatra elhagyta a vevőteret, hallották a hangját, ám szavait nem, ahogy valaki máshoz szólt. Aztán visszatért, kócos, sötét hajjal és egy vérző karmolással egyik orcáján.

– A sarokban ül, és nem akar kijönni onnan. Felhangosítom a készüléket, hogy beszélhessenek vele. – Nem szólt a sérüléséről, és – Raeker meglepetésére – az apja sem. Aminadabarlee sem tűnt úgy, hogy észrevette volna. Átváltott saját, visításhoz hasonló nyelvére, amit úgy tűnt, a szobában senki nem ért, csak Rich, és percekig szövegelt, időnként megvárva a válaszokat is.

Először nem jött válasz, aztán ahogy egyre meggyőzőbb lett, erőtlen sípolás jött át a készüléken. Ezt hallva a drommi visszanyerte lélekjelenlétét, és lassabban beszélt; nagyjából egy perccel később pedig Easy feje mellett megjelent Aminadorneldo feje is. Raeker elgondolkodott, vajon szégyellte-e magát – számára a drommi arckifejezések teljesen kifürkészhetetlenek maradtak. Akárhogy is, a család egyik tagjának volt lelkiismerete, mert az idősebb néhány percnyi beszéde után a gyermek Easyhez fordult, és átváltott angolra.

– Sajnálom, hogy bántottam, Miss Rich. Féltem, és azt hittem, maga lármázott, és rá akar venni, hogy jöjjek ki a sarokból. Apám azt mondja, hogy maga idősebb nálam, és hogy követnem kell az ön utasításait, amíg vissza nem térek hozzá.

Úgy tűnt, a lány megértette a helyzetet.

– Semmi baj, ‘Mina – mondta kedvesen. – Nem sebesítettél meg annyira. Vigyázni fogok rád, és visszatérünk apádhoz – egy idő után. – Az utolsó szavaknál a vevőre pillantott, és Raeker újra megfeszült. Egy pillantás Rich tanácsos irányába megerősítette a gyanúját – a lány meg akart értetni valamit valószínűleg anélkül, hogy megijesztené a társát. Lágyan, de határozottan Raeker átvette a drommi helyét a vevőtérben. Easy felismerőén bólintott – korábban már futólag találkoztak, amikor bemutatták neki a Vindemiatrixot.

– Miss Rich – kezdte –, még mindig a sötétben tapogatózunk, hogy mi is történt odalent. El tudná mondani nekünk? Vagy ott van a kísérőjük, hogy jelentést tegyen?

A lány megrázta a fejét az utóbbi kérdésre.

– Nem tudom, Mr. Flanagan hol van. A hajóban maradt, hogy dohányozzon, azt hiszem; azt mondta nekünk, hogy ne érjünk hozzá a gombokhoz – bizonyára nagyon butának gondol minket. Természetesen távol maradtunk a műszerfaltól, sőt egy pillantás után a teljes irányítófülkétől távol maradtunk, és a többi helyiséget néztük meg. Mind megfigyelő vagy hálószoba, kivéve a hajókonyha, és épp visszatérni készültünk a hajóba, amikor Mr. Flanagan hívása jött azon a készüléken, amit a rádió frekvenciáján hagyott. Azt mondta, hogy a külső zsilipnél van, és hogy kinyitja, amint bezárta a hajóét – a két hajó annyira közel volt egymáshoz, hogy mindkettőt megérinthettük, amikor átjöttünk –, és hogy maradjunk egy helyben, és ne tegyünk semmit, amíg meg nem érkezett. ‘Mina épp nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, amikor a rázkódás jött. A falnak zuhantunk, és engem mintha három vagy négy g erejű nehézségi gyorsulás tartott volna ott. ‘Mina gond nélkül tudott mozogni, és megpróbálta Mr. Flanagant hívni a készüléken, de nem jött válasz, és nem hagytam, hogy bármi máshoz hozzáérjen. A gyorsulás nagyjából fél percig tartott, azt hiszem – maguk jobban meg tudják mondani, mint én. Épp az előtt lett vége, hogy hívtak volna bennünket.

Ekkorra a kommunikációs terem megtelt emberekkel. Többük is elkezdett logarlécekkel dolgozni, Raeker pedig elfordult a készüléktől, figyelte egyiküket, amíg az nem végzett, és megkérdezte:

– Valami ötlet, Saki?

– Azt hiszem – mondta a mérnök. – A gyerek beszámolója persze nem pontos, de a hozzávetőleges gyorsulásából és idejéből, valamint a batiszkáf tömegéből ítélve a szilárd tüzelőanyagú gyorsítók egy teljes gyűrűje valahogy felrobbant. Annak kicsit több mint négy g-t kell adnia negyven másodpercig – egy mérföld per másodperc teljes sebességváltozást. Lehetetlen megmondani azonban, hogy hol van a hajó, amíg oda nem érünk, és le nem szállunk rá. Nem tudunk becsülni, mert nem tudjuk a gyorsulás irányát. Bár ne lenne olyan közel a bolygóhoz a batiszkáf!

Raeker bölcsebb volt annál, mintsem hogy rákérdezzen ennek az okára, de Aminadabarlee nem.

– Miért?

A mérnök rápillantott, aztán a másik drommira a képernyőn, aztán pedig úgy döntött, nem fog gúnyolódni.

– Mert egy mérföld per másodperces változás bármilyen irányban olyan pályára állítaná, amitől aztán belépne az atmoszférába – mondta nyersen.

– Mennyi idő a behatolásig? – vágott közbe Rich.

– Nem az én dolgom. Kiszámítjuk, amíg úton vagyunk. De tippem szerint legfeljebb pár óra.

– Akkor miért állunk itt, és beszélgetünk?

– visította Aminadabarlee. – Miért nem készülnek tervek a megmentésükre?

– Készülnek – válaszolta a mérnök. – Csak egy hajó volt gyakori használatban, de vannak mások is. Az egyiket most készítik elő, és kevesebb mint tíz perc múlva el is indítják. Dr. Raeker, szeretne jönni?

– Csak felesleges súly lennék igazi haszon nélkül – mondta Raeker.

– Azt hiszem, hasonló mondható el rólam is – mondta Rich –, de szívesen mennék, ha lenne hely. Egyáltalán nem szeretném akadályozni a munkát.

– Jobb lenne, ha nem jönne – vallotta be Sakiiro. – Viszont kapcsolatban maradunk ezzel a hajóval és a ‘szkáffal, úgyhogy tudják majd, mi történik. – Kifutott a szobából.

Aminadabarlee kétségkívül ragaszkodott volna, hogy elkísérje őket, de Rich szavai után aligha tehette volna meg. Könnyített érzésein, amikor megjegyezte:

– Senki más, csak egy bolond emberi lény erősítene startrakétákat egy befejezetlen hajóhoz.

– A batiszkáf kész, kivéve a végső áramköri és kapcsolási ellenőrzéseket – válaszolta egy másik mérnök –, és a rakéták kilövésre és landolásra is szolgáltak. Ami azt illeti, nem kellett volna kapcsolni őket egészen az utolsó pillanatig, és lehetetlen lesz megmondani, mitől sültek el, amíg meg nem mentjük a hajót. Addig a vádaskodás teljes időfecsérlés. – Ridegen nézett a drommira; a viszályt Rich szakította meg.

Raekernek el kellett ismernie, hogy a fickó jól végezte a munkáját – teljesen biztosnak látszott, hogy a nagy menyét eltávolítja a szobából az embereket, de négy vagy öt perc alatt Richnek sikerült forráspont alá nyugtatnia őt.

Raeker szívesen hallotta volna a részleteket, de lefoglalta a rádió. A batiszkáfon ragadt gyerekek hallották a mérnökök állításainak jó részét, ha nem is értették meg azokat teljesen, és Raekernek egyszerre meg kellett tennie mindent, hogy megőrizze a bátorságukat. Teljesen érthető módon ugyanis szinte halálra voltak rémülve. Azonban nem volt olyan nehéz, mint amilyennek gondolta – nem beszélt sokat, mielőtt azt vette volna észre, hogy a lány ugyanezt teszi. Nem tudta eldönteni, hogy ez vajon az apja miatt vagy a nem emberi társa miatt volt-e, de még jobban tisztelni kezdte a gyerkőcöt.

Ekkorra a mentőhajó már jócskán úton volt, és ahogy teltek a percek, a járműveken tartózkodók reményei feléledtek. Ha a szkáf olyan pályára állt, ami nem érintette a Tenebra atmoszféráját, akkor persze nem volt veszély – a fedélzeten volt ételkészítő berendezés és levegőztető is, és ezek működtek is egy ideje. Raekernek úgy tűnt – tiszta szerencse alapján –, hogy három az egyhez volt a lehetősége annak, hogy így állt a helyzet, de ő nem volt ballisztikai szakértő.

A mentőhajón lévő számítógépet lefoglalta a lehetséges pályák gyártása; a legrosszabbhoz háromnegyed órával a baleset után a légkörrel történő kapcsolatba lépés kellett, és ha ez nem történt meg kicsivel több mint két órán belül, akkor később sem történne meg.

Voltak a szkáfon figyelőablakok, és Easy fel tudott ismerni néhány csillagot; ám míg ez megmondta nekik, a bolygónak nagyjából melyik felén tartózkodott a lány, precíziós mérések híján az információ hasztalannak bizonyult. Akkor csak egy oldal volt, ahol ott lehetett.

A baleset után hatvanhét perccel Easy gyorsulást jelentett. Addigra még Aminadabarlee is tudta ennek a következményeit. A mentőhajó „ott” volt, abban az értelemben, hogy a Tenebra fél átmérőjén belül, és szinte mozdulatlan a bolygóhoz képest – teljesen hasztalannak bizonyult, már ami a csapdába esett gyerekeket illeti. A mérnökök rá tudnának kapcsolódni a ‘szkáf jeladójára és meg tudnák határozni a helyét néhány mérföldön belül, de a Tenebra atmoszféráján belül nem tudnák kiszámítani az elfogási pályáját. Senki nem tudott eleget a légkörről. Az azonban biztos volt, hogy semmiféle elfogást nem lehetett véghezvinni, amíg ‘szkáf annyira alacsonyara nem ereszkedett, hogy a rakétáit sem lehetett használni – a légköri nyomás túl magas lenne nekik. Sakiiro jelentette ezt a Vindemiatrix felé egy perccel Easy információja után; aztán pedig, mielőtt Aminadabarlee beszélni kezdhetett volna, ahhoz a készülékhez fordult, amit a mélyben lévő hajó frekvenciájára állított be.

– Miss Rich! Kérem, figyeljen jól. A gyorsulásuk a következő néhány percben sokkal rosszabb lesz. Azt akarom, hogy kösse be magát a székbe a vezérlőasztal előtt, és az utastársáról is gondoskodjon, ahogy lehet!

– Egyik szék sem jó neki – válaszolta a lány.

– A normál súlya négy g – vágott közbe Rich a Vindemiatrix fedélzetéről.

– Annál többet fog elszenvedni, de ez esetben talán kibírja. Csak mondja meg neki, hogy feküdjön le. Most pedig, Miss Rich...

– Hívjon Easynek! Az gyorsabb.

– Mondd el, mit ismersz az előtted lévő műszerfalon!

– Nem sok mindent. A világítás irányítása baloldalt van megjelölve. A kommunikátorok fent középen vannak, a légzsilip vezérlői védelem alatt a világítás kapcsolói közelében. Nagyjából két négyzetlábnyi, betűkkel jelölt váltógomb, amelyek semmit nem jelentenek számomra... – Hangja elhalkult, és Saki bólintott.

– Rendben. Tehát a műszerfal tetejénél, a kommunikátoroktól jobbra, látni fogsz egy nagyjából hat négyzethüvelyknyi területet, „Hunt” jelöléssel. Megtaláltad?

– Igen, látom.

– Gondoskodj róla, hogy a bal alsó sarkában lévő főkapcsoló ki legyen kapcsolva! Aztán kapcsold be az „Aero” csoportban lévő hármat! Utána gondoskodj róla, hogy a „D. I.” jelű nagy ki legyen kapcsolva! Megvan minden?

– Igen, uram.

– Most pedig kösd be magad! Eddig a ‘szkáf aerodinamikai irányítóiba kötöttél be egy önműködő rádiót, ami a földön lévő robot közvetítésére van hangolva. Nem mondom, hogy használj hajtóerőt, de ha szerencsénk van, a robotpilóta valahol a robot környékére tesz majd le. Nem kell attól tartanod, hogy szétégtek az atmoszférában, a hajót hajtóerő nélküli behatolásra tervezték. Ez egy nagy bolygó, és ha csak egy ötszáz mérföldes átmérőre le tudjuk szűkíteni a leszállásotok helyét, akkor az már nagy segítség lesz ahhoz, hogy fel tudjunk venni titeket. Értetted?

– Igen. Bekötöttem magam a székbe, és ‘Mina lefeküdt.

– Rendben. Most nyúlj fel a „Hunt” részre, amit épp most állítgattál, és csattintsd fel a főkapcsolót! Remélem, nem vagy hajlamos tengeribetegségre – azt hiszem, először elég durva lesz.

Sakiiro a mentőhajóból és a csapat a Vindemiatrix kommunikációs szobájából feszülten figyelte, ahogy a lány keze felemelkedett, ki a vevőtérből. Nem látták, ahogy megnyomta a kapcsolót, és a mérnökök meglepetésére nem észlelték túl könnyedén a tett következményeit sem. Azt várták, hogy a lányt egy hirtelen gyorsulásváltozás belenyomja a székébe, de a helyzet korántsem tűnt ennyire rossznak.

– Érzem – mondta Easy. – A hajó forog – a bolygó most a bal oldalunkon van és kicsit jobban belenehezülök a székembe, most újra kiegyenlítődünk, és a lent most előre van, ha ez a panel a helyiség elejénél található.

– Ott van – válaszolta a mérnök. – Most a robot felé kellene tartanotok, és le fogtok lassulni, amíg nagyjából ötszáz mérföld per óra sebességgel haladtok, tekintettel a körülöttetek lévő levegőre. A fékezés döcögős lesz, a hajónak ledobható légfékjei voltak, hogy átjusson a hőhatáron. Maradj bekötve!

– Rendben. Meddig fog tartani?

– Néhány órát. Ki fogod bírni.

Rich ekkor közbevágott.

– Gondolom, a gép áthalad a robot tartózkodási helyén, mielőtt lelassul, Mr. Sakiiro. Mit tesz majd a robotpilóta? Megpróbál alászállni abban a pillanatban?

– Egyáltalán nem. Ez egy jármű, nem egy lövedék. Távolabb fog körözni a pont körül, és ahhoz, hogy keringésben maradjon, nem kell neki extra fél g-nél több. Ha szükséges, megpróbálja majd lerakni a hajót, de azt el kellene tudnunk kerülni.

– Hogyan? Ugye nem várja el, hogy Easy vezesse?

– Nem a megszokott értelemben. Azonban amikor eléri az úgynevezett „repülési” magasságot, a ‘szkáf fő légszekrényei tele lehetnek a helyi atmoszférával. Akkor elmondom neki, hogyan indítsa el az elektrolizáló készülékeket, ami megtölti őket hidrogénnel, és amikor megtelnek, a hajónak olyan magasságban kellene lebegnie, ahol már használni lehet a rakétákat. Aztán ő és a fiatal barátja beállítatják úgy a hajót, hogy a lány orral felfelé fog lógni, és begyújthatják a többi rakétát. Fent megvárhatjuk őket.

– Azt hittem, azt mondta, hogy a rakéták még nincsenek az irányítópanelbe kötve!

Sakiiro egy pillanatra elhallgatott.

– Igaza van, ezt elfelejtettem. Ez bonyolítja a problémát.

– Úgy érti, a gyerekem odalent rekedt?

– Nem feltétlenül. Komoly manőverezésre lesz szükség, de azt hiszem, be tudjuk állítani úgy a rakétákat ezen a hajón, hogy képesek legyünk elérni a ‘szkáfot, amikor a legmagasabb pontján lebeg. Emlékezzenek, az egész prototípusnak az volt a lényege, hogy a ‘szkáf elég magasan tudjon lebegni ahhoz, hogy a hidroferron rakéták működhessenek, és ha egy szerkezeten működnek, akkor egy másikon is fognak.

– Akkor meg tudja őt menteni. – Az állítás jó része kérdés volt. Sakiiro őszinte ember volt, de nehezére esett válaszolni. Néhány pillanatnyi bizonytalanság után azonban válaszolt, belenézve a középkorú ember arcába, akinek kétségbeesése olyan tisztán látszott a képernyőn.

– Meg kellene tudnunk menteni mindkettejüket. Nem csinálok belőle titkot, hogy nehéz és veszélyes lesz. A ‘szkáf külsejére juttatni egy mérnököt, hogy befejezze a huzalozást, miközben az egész léggömbként lebeg, mindezt egy olyan rakétáról, ami tűzcsóván lovagol – ez bizony nehéz lesz.

– Miért nem tudják átvenni a gyerekeket a mentőhajóba?

– Mert egészen biztos vagyok benne, hogy az űrruháik nem bírnák ki a ‘szkáf lebegési magasságában lévő nyomást – válaszolta Sakiiro. – Nem ismerem a drommiaknak tervezetteket, de a sajátjainkat igen.

– Mr. Sakiiro. – Easy hangja visszatért a beszélgetésbe.

– Igen, Easy?

– Van még bármi, amit tehetek? Nem tűnik helyesnek, hogy csak itt ülök, és... egy kicsit meg is rémít.

Rich könyörgő tekintettel nézett a mérnökre. Mint diplomata, kiváló pszichológus volt, és ismerte a lányát. Nem volt hisztérikus természet, de kevés tizenkét évesnek kellett ennyi stresszt elviselnie. Ő maga nem javasolhatott ésszerű elfoglaltságot, hogy lekösse a lány figyelmét, de szerencsére Sakiiro is szükségét látta ennek.

– Van néhány nyomásmérő a bal oldaladon – mondta. – Sokat segítene, ha tudnál nekünk ^egy gyors jelentést adni az állásukról, a barátod pedig szólna, amikor halványodni látja a csillagokat. Ne hagyd abba, hacsak nem nehezülsz el annyira, hogy ne tudd könnyen nézni őket – az nem tarthat már soká.

Rich köszönettel nézett Sakiiróra, és ha Aminadabarlee ugyanígy tett, azt a tényt senki nem vette észre. Hosszú percekig a csöndet csak a gyerekek hangjai törték meg, amint számokat olvastak fel, és a csillagokat írták le.

Aztán Easy szólt, hogy a hajó újra bedőlt.

– Rendben – mondta Sakiiro. – Ez azt jelenti, hogy nagyjából a robot felett vagytok. Mostantól, amíg le nem csökken a sebességetek, kicsit több mint három és fél g-t kell elviselnetek. A széked automatikusan visszahajol a rugóin, hogy a legjobb pozícióban legyél ahhoz, hogy kibírd, de nem lesz kényelmes. A barátod kétségkívül képes rá, de figyelmeztesd, hogy ne mozogjon! A hajó gyorsan halad át az atmoszférán, és az, hogy néhány ezer mérföldes sebességgel jut egyik légáramból a másikba, elég zötyögős lehet.

– Rendben.

– A csillagok halványodnak. – Aminadorneldo volt az.

– Köszönöm. Be tudnád újra mondani a nyomásjelző állását?

A lány hangjában hallható erőfeszítéssel tette meg, amit Sakiiro kért. Amíg az utolsó fordulat el nem kezdődött, a szkáf viszonylagos szabadesésben volt, ám ahogy kezdetleges szárnyai megpróbáltak belekapni abba a kevésbe, ami az atmoszférából rendelkezésre állt, hogy a hajót forgásban tartsák, a helyzet már határozottan más volt.

Egyik mérnök sem értette, hogy a jármű miért nem kezdett a tartószerkezetre is veszélyes gyorsulásváltozásokba. A fordulat sokkal nagyobb sebességen kezdődött, mint ahogy azt a gépezet tervezői várták. A folyamat történetesen szinte elképesztően simán zajlott – egy ideig.

Sakiiro, igazán objektív adatok híján nagyjából arra jutott, hogy a jármű siklósebességen járt, és épp el akarta mondani Easynek az elektrolízis-vezérlők helyét, amikor a mozgás megváltozott. Egy sor iszonyatos lökés rázta meg a hajót. A lány testét a székben tartották a szíjak, de feje és végtagjai szélviharban lévő madárijesztőhöz hasonlóan csapkodtak; az iíjú dromminak most először nem sikerült egy helyben maradnia. A rázkódás folytatódott, a zuhanás tompa hangját a lány zokogása és Aminadorneldo alig hallhatóan magas vinnyogása törte csak át. Az idősebb drommi még egyszer lábra emelkedett, és gondterhelten a képernyőre nézett.

A mérnökök összezavarodtak, a diplomaták pedig túlságosan féltették gyermekeiket, hogy építő ötleteik legyenek, még akkor is, ha egyébként illetékesek lettek volna az ügyben. Raeker azonban úgy gondolta, tudja a választ.

– Esőcseppeknek mennek neki! – kiabálta.

Bizonyára igaza volt, mint később eldöntötték, ám az információ nem igazán segített. A batiszkáf ide-oda rázkódott, és gyorsult. A robotpilóta minden tőle telhetőt megtett, hogy egyenesben tartsa a járművet, de az aerodinamikus vezérlők rettentően alkalmatlanok voltak a feladatra. A jármű legalább kétszer teljesen fejre állt, amennyire Raeker meg tudta mondani abból, ahogy a drommi átrepült a termen. A puszta szerencsének köszönhetően nem lépett kapcsolatba a vezérlőkapcsolókkal. Egy ideig a vezérlők használhatatlanok voltak, mert felülírták az erőfeszítéseiket – egy bal fordulatot erőltető oldalkormány nem jut sokra, ha a jobb szárny összeütközik egy ötven láb magas vízgömbbel, még ha a víz nem sokkal sűrűbb, mint a levegő. Aztán pedig hasztalanoknak bizonyultak, mert képtelenek voltak elég jól megkapaszkodni az atmoszférában; a hajó elég mozgási energiát adott le az erőcseppek miatt ahhoz, hogy átesési sebessége alá kerüljön – akármilyen alacsony is volt az, a földinél hét- vagy nyolcszázszor sűrűbb légkörben, tengerszint szerinti magasságban. Addigra persze a hajó zuhanni kezdett, a szó legrégibb és legegyszerűbb értelmében. A mozgás még mindig szabálytalan volt, mert még mindig cseppekkel ütközött össze, ám lenyugodott, mert nem ütközött velük túl durván.

Az esés gyorsasága egy három g-s mezőhöz képest meglepően kicsi volt. Egészen egyszerű okokból: a hajó alacsony sűrűséggel rendelkezett, még úgy is, hogy a külső légkör megtöltötte térfogatának nagy részét. Váza kétszáz láb hosszú volt, szivarhoz hasonlított, és az egyetlen igazán nehéz résznek a középen lévő negyven láb magas gömb számított, ami a lakható részt foglalta magába. Nagyon valószínű, hogy akkor is megúszta volna a súlyos fizikai sérülést, ha a szilárd talajon landol, az esés azonban folyadékon ért véget.

Igazi folyadékon, nem olyan átmenetin, mint ami a Tenebra légkörének nagy részét alkotta.

A batiszkáf fejjel lefelé landolt, de a szárnyak lehullottak, mint a légfékek, gravitációs központja pedig elég alacsonyan volt, hogy a hajót kényelmesebb pozícióba hozza. A padló, vagy legalábbis a drommi végre nem himbálózott ide-oda – mivel a képi berendezést a hajóhoz erősítették, a távoli megfigyelők számára mindig mozdulatlannak tűnt a padló. Látták, ahogy a vidraszerű óriás óvatosan lábra áll, aztán lassan a lány székéhez sétál, és finoman megérinti a vállát. A lány megmozdult, és megpróbált felülni.

– Jól vagytok? – Mindkét szülő szinte kiáltotta a kérdést. Aminadorneldo, apja utasításaival a fejében, megvárta, hogy Easy válaszoljon.

– Azt hiszem – mondta a lány egy kis idő múlva. – Apa, sajnálom, hogy bömböltem, de megrémültem. Nem akartam ‘Minát megijeszteni.

– Semmi baj, kölyök. Biztos vagyok benne, hogy senki sem hibáztathat, és szerintem a barátod reakciója nem függött a tiédtől. A fő, hogy egyben vagy, és a hajótest is sértetlen – gondolom, mostanra halott lennél, ha nem így lenne.

– Ez így igaz – erősítette meg Sakiiro.

– Nehéz utatok volt, de most már vége van. Ha már ott vagy, kinézhetnél az ablakokon – te vagy az első nem bennszülött, aki azt közvetlenül megteheti. Amikor megnéztél mindent, amit tudtál, vagy amit szerettél volna, szólj Mr. Sakiirónak, és ő majd elmondja, hogy juss fel újra a levegőbe. Rendben?

– Rendben, apa. – Easy alkarjával megtörölte könnyáztatta arcát, kioldotta a szíjakat, és végre talpra küzdötte magát.

– Ejha, mikor fog már lekapcsolni az energia? Nem tetszik ez a sok g – jegyezte meg.

– Veled lesznek, amíg el nem hozunk onnan – válaszolta az apja.

– Tudom. Csak vicceltem. Hmm. Úgy látszik, éjszaka van odakint; nem látok semmit.

– Így van, ha a robot közelében vagy – válaszolta Raeker. – De a szemednek nem számítana az sem, ha fényes nappal lenne. Az emberi szem számára még az Altair sem tud elég fényt keresztüljuttatni az atmoszférán. Használnod kell a lámpákat.

– Rendben. – A lány ránézett a műszerfalra, ahol már beazonosította a világítás kapcsolóit, aztán a mérnökök legnagyobb meglepetésére és helyeslésére, Sakiiro segítségével meggyőződött arról, hogy ezek voltak azok, amelyek neki kellettek. Saki később bevallotta, hogy abban a pillanatban több száz százalékot ugrottak abba vetett reményei, hogy meg tudják menteni a ‘szkáfot.

Miután felkapcsolták a lámpákat, mindkét gyerek átment az ablakokhoz.

– Nem sokat látni – mondta Easy. – Úgy látszik, egy tóba vagy óceánba pottyantunk. Olyan sima, akár az üveg, sehol egy hullám. Azt hinném, szilárd, ha a hajó egy része nem lenne alatta. Széltében-hosszában nagy, ködös gömbök szállingóznak lefelé, de mintha eltűnnének, mielőtt elérik a felszínt. Ez minden, amit látok.

– Esik – mondta Raeker egyszerűen. – A tó kénsav lehet, és felteszem, az éjszaka ezen szakaszában elég híg, és annyival melegebb a levegőnél, hogy a víz elpárolog, mielőtt leér. Nem lehetnek hullámok, hiszen nincsen szél.

– Három csomó a Tenebrán vad hurrikánnak számít, azzal a rengeteg hőenergiával? – döbbent meg Rich.

– Igen. Nincs semmi, amin dolgozhatna – a szót a fizikai értelmében használom. Amikor az atmoszféra hőmérséklete vagy halmazállapota megváltozik, térfogatban nem megy végbe elég átalakulás, hogy létrejöjjenek a heves szelekhez szükséges nyomáskülönbségek. Szinte a Tenebra a legnyugodtabb hely, amit a galaxis bármelyik légkörében lehet találni.

– Összeillik ez a földrengésekről tett korábbi megjegyzéseivel? – Aminadabarlee új életre kelt bizalmának mércéjeként szolgált, hogy másról is tudott beszélni az emberi lények ostobaságán kívül.

– Nem – mondta Raeker. – Be kell vallanom, Easy, lehetséges, hogy fogtok találkozni hullámokkal, ha elég ideig lebegtek ott. Mindazonáltal nem fogjátok tudni időjárásnak nevezni őket, és nem fognak sokkal érdekesebb helyek felé vinni titeket. Attól tartok, kisasszony, hogy mindent láttatok, amit csak lehetséges, akár fel is jöhetnétek és jól meg is menthetnénk benneteket.

– Rendben. Csakhogy szeretném tudni, mi fogja a levegőbe emelni ezt a dolgot, és vajon az út felfelé olyan kemény lesz-e, mint lefelé volt?

– Nem olyan lesz. Függőlegesen emelkedtek majd, és sokkal lassabban. Egy léggömböt fogtok meglovagolni. Az atmoszféra itt főképp víz, elég szabad ionnal, hogy rendes vezető legyen. A hajótörzs nagy része két egységre van bontva, és mindegyik egységet kettéválaszt egy membrán. Jelenleg azok a membránok odalapulnak az egységek falához a légköri nyomás miatt. Amikor beindítod az elektrolizáló készülékeket, a víz egy része felbomlik; az oxigén a hajótesten kívülre vezetődik majd, de a hidrogén a membránok másik felére fog kerülni, és szépen lassan kiszorítja a levegőt az egységekből. A régi batiszkáf is ugyanezt az ötletet alkalmazta, de nem kellettek neki a membránok, hogy a két folyadékot távol tartsa egymástól, és ne keveredjenek össze.

– Értem. Mennyi időbe fog telni, amíg elég gáz keletkezik, hogy felemeljen bennünket?

– Nem tudom megmondani, nem ismerjük a légkör vezetőképességét. Amint elindítod a folyamatot, minden egyes cella kapcsolója fölött van egy sor ampermérő – ha megadod nekem az állásukat, amint elindulnak a dolgok, megpróbálom kiszámítani neked.

– Rendben. Hol vannak az... Ó, itt. Szépen megjelölték őket. Jobbra fent, tizenkét kapcsoló egy rúddal és egy főkapcsolóval?

– Az lesz az. Láthatod a fölöttük lévő mérőket. Csukd le őket, nyomd meg a főkapcsolót, és mondd az állásokat!

– Rendben.

A sovány kar felfelé kinyúlt a képből, és mindenki hallhatta a kapcsolók kattanását. Easy visszahúzta a kezét az ölébe, elhelyezkedett a székben saját háromszáz fontnyi súlya alatt, egytől egyig végignézte a számlapokat, aztán így szólt:

– Mindegyik állás nullát mutat. Most mit tegyek?