XVIII. A BUCKA

Az érdekeltek csakhamar tapasztalták, hogy baj van az iránnyal. Fizikai képtelenség volt egyenes vonalban haladni, egy-két méterenként kerülgetniük kellett a sziklákat, mert nem láttak mögéjük, és megmászni sem tudták. A meszkliniták testi felépítése is súlyosbította a helyzetet, hiszen a szemük földközelben volt. Barlennan igyekezett váltogatva mindkét irányban kitérni, de nem tudta pontosan felbecsülni egy-egy kitérő hosszát. Ünnep volt az a nap, amikor a rakéta irányellenőrzése nem jelzett húsz-harminc fokos eltérést.

Úgy ötvennaponként ellenőrizték az adó helyét – most csak egy haladt velük, a másikat ott hagyták a felvonókezelő csoportnál –, és a komputerek új irányt számítottak. Precíziós munkára volt szükség, és olykor bizony némi kétség fért a megadott irány pontosságához. Ilyenkor Barlennant mindig figyelmeztették, és a döntést az ő belátására bízták. Néha, amikor a földlakók kicsit biztosabbak voltak a dolgukban, a kapitány továbbment, máskor várt néhány napot, míg jobb iránypontot nem kap. Várakozás közben újra szétosztotta a terhet, és szükség esetén módosította az élelmiszer-fejadagot. Megtett útjukat elszórt kavicsokkal jelezték. Arra is gondolt, hogy eltakarítják a köveket az útból, és kétoldalt felhalmozzák – vagyis szabályos utat építenek –, ezt azonban későbbre hagyták, amikor rendszeressé válik a közlekedés az elveszett rakéta meg az utánpótlási támaszpont között.

Lassan fogyott a sok-sok pár láb alatt az ötven mérföld, de végül elfogyott. Az emberek valóban megtettek mindent, amit tudtak; amennyire méréseiknek hihettek, Barlennannak most már az elveszett rakéta mellett kellene állnia. Ám a videókészülék és a kapitány egybehangzó tanúsága szerint szó sem volt erről, és ez Lacklandet egyáltalán nem lepte meg.

– Ennél több nem telik tőlünk, Barl. Matekos mókusaink ismeretében akár megesküszöm rá, hogy hat mérföldes körzetben vagytok a rakétától, de minden valószínűség szerint sokkal közelebb. Te jobban meg tudod szervezni a kutató expedíciót az embereidből, mint én. Mindent megteszünk persze ezentúl is, csak azt nem tudom, mi lehet az. Mik a terveid?

Barlennan hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt volna. Hatmérföldes kör iszonyúan nagy kutatási terület, amikor legfeljebb három-négy méternyire lehet ellátni. Persze, ha szétszórja az embereit, igen gyorsan tudnak haladni, de akkor megint fennáll a veszély, hogy némelyiküket elveszíti. Ezt a kérdést tárta tehát Lackland elé.

– Maga a rakéta körülbelül hat méter magas – mondta az ember. – Gyakorlatilag tehát messzebbről megláthatjátok. Ha, mondjuk, fel tudnátok kapaszkodni egy nagyobb sziklára, valószínűleg már most is megpillanthatnátok az űrhajót, hisz épp ez a bosszantó az átkozott helyzetben.

– No igen; csakhogy épp ezt nem tudjuk megtenni. A nagy sziklák a ti mértéketekkel mérve másfél-két méter magasak, az oldaluk pedig majdhogynem függőleges. De még ha meg tudnánk is mászni valamelyiket, én soha többet nem vagyok hajlandó függőleges szikla tetejéről lenézni, és az embereimet sem kockáztatom.

– Mégis felmásztatok a hasadékban a fennsíkra.

– Az más. Sosem voltunk még szakadék peremén.

– Tehát ha hasonló emelkedőn feljuthatnátok itt az egyik sziklára, nekivágnátok? Nem zavarna a magasság?

– Hát... hm! Értem. No várj egy kicsit. – A kapitány gondosabban vette szemügyre a környezetet. Jó néhány szikla tornyosult a közelben; a legnagyobb valóban kétméternyire felmagasodott, köztük és körülöttük pedig a töméntelen kavics. Talán ha Barlennan valaha is kapcsolatba kerül térmértannal, nem jut olyan elhatározásra, amilyenre jutott; mivel azonban nem volt valóságos fogalma az építőanyag kiterjedéséről, amelynek kezelésére vállalkozott, úgy határozott, hogy Lackland elgondolása ésszerű.

– Megcsináljuk, Charles. Van itt elég kis szikla meg föld, tudunk belőle bármit építeni. – Elfordult a rádiótól, és kifejtette tervét a többieknek. Lehet, hogy Dondragmernek voltak kételyei a terv megvalósíthatósága felől – ezeket azonban elhallgatta. Hamarosan az egész társaság köveket görgetett a kiszemelt szikla mellé, míg végül a művelet színhelye körül ki nem tisztították a terepet. A kemény ollók ezután fellazították egy darabon a talajt, és a földet az apróbb kövek fölé terítették, arra meg a következő réteg kő került.

Lassan, de egyenletesen haladtak. Egy ízben a csoport néhány tagját visszaküldték a jelzett ösvényen élelmiszerért – ez is azt mutatja, mennyi időt vett igénybe a munka, hisz a hasadéktól idáig a nyolcszáz mérföldes úton erre nem került sor –, ám végül a szikla viszonylag lapos tetejét sok pár láb taposta – minden bizonnyal először, amióta csak Meszklin belső energiái jelenlegi helyére tolták a fennsíkot. A szikla egyik oldalán már enyhe lejtésű bucka domborodott – a túloldalán még senki sem merészkedett lenézni, mert ott csaknem függőlegesen szakadt a mélybe a fala.

Új megfigyelőpontjukról – Lackland ígéretének megfelelően – hosszú hónapok utazása, veszedelmei után végre megpillantották az expedíció célját. Barlennan felvontatta a videokészüléket, hogy a földlakók is láthassák; s több mint egy földi esztendő óta először, Rosten arcáról is eltűnt a megszokott komor kifejezés. Pedig nem láthattak sokat; talán ha egy egyiptomi piramist fémlemezzel borítanak, az látszott volna olyannak a messzeségből, mint ez a tompa végű kúp, amely a közbülső sziklák fölé emelkedett. Nem hasonlított arra a rakétára, amelyet Barlennan már ismert – mi több, nemigen hasonlított semmiféle rakétára, amelyet eddig valaha is építettek húsz fényévnyire a Föld körzetében; de nyilvánvalóan olyasmi volt, ami nem része a normális meszklini tájnak. És a földi expedíciónak még azok a tagjai is, akik nem töltöttek hónapokat az irdatlan bolygó felszínén, úgy érezték, hatalmas kő gördül le a szívükről.

Barlennan örült, de nem osztozott Toorey ünnepi hangulatában. Amazok édeskeveset láthattak a képernyőn abból, ami az ő jelenlegi helyét a rakétától elválasztotta, s ami ugyan nem volt rosszabb az eddigieknél – de jobb sem. És most már a földlakók irányítására sem számíthatnak; s még új kilátópontjukról sem látta pontosan, hogyan tarthatja meg útirányát az osztag a még hátralevő másfél mérföldön. Az emberek nem tudtak iránymeghatározást adni – de talán alkalmazhatná ő maga a módszerüket?... Hisz ő megmondhatja nekik, mikor áll megfelelő irányban a nap; azután pedig már az emberek hívhatják őket, valahányszor áthaladnak a megfelelő ponton. Sőt, elég volna, ha csak egy embere maradna itt, nem is kellene a Repülőket zaklatni... No de várjunk csak: hisz most már csak egy rádiója van, s az nem lehet egyszerre két helyen. Barlennan most érezte először hiányát a folyólakóknál hagyott készüléknek.

Aztán eszébe jutott, hogy talán nem is lesz szüksége rádióra. Igaz, a levegő itt nem viszi úgy a hangot – csak ebből a jelenségből vették észre a tengerészek, hogy a fennsíkon ritkább a légkör –, ám a meszklinita hang, mint Lackland megállapította, olyan, hogy csak az hiszi el, aki hallja. A kapitány elhatározta, hogy kipróbálja; egy emberét itt hagyja a megfigyelőmagaslaton, annak a feladata lesz, hogy teljes erejéből elkurjantsa magát, valahányszor a nap áthalad útjuk célja, a csillogó kúp fölött. A megtett utat most is jelzik, úgyhogy követheti őket, amikor megérkeznek.

Barlennan körvonalazta elgondolását a többieknek. Dondragmer rámutatott, hogy régebbi tapasztalatok alapján még így is túlságosan messzire mehetnek egyik irányba, mert nem tudják a földlakók módjára korrigálni az elkövetett hibák következtében felgyűlt tetemes eltérést. A nap megfigyelésével megbízott őr hangja is csalóka ezen a visszhangos vidéken. Azt azonban elismerte, hogy a körülmények között még ez a legjobb ötlet, és megvan az esély arra, hogy előbb-utóbb látótávolságba érnek a rakétához. Ezért kiszemelték az őrt, és a többiek az új irányban folytatták útjukat.

Egy darabig még magát az őrt is látták, és könnyen korrigálhatták eltérésüket, valahányszor meghallották a hangját. Hamarosan azonban a többi szikla eltakarta az őrhelyet, és most már csak a szabályos időközökben felhangzó – és visszhangzó – kurjantásra hagyatkozhattak. Ahogy teltek-múltak a napok, mind halkabban szólt a kurjantás, de mivel az élettelen fennsíkon nem volt semmi más hang, nem lehetett kétségük afelől, hogy mit hallottak.

A szárazföldi utazásban egyiküknek sem lévén kellő tapasztalata, nem tudták felbecsülni a megtett távolságot, és eddig mindig jóval tovább tartott minden efféle út, mint eredetileg számították. Ezért aztán valamennyiőjük számára kellemes meglepetés volt, amikor a kősivatag egyhangúságát változás törte meg – habár a változás egyáltalán nem olyan volt, amilyenre számítottak.

Ott volt közvetlenül előttük, s egy pillanatra többen is arra gondoltak, hogy érthetetlen módon körben haladtak. A sziklák között ugyanis kavicsból és porhanyós földből álló lejtős bucka domborodott. Nagyjából olyan magas, mint amilyet a megfigyelőállomáson építettek; ám ahogy közeledtek, már látták, hogy az alapterülete jóval nagyobb. Nem is látták, milyen messzire nyúlik a fala. Mint az óceán hullámai, úgy nyaldosta a sziklákat – csak épp ez a hullám megdermedt. A meszkliniták ugyan nem voltak hozzászokva a robbanásokhoz vagy a meteorkráterekhez, de azt látták, hogy ez az anyag a lankán túl valamely pontról lökődött ki. Barlennan többször látta, amint a tooreyi rakéták leszállnak, úgyhogy nagyjából sejtette, mi lehetett itt az ok, és hogy mit fognak látni, még mielőtt fölérnének az emelkedőre. Mint rendesen, nagy vonalakban most is igaza volt – ha nem is teljesen.

A rakéta a kupa alakú bemélyedés közepében állt, amelyet a fúvókái égettek ki. Barlennan jól emlékezett, hogyan takarodott el a hó, amikor a teherszállító rakéta leszállt Lackland „Hegye” mellett. Úgy vélte, az itt igénybe vett emelőerőnek sokkal hatalmasabbnak kellett lennie, hogy letehesse az irdatlan súlyú gépet, még ha ez kisebb volt is. A közelében nem voltak nagyobb sziklák, de a kupa oldala mentén már magasodott néhány. A mélyedésben nem volt kavics, a lövedék hatméteres magasságából mindössze egy-másfél méternyi emelkedett a síkságot borító kövek fölé.

Átmérője az alapnál jóformán akkora volt, mint a magassága, és annyi is maradt mintegy magassága egyharmadáig. Amikor a videókészüléket a robbantott kráter belsejére irányították, Lackland elmagyarázta, hogy ebben a részben helyezték el a hajtóerőt.

A gép felső része gyorsan keskenyedett tompa heggyé, és ez tartalmazta a műszereket, sok világ oly iszonyatos időbefektetésének, szellemi erőfeszítésének és pénzének eredményét. Ezen a részen több nyílás volt, az egyes rekeszek nem zártak légmentesen. A légüres teret vagy különleges légkört igénylő felszerelés a belső, légmentesen elzárt rekeszekben foglalt helyet.

– Azt mondtad egyszer, amikor robbanás történt a tankodban, és tönkretette, hogy itt is olyasmi történhetett – mondta Barlennan. Semmiféle jelét nem látom; és ha a lyukak, amiket látok, már akkor is itt voltak, amikor a rakétátok leszállt, hogy lehetett elegendő az oxigénetekből, hogy robbanást okozzon? Azt mondtad, hogy a világokon túl és a világok között nincs levegő, és ami van, az minden nyíláson kiszivárogna.

Mielőtt Lackland válaszolhatott volna, Rosten közbevágott. A vetítőszobában nézte csoportja többi tagjával a rakétát.

– Barlnak igaza van. Akármi okozta a bajt, nem oxigénrobbanás volt. Hogy mi, azt nem tudom magam sem. Igen alaposan oda kell figyelnünk, amikor kinyitják abban a reményben, hogy megtaláljuk a hibát. Nem mintha most már sokat számítana, legföljebb azoknak, akik még egy ilyen masinát akarnak építeni. Legjobb, ha most mindjárt munkához látunk; egy falka fizikus lóg állandóan a nyakamon tájékoztatásért. Még szerencse, hogy biológust raktak ennek az expedíciónak az élére; mostantól kezdve nem lesz egyetlen fizikus, akiből egy ép mondatot ki lehetne húzni.

– A tudósaitoknak egy kissé még türtőztetniük kell magukat – vetette közbe Barlennan. – Valamit ugyanis nem vettetek észre.

– Mit?

– A műszerek közül, amiket a videokészüléketek lencséje elé kellene tennem, egyik sincs két méternél közelebb a földhöz; és mindet fémfal veszi körül, amit mi aligha tudnunk nyers erővel elmozdítani, bármennyire puhának látszanak is a ti fémeitek.

– Az áldóját, igazad van! A második része könnyű; a felületi réteg jórészt gyorsan elmozdítható lemez; könnyen meg tudjuk mutatni, hogyan kell kezelni. Ami már a többit illeti... Hmmmmm! Létrafélétek nincs, és ha volna sem tudnátok használni. A felvonótok egyetlen csekély hátránya, hogy a magasból kell mozgatni.

– Bevallom, egyelőre zsákutcába kerültem. Majd kigondolunk valamit; ha már itt tartunk, nem hagyjuk, hogy kifogjon rajtunk a nyavalyás.

– Amíg a megfigyeléssel megbízott emberem ide nem ér, törjétek a fejeteket valami megoldáson. Ha nem jut eszetekbe semmi, majd az én elgondolásomat vesszük elő.

– Micsoda? Van valami ötleted?

– Van hát. Annak a sziklának a tetejére is feljutottunk, amiről megláttuk a rakétátokat; miért ne lehetne ugyanazt a módszert alkalmazni itt is?

Rosten egy hosszú percig hallgatott. Lacklandnek az volt az érzése, főnöke némán fenéken billenti magát.

– Csak egy bökkenőt látok – szólalt meg nagy sokára Rosten. – Itt sokkal több sziklát kell felhalmoznotok, mint azelőtt. A rakéta több mint háromszor olyan magas, mint a megfigyelőpontotok, és aligha elég csak egy oldalról megközelíteni.

– És mi volna, ha csak az egyik oldalon építenénk utat? Aztán, amint elértük a rakéta legalacsonyabb szintjét, ahol a benneteket érdeklő gépek vannak, onnan már folytathatjuk az utat odabent, mint ti a többi rakétában.

– Ennek két fő akadálya van A fontosabbik, hogy nem tudnátok odabent közlekedni; a rakétát nem élőlények szállítására konstruálták, a fedélzetek között nincs közlekedési lehetőség. Minden gépezetet a hajótesten kívülről lehet elérni, a megfelelő szinten. A másik, hogy nem lehet az alacsonyabb szinteken kezdeni; feltéve, ha el tudjátok mozdítani a külső lemezt, de abban már erősen kételkedem, hogy vissza is tudnátok rakni, amikor egy-egy résszel végeztek. Mivel így a testen körös-körül el kellene mozdítani a külső védőréteget, és csak azután lehetne feljebb haladni a következő szintre, nem maradna elegendő fém, ami a felső szinteket tartaná. A kúp teteje esetleg beomlana. A külső nyílások a burok legnagyobb részét foglalják el, és kellően vastagok, hogy jócskán bírják a függőleges terhelést. Talán tervezési hiba; de ne feledd, arra számítottunk, hogy csak az űrben nyitjuk ki őket, ahol egyáltalán nincs súly. Sajnos, alighanem be kell temetnetek a rakétát a legmagasabb szintig, ahol még felszerelés van, és aztán bontanátok le a töltést szintről szintre. Még talán az is tanácsos lenne, hogy amikor egy-egy szinttel végeztek, onnan elvinnétek a műszereket, az abszolút minimumra csökkentené a terhelést. Végtére ha valamennyi lemezt leszeditek, csak törékeny váz marad, és elképzelni sem jó, mi történnék vele, ha tele lenne a műszerekkel, közel 700 G-s nehézkedésnél.

– Értem. – Most Barlennanon volt a töprengés sora. – Ti magatok nem tudnátok valami más tervet kisütni? Mert ez, mint magad mondod, sok munkával jár.

– Egyelőre nem tudunk jobbat. Ahogy ajánlottad, gondolkodunk, míg a megfigyelőtök oda nem ér hozzátok. Habár azt hiszem, igen hátrányos helyzetben vagyunk. Ha bármilyen megoldásra bukkanunk, mindenhez gép kell, és azt úgysem tudjuk eljuttatni hozzátok.

– Ezt már rég tudom.

A nap tovább körözött az égen; percenként húsz foknál valamivel többet írt le. Messze hangzó kiáltás tudatta a megfigyelőposzton álló őrrel, hogy küldetése véget ért; valószínűleg már feléjük tartott. A tengerészek pihentek, szórakoztak; lassan mindenki leereszkedett már a lyuk lankás oldalán, hogy közelebbről vegyék szemügyre a rakétát. Ahhoz túlságosan eszesek voltak, hogysem varázslatnak minősítsék, de azért szent borzalommal töltötte el őket a látvány. A rakéta működési elvéről fogalmuk sem volt, bár nem lett volna nehéz megértetni velük, ha Lackland csak egyszer is elgondolkodik azon, vajon az a faj, amely nem lélegzik, hogyan tud mégis hangosan beszélni. A meszklinita szervezet ugyanis, hasonlóképpen a földi fejlábúakhoz, fejlett szifonberendezés birtokában volt, amelyet kétéltű őseik gyorsúszásra használtak, ők pedig fújtatóként nagyon is földi hangszálaikhoz, de azért eredeti rendeltetése szerint is tudták alkalmazni. A természet kellőképpen felruházta őket minden adottsággal, hogy megértsék a rakéta elvét.

De a tengerészek tisztelete nem a meg nem értésből fakadt. Fajtájuk városokat épített, és jó mérnöknek tartották magukat; a legmagasabb meszklinita fal azonban nem emelkedett tíz centinél magasabbra. Több emeletes épületek, tömör, szilárd anyagból készült tetők túlságosan is ellenkeztek volna az attól való szinte ösztönös rettegésükkel, hogy szilárd anyag legyen a fejük fölött. Ennek a csoportnak tapasztalatai némiképp megváltoztatták a magatartásukat: az oktalan rettegés helyébe a súly értelmes tisztelete lépett – de a szokás kitörölhetetlenül megmaradt. A rakéta mintegy nyolcvanszor magasabb volt bármiféle mesterséges építménynél, amelyet az ő fajtájuk valaha produkált; látványa nagyon is természetes borzalommal töltötte el őket.

Amint a megfigyelő megérkezett, Barlennan visszatért a rádióhoz – nem született azonban jobb terv, mint az övé. És ez egyáltalán nem lepte meg. Elhessegette Rosten mentegetőzését, és csapata élén munkához látott. A fenti megfigyelők még akkor sem sejtették, hogy megbízottjuk önálló gondolatokat forgat a fejében a rakétával kapcsolatban. És még ha támad is ilyen gyanújuk, már késő lett volna.

A munka sajátos módon könnyebbnek és gyorsabbnak bizonyult a vártnál, méghozzá azon egyszerű okból, hogy a fúvókák által kimozdított kő és föld viszonylag laza volt. Emberi lény, még ha viselné is a nehézkedés megsemmisítőt, amit a tudósok a rakétában elrejtett adatok segítségével akartak kifejleszteni, nem tudna ásót belemélyeszteni, mert a nehézkedés igen hatásos tapadó tényező; a törmelék csak meszklini viszonylatban volt laza. Nagy mennyiségekben zúdították le a lyuk enyhén lejtő falán a fúvókák körül növekvő rakásra; a kavicsokat kiszabadították és a törmelék után gördítették, előzőleg figyelmeztető kurjantást hallatva. Erre szükség is volt; mihelyt a kő elindult, olyan sebességre tett szert, hogy emberi szem már nem is követhette, és rendszerint mélyen belefúródott a frissen megmozgatott földhányásba.

Lassan még a leginkább borúlátó megfigyelők is úgy érezték, más akadályra már nem kell számítani. Derűsen figyelték, amint a kutatórakéta ragyogó fémburkát egyre jobban elfedi a kavics meg a föld, és végül el is tűnik, csak a harminc centi magas kúp látszott ki, jelezve a legmagasabb szintet, ahol még gépezetet szereltek fel.

A meszkliniták ezen a ponton abbahagyták a munkát, és legtöbbjük leereszkedett a buckáról. Felvitték a videokészüléket, és az most a kiálló fémcsúccsal nézett farkasszemet, ahol még látszott egy nyílás vékony vonala. Barlennan egymaga lehevert a nyílás előtt; láthatólag utasításra várt, hogy hogyan nyithatná ki. Rosten, aki éppoly feszült figyelemmel kísérte a fejleményeket, mint a többiek, megadta a magyarázatot. Négy rögzítőkapocs helyezkedett el a trapéz alakú lemez négy sarkán. A két felső nagyjából Barlennan szemével volt egy szintben, a másik kettő mintegy tizenöt centivel a bucka teteje alatt. Normális körülmények között a nyílásokat széles pengéjű csavarhúzó benyomásával és elfordításával lehetett nyitni; valószínűnek látszott, hogy a meszklini ollók játszi könnyedséggel megbirkóznak ezzel a feladattal. Barlennan a lemez felé fordult, és meggyőződött róla, hogy valóban ki tudja nyitni. A széles, hornyolt csavarfejek könnyen elmozdultak és kibuktak, a lemez maga azonban a helyén maradt.

– Jobb lesz, ha kötelet erősítetek az egyik csavarfejhez vagy mind a kettőhöz, hogy biztos távolságból húzhassátok ki a lemezeket, amikor leástatok már az alsókhoz, és azokat is kicsavartátok – mondta Rosten. – Nem volna jó, ha az a fémlemez bárkire ráesne; jó fél centi vastag, az alsók pedig még annál is vastagabbak.

A tanácsot megfogadták, és a földet gyorsan elkotorták, míg elő nem bukkant a lemez alsó széle. Ezekkel a csavarokkal is könnyen megbirkóztak, és néhány pillanat múlva egy erős rántás a kötélen elegendő volt ahhoz, hogy a lemez leváljon a rakéta burkáról. Olyan csattanással zuhant le, mint a puskalövés.

A nap besütött a felnyitott hajótestbe, és világosan meglátszott az egyetlen darabból álló szerkezet. A vetítőben figyelő emberek torkából diadalkiáltás tört elő.

– Ez az, Barl! El sem mondhatom, mennyivel tartozunk nektek! Menj csak egy kicsit odébb, hadd fényképezzük le gyorsan, aztán mindjárt megadjuk az útbaigazítást, hogy kell kiemelni és a lencséhez vinni az adatrögzítőt.

Barlennan nem felelt azonnal. Nem mozdult el helyéről; azután közelebb kúszott a készülékhez, és az egészet megfordította, úgyhogy most már semmi sem látszott a rakétából.

– Előbb néhány kérdést meg kell beszélnünk – mondta nyugodtan.